Próza

Esterházy Péter naplójából

„Én nem akartam őt, ezt az állatot, és viszonyom sincsen hozzá semmi!”

E. P.


„Ballagok le az emeletről, és hallom, beszél hozzá. Amikor villámlik, dörög, néha még meg is simogatja.”

Esterházy Zsozsó


Álmomban prímszám voltam, és ebet vettem magamnak – illetve famíliámnak, amely család ágas-bogas, sokan vagyunk, szerintem elegen, reggelenként nézem is őket, mint bécsi testőrhuszár a fényes gombjait,

Bovaryné,

én,

édesapám, édesanyám,

megint csak én,

nőm, mint kinek én, mit is tagadjam fényes hímje is vagyok,

illetve az utódok, akik már kiröpültek,

a legkisebbnek, a dobosnak, valami katalán jogdíjból vettem összkomfortot, hogy lássa, nem csak a szigor, de a szeretet is nagy bennem.

És most lesz egy kutyám is.


Nemi szerv beszéd

Elhangzott a litera első, Szervest című előszilveszterén

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Mint bizonyára hallották, Kubában hétkilós leánygyermek született, anélkül hogy a szülőszoba fényében megvillant volna a császármetszéshez használatos rettenetes kubai henteskés. Amikor ilyesféle témákban mankóztatjuk bicegő képzeletünket, mindig szóba jön, mit jön, máris az első bekezdésbe furakodik a méret, mint fontossági tényező.


Én csak az utóbbi tizenhat évről beszélek

Mert abból indulnak ki, hogy az övék, az ő történetük, az ő esetük, az ő kálváriájuk, az ő vesszőfutásuk nem olyan. Nem úgy, nem annyira, és nem is olyan mélyre. Az ott, kérlek, sötét, de még csak nem is szeplő. Elszíneződés, legföljebb. Abból indulnak ki, hogy az övék kisiklás, félreértés, véletlenség, közösségi kistanács által legalizált csalfa konspiráció.


Fernando Asahar tökéletes élete


Márton Lászlónak


Fernando Asahar talán többre vágyott a szokásosnál, de o is csak ártatlan volt, akár a többi ember. Jól ismerte a fogdaort, volt ideje megszokni a gyulölködo pillantását, szakálla gubancaiba mormolt káromlásait, a mozdulatot, ahogy a zárkába löki a savanyú rizzsel teli tálat, vagy a poshadt vízzel a kancsót. Kelletlen nyikordulással kinyílt a zárka ajtaja, s az or homlokának alig látható biccentésével jelezte, a fogolynak indulnia kell. Asahar már állt, igyekezett legyozni a megindultságát. Nem volt mit magával vinnie, néhány rongy maradt utána, egy rossz lábas, madzagok és kövecskék, melyekkel a sötétben beszélgetett, a papírját már zubbonyának mellrészébe rejtette. A szabály szerint o haladt elöl, és minden fordulónál addig állt, míg a másik oldalba nem bökte. Érezte a bokájánál elsurranó meleg patkánytesteket, közben jeges víz csöpögött a nyakába. Felfelé tartottak, s mind több lett a fény, mind elmosódottabbak lettek a hangok, a kiáltások és a nyögések. Az egyik meredeken felfelé vágó kanyar után don Dulcefuego szakállkeretezte arca ereszkedett elé, a sápadt arcborön, mint gúnyos üdvözlet, csillogott a fény. Asahar megkapaszkodott a sziklafalból kimeredo vaskampóban, s nem lépett fel a következo lépcsofokra. Nézték egymást, két ismeros, éveket töltöttek el együtt, don Dulcefuego végül bólintott.


Egy állat véleménye

Együk meg, mondtam.

A társam letette a zsákot, és rábámult az állatra. Alkonyodott. Akkor már ötödik napja nem ettünk, mert az állat nem vadászott. Az állat nem akart vadászni, állandóan a combomat dörzsölte, nem tágított mellolem, és mi eltévedtünk. Nem, mégsem volt ez igazi eltévedés, egyszeruen úgy haladtunk valamerre, hogy mindinkább tudtuk, nem érhetünk el oda, ahová pedig el akartunk jutni. Persze, furcsa lett volna belátni, hogy Ceit úr hiába vár bennünket.


Az én tökéletes szerelom

Talán a szívét is ki kellett volna vágnom. Nem tudom. Talán a csodák is csak azért léteznek, mert elront valamit az ember. Talán az volt a baj, hogy nem egészen hittem el, képes vagyok rá, meg tudom tenni. Mert bár úgy viselkedtem, mint aki mindent megpróbál, mint aki mindent egy lapra tesz fel, a szerelom még az utolsó pillanatban is fölöttem állt. Kíváncsi maradtam, vártam, és így nem lehetett volna a dologhoz kezdeni. Mert aki a tökéletesség ellen harcol, maga is legyen tökéletes. Hát most az leszek. Egy tökéletes nász tökéletes tanújaként fogom képviselni, a hit nem egyéb, mint annak a fölfogásnak a megkoronázása, hogy az egész elrontott és tönkretett világ kijavítható. És ha te csak egy pillanatra nem figyelsz, ha csak egy szemernyit hagysz magadban a várakozás édességébol, akkor ezt a világot ki is javítják neked.


A Black Júlia


(Az előző rész tartalmából: Szív Ernő 1849-ben az Ash and Dust Foundation megbízásából az Újvilágba, Hearttownba utazik. Feladata, hogy visszaszerezze az ellopott Black Júliát, melyről fogalma sincsen, micsoda. Hearttown könyvtárosa elárulja neki, hogy a Black Júlia pornográf versek gyűjteménye, méghozzá egy helyi szépség, Miss Thompson tollából. A vallomás után a könyvtárost orvul lelövik.)


Raum

Végül is Raumot kértem meg, ölje meg a kutyát. A férfi vadász volt, agancsokkal, prémmel és hússal kereskedett a környékbeli völgyekben, néha gyógyítást is vállalt. Miután elszántam magam, a piacoló asszonyokkal többször is üzentem Raumnak, az asszonyok seprűnek való cirkszálakat, lúgkőt, gyertyafaggyút és lámpaolajat árultak, vagy gombát hoztak fel a lejtőkről, melyek örökké szürke, piszkos ködben áztak. Üzentem Raumnak, hogy életbevágó munkám lenne a számára, olyan feladat, melyet csak ő képes megoldani.


Madame Bovary sportigazolása

- az irodalom ellenségei -


A sport olyasfajta emberi hübrisz, amelyben az a feltételezés működteti a lelket, a húst és a szellemet, vagyis hogy tér és idő centiről centire, percről percre meghódítható, a világmindenség egy adott pillanatát ki lehet sajátítani s a nevünk fényével be lehet tölteni, vagyis hogy van győzelem. Nem, győzelem nincsen, de erre csak akkor jöhet rá az ember, ha legalább már egyszer győzött. A sport idézőjelbe öleli a történelem alakulását, elvileg nem öl és nem termékenyít, akár az irodalom, miközben szimulálja az életet. Az élet azonban ravasz. Az élet belopakodik a versenyfutás rajzásába, a gólöröm promiszkuitásába, a gerelyhajítás kiáltásába, a víz csobbanásaiba. Az élet stoplis balettcipője besettenkedik az irodalmi élet füveire és tisztásaira is, miközben, sajnos, ki kell mondani, hogy az irodalom napi gyakorlata - írás, húzás, írás, húzás, húzás, húzás - leginkább az alapozás kifejezésével írható le. Az alapozás készülődés. Az irodalom mindig olyan, mintha versenyre készülnénk, de az irodalomban verseny nincsen, következésképpen győzni sem lehet. Illetve lehet, csak az nem győzelem.


A Mona Lisa-kiállítás

A Mona Lisa-kiállítás nyilván akkor vette kezdetét, amikor a férfi tekintete megakadt a reggeli lap egyik cikkén. Valahol Amerikában egy jóravaló pap fôbe lôtte magát, miközben a bûn természetét hasonlította az orosz ruletthez. Az atya 375-ös magnumot használt. A fegyverben persze vaktöltény volt, ám amint az egyáltalán nem köztudomású, balszerencsés esetekben a vaktöltény is ölhet. Éppen ezt olvasta a férfi, amikor halkan megkopogtatták bérlakásának az ajtaját. Fölállt, letette az újságot, s a zakóját félrehajtva, jobb kezét a csípôjén nyugtatva résnyire nyitotta az ajtót. A Mona Lisa-kiállítás javában zajlott. Jókora nejlonzacskó hevert a küszöbön. A zacskóban rengeteg pénz, kötegnyi dollár, márka és svájci frank. A férfi nem szeretett pénzt találni. Gyûlölte, ingerültté tette, ha a munkájába esetlegességek szólnak, ha valami az ô tevékeny hozzájárulása nélkül történik. Gyanakodva idôzött a pénzkötegek fölött, majd újra átpörgette a frissen ropogó bankókat. Megcsörrent a telefon, s az ismeretlen hang minden különösebb bevezetés nélkül munkát ajánlott. A férfi arra gondolt, ez csakis kelepce lehet, s lassan a helyére rakta a kagylót. De nem menekült. Már késô, tudják, hol lakik, tudják, hogy itthon van, semmi esélye. Néhány perc múlva újra csörgött a készülék. Lerakta a whiskys poharat, a másik kezébe emelte át a revolvert.


A szolga, akit Csienek hívtak

Arra riadt, hogy démon mered föléje. A szörnyeteg tátott pofájában egy ablak homálylott. Az ablak tükrében a fejedelem egy pillanatra meglátta elszörnyedõ tekintetét, de arra sem volt ideje, hogy fölkiáltson, mert az ablak föltárult, s egy tõrt tartó kéz emelkedett a magasba. Mint amikor lótuszvirágot választunk el a szárától, annyi nesz hallatszott csupán, s a következõ pillanatban a gyilkos szerszámot markoló kéz lehullt, és egyenesen a herceg mellkasára zuhant. Vér borította el a fekhelyet. A herceg kedves udvari emberével találta magát szemközt, aki tétova mosollyal bámult rá, aztán karja csonkjára meredt, és összecsuklott. A herceg még mindig nem tudott szólni, de ahogy a merénylõ tetemérõl fölemelte a tekintetét, meglátta azt az emberét, akinek a nevét ugyan nem tudta, de jól ismerte széles pofacsontú, kissé együgyû, olykor álmodozó ábrázatát, szögletes és lassú, de pontos mozdulatait, õ is az egyik szolgája volt a tucatnyi közül. A szolga kirántotta a merénylõ hátából a szablyát, majd a karját nyújtva talpra segítette a fejedelmet.


Ha jönnek a fiatalok

Ez a történet úgy kezdôdött, hogy egyszer elutaztam külföldre, s ott maradtam néhány hónapig. Mire visszaértem, jött a csapatba két fiatal, szép férfi. Öltözés közben elnéztem a testüket, semmi fölös lerakódás, arányos alkatok, nem ôszült a mellkasuk és hónaljuk se, értettem a lányokat, értettem én akkor nagyon. Mi meg már közelebb a negyvenhez, iszonytató küzdelmet folytatva a derék körül sokasodó paplannal, melyet a nép egyszerûen csak úszóguminak vagy lökôizomnak nevez. Volt még némi tekintélyem, igaz már nem sok, mindenesetre ezen az elsô meccsen úgy álltam vissza a megszokott posztomra, mintha mi sem történt volna. A szempillám se rezzent, amikor hatan maradtunk a pályán, s a többiek azon tanakodtak, hogy ki a felesleges, ki lesz a csere.

A kedves édesanyátok megy le, de nem én.


Sakálok

novella

Még alkonyat elôtt arra kérte ôket, aznap már ne zavarják. Nagyon fáradt. Amikor ezt kimondta, egyenesen Péterre nézett, aki tudta, hogy képtelen lesz teljesíteni a kérést. Péter a tanítványok és az alkalmi kíváncsiskodók között ült. Súlyos homlokkal bólintott. Azon a napon a Mester meggyógyított néhány vérfolyásos asszonyt, gutaütöttet, siketnémát és ördöngöst, újraélesztett egy halottat, s végezetül lecsendesítette a háborgó tavat, csak hogy a halászok visszatérhessenek. De mert a vizen a vihar és a borzasztó szél elragadta a hálóikat, a halászok zsákmány nélkül tértek meg, s ahelyett, hogy örültek volna az életüknek, szomorúan és szorongva kötöttek ki a parton. A Mester megcsóválta a fejét, s hozatott néhány hallal és lepénnyel teli kosarat. És aztán alkonyatra elfáradt. Érthetô. A lebukó nap vörösen izzó fényében maga is mosolyogva – mert igenis tudott mosolyogni, sôt a térdét csapkodva hangosan kacagni, bármit is állítsanak az ellenségei vagy a legelvakultabb követôi – arra kérte a tanítványait, hogy ne beszéljenek róla és a csodáiról. Arra kérte ôket, tartsák titokban, hogy itt van, és hogy mi mindent csinált. A tanítványok csodálkoztak.


Szerezni egy nôt

részlet

Milenka Carica apám régi, megbízható ügyfele volt. Emberei gyakran föltûntek a földjeinken, begyûjtötték az adományokat, a hátsó udvarokon kipakolták a fegyvert és az imakönyveket, olykor gyereklányt könyörögtek el egy udvarházból, de néhány nap múlva rendesen visszaküldték a combok közül kihalászott medvekarmot. Amikor meghalt az apám, örököltem tôle egy igazi törököt is, aki korábban a szarajevói Brusa bezisztanban volt paradicsomfényesítô, de elcsapták valami kisebb, habár konokul visszhangzó hazugság miatt. Mehmed nyelvére gyorsan rátetováltam az igazság kifordított jelét. Nem örült az eljárásnak, de mert többé nem füllenthetett, az eredmény nem csak engem, de ôt is megnyugvással töltötte el. Apám régi Fordját bíztam rá, és ô járta a környéket, hordta a mintákat, amelyekre az utóbbi idôkben olyannyira rákaptak a déliek.


Szerezni egy nôt

részlet 2

Amikor Ali Batazár Kölnbe utazott vissza, megkért, ôrizzek meg számára valami fontosat. Persze hogy azt mondtam a gyepmesternek, neki megteszem. Melinda Pipót Canakkale városában, nem messze a trójai romoktól vette Ali Batazar. A lány vérbeli menekült volt, s ez a tény, talán mondani sem kell, semmi jót nem ígért. Akkoriban a feleségemet Rozália Fugger-Schmidtnek hívták, egy brassói szász família egyik utolsó tagja volt. A számító érzelgôsség vádját kerülendô, szólnom kell arról, hogy Rozália Fugger-Schmidt valójában csupán három szót tudott németül, ja, nein és Nille. Olykor azt is sziszegte, kiabálta, csicseregte, hogy warum, leginkább persze átkozódásképpen, de ennek a szónak a jelentését már egyáltalán nem tudta. Különben nem igaz, hogy minden szász visszatelepült Aachenbe, Stuttgartba és Kielbe ama években, amikor elég volt egy bukaresti fôhivatalnok seggébe néhány ezer rongyos márkát belegyömöszölni, hogy fölnyíljon egy összetaknyozott sorompó a határon. Jó néhány szász família maradt a környéken, mint például a Fugger-Schmidtek, a Petzek, a Leibhoferek, a Waldhófok, s ezek a német titkosszolgálatnak dolgoztak eztán, vagy hagyták magukat élve elföldelni, hogy a csontjaikkal melegítsék ôseik meggyalázott földjét. Akadtak napok, amikor titokban hullt a hó is. Amikor például kivégezték a cipész diktátort, efféle szász és magyar dönheneket hívtak a forradalmárok, s a kiválasztottaknak a nyálukkal kellett elaltatni a vérben ázó, halott kényúr még mindig remegve ágaskodó hímtagját. Ez a föld mindig jobban értékelte a világjobbító eszmék önmagából táplálkozó vad és terméketlen érzékiségét, mint a reformerek példamutató hónaljszagát. Mi a hangyát letapostuk, csak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát. Az álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk.


Szerezni egy nőt

részlet 3

Nem tudok nagyobb hiábavalóságot elképzelni annál, mint hogy rossz viccekkel tölti idejét az ember. Afféle történelmi humorista vagyok, csak azért mondom. Írtam például vicceket Pristinába, Patraszba és Szarajevóba is, míg egy napon elakadtam, válságba kerültem, nem tudom. Habár még ekkor is nevetésre méltónak találtam a világot. Néhány hetes szenvedés után Dimitrisz Kontandisz mentette meg a kedvemet, régi jó barátom, aki évente egyszer meglátogatott egy-két jólsikerült csattanó kedvéért. Mindig is szerettem a görögöket. S bizony azt se tekintem véletlennek, hogy éppen görög barátom révén olvashattam elôször Mohács Anna-Máriáról. Ezekben az években már nem tartottak, úgymond, hivatalos kivégzéseket nálunk. Különös szemfényvesztés volt ez. Az ország utolsó részeges sírásója, romlott lelkû bábája, bukásra ítélt gyerekdarabok segédszínésze is jól tudta, hogy ha a hóhérság intézménye megszûnt is, ha az állam már nem alkalmazta az életkioltás büntetését, ha kihúzták is az utolsó magyar hóhér szemfogát, majd pedig végtelenített adriai üdülésre küldték, nos, mindezek ellenére a kivégzések folytatódtak, önkéntesek és amatôrök ûzték a mesterséget félhomályos tantermekben, hivatalokban és szülôszobákban. És nem a bûn volt a fontos.


Szerezni egy nôt

részlet 4


Tegnap ajánlott levelet hozott a postás a sógoromtól, Bogdan Pirattól, hogy néhány nap múlva egy amerikai rendezô érkezik a környékünkre, nem is akárki, a világhíres Elena Snee, aki a cannes-i filmfesztiválon is legutóbb azt a nevezetes botrányt csinálta. Fogalmam sincs, miféle botrányt emlegetett a sógorom. Azt se tudtam, kicsoda Elena Snee, egyetlen filmet se láttam még tôle, bár a neve ismerôsen csengett. Ezekben a napokban a háborúval foglalkoztam, s mondhatom, jókora becsvággyal tettem a dolgom. Író vagyok, mert annak tartom magam, és egy ideje mások is annak tartanak. Évek óta színdarabokat írok a Carica Ensemble-nek. Jó munka ez, élvezetes és kalandos, ráadásul rendesen megfizettek érte. Írt a sógorom, Bogdan Pirat, majd néhány nap múltán Elena Snee is üzent. Arra kért, gondoljam át a véleményem a háborúról, s amennyire csak módomban áll, legyek ôszinte és tárgyilagos. Komolyan csodálkoztam, hogy Elena Snee az ôszinteség szót használja. Mindig különös, leginkább lehangoló érzés lett úrrá rajtam, ha a háborúkhoz jelzôket illesztettek, s igazságos, szükséges, helyénvaló avagy elkerülhetetlen háborúról beszéltek.


Szerezni egy nôt

részlet 5-6-7.

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma.


Szerezni egy nőt

részlet 8

Akkor már öt napja nem aludtam. Nyugat felõl jöttem, át az országon. Nyár vége volt, szeptember elsõ hete, egy pénteki nap, azt hiszem, vagy szombat, mégis inkább. Ültem és cigarettáztam a neszekkel teli, szeles éjszakákban.

De nem lettem fáradtabb, és a zsákom se lett nehezebb, egyszerûen csak jöttem át az országon, mintha a szomszédom földjén gyalogolnék keresztül. Külön életet élt a kezem, a lábam, a homlokom, nem ismerték már egymást a tagjaim. Talán öt napja nem aludtam már. Azt gondoltam, meg fogok halni.

Nem sajnáltam magam, mert mindegy volt. Valahol Jakulevo után találtam az istállóra, lovakat és teheneket tarthattak ezen a helyen, néhány karám még meg volt, a többit szétszedték, elhordták és feltüzelték, de még megvolt a futtatópálya, körben a fehérre meszelt kerítés foghíjas roncsaival.

Találtam egy betonperemes ásott kutat az udvarban, de a bádogvödörnek nem volt alja. Oldalára dõlt teherautó rohadt az erdõbe vezetõ földúton, kiszakadt ponyváját lebegtette a szél. Péntek volt, vagy szombat. Az istállóban meg valamilyen idegen szag terjengett, sokáig nem is tudtam, miféle, aztán persze rájöttem, hogy emberszag az. Valaki élt itt. Sokáig nem vettem észre. Bogarak zümmögtek az arcom elõtt, és mintha minden zümmögést külön hallottam volna.


Szerezni egy nőt

részlet 9.

Nem dicsekvésképpen mondom, de a mi földünk olyan, hogy gyakorta találunk rajta emberi maradványokat, hullákat vagy éppen csak gondatlanul elhagyott testrészeket. És valamiképpen kialakult az a jó szokásunk is, hogy mindenki számon tartja a maga halottját. Szánalmas, gyarló életünk ára ez talán, csak hogy belenézzünk egy tetem arcába, akire a laktanya mellett, a homokbányánál vagy a veteményesünkben bukkantunk, és többé már nem feledjük a halál vicsorgását. Magam is találtam már hullát, nem is egyet, ám a legtöbbre Siposka Sípos lelt, a bolondunk, aki Palicsra is átjárt fürödni, pedig nem volt útlevele sem. Siposka Sípos egyszer fölfedezett egy tömegsírt is, de ezt nem tekintettük érvényesnek. A tömegsír nem illett bele a mi szolid és túlzásoktól mentes versengésünkbe. Azért ennyire nem voltunk éhesek. És különben is. Siposka Sípos úgynevezett tömegsírjáról, mely húsz-huszonöt ember csontjait rejtette egy kukoricás alatt, köztük gyerekekét meg lovakét is, késõbb kiderült, hogy Milenka Carica õsei temetkeztek oda.


A festő és a szomszédja

Erzsébetnek és Miklósnak okulásul

A művész, akinek élettörténetét a napokban publikálta a Csin Akadémia, évek óta az intézmény támogatásával alkot. A történet olyan keresetlen egyszerűséggel veszi kezdetét, hogy sokan az akadémia hivatalnokai közül úgy vélik, bűn lenne kételkedni a hitelességében. Talán helyesen teszik. Mindenesetre az akadémia agg krónikása, aki összefoglalja az eseményeket, már-már gyerekes szégyenkezéssel kezd az elbeszéléshez.


A festő egy nem különösebben érdekesnek ígérkező tavaszi napon lefesti a szomszédja kertjét, a nyíló orgonákat, nárciszokat és tulipánokat, a patakok rohanását, a facsemeték ezüstös törzsű csoportját, az égen szálló ludakat, az összetorlódó felhőket. Figyelemre méltó módon a beszámoló nem tér ki a szomszéd társadalmi helyzetére, hivatására, illetve tehetősségének mértékére, ám az akadémia könyvtárában fellehető naplók, riportok és periratok mindvégig csak szomszédként emlegetik azt az embert, aki végül a festő vesztét okozta.