Hajjá Fjadi!

Kimentünk a Dorozsma–Pamacs meccsre azon vasárnap délután. Ritka szép májusi nap volt, tombolt és harsogott a zöld, a sör is igen szépeket mondott mielôtt a tekintetünkbe szállt volna. Nem gondoltam én zavartalan mûélvezésre egy pillanatig se. Jól tudtam, hogy a gyerek nyugton marad, mert nem olyan természet a lelkem. Még a kezdôsípszó elôtt kézen fogott és leballagott velem a nagysalakra, aztán ott rugdostuk a port és a labdát, és a meccsbôl csak a tribün sóhajtásait, és szelíd hörgéseit hallottam. Egyszer megállt a kapu elôtt a kicsi, okosan elnézte mekkora is egy igazi kapu, ez a kapu az, ami a tévében is szokott lenni, na igen, a kapu, ami vezet valahová, hová vezet, átlépni a gólvonalon és visszalépni, ugrálni elôtte, elesni, repülni, fölkelni, szóval bámulta az én három és fél éves gyerekem a kaput, és én már azt hittem, mindjárt elôvesz egy noteszkát, és jegyzetelni kezd, de inkább lepisilte a kapufát. Aztán tovább rugdostuk a labdát, amikor újra csak megállt, és elkiáltotta magát.


Az én világválogatottam

Dante tudta.


Vagyis hogy az ember életútjának felét elérni, ama rettentô küszöböt átlépni nem jelent egyebet, mint hogy már nem élünk annyit, mint eddig, vagyis mostantól kifelé jövünk a világi idôbôl, és ez borzasztó. S ha az ember így leend, egyszer csak azt mondja magának, na de jól van, na de azért a csapatot, az én csapatomat még összeállítom, és mostantól fogva velük játszom. Néhány napja, az emberélet felének túlonti oldalán szorongva összeállítottam a válogatottamat. Mert ahogy mondva van, kell egy csapat. Jelentem, a csapat megvan. S nyugodtan kijelenthetem azt is, hogy roppant szigorú mércével mértem, összevetettem rutint, pillanatnyi formát, lelkesedést és akaratot. Az én világválogatottam tehát a következô.


Szerezni egy nőt

részlet 9.

Nem dicsekvésképpen mondom, de a mi földünk olyan, hogy gyakorta találunk rajta emberi maradványokat, hullákat vagy éppen csak gondatlanul elhagyott testrészeket. És valamiképpen kialakult az a jó szokásunk is, hogy mindenki számon tartja a maga halottját. Szánalmas, gyarló életünk ára ez talán, csak hogy belenézzünk egy tetem arcába, akire a laktanya mellett, a homokbányánál vagy a veteményesünkben bukkantunk, és többé már nem feledjük a halál vicsorgását. Magam is találtam már hullát, nem is egyet, ám a legtöbbre Siposka Sípos lelt, a bolondunk, aki Palicsra is átjárt fürödni, pedig nem volt útlevele sem. Siposka Sípos egyszer fölfedezett egy tömegsírt is, de ezt nem tekintettük érvényesnek. A tömegsír nem illett bele a mi szolid és túlzásoktól mentes versengésünkbe. Azért ennyire nem voltunk éhesek. És különben is. Siposka Sípos úgynevezett tömegsírjáról, mely húsz-huszonöt ember csontjait rejtette egy kukoricás alatt, köztük gyerekekét meg lovakét is, késõbb kiderült, hogy Milenka Carica õsei temetkeztek oda.


Szerezni egy nőt

részlet 8

Akkor már öt napja nem aludtam. Nyugat felõl jöttem, át az országon. Nyár vége volt, szeptember elsõ hete, egy pénteki nap, azt hiszem, vagy szombat, mégis inkább. Ültem és cigarettáztam a neszekkel teli, szeles éjszakákban.

De nem lettem fáradtabb, és a zsákom se lett nehezebb, egyszerûen csak jöttem át az országon, mintha a szomszédom földjén gyalogolnék keresztül. Külön életet élt a kezem, a lábam, a homlokom, nem ismerték már egymást a tagjaim. Talán öt napja nem aludtam már. Azt gondoltam, meg fogok halni.

Nem sajnáltam magam, mert mindegy volt. Valahol Jakulevo után találtam az istállóra, lovakat és teheneket tarthattak ezen a helyen, néhány karám még meg volt, a többit szétszedték, elhordták és feltüzelték, de még megvolt a futtatópálya, körben a fehérre meszelt kerítés foghíjas roncsaival.

Találtam egy betonperemes ásott kutat az udvarban, de a bádogvödörnek nem volt alja. Oldalára dõlt teherautó rohadt az erdõbe vezetõ földúton, kiszakadt ponyváját lebegtette a szél. Péntek volt, vagy szombat. Az istállóban meg valamilyen idegen szag terjengett, sokáig nem is tudtam, miféle, aztán persze rájöttem, hogy emberszag az. Valaki élt itt. Sokáig nem vettem észre. Bogarak zümmögtek az arcom elõtt, és mintha minden zümmögést külön hallottam volna.


Szerezni egy nôt

részlet 5-6-7.

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma.


Szerezni egy nôt

részlet 4


Tegnap ajánlott levelet hozott a postás a sógoromtól, Bogdan Pirattól, hogy néhány nap múlva egy amerikai rendezô érkezik a környékünkre, nem is akárki, a világhíres Elena Snee, aki a cannes-i filmfesztiválon is legutóbb azt a nevezetes botrányt csinálta. Fogalmam sincs, miféle botrányt emlegetett a sógorom. Azt se tudtam, kicsoda Elena Snee, egyetlen filmet se láttam még tôle, bár a neve ismerôsen csengett. Ezekben a napokban a háborúval foglalkoztam, s mondhatom, jókora becsvággyal tettem a dolgom. Író vagyok, mert annak tartom magam, és egy ideje mások is annak tartanak. Évek óta színdarabokat írok a Carica Ensemble-nek. Jó munka ez, élvezetes és kalandos, ráadásul rendesen megfizettek érte. Írt a sógorom, Bogdan Pirat, majd néhány nap múltán Elena Snee is üzent. Arra kért, gondoljam át a véleményem a háborúról, s amennyire csak módomban áll, legyek ôszinte és tárgyilagos. Komolyan csodálkoztam, hogy Elena Snee az ôszinteség szót használja. Mindig különös, leginkább lehangoló érzés lett úrrá rajtam, ha a háborúkhoz jelzôket illesztettek, s igazságos, szükséges, helyénvaló avagy elkerülhetetlen háborúról beszéltek.


Szerezni egy nőt

részlet 3

Nem tudok nagyobb hiábavalóságot elképzelni annál, mint hogy rossz viccekkel tölti idejét az ember. Afféle történelmi humorista vagyok, csak azért mondom. Írtam például vicceket Pristinába, Patraszba és Szarajevóba is, míg egy napon elakadtam, válságba kerültem, nem tudom. Habár még ekkor is nevetésre méltónak találtam a világot. Néhány hetes szenvedés után Dimitrisz Kontandisz mentette meg a kedvemet, régi jó barátom, aki évente egyszer meglátogatott egy-két jólsikerült csattanó kedvéért. Mindig is szerettem a görögöket. S bizony azt se tekintem véletlennek, hogy éppen görög barátom révén olvashattam elôször Mohács Anna-Máriáról. Ezekben az években már nem tartottak, úgymond, hivatalos kivégzéseket nálunk. Különös szemfényvesztés volt ez. Az ország utolsó részeges sírásója, romlott lelkû bábája, bukásra ítélt gyerekdarabok segédszínésze is jól tudta, hogy ha a hóhérság intézménye megszûnt is, ha az állam már nem alkalmazta az életkioltás büntetését, ha kihúzták is az utolsó magyar hóhér szemfogát, majd pedig végtelenített adriai üdülésre küldték, nos, mindezek ellenére a kivégzések folytatódtak, önkéntesek és amatôrök ûzték a mesterséget félhomályos tantermekben, hivatalokban és szülôszobákban. És nem a bûn volt a fontos.


Szerezni egy nôt

részlet 2

Amikor Ali Batazár Kölnbe utazott vissza, megkért, ôrizzek meg számára valami fontosat. Persze hogy azt mondtam a gyepmesternek, neki megteszem. Melinda Pipót Canakkale városában, nem messze a trójai romoktól vette Ali Batazar. A lány vérbeli menekült volt, s ez a tény, talán mondani sem kell, semmi jót nem ígért. Akkoriban a feleségemet Rozália Fugger-Schmidtnek hívták, egy brassói szász família egyik utolsó tagja volt. A számító érzelgôsség vádját kerülendô, szólnom kell arról, hogy Rozália Fugger-Schmidt valójában csupán három szót tudott németül, ja, nein és Nille. Olykor azt is sziszegte, kiabálta, csicseregte, hogy warum, leginkább persze átkozódásképpen, de ennek a szónak a jelentését már egyáltalán nem tudta. Különben nem igaz, hogy minden szász visszatelepült Aachenbe, Stuttgartba és Kielbe ama években, amikor elég volt egy bukaresti fôhivatalnok seggébe néhány ezer rongyos márkát belegyömöszölni, hogy fölnyíljon egy összetaknyozott sorompó a határon. Jó néhány szász família maradt a környéken, mint például a Fugger-Schmidtek, a Petzek, a Leibhoferek, a Waldhófok, s ezek a német titkosszolgálatnak dolgoztak eztán, vagy hagyták magukat élve elföldelni, hogy a csontjaikkal melegítsék ôseik meggyalázott földjét. Akadtak napok, amikor titokban hullt a hó is. Amikor például kivégezték a cipész diktátort, efféle szász és magyar dönheneket hívtak a forradalmárok, s a kiválasztottaknak a nyálukkal kellett elaltatni a vérben ázó, halott kényúr még mindig remegve ágaskodó hímtagját. Ez a föld mindig jobban értékelte a világjobbító eszmék önmagából táplálkozó vad és terméketlen érzékiségét, mint a reformerek példamutató hónaljszagát. Mi a hangyát letapostuk, csak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát. Az álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk.


Szerezni egy nôt

részlet

Milenka Carica apám régi, megbízható ügyfele volt. Emberei gyakran föltûntek a földjeinken, begyûjtötték az adományokat, a hátsó udvarokon kipakolták a fegyvert és az imakönyveket, olykor gyereklányt könyörögtek el egy udvarházból, de néhány nap múlva rendesen visszaküldték a combok közül kihalászott medvekarmot. Amikor meghalt az apám, örököltem tôle egy igazi törököt is, aki korábban a szarajevói Brusa bezisztanban volt paradicsomfényesítô, de elcsapták valami kisebb, habár konokul visszhangzó hazugság miatt. Mehmed nyelvére gyorsan rátetováltam az igazság kifordított jelét. Nem örült az eljárásnak, de mert többé nem füllenthetett, az eredmény nem csak engem, de ôt is megnyugvással töltötte el. Apám régi Fordját bíztam rá, és ô járta a környéket, hordta a mintákat, amelyekre az utóbbi idôkben olyannyira rákaptak a déliek.


Sang császár és a könyv

részlet

Sang császár egy didergôs, kora tavaszi napon megparancsolta Liunak, a festônek, készítsen neki egy olyan képet, amely az egész világot ábrázolja, de még egy ecsetvonás, annyi sem hiányzik belôle. Legyen ott a képben a világ valamennyi érzése, gondolata, repedése és fûszála. Liu, a tájképfestô hosszan tûnôdött, végül megdörzsölte a homlokát és bólintott. Aztán elvonult, és olyan mélyen elrejtôzött a saját életében, hogy néhány hétig a halak, a madarak, a férgek, a vadállatok, de még a Fal túlfelérôl érkezô kígyókereskedôk se látták. Sang császár kedvetlenül arra gondolt a palotájában, hogy a festô megrémült a feladattól, ezért elmenekült, bujkál valahol, esetleg öngyilkos lett. A császár a legjobb kémeit küldte a festô után, ám mindegyik dolgavégezetlenül tért vissza a császári udvarba. Sang császár dührohamait búskomor órák váltogatták.