Regényrészlet

A STÍLUS, A BESÚGÓ ÉS A VIRÁGPROFESSZOR

Regényrészlet

Kigl szerkesztő nehézkesen fölállt, nyújtózkodva megropogtatta csontjait, majd kitárta az ablakot, hogy a huzat kilebbentse a helyiségből a szivarfüstöt. Nyomban éles hideg vágott az arcába. A szerkesztő szórakozottan álldogált egy ideig, majd visszaült a székébe, az ujjait tornáztatta, hallgatta a könnyű roppanásokat.Csizmasarkak kopogtak végig az utcán, s az alant járók csakis a gyűlölt policájok lehettek, akik sötétzöld, piros hajtókás, rézgombos kabátban, fejükön fekete csákóval, vállukra lógatott puskával járőröztek a városban. A policájok Szeged városának megadták a tiszteletet, mert mindig párban jártak, és ha egyikük vékony volt és hórihorgas, akkor a másik éppen az ellenkező méretekkel bírt, alacsony volt, a teste hordószerű, s nagyokat szuszogva tolatott a társa mellett.


Trapiti, avagy a nagy tökfőzelékháború

részlet

A NAGYMAMÁT NEM ESZI MEG A FARKAS!

ÉS PIROSKÁT SE!


Trapiti egy vastag, kissé viseltes meséskönyv előtt ült, és olyan riadt tekintetet vágott, mintha ki akarnák húzni a fogát. Olivér szórakozottan pillantott rá. Éppen egy tulipános festményen munkálkodott. Hány szirma is van egy tulipánnak?!

- Mi baj, Trapiti? - kérdezte Olivér.

- A Farkas meg fogja enni Piroskát és a nagymamát! - vacogta Trapiti. Olivér nyomban megnyugodott. Fölsóhajtott, és részletes magyarázatba kezdett.


Darvasi László: Trapiti és a borzasztó nyúl

részlet

Kovács Lajos, a gonosz feltaláló


A gonosz feltalálók külön csoportot alkotnak a feltalálók amúgy is népes, bár nem mindig sikeres táborában. Kovács Lajosnak gülü szeme volt, az egyik füle nagyobb, mint a másik, és valóban a ritka gonosz feltalálók közé tartozott. A fővárosban élt, és a szomszédjai egyáltalán nem sejtették, miféle gazságokon töri a fejét. Kishgyereknek Kovács Lajos is olyan volt, mint bárki más, néha kedves és szófogadó, máskor meg rosszcsont. Hátulgombolós korában szerette a tejbegrízt, a gömbnyalókát meg a lendkerekes játékautót, mint a többi hasonló korú gyerek.


Virágzabálók

részlet 1.


(regényrészlet 1.)



A férfi a föld felé hajolt, ide-oda siklott a tekintete, végül megtalálta, amit keresett. Lapos kis kő, foltos kavics hevert a félig elszáradt fűcsomó tövében. Masa keze összekulcsolódott a háta mögött, mintha kötéllel fonták volna körbe a csuklóját, a következő pillanatban térdre esett, majd a fogaival kapta föl a követ. De amilyen gyorsasággal leereszkedett, olyan sebesen szökkent talpra, s közben rávigyorgott Gilagógra, aki egy terebélyes fatönkön üldögélve figyelte a jelenetet. Masa a szájában tartotta a kavicsot, majd a fák csenevész lombjait kezdte fürkészni. Elégedetlen fintort vágott, és lentebb keresett tovább.


Virágzabálók

részlet 2.

Mától te vagy Masa, dörmögte korán reggel a vajda a kutyának, mire a jószág fölvakkantott, és nyalogatni kezdte a buksiját megvakaró ujjakat. Hajnalban esett keveset, ám aztán gyorsan elállt a tétova csepegés. Így is nyálasan fénylett a környék, a satnya fűcsomók ezüstösen villództak a hordalékos földön. A szomszédos putrikig még nem lehetett ellátni, piszkos köd takarta a házakat. De hallották, hogy már kopácsolnak, kiáltoznak és énekelnek. Keservesen fölsírt egy gyerek, asszony veszekedett éles hangon. Masát még éjszaka felravatalozták. Egy fiút ültettek melléje, ő őrködött a test mellett, közben gitárt húrozott, s néha megpengette a hangszert, dúdolgatott. Gilagóg követ keresett, s amikor rátalált a lapos, cirmos mintázatú kavicsra, a halotthoz lépett, gyengéden szétfeszítette a szétszakadt ajkakat, majd a nyelvre helyezte. Evett egy kis kenyeret és húst, majd megnézte az idegen nőt, aki még mindig nem tért eszméletre. Közelebb hajolt a sápadt archoz, figyelte, hogyan lélegzik. Furcsa volt, a lány hunyt bal szemhéja alól könny szivárgott. Kiáltottak, egy asszony intett, elkészültek a kések élezésével, és az aranyfogú is kiterítve várakozott az egyik sátor mélyén. Mire a vajda elintézte a dolgát az aranyfogú tetemével, késő délelőtt lett.


Virágzabálók

Részlet 3.

(regényrészlet 1.)


A férfiú alacsony és testes, ősz hajú ember volt, és bár még nem üvöltött, de vörösre gyúlt képe, villámló tekintete szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a következő pillanatban talán még az egyik purdé fejét is leharapja. Rettentő dühösen, de többször meg-megbotolva iparkodott a tábor felé. A háta mögött sápadt férfi igyekezett a lépést tartani, s ugyan jóval fiatalabb volt a társánál, mégis folyvást lemaradt. A testes úr mély, gurgulázó kiáltást eresztett ki a torkán. Gilagóg innen tudta meg, hogy a férfiú dájcs, vagyis valamiféle német. Mert a németek is sokfélék, akár a cigányok. A vajdának volt némi ismerete a németek pattogó, nehézkesen csikorgó nyelvéről, ha nem is értette őket. Ám elég volt hallania a "donnervetter és krucifiksz!" fölkiáltást, jeges borzongás futott végig a hátán. Még gyermekkorában tudta meg idősebb, az Elba és a Rajna vizében is megmártózó, Hamburg és Bréma kikötőjét is megsarcoló cigánykirály csavargóktól, hogy Európában efféle szörnyű káromkodást, mint a német, egyetlen nép sem tud. Még a fűmuzsikusokat útjukra bocsátó szerbek sem, pedig ha ők átkozódnak, az effajta durva szavaknak mindig vérfolyam, öldöklés, kínhalál a vége. Ezek a rettenetes szavak - "donnervetter és krucifiksz" - képesek romba dönteni falvakat és virágzó városokat. Ezek a szavak gyűlölettel párzanak, békétlenséget vajúdnak, nyomukban tűzeső hull, és mocskos áradat mossa el az ember veteményét. Vagy a szegény cigány nyikorgó szekerét. Vagy egyetlen tehenét, borját. Vagy a csatos faládáját, melyben a kovácsoláshoz szükséges szerszámait tartja.


Virágzabálók

részlet 10.

Néhány családnak már volt saját szekere is, ők rendszerint a bak elé kötött egyetlen gebével intézték az üzleti ügyeiket, lomokat és hulladékok gyűjtöttek a városban, s amivel nem tudtak mit kezdeni, felhalmozták. Voltak köztük kovácsok, patkolók, üstfoltozók, egy özvegy pedig, ki néha bebújt Gilagóg mellé az ágyba, és kicsalta a férfi torkából a hörgést, tollal kereskedett. A vajda évekkel ezelőtt eladta a saját szekerét és a lovait, már volt hol lakniuk. Tapasztottak házat eleget, egy sor viskójuk szédelgett az árokparton, hol a gallyakon ruhák száradtak, s mindenfelé tűzhelyek nyoma feketéllett a földön. A vajdát nem érdekelte a fuvarozgatás, s az emberei is leraktak a küszöbe elé annyit, amennyi elegendő volt neki a hétköznapokra. Kapott bort, kenyeret, vásznat, dohányt. Néhányan elmentek, végleg továbbálltak, zenészek vagy vándormutatványosok lettek, esetleg tolvajlás miatt kellett felkötniük az útilaput. A törzs az érkezés óta keveredett a már itt élő cigányokkal, hát keveredtek a dalaik és a történeteik is. A régiek is megismerték Igazmondó Habredet, s bár először nevettek rajta, sokáig gúnyolták, aztán ők is elfogadták. Nem hittek benne, de nem bántották. A vajda pedig nem kötötte az orrukra, hogy Habred valójában senki és semmi, csupán egy hang, de nélküle mégse mennének semmire.


A lojangi kutyavadászok álma

részlet

Fan Kun ártatlan tekintetû, halk szavú, ritkán szóló festõ volt, évek óta élt Mi Csoung fejedelem udvarában, s egy ideje már csak az uralkodónak dolgozott. A mûvész számtalan gyönyörû festménnyel ajándékozta meg a gazdáját, aki pedig valósággal a testvéreként szerette õt, s a mûvészetét oly nagyra becsülte, mint senki más a birodalomban. Fan Kun festményeit bírálni, akárcsak értetlenkedõ arckifejezéssel illetni fõbenjáró bûnnek számított. De a túlzott elragadtatásban sem hitt a fejedelem, gyávaságnak, hízelgésnek, ha nem éppen gúnynak vélte.


Az örök élet titka

részlet

Az örök élet titka


Azon a napon az Elsõ Császár gyönyörû párducot kapott ajándékba Lojang megalázott s a félelemtõl dadogó fejedelmétõl. A vadállat hatalmas hím volt, fekete bundáján úgy ragyogott a fény, mintha ezüstös harmattal permetezték volna le. A párduc erõt és nyugalmat árasztott, lassú mozdulatokkal körözött szûk ketrecében, s a fordulók után mély torokhangon felkurrogott. A császár rezzenéstelen arccal meredt a vadállatra, s a tekintetében, mint rendesen, könnyû pára gomolygott. Peng az uralkodó vállán ült, és amióta meglátta a ragadozót, egész testében remegett. A császár könnyû, fényes ujjai a majom pofájához emelkedtek, s lágyan megcirógatták. Majd az arcával is az állat felé fordult, s a fülébe suttogott. Peng eltakarta a szemét, s kétségbeesetten rázta a fejét.


Meddig haldoklik egy ember?

regényrészlet


Tang fia évek óta nyomta az ágyat. A jómódú kereskedõ a legjobb orvosokat és kuruzslókat fogadta föl, akik aztán a vállukat vonogatva hümmögtek és sóhajtoztak, miközben elpakolták a gyógyszereket és a kígyóköpet-fiolákat. Nem betegség ez, állította egy híres varázsló, aki nemcsak fakéreggel, gombaméreggel vagy ginszenggyökérrel gyógyított, hanem a tekintetétõl is elszáradt a fû. S ha egy ismerõs a fiú állapota felõl tudakozódott, Tang komoran ingatta nagy, busa fejét, szegény Vej nagyon beteg, azt hiszem, haldoklik a kisfiam, dörmögte elkeseredetten.


A könnymutatványosok legendája

Részlet

Pontosan abban az évben, amikor testvérünk, a nagyfejû és méla tekintetû Pilinger Ferenc kuruc vitéz metszést szenved a szekszamontáján, vagyis tehát a zsidók kis idôszám(tása szerinti 438. esztendôben Budán a döghalál szedi az adók legegyetemesebbikét. Vagyis az emberi életet. Allah fiai meg éppenséggel 1088-at írnak, és nyilván ôk is helyesen teszik, amikor így számítják. A keresztények pedig úgy mondják, Krisztus Urunk után az 1678. esztendôben történnek ezek a borzasztó események. A döghalálnak tökéletesen mindegy, kicsoda ember engedi egyik tenyerébôl a másikba az idô homokporát, és hogyan s mikortól számít napot, évet és életet. Ekkoriban járja meg a pestis poklát a csúf kis törpe is, Pep Velemir, akit kudarcot vallott spionként dobnak a pozsonyi pestisszolgák a hullák dögházába. Ám a csúf törpe megmenekül, kihozza a karanténból egy különös szekér, amelynek a ponyvájára könnycsepp van festve. Hát már megint?! Igen úgy! Megint és mindig. Föltûnnek a könnymutatványosok, némelyeket a szekerükbe engednek, másoknak pedig csak mutatványoskodnak.