Élet és irodalom

Én csak az utóbbi tizenhat évről beszélek

Mert abból indulnak ki, hogy az övék, az ő történetük, az ő esetük, az ő kálváriájuk, az ő vesszőfutásuk nem olyan. Nem úgy, nem annyira, és nem is olyan mélyre. Az ott, kérlek, sötét, de még csak nem is szeplő. Elszíneződés, legföljebb. Abból indulnak ki, hogy az övék kisiklás, félreértés, véletlenség, közösségi kistanács által legalizált csalfa konspiráció.


Vidám mondatok

"Amikor a színészek a búcsúeloadás

közben halálosan összevesznek.

Egy tapasztalt súgó tudja,

ilyenkor jön el az o ideje."


"Ha minden mondat ártatlan

fent a pódiumon,

lehet-e buntelen

alant a hallgatóság?"


"Dehogyis a halál.

Hanem a haldoklásnak az a pillanata,

amikor megnyugszol végre,

és aztán az a végtelen élet,

ami ezután következik."


"Igazságot osztani egy zúzmarás,

oszi kertben."


"Egy másik ember ragaszkodásában

van valami rémületesen könyörtelen.

Azért szeret, mert jobban

retteg nálad?"


"Tudtam, hogy a feleségem lesz.


A gyilkos neve

részlet

A Csej-we gyilkosság Lajong városának egyik legkülönösebb bunügyi históriája volt. Holott látszólag roppant egyszeru esetnek tunt, adva volt az áldozat, adva volt a gyilkos, éppen csak azt nem lehetett tudni, az ikrek közül melyik volt ez, és melyik amaz. A Csej-we ikreket Hó és Víz Kisasszonyként emlegették az emberek, mert a lányoknak még a szempillái is egyformák voltak. Mégis vaknak kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne tudja megkülönböztetni oket.


Fernando Asahar tökéletes élete


Márton Lászlónak


Fernando Asahar talán többre vágyott a szokásosnál, de o is csak ártatlan volt, akár a többi ember. Jól ismerte a fogdaort, volt ideje megszokni a gyulölködo pillantását, szakálla gubancaiba mormolt káromlásait, a mozdulatot, ahogy a zárkába löki a savanyú rizzsel teli tálat, vagy a poshadt vízzel a kancsót. Kelletlen nyikordulással kinyílt a zárka ajtaja, s az or homlokának alig látható biccentésével jelezte, a fogolynak indulnia kell. Asahar már állt, igyekezett legyozni a megindultságát. Nem volt mit magával vinnie, néhány rongy maradt utána, egy rossz lábas, madzagok és kövecskék, melyekkel a sötétben beszélgetett, a papírját már zubbonyának mellrészébe rejtette. A szabály szerint o haladt elöl, és minden fordulónál addig állt, míg a másik oldalba nem bökte. Érezte a bokájánál elsurranó meleg patkánytesteket, közben jeges víz csöpögött a nyakába. Felfelé tartottak, s mind több lett a fény, mind elmosódottabbak lettek a hangok, a kiáltások és a nyögések. Az egyik meredeken felfelé vágó kanyar után don Dulcefuego szakállkeretezte arca ereszkedett elé, a sápadt arcborön, mint gúnyos üdvözlet, csillogott a fény. Asahar megkapaszkodott a sziklafalból kimeredo vaskampóban, s nem lépett fel a következo lépcsofokra. Nézték egymást, két ismeros, éveket töltöttek el együtt, don Dulcefuego végül bólintott.


Az én tökéletes szerelom

Talán a szívét is ki kellett volna vágnom. Nem tudom. Talán a csodák is csak azért léteznek, mert elront valamit az ember. Talán az volt a baj, hogy nem egészen hittem el, képes vagyok rá, meg tudom tenni. Mert bár úgy viselkedtem, mint aki mindent megpróbál, mint aki mindent egy lapra tesz fel, a szerelom még az utolsó pillanatban is fölöttem állt. Kíváncsi maradtam, vártam, és így nem lehetett volna a dologhoz kezdeni. Mert aki a tökéletesség ellen harcol, maga is legyen tökéletes. Hát most az leszek. Egy tökéletes nász tökéletes tanújaként fogom képviselni, a hit nem egyéb, mint annak a fölfogásnak a megkoronázása, hogy az egész elrontott és tönkretett világ kijavítható. És ha te csak egy pillanatra nem figyelsz, ha csak egy szemernyit hagysz magadban a várakozás édességébol, akkor ezt a világot ki is javítják neked.


Virágzabálók

részlet 1.


(regényrészlet 1.)



A férfi a föld felé hajolt, ide-oda siklott a tekintete, végül megtalálta, amit keresett. Lapos kis kő, foltos kavics hevert a félig elszáradt fűcsomó tövében. Masa keze összekulcsolódott a háta mögött, mintha kötéllel fonták volna körbe a csuklóját, a következő pillanatban térdre esett, majd a fogaival kapta föl a követ. De amilyen gyorsasággal leereszkedett, olyan sebesen szökkent talpra, s közben rávigyorgott Gilagógra, aki egy terebélyes fatönkön üldögélve figyelte a jelenetet. Masa a szájában tartotta a kavicsot, majd a fák csenevész lombjait kezdte fürkészni. Elégedetlen fintort vágott, és lentebb keresett tovább.


Virágzabálók

részlet 5.

(regényrészlet 3-4.)


Az idegenek már elmentek. Alkonyult, vörös és kék fények gyúltak fel odafent, lent megnyúltak, és elfáradtak az árnyékok. Somnakaj úgy bámult a szépséges magyar nő után, mint aki a szerelmét veszti el. Önfeledt rajongás és végtelen bánat keveredett a maszatos kis arcon, a szempilláján megcsillant egy könnycsepp. A kislány lehajtotta a fejét, apró göröngyöket rugdosott a lábujjával.


Virágzabálók

részlet 6.

Dehogyis volt véletlen találkozás az a Függetlenség Napján, az áprilisi alkonyat meseszerű kavargásában. Ádámékat váratlanul visszavezényelték a városba, s a katonák többsége kimenőt kapott az ünnepségre. Ádám persze mindenképpen elhagyta volna a várat, megtehette volna, hogy az őrség szeme láttára sétál ki a kapun, miközben beszél is velük, odavet nekik néhány szót, s mintha érdekelné, meghallgatja, miről fecsegnek a társai, ám most még engedéllyel is bírt. Nem mintha érdekelte volna, hogy papírja van az este tíz óráig tartó alkalmi szabadságra. A fiú a Feketesas utca felé tartott, s talán egy órácskát sem kellett a szomszédos ház falához támaszkodva várakoznia. Először Szép Imre lépett ki a kapun, nagyot sóhajtott a hűs levegőből, aprólékos mozdulatokkal rágyújtott, majd kisvártatva érkezett, mint valami jelenés, Klára is.


Virágzabálók

részlet 7.

Vasárnap volt, harmincadika, délután két órakor még felhangzott a litániára hívó harangszó, s a nép engedelmesen, de rettegve a közelgő katasztrófától igyekezett a templomokba. A félelem szinte tapintható volt, az utcákon járt, de már nem a fal mellett lapulva, hanem nyíltan és kihívóan, mintha azt mondaná, gyertek, kövessetek, ennél többet már úgy sem tehettek. Nem kellett már rejtegetni a szorongást, igaz, nem is igen lehetett. A dolmányokról lefejtették a vörös zsinórt, jó néhány hevert kint az utcán, a porban, a csalánvirágos árokparton, s már senki sem nyúlt értük. Könyveket, a forradalom dicsőségét hirdető ponyvákat, képesfüzeteket kezdtek rejtekhelyekre pakolni, titkos zugokba dugdosni.


Virágzabálók

részlet 8.

1.


Ádámról beszéltek, természetesen. Hogy a fiú csak úgy tud érkezni, hogy már el is múlt minden, mi megtörténhetett volna vele. Pergett a vakolat a kocsma faláról, szekeres tartott feléjük, s Herr Schütz azt bizonygatta, olyan a gyerek, mint aki azért lop, hogy tolvajlásának gyümölcsét nyomban másnak adhassa. Imre nevetségesnek vélte az okfejtést. Ám a doktor kitartóan és elfogultan védte Ádámot. Nézte a lovat, az állat hosszan vizelt, majd a farkát magasba tartva ürített. A doktor mosolygott. Mindig ott folytatták ezt a nyugtalanító, terméketlen vitát, ahol abbahagyták, miközben Imrének az volt az érzése, nem is kezdték el igazán, és nem is hagyták abba soha, csak elvettek, amiből más is vett, és hozzáadtak, amihez más is rakta, rakosgatta a magáét. Aztán a doktor egy másik látogatás végén, miután keksszel mártogatta ki a likőrjét, s még az ujjait is megnyalogatta, egy dagerrotípiát tett Imre elé, nos, ez ő, nézze csak meg, szuszogta jólesően.


Virágzabálók

részlet 9.

3.


Azon az augusztusi reggelen, 1849 augusztusában, amikor Somnakajt, a legyengült cigány lányt Szép Imre házába vitték, a fűmuzsikus arra ébredt, hogy csiklandozzák az állát, rángatják a bajuszát, de még az orra likába is beletúrnak. Mi van, és miért van így?! Mi van, és mi a fene akar még lenni?! Horkanva kapta föl a fejét, mérgesen pislogott Féreg úrra, aki olyan közelről vigyorgott rá, hogy akár a kellemetlen alak arcába is beleharaphatott volna. Koszta Nyikiforov, aki eddig égerfának dőlve, karjait összefonva szundikált, és talán még legyeket is gyűjtött a bajuszára, határozottan és kelletlenül odébb tolta Féreg urat. Ha csak ez van, hát nem sok van! De a másik nyomban visszaaraszolt, és újra felvihogott.


Virágzabálók

részlet 10.

Néhány családnak már volt saját szekere is, ők rendszerint a bak elé kötött egyetlen gebével intézték az üzleti ügyeiket, lomokat és hulladékok gyűjtöttek a városban, s amivel nem tudtak mit kezdeni, felhalmozták. Voltak köztük kovácsok, patkolók, üstfoltozók, egy özvegy pedig, ki néha bebújt Gilagóg mellé az ágyba, és kicsalta a férfi torkából a hörgést, tollal kereskedett. A vajda évekkel ezelőtt eladta a saját szekerét és a lovait, már volt hol lakniuk. Tapasztottak házat eleget, egy sor viskójuk szédelgett az árokparton, hol a gallyakon ruhák száradtak, s mindenfelé tűzhelyek nyoma feketéllett a földön. A vajdát nem érdekelte a fuvarozgatás, s az emberei is leraktak a küszöbe elé annyit, amennyi elegendő volt neki a hétköznapokra. Kapott bort, kenyeret, vásznat, dohányt. Néhányan elmentek, végleg továbbálltak, zenészek vagy vándormutatványosok lettek, esetleg tolvajlás miatt kellett felkötniük az útilaput. A törzs az érkezés óta keveredett a már itt élő cigányokkal, hát keveredtek a dalaik és a történeteik is. A régiek is megismerték Igazmondó Habredet, s bár először nevettek rajta, sokáig gúnyolták, aztán ők is elfogadták. Nem hittek benne, de nem bántották. A vajda pedig nem kötötte az orrukra, hogy Habred valójában senki és semmi, csupán egy hang, de nélküle mégse mennének semmire.


A Black Júlia


(Az előző rész tartalmából: Szív Ernő 1849-ben az Ash and Dust Foundation megbízásából az Újvilágba, Hearttownba utazik. Feladata, hogy visszaszerezze az ellopott Black Júliát, melyről fogalma sincsen, micsoda. Hearttown könyvtárosa elárulja neki, hogy a Black Júlia pornográf versek gyűjteménye, méghozzá egy helyi szépség, Miss Thompson tollából. A vallomás után a könyvtárost orvul lelövik.)


Vidám mondatok

És amikor a nyelv vidám lesz,

akár a mesebeli daráló,

ontja majd a vidám mondatokat.

Férfiak falatoznak a lugasban.

Jól hallatszik, valakinek porcogó jutott.

Csattannak a bicskák, zörög a zsírpapír,

majd egy tétova rózsaszirom

a munkaruhák suhogása után indul.


Madame Bovary sportigazolása

- az irodalom ellenségei -


A sport olyasfajta emberi hübrisz, amelyben az a feltételezés működteti a lelket, a húst és a szellemet, vagyis hogy tér és idő centiről centire, percről percre meghódítható, a világmindenség egy adott pillanatát ki lehet sajátítani s a nevünk fényével be lehet tölteni, vagyis hogy van győzelem. Nem, győzelem nincsen, de erre csak akkor jöhet rá az ember, ha legalább már egyszer győzött. A sport idézőjelbe öleli a történelem alakulását, elvileg nem öl és nem termékenyít, akár az irodalom, miközben szimulálja az életet. Az élet azonban ravasz. Az élet belopakodik a versenyfutás rajzásába, a gólöröm promiszkuitásába, a gerelyhajítás kiáltásába, a víz csobbanásaiba. Az élet stoplis balettcipője besettenkedik az irodalmi élet füveire és tisztásaira is, miközben, sajnos, ki kell mondani, hogy az irodalom napi gyakorlata - írás, húzás, írás, húzás, húzás, húzás - leginkább az alapozás kifejezésével írható le. Az alapozás készülődés. Az irodalom mindig olyan, mintha versenyre készülnénk, de az irodalomban verseny nincsen, következésképpen győzni sem lehet. Illetve lehet, csak az nem győzelem.


A lojangi kutyavadászok álma

részlet

Fan Kun ártatlan tekintetû, halk szavú, ritkán szóló festõ volt, évek óta élt Mi Csoung fejedelem udvarában, s egy ideje már csak az uralkodónak dolgozott. A mûvész számtalan gyönyörû festménnyel ajándékozta meg a gazdáját, aki pedig valósággal a testvéreként szerette õt, s a mûvészetét oly nagyra becsülte, mint senki más a birodalomban. Fan Kun festményeit bírálni, akárcsak értetlenkedõ arckifejezéssel illetni fõbenjáró bûnnek számított. De a túlzott elragadtatásban sem hitt a fejedelem, gyávaságnak, hízelgésnek, ha nem éppen gúnynak vélte.


A Mona Lisa-kiállítás

A Mona Lisa-kiállítás nyilván akkor vette kezdetét, amikor a férfi tekintete megakadt a reggeli lap egyik cikkén. Valahol Amerikában egy jóravaló pap fôbe lôtte magát, miközben a bûn természetét hasonlította az orosz ruletthez. Az atya 375-ös magnumot használt. A fegyverben persze vaktöltény volt, ám amint az egyáltalán nem köztudomású, balszerencsés esetekben a vaktöltény is ölhet. Éppen ezt olvasta a férfi, amikor halkan megkopogtatták bérlakásának az ajtaját. Fölállt, letette az újságot, s a zakóját félrehajtva, jobb kezét a csípôjén nyugtatva résnyire nyitotta az ajtót. A Mona Lisa-kiállítás javában zajlott. Jókora nejlonzacskó hevert a küszöbön. A zacskóban rengeteg pénz, kötegnyi dollár, márka és svájci frank. A férfi nem szeretett pénzt találni. Gyûlölte, ingerültté tette, ha a munkájába esetlegességek szólnak, ha valami az ô tevékeny hozzájárulása nélkül történik. Gyanakodva idôzött a pénzkötegek fölött, majd újra átpörgette a frissen ropogó bankókat. Megcsörrent a telefon, s az ismeretlen hang minden különösebb bevezetés nélkül munkát ajánlott. A férfi arra gondolt, ez csakis kelepce lehet, s lassan a helyére rakta a kagylót. De nem menekült. Már késô, tudják, hol lakik, tudják, hogy itthon van, semmi esélye. Néhány perc múlva újra csörgött a készülék. Lerakta a whiskys poharat, a másik kezébe emelte át a revolvert.


A szolga, akit Csienek hívtak

Arra riadt, hogy démon mered föléje. A szörnyeteg tátott pofájában egy ablak homálylott. Az ablak tükrében a fejedelem egy pillanatra meglátta elszörnyedõ tekintetét, de arra sem volt ideje, hogy fölkiáltson, mert az ablak föltárult, s egy tõrt tartó kéz emelkedett a magasba. Mint amikor lótuszvirágot választunk el a szárától, annyi nesz hallatszott csupán, s a következõ pillanatban a gyilkos szerszámot markoló kéz lehullt, és egyenesen a herceg mellkasára zuhant. Vér borította el a fekhelyet. A herceg kedves udvari emberével találta magát szemközt, aki tétova mosollyal bámult rá, aztán karja csonkjára meredt, és összecsuklott. A herceg még mindig nem tudott szólni, de ahogy a merénylõ tetemérõl fölemelte a tekintetét, meglátta azt az emberét, akinek a nevét ugyan nem tudta, de jól ismerte széles pofacsontú, kissé együgyû, olykor álmodozó ábrázatát, szögletes és lassú, de pontos mozdulatait, õ is az egyik szolgája volt a tucatnyi közül. A szolga kirántotta a merénylõ hátából a szablyát, majd a karját nyújtva talpra segítette a fejedelmet.


Az örök élet titka

részlet

Az örök élet titka


Azon a napon az Elsõ Császár gyönyörû párducot kapott ajándékba Lojang megalázott s a félelemtõl dadogó fejedelmétõl. A vadállat hatalmas hím volt, fekete bundáján úgy ragyogott a fény, mintha ezüstös harmattal permetezték volna le. A párduc erõt és nyugalmat árasztott, lassú mozdulatokkal körözött szûk ketrecében, s a fordulók után mély torokhangon felkurrogott. A császár rezzenéstelen arccal meredt a vadállatra, s a tekintetében, mint rendesen, könnyû pára gomolygott. Peng az uralkodó vállán ült, és amióta meglátta a ragadozót, egész testében remegett. A császár könnyû, fényes ujjai a majom pofájához emelkedtek, s lágyan megcirógatták. Majd az arcával is az állat felé fordult, s a fülébe suttogott. Peng eltakarta a szemét, s kétségbeesetten rázta a fejét.


Ha jönnek a fiatalok

Ez a történet úgy kezdôdött, hogy egyszer elutaztam külföldre, s ott maradtam néhány hónapig. Mire visszaértem, jött a csapatba két fiatal, szép férfi. Öltözés közben elnéztem a testüket, semmi fölös lerakódás, arányos alkatok, nem ôszült a mellkasuk és hónaljuk se, értettem a lányokat, értettem én akkor nagyon. Mi meg már közelebb a negyvenhez, iszonytató küzdelmet folytatva a derék körül sokasodó paplannal, melyet a nép egyszerûen csak úszóguminak vagy lökôizomnak nevez. Volt még némi tekintélyem, igaz már nem sok, mindenesetre ezen az elsô meccsen úgy álltam vissza a megszokott posztomra, mintha mi sem történt volna. A szempillám se rezzent, amikor hatan maradtunk a pályán, s a többiek azon tanakodtak, hogy ki a felesleges, ki lesz a csere.

A kedves édesanyátok megy le, de nem én.


Meddig haldoklik egy ember?

regényrészlet


Tang fia évek óta nyomta az ágyat. A jómódú kereskedõ a legjobb orvosokat és kuruzslókat fogadta föl, akik aztán a vállukat vonogatva hümmögtek és sóhajtoztak, miközben elpakolták a gyógyszereket és a kígyóköpet-fiolákat. Nem betegség ez, állította egy híres varázsló, aki nemcsak fakéreggel, gombaméreggel vagy ginszenggyökérrel gyógyított, hanem a tekintetétõl is elszáradt a fû. S ha egy ismerõs a fiú állapota felõl tudakozódott, Tang komoran ingatta nagy, busa fejét, szegény Vej nagyon beteg, azt hiszem, haldoklik a kisfiam, dörmögte elkeseredetten.


Sakálok

novella

Még alkonyat elôtt arra kérte ôket, aznap már ne zavarják. Nagyon fáradt. Amikor ezt kimondta, egyenesen Péterre nézett, aki tudta, hogy képtelen lesz teljesíteni a kérést. Péter a tanítványok és az alkalmi kíváncsiskodók között ült. Súlyos homlokkal bólintott. Azon a napon a Mester meggyógyított néhány vérfolyásos asszonyt, gutaütöttet, siketnémát és ördöngöst, újraélesztett egy halottat, s végezetül lecsendesítette a háborgó tavat, csak hogy a halászok visszatérhessenek. De mert a vizen a vihar és a borzasztó szél elragadta a hálóikat, a halászok zsákmány nélkül tértek meg, s ahelyett, hogy örültek volna az életüknek, szomorúan és szorongva kötöttek ki a parton. A Mester megcsóválta a fejét, s hozatott néhány hallal és lepénnyel teli kosarat. És aztán alkonyatra elfáradt. Érthetô. A lebukó nap vörösen izzó fényében maga is mosolyogva – mert igenis tudott mosolyogni, sôt a térdét csapkodva hangosan kacagni, bármit is állítsanak az ellenségei vagy a legelvakultabb követôi – arra kérte a tanítványait, hogy ne beszéljenek róla és a csodáiról. Arra kérte ôket, tartsák titokban, hogy itt van, és hogy mi mindent csinált. A tanítványok csodálkoztak.


Sang császár és a könyv

részlet

Sang császár egy didergôs, kora tavaszi napon megparancsolta Liunak, a festônek, készítsen neki egy olyan képet, amely az egész világot ábrázolja, de még egy ecsetvonás, annyi sem hiányzik belôle. Legyen ott a képben a világ valamennyi érzése, gondolata, repedése és fûszála. Liu, a tájképfestô hosszan tûnôdött, végül megdörzsölte a homlokát és bólintott. Aztán elvonult, és olyan mélyen elrejtôzött a saját életében, hogy néhány hétig a halak, a madarak, a férgek, a vadállatok, de még a Fal túlfelérôl érkezô kígyókereskedôk se látták. Sang császár kedvetlenül arra gondolt a palotájában, hogy a festô megrémült a feladattól, ezért elmenekült, bujkál valahol, esetleg öngyilkos lett. A császár a legjobb kémeit küldte a festô után, ám mindegyik dolgavégezetlenül tért vissza a császári udvarba. Sang császár dührohamait búskomor órák váltogatták.


Szerezni egy nôt

részlet

Milenka Carica apám régi, megbízható ügyfele volt. Emberei gyakran föltûntek a földjeinken, begyûjtötték az adományokat, a hátsó udvarokon kipakolták a fegyvert és az imakönyveket, olykor gyereklányt könyörögtek el egy udvarházból, de néhány nap múlva rendesen visszaküldték a combok közül kihalászott medvekarmot. Amikor meghalt az apám, örököltem tôle egy igazi törököt is, aki korábban a szarajevói Brusa bezisztanban volt paradicsomfényesítô, de elcsapták valami kisebb, habár konokul visszhangzó hazugság miatt. Mehmed nyelvére gyorsan rátetováltam az igazság kifordított jelét. Nem örült az eljárásnak, de mert többé nem füllenthetett, az eredmény nem csak engem, de ôt is megnyugvással töltötte el. Apám régi Fordját bíztam rá, és ô járta a környéket, hordta a mintákat, amelyekre az utóbbi idôkben olyannyira rákaptak a déliek.


Szerezni egy nôt

részlet 2

Amikor Ali Batazár Kölnbe utazott vissza, megkért, ôrizzek meg számára valami fontosat. Persze hogy azt mondtam a gyepmesternek, neki megteszem. Melinda Pipót Canakkale városában, nem messze a trójai romoktól vette Ali Batazar. A lány vérbeli menekült volt, s ez a tény, talán mondani sem kell, semmi jót nem ígért. Akkoriban a feleségemet Rozália Fugger-Schmidtnek hívták, egy brassói szász família egyik utolsó tagja volt. A számító érzelgôsség vádját kerülendô, szólnom kell arról, hogy Rozália Fugger-Schmidt valójában csupán három szót tudott németül, ja, nein és Nille. Olykor azt is sziszegte, kiabálta, csicseregte, hogy warum, leginkább persze átkozódásképpen, de ennek a szónak a jelentését már egyáltalán nem tudta. Különben nem igaz, hogy minden szász visszatelepült Aachenbe, Stuttgartba és Kielbe ama években, amikor elég volt egy bukaresti fôhivatalnok seggébe néhány ezer rongyos márkát belegyömöszölni, hogy fölnyíljon egy összetaknyozott sorompó a határon. Jó néhány szász família maradt a környéken, mint például a Fugger-Schmidtek, a Petzek, a Leibhoferek, a Waldhófok, s ezek a német titkosszolgálatnak dolgoztak eztán, vagy hagyták magukat élve elföldelni, hogy a csontjaikkal melegítsék ôseik meggyalázott földjét. Akadtak napok, amikor titokban hullt a hó is. Amikor például kivégezték a cipész diktátort, efféle szász és magyar dönheneket hívtak a forradalmárok, s a kiválasztottaknak a nyálukkal kellett elaltatni a vérben ázó, halott kényúr még mindig remegve ágaskodó hímtagját. Ez a föld mindig jobban értékelte a világjobbító eszmék önmagából táplálkozó vad és terméketlen érzékiségét, mint a reformerek példamutató hónaljszagát. Mi a hangyát letapostuk, csak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát. Az álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk.


Szerezni egy nőt

részlet 3

Nem tudok nagyobb hiábavalóságot elképzelni annál, mint hogy rossz viccekkel tölti idejét az ember. Afféle történelmi humorista vagyok, csak azért mondom. Írtam például vicceket Pristinába, Patraszba és Szarajevóba is, míg egy napon elakadtam, válságba kerültem, nem tudom. Habár még ekkor is nevetésre méltónak találtam a világot. Néhány hetes szenvedés után Dimitrisz Kontandisz mentette meg a kedvemet, régi jó barátom, aki évente egyszer meglátogatott egy-két jólsikerült csattanó kedvéért. Mindig is szerettem a görögöket. S bizony azt se tekintem véletlennek, hogy éppen görög barátom révén olvashattam elôször Mohács Anna-Máriáról. Ezekben az években már nem tartottak, úgymond, hivatalos kivégzéseket nálunk. Különös szemfényvesztés volt ez. Az ország utolsó részeges sírásója, romlott lelkû bábája, bukásra ítélt gyerekdarabok segédszínésze is jól tudta, hogy ha a hóhérság intézménye megszûnt is, ha az állam már nem alkalmazta az életkioltás büntetését, ha kihúzták is az utolsó magyar hóhér szemfogát, majd pedig végtelenített adriai üdülésre küldték, nos, mindezek ellenére a kivégzések folytatódtak, önkéntesek és amatôrök ûzték a mesterséget félhomályos tantermekben, hivatalokban és szülôszobákban. És nem a bûn volt a fontos.


Szerezni egy nôt

részlet 4


Tegnap ajánlott levelet hozott a postás a sógoromtól, Bogdan Pirattól, hogy néhány nap múlva egy amerikai rendezô érkezik a környékünkre, nem is akárki, a világhíres Elena Snee, aki a cannes-i filmfesztiválon is legutóbb azt a nevezetes botrányt csinálta. Fogalmam sincs, miféle botrányt emlegetett a sógorom. Azt se tudtam, kicsoda Elena Snee, egyetlen filmet se láttam még tôle, bár a neve ismerôsen csengett. Ezekben a napokban a háborúval foglalkoztam, s mondhatom, jókora becsvággyal tettem a dolgom. Író vagyok, mert annak tartom magam, és egy ideje mások is annak tartanak. Évek óta színdarabokat írok a Carica Ensemble-nek. Jó munka ez, élvezetes és kalandos, ráadásul rendesen megfizettek érte. Írt a sógorom, Bogdan Pirat, majd néhány nap múltán Elena Snee is üzent. Arra kért, gondoljam át a véleményem a háborúról, s amennyire csak módomban áll, legyek ôszinte és tárgyilagos. Komolyan csodálkoztam, hogy Elena Snee az ôszinteség szót használja. Mindig különös, leginkább lehangoló érzés lett úrrá rajtam, ha a háborúkhoz jelzôket illesztettek, s igazságos, szükséges, helyénvaló avagy elkerülhetetlen háborúról beszéltek.


Szerezni egy nôt

részlet 5-6-7.

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma.


Hajjá Fjadi!

Kimentünk a Dorozsma–Pamacs meccsre azon vasárnap délután. Ritka szép májusi nap volt, tombolt és harsogott a zöld, a sör is igen szépeket mondott mielôtt a tekintetünkbe szállt volna. Nem gondoltam én zavartalan mûélvezésre egy pillanatig se. Jól tudtam, hogy a gyerek nyugton marad, mert nem olyan természet a lelkem. Még a kezdôsípszó elôtt kézen fogott és leballagott velem a nagysalakra, aztán ott rugdostuk a port és a labdát, és a meccsbôl csak a tribün sóhajtásait, és szelíd hörgéseit hallottam. Egyszer megállt a kapu elôtt a kicsi, okosan elnézte mekkora is egy igazi kapu, ez a kapu az, ami a tévében is szokott lenni, na igen, a kapu, ami vezet valahová, hová vezet, átlépni a gólvonalon és visszalépni, ugrálni elôtte, elesni, repülni, fölkelni, szóval bámulta az én három és fél éves gyerekem a kaput, és én már azt hittem, mindjárt elôvesz egy noteszkát, és jegyzetelni kezd, de inkább lepisilte a kapufát. Aztán tovább rugdostuk a labdát, amikor újra csak megállt, és elkiáltotta magát.


Mikor kezdôdött a világbajnokság?

– a drukkolásról –


Történészek és historikus közírók elôszeretettel választják külön egy adott történeti esemény ténybeli kezdetét és végét, az eseményben jelenlévô erôk mûködésének jelenlététôl. Hogy például meddig tartott a XIX. század. Vagy meddig tartott a Rákosi-korszak, azaz az ötvenes évek. Etc. Mert hiszen egy háború sem az elsô puskalövéssel, vagy egy nagy, ôrült szerelem sem az elsô kellemes, ám még elsietett magömléssel veszi a kezdetét. Amidôn az olvasó ezt az írást szemrevételezi, már javában tart a világbajnokság, s túl vagyunk a döntetlenül végzôdött brazil-skót mérkôzés okozta meglepetésen. Jól van. No, majd meglátjuk, miféle jósnak bizonyulok. Szerintem az Argentinok nyernek, ezt a végeredményt borítékoltam, azzal a magamat nyugtatgató roppant eredeti érvvel, hogy tévedni emberi dolog. Amiként alaposan tévedett, de legalábbis hibázott az a szegedi kardiológus, aki tavasszal a Brazíliában tartott tudományos konferencia szünnapján a Maracana stadionban megtekintette a brazil-argentin mérkôzést. Az egyáltalán nem hiba, ha egy ilyen mérkôzésre elmegy az ember. A hiba az, ha kék-fehér trikóban ballagunk ki egy ilyen mérkôzésre.


Tavaly képeslapok

Hímtagos képeslap


Az jutott az eszembe, hogy egy háná-há...pci kollégára egy magyar író állítólag azt mondta, hogy hímtag. Nem tudom, mondták-e valóban a kollégára ezt, bárki magyar író, zöldségkereskedô, netán olvasó tett-é ilyesmit.

Mindenesetre jómagam a magyar hímtagot fölötte szépséges alkotásnak látom. Úgy is mondhatnám, hímtag-párti is vagyok bizonyos, alapvetô helyzetekben. Amennyiben tehát egy há-ná...pci fogalmazót illetôen eszközöljük a kifejezést, akkor a hímtag joggal duzzoghat, és jelenthet be esztétikai alapozottságú sértettséget. Mondhatja a hímtag, nézzed a csinos, duzzadt heréimet, nézzed, ember, a vérpiros makkomat, nézzed, magyar nép, a helyre kis bôrsityakot ezen vérpiros makkon, nézzétek, szent erzsébetek, zrinyi ilonkák, karádi katikák, tápiószecsôi oscar wilde-ok - micsoda mesés húsok duzzognak rajt, nézzétek a húsban sistergô duzzadó ereket is, és örvendjetek, örvendjetek. Úgy tehát nem szabadna a magyar irodalom és a közbeszéd szívünkhöz és ízlésünkhöz közel egyáltalán nem álló jellemvonását, jelesül a gondolati szürkületet, kicsinységet, világábrázoló dilettantizmust, uram bocsá, a nácizmust erotikus jellegû kifejezésekkel illetni, mert édesanyánk, a drága jó magyar nyelv, kiért ugyanezen babszemjankók oly keveset tettek volt, ezt nem érdemli. A drága férfitagot a szádra hiába ne vedd, mondják minálunk a klubban a fiúk, és aztán egytôl egyik megtörlik a szemüket.


A festő és a szomszédja

Erzsébetnek és Miklósnak okulásul

A művész, akinek élettörténetét a napokban publikálta a Csin Akadémia, évek óta az intézmény támogatásával alkot. A történet olyan keresetlen egyszerűséggel veszi kezdetét, hogy sokan az akadémia hivatalnokai közül úgy vélik, bűn lenne kételkedni a hitelességében. Talán helyesen teszik. Mindenesetre az akadémia agg krónikása, aki összefoglalja az eseményeket, már-már gyerekes szégyenkezéssel kezd az elbeszéléshez.


A festő egy nem különösebben érdekesnek ígérkező tavaszi napon lefesti a szomszédja kertjét, a nyíló orgonákat, nárciszokat és tulipánokat, a patakok rohanását, a facsemeték ezüstös törzsű csoportját, az égen szálló ludakat, az összetorlódó felhőket. Figyelemre méltó módon a beszámoló nem tér ki a szomszéd társadalmi helyzetére, hivatására, illetve tehetősségének mértékére, ám az akadémia könyvtárában fellehető naplók, riportok és periratok mindvégig csak szomszédként emlegetik azt az embert, aki végül a festő vesztét okozta.


"Bátor, vigasztalan könyv"

Darvasi László Szerezni egy nőt címu novelláskötetének német fogadtatása

Darvasi László: Szerezni egy not (németül: Eine Frau besorgen). Németre fordította: Terézia Mora, Relle Ágnes és Heinrich Eisterer. Suhrkamp Kiadó, 2003.


A magyar író, Darvasi László csendes, barátságos, inkább félénk ember. A szerzo, aki az elmúlt tíz évben kitartóan megdolgozott azért, hogy a fiatalabb generáció legfontosabb magyar írójának tekintsék, nagy, gyakran kissé félénk pillantású szemével olyan hatást kelt, mintha minden, ami egzaltált, idegen lenne számára. Úgy tunik, sokra becsüli a mindennapokat és azok szertartásait, mintha szüksége lenne rá, hogy ismeros környezetben tartózkodjon, és legfeljebb egy izgalmas focimeccs kedvéért hajlandó megfeledkezni magáról.


"Archaikus szabályokat követő kozmosz"

Darvasi László Stern úr című novelláskötetének német fogadtatása

Darvasi László: Stern úr. Novellák. Németre fordította Heinrich Eisterer. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2006. 226 oldal, 12 euró


(...) A kötet minden novellájában megmutatkozik Darvasi azon tehetsége, hogy nagyon realisztikusan szövi bele a természetfelettinek tűnő, felfoghatatlan dolgokat egy gondosan megkomponált, legtöbbször történelmi vagy néha időtlennek ható háttérbe, mint ahogyan azt már A könnymutatványosok legendája című könyvéből ismerjük. A felfoghatatlan, mindaz, ami a megszokott valóságon belül megmagyarázhatatlan, a novellákban különböző súllyal jelenik meg, de mindig központi szerepet játszik. Ezzel olyan lehetőségek nyílnak a - gyakran ugrásszerűen működő és feneketlen mélységekkel rendelkező - psziché számára Darvasi novelláiban, melyeket a természeti törvények általában nem biztosítanak. (...) A német fordítás kiválóan tükrözi Darvasi világos, szép, képekre épülő nyelvezetét - s ez elengedhetetlen feltétele az igazán mély alkotás a befogadásának, mely színesen, nagy kifejezőerővel ábrázolja a szokatlan helyszíneket, rejtélyes lelkiállapotokat, és a cselekmény meglepő fordulatait, s melyben néha felbukkan a tipikusan magyar, vaskos humor is.


NAGY GABRIELLA: Ahol bármi megtörténhet

Darvasi László írásainak mûfaji és stiláris sokfélesége már-már zavarba ejtô. Olvashattunk tôle rövid történeteket, legendákat, históriákat és képregényeket, egyszerûen elbeszéléseket, legújabb opusában pedig A Borgognoni-féle szomorúság „magyar novelláinak” édestestvéreit. A Szerelmem, Dumumba elvtársnôben közölt munkák azonban mûfajilag és tematikájukban is erôsen széttartanak. S bár minden egyes darab a Darvasi-féle novellatípusok egy-egy sarja, a szerzô új kötetének írásaiban csak nagy képzelôerôvel lehet azonos centrumot felfedezni, még az a bizonyos kohéziót teremtô, szervezô- és rendezôerô, a Darvasi-féle szomorúság sem lengi be a novellák terét, csak néhol, mintha. Az egyetlen dolog tehát, ami indokolná, hogy ezen írásoknak egy kötetben kellett megjelenniük, ha összességükbôl feltárulna, kiderülne, avagy csak érezhetô volna valamiféle magyar észjárás, lelkület. A titok tehát valahol ott keresendô, ahol megérthetô, hogy mitôl is magyar ez a kötet. Az olyan utalások, mint A brazilok labdájában a „Szép-e az az ország, ahol bármi megtörténhet”, kínálhatnak ingatag fogódzót, ha fókusznak tekintjük ôket, érvényesíthetôvé válhatnak az egész kötetre, amelyben így törvényesen bármi megtörténhet. Ha… Ám nincs olyan elôre és hátra ható, jelentésadó erejük, aurájuk, amely által rendezôdhetne az egész.


SZILASI LÁSZLÓ:"Kinek mondom?"

Talán azért, mert a közösségi emlékezetnek szüksége van rá, hogy fontos szerzőit minél tovább ifjúnak lássa, talán azért, mert a "közepes korú költő" mítosza korántsem annyira kidolgozott, mint a pályakezdő titáné, illetve az életművét kiteljesítő agg klasszikusé, vagy talán csak egyszerűen azért, mert a kortárs irodalomra vonatkozó szóhasználat gyakorta trehány - mindenesetre gyakran szokás "fiatal írók"-ként emlegetni olyan szerzőket is, akiknek immár sem életkoruk, sem a pályán töltött éveik száma nem támasztja alá ezt a megnevezést. Akárhogy is: az 1956-1964 között született szerzőknek mostanában jelennek meg az első gyűjteményes vagy válogatott kötetei, s ezek a kiadványok örömteli és egyértelmű kanonikus áttöréseket jeleznek, illetve szentesítenek - immár, mellékesen, végképp megnehezítve egy olyan (erős és vastag hagyományú) nyelvhasználat dolgát is, amely általában a fennálló irodalmi kánon érdekeinek védelmét kívánja, hallgatólagosan a teljesítmény csekély súlyára hivatkozva, az (örök, de legalábbis: prolongált) ifjúság vonzó toposzába belecsomagolni.


Szilasi László: "n"

Laudáció Darvasi László Mészöly Miklós-díja kapcsán

"boldog, akit elbűvöl" (Mészöly Miklós: A pille magánya)


Az ősi rend szabályai szerint a genus demonstrativumban nem lehet confirmatio. A dicséret nem tartalmazhatja önmaga bizonyítását, hiszen az érvelés, puszta létével, épp azt tárná fel, amit, szándéka szerint, minden laudáció elfedni igyekszik: azt, hogy nincsenek, egyáltalán nem léteznek vitán felül álló értékek. Mivel pedig ebből a némiképp kilátástalan retorikai helyzetből (bár kedvem nagyon is lenne hozzá) mégsem akarok a mindennemű argumentációt kerülő kultikus dicsőítés nyelvének irányába elmozdulni, kénytelen vagyok egy legalább némiképp másféle kérdést feltenni. A továbbiakban nem azt kérdezem tehát, hogy megérdemli-e, hanem azt, hogy miért éppen ezt, a Mészöly Miklós-díjat, érdemli meg Darvasi László, közepesen fiatal magyar prózaíró.


Márton László: Szív-ügyek


Ketten egy új könyvrol - Szív Erno: Összegyujtött szerelmeim (Dzsessznovellák, elbeszélések, tárcák). Magveto Könyvkiadó, 2003. 294 oldal, 1990 Ft


Utoljára öt évvel ezelott írtam Szívrol az ÉS-be, akkor a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? címu tárcagyujtemény kapcsán. Írásom egyik, ma is érvényesnek látszó megállapítása az volt, hogy Szív Erno azonos Darvasi Lászlóval, viszont Darvasi László nem azonos Szív Ernovel. Hogy miért és miképp van ez így, azt ma már, Darvasi életmuvének ismeretében, legalábbis A könnymutatványosok legendája óta fölösleges volna részletesen taglalni. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy Szívnek is alakul az életmuve, igaz, nem annyira gyorsan és látványosan, mint Darvasié. Nem elsosorban a mennyiségi változásra gondolok (ez a harmadik Szív-kötet), inkább arra, hogy az elozo kötethez képest az itt olvasható elbeszélések, tárcák és "dzsessznovellák" együttesében határozottan kirajzolódik egy univerzalista kispróza-poétika.