Sakálok

novella

Még alkonyat elôtt arra kérte ôket, aznap már ne zavarják. Nagyon fáradt. Amikor ezt kimondta, egyenesen Péterre nézett, aki tudta, hogy képtelen lesz teljesíteni a kérést. Péter a tanítványok és az alkalmi kíváncsiskodók között ült. Súlyos homlokkal bólintott. Azon a napon a Mester meggyógyított néhány vérfolyásos asszonyt, gutaütöttet, siketnémát és ördöngöst, újraélesztett egy halottat, s végezetül lecsendesítette a háborgó tavat, csak hogy a halászok visszatérhessenek. De mert a vizen a vihar és a borzasztó szél elragadta a hálóikat, a halászok zsákmány nélkül tértek meg, s ahelyett, hogy örültek volna az életüknek, szomorúan és szorongva kötöttek ki a parton. A Mester megcsóválta a fejét, s hozatott néhány hallal és lepénnyel teli kosarat. És aztán alkonyatra elfáradt. Érthetô. A lebukó nap vörösen izzó fényében maga is mosolyogva – mert igenis tudott mosolyogni, sôt a térdét csapkodva hangosan kacagni, bármit is állítsanak az ellenségei vagy a legelvakultabb követôi – arra kérte a tanítványait, hogy ne beszéljenek róla és a csodáiról. Arra kérte ôket, tartsák titokban, hogy itt van, és hogy mi mindent csinált. A tanítványok csodálkoztak.


Meddig haldoklik egy ember?

regényrészlet


Tang fia évek óta nyomta az ágyat. A jómódú kereskedõ a legjobb orvosokat és kuruzslókat fogadta föl, akik aztán a vállukat vonogatva hümmögtek és sóhajtoztak, miközben elpakolták a gyógyszereket és a kígyóköpet-fiolákat. Nem betegség ez, állította egy híres varázsló, aki nemcsak fakéreggel, gombaméreggel vagy ginszenggyökérrel gyógyított, hanem a tekintetétõl is elszáradt a fû. S ha egy ismerõs a fiú állapota felõl tudakozódott, Tang komoran ingatta nagy, busa fejét, szegény Vej nagyon beteg, azt hiszem, haldoklik a kisfiam, dörmögte elkeseredetten.


Ha jönnek a fiatalok

Ez a történet úgy kezdôdött, hogy egyszer elutaztam külföldre, s ott maradtam néhány hónapig. Mire visszaértem, jött a csapatba két fiatal, szép férfi. Öltözés közben elnéztem a testüket, semmi fölös lerakódás, arányos alkatok, nem ôszült a mellkasuk és hónaljuk se, értettem a lányokat, értettem én akkor nagyon. Mi meg már közelebb a negyvenhez, iszonytató küzdelmet folytatva a derék körül sokasodó paplannal, melyet a nép egyszerûen csak úszóguminak vagy lökôizomnak nevez. Volt még némi tekintélyem, igaz már nem sok, mindenesetre ezen az elsô meccsen úgy álltam vissza a megszokott posztomra, mintha mi sem történt volna. A szempillám se rezzent, amikor hatan maradtunk a pályán, s a többiek azon tanakodtak, hogy ki a felesleges, ki lesz a csere.

A kedves édesanyátok megy le, de nem én.


Az örök élet titka

részlet

Az örök élet titka


Azon a napon az Elsõ Császár gyönyörû párducot kapott ajándékba Lojang megalázott s a félelemtõl dadogó fejedelmétõl. A vadállat hatalmas hím volt, fekete bundáján úgy ragyogott a fény, mintha ezüstös harmattal permetezték volna le. A párduc erõt és nyugalmat árasztott, lassú mozdulatokkal körözött szûk ketrecében, s a fordulók után mély torokhangon felkurrogott. A császár rezzenéstelen arccal meredt a vadállatra, s a tekintetében, mint rendesen, könnyû pára gomolygott. Peng az uralkodó vállán ült, és amióta meglátta a ragadozót, egész testében remegett. A császár könnyû, fényes ujjai a majom pofájához emelkedtek, s lágyan megcirógatták. Majd az arcával is az állat felé fordult, s a fülébe suttogott. Peng eltakarta a szemét, s kétségbeesetten rázta a fejét.


A szolga, akit Csienek hívtak

Arra riadt, hogy démon mered föléje. A szörnyeteg tátott pofájában egy ablak homálylott. Az ablak tükrében a fejedelem egy pillanatra meglátta elszörnyedõ tekintetét, de arra sem volt ideje, hogy fölkiáltson, mert az ablak föltárult, s egy tõrt tartó kéz emelkedett a magasba. Mint amikor lótuszvirágot választunk el a szárától, annyi nesz hallatszott csupán, s a következõ pillanatban a gyilkos szerszámot markoló kéz lehullt, és egyenesen a herceg mellkasára zuhant. Vér borította el a fekhelyet. A herceg kedves udvari emberével találta magát szemközt, aki tétova mosollyal bámult rá, aztán karja csonkjára meredt, és összecsuklott. A herceg még mindig nem tudott szólni, de ahogy a merénylõ tetemérõl fölemelte a tekintetét, meglátta azt az emberét, akinek a nevét ugyan nem tudta, de jól ismerte széles pofacsontú, kissé együgyû, olykor álmodozó ábrázatát, szögletes és lassú, de pontos mozdulatait, õ is az egyik szolgája volt a tucatnyi közül. A szolga kirántotta a merénylõ hátából a szablyát, majd a karját nyújtva talpra segítette a fejedelmet.


A Mona Lisa-kiállítás

A Mona Lisa-kiállítás nyilván akkor vette kezdetét, amikor a férfi tekintete megakadt a reggeli lap egyik cikkén. Valahol Amerikában egy jóravaló pap fôbe lôtte magát, miközben a bûn természetét hasonlította az orosz ruletthez. Az atya 375-ös magnumot használt. A fegyverben persze vaktöltény volt, ám amint az egyáltalán nem köztudomású, balszerencsés esetekben a vaktöltény is ölhet. Éppen ezt olvasta a férfi, amikor halkan megkopogtatták bérlakásának az ajtaját. Fölállt, letette az újságot, s a zakóját félrehajtva, jobb kezét a csípôjén nyugtatva résnyire nyitotta az ajtót. A Mona Lisa-kiállítás javában zajlott. Jókora nejlonzacskó hevert a küszöbön. A zacskóban rengeteg pénz, kötegnyi dollár, márka és svájci frank. A férfi nem szeretett pénzt találni. Gyûlölte, ingerültté tette, ha a munkájába esetlegességek szólnak, ha valami az ô tevékeny hozzájárulása nélkül történik. Gyanakodva idôzött a pénzkötegek fölött, majd újra átpörgette a frissen ropogó bankókat. Megcsörrent a telefon, s az ismeretlen hang minden különösebb bevezetés nélkül munkát ajánlott. A férfi arra gondolt, ez csakis kelepce lehet, s lassan a helyére rakta a kagylót. De nem menekült. Már késô, tudják, hol lakik, tudják, hogy itthon van, semmi esélye. Néhány perc múlva újra csörgött a készülék. Lerakta a whiskys poharat, a másik kezébe emelte át a revolvert.


A lojangi kutyavadászok álma

részlet

Fan Kun ártatlan tekintetû, halk szavú, ritkán szóló festõ volt, évek óta élt Mi Csoung fejedelem udvarában, s egy ideje már csak az uralkodónak dolgozott. A mûvész számtalan gyönyörû festménnyel ajándékozta meg a gazdáját, aki pedig valósággal a testvéreként szerette õt, s a mûvészetét oly nagyra becsülte, mint senki más a birodalomban. Fan Kun festményeit bírálni, akárcsak értetlenkedõ arckifejezéssel illetni fõbenjáró bûnnek számított. De a túlzott elragadtatásban sem hitt a fejedelem, gyávaságnak, hízelgésnek, ha nem éppen gúnynak vélte.


Tárcatár

Darvasi László tárcái a delmagyar.hu-n

A jó házasság titka



Egyszer már hírül adtuk, hogy a házasság mint intézmény, mint az emberi létezés társas formája, nem más, mint az emberi természet elleni morális kényszer, mert valaki, még Jézus előtt kitalálta, és azóta működik. Vagy nem működik.

Ha az ember körbenéz csak az ő életének kicsiny holdudvarában, nagyon sok keserű, fojtogató, szomorú, boldogtalan házasságot láthat. Sajnos. Vagy ki tudja. Ám sok házasság a boldogtalanság ellenére is zakatol, megy előre, cipeli, húzza az irdatlan súlyokat.A nemzetközi szakirodalom megkülönböztet boldogtalan, de működő házasságot, boldogtalan, de nem működő házasságot, boldog és működő házasságot, valamint boldog, és mégsem működő házasságot.



Darvasi László tárcatára


A STÍLUS, A BESÚGÓ ÉS A VIRÁGPROFESSZOR

Regényrészlet

Kigl szerkesztő nehézkesen fölállt, nyújtózkodva megropogtatta csontjait, majd kitárta az ablakot, hogy a huzat kilebbentse a helyiségből a szivarfüstöt. Nyomban éles hideg vágott az arcába. A szerkesztő szórakozottan álldogált egy ideig, majd visszaült a székébe, az ujjait tornáztatta, hallgatta a könnyű roppanásokat.Csizmasarkak kopogtak végig az utcán, s az alant járók csakis a gyűlölt policájok lehettek, akik sötétzöld, piros hajtókás, rézgombos kabátban, fejükön fekete csákóval, vállukra lógatott puskával járőröztek a városban. A policájok Szeged városának megadták a tiszteletet, mert mindig párban jártak, és ha egyikük vékony volt és hórihorgas, akkor a másik éppen az ellenkező méretekkel bírt, alacsony volt, a teste hordószerű, s nagyokat szuszogva tolatott a társa mellett.


Madame Bovary sportigazolása

- az irodalom ellenségei -


A sport olyasfajta emberi hübrisz, amelyben az a feltételezés működteti a lelket, a húst és a szellemet, vagyis hogy tér és idő centiről centire, percről percre meghódítható, a világmindenség egy adott pillanatát ki lehet sajátítani s a nevünk fényével be lehet tölteni, vagyis hogy van győzelem. Nem, győzelem nincsen, de erre csak akkor jöhet rá az ember, ha legalább már egyszer győzött. A sport idézőjelbe öleli a történelem alakulását, elvileg nem öl és nem termékenyít, akár az irodalom, miközben szimulálja az életet. Az élet azonban ravasz. Az élet belopakodik a versenyfutás rajzásába, a gólöröm promiszkuitásába, a gerelyhajítás kiáltásába, a víz csobbanásaiba. Az élet stoplis balettcipője besettenkedik az irodalmi élet füveire és tisztásaira is, miközben, sajnos, ki kell mondani, hogy az irodalom napi gyakorlata - írás, húzás, írás, húzás, húzás, húzás - leginkább az alapozás kifejezésével írható le. Az alapozás készülődés. Az irodalom mindig olyan, mintha versenyre készülnénk, de az irodalomban verseny nincsen, következésképpen győzni sem lehet. Illetve lehet, csak az nem győzelem.