"Bátor, vigasztalan könyv"

Darvasi László Szerezni egy nőt címu novelláskötetének német fogadtatása

Darvasi László: Szerezni egy not (németül: Eine Frau besorgen). Németre fordította: Terézia Mora, Relle Ágnes és Heinrich Eisterer. Suhrkamp Kiadó, 2003.


A magyar író, Darvasi László csendes, barátságos, inkább félénk ember. A szerzo, aki az elmúlt tíz évben kitartóan megdolgozott azért, hogy a fiatalabb generáció legfontosabb magyar írójának tekintsék, nagy, gyakran kissé félénk pillantású szemével olyan hatást kelt, mintha minden, ami egzaltált, idegen lenne számára. Úgy tunik, sokra becsüli a mindennapokat és azok szertartásait, mintha szüksége lenne rá, hogy ismeros környezetben tartózkodjon, és legfeljebb egy izgalmas focimeccs kedvéért hajlandó megfeledkezni magáról.


ILMA RAKUSA: Laudáció

BERLIN-BRÜCKE-DÍJ 2004 - DARVASI LÁSZLÓ, HEINRICH EISTERER

A könnymutatványosok legendája címu regényéért lapunk munkatársa, Darvasi László és fordítója, a Magyarországon élo Heinrich Eisterer mufordító kapta meg június 18-án a rangos, kétévente kiosztott Berlin-Brücke-díjat. Az Altes Museumban rendezett impozáns ünnepségen Günter Grass a díj fovédnökeként beszélt, Ilma Rakusa Svájcban élo író pedig a zsuri egyik tagjaként tartott laudációt. A regény írója és fordítója is megköszönte az elismerést. A könnymutatványosok legendája magyarul 1999-ben a Jelenkor Kiadó, németül 2001-ben a Suhrkamp Kiadó gondozásában jelent meg.


Keresztury Tibor: Vér, iszap és dinnyelé

Komoly elmélyülést, elszánt nekibuzdulást, így minden bizonnyal monográfusi ambíciót igénylő, ám fölöttébb időszerű feladat volna annak szakmai számbavétele, hogy miképp függnek össze, hogyan épülnek egymásra, vagy éppenhogy hol, s mi módon tartanak szét Darvasi László szerteágazó munkásságának egyes formai, műfaji és stiláris rétegei. Ha ugyanis valaki a "Darvasi-történet" tíz évén, a tíz könyvön és a több színházi bemutatón mégoly felületesen is végigtekint, elhűl attól a fesztávtól, amelyen ez az erőtől duzzadó, irányait termékenyen, s folytonosan újragondoló pálya elhelyezi önmagát. Ám miközben csodálkozik azon az ösztönösnek tetsző otthonosságon, ahogyan a szerző a vers és a dráma, a rövidtörténet és a kisregény méretű elbeszélés, a tárcanovella és a terjedelmileg is grandiózus nagyregény keretei közt berendezkedik, vagy akárcsak regisztrálja azt, hogy a hagyományos novella-forma hányféle egyedien megújított változatát teremtette meg, lehetetlen nem felfedeznie az elapadhatatlan kísérletező kedv mögött valami nagyon is tudatos elgondolás, művészi terv nyomait. Önmagában nem csupán az sejtet itt egyfajta koherens, mélyebb építkezést, hogy mondjuk Stern urat, a no- vellahőst, vagy Szív Ernőt, a tárcák-beli alteregót színpadi művek főszereplőiként látjuk viszont; sokkal inkább a Darvasi-novellisztikában oly eleven és szerves motivikus, nyelvi, szituatív, vagy egyszerűen nyomatékos atmoszférikus ismétlődések láncszerű hálózata, melyek révén egy-egy új könyv némely kitüntetett régebbi szövegekkel folytonosan reflexív viszonyba lép. Na, ennek a feltárására nem vállalkozom én az író új kötete kapcsán, egy, ismétlem, monográfia-téma szintű kérdéshalmaz részeként, inkább azt mondanám el, hogy én ezt a könyvet miért szeretem.


BOMBITZ ATTILA: Szerelmünk, Darvasi

Darvasi László magyar novelláiról

Nemrég még azt gondoltam, hogy amíg Darvasi László nagy vállalkozása, az első regény, A könnymutatványosok legendájának számtalan lapban olvasható darabkái össze nem szövődnek egésszé, az apró és rendkívül sokszálú cselekmény összefüggő történetté, addig lehet pihenni és várakozni. A regény azonban régóta készül, és bár a részletek összeolvashatóak, közben nem csupán a regény íródik. többek között megjelent az 1998-as könyvhétre egy már ugyancsak régi terv és szándék megvalósulása: a Darvasi-történet magyar novellákat képező sorozata. A Borgognoni-féle szomorúságban (Jelenkor, 1994) adott először hírt magáról, és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő (Jelenkor, 1998) című új kötetben kelt önálló életre. Annak idején a Borgogni-kötet még sajátos kísérlet volt, hiszen A veinhageni rózsabokrok (Jelenkor, 1994) frissességét nem folytatta, Darvasi mintegy légzőgyakorlatként egy sajátos történetvezetés lehetőségét villantotta fel, hogy a borgognoni szomorúság hamar helyet is adjon A Kleofás-képregény (Jelenkor, 1996), a rózsabokrokat is meghaladó történeteinek. Az egyszerű ötlet: írjunk magyar novellákat a köztes olvasottság és a mimézis segítségével, és konstruáljunk meg egy nem létező, de lehetséges magyar irodalmi világot, annak magyar valóságával egyetemben. Az eredmény: a Szerelmem, Dumumba elvátrsnő, a Darvasi történet újabb fejezete, amelynek hangimitációs történeteit lehet együtt is és külön is - de leginkább vérbeli és hiánypótló egész novelláskötetként - olvasni.


Störr kapitány

Változat Füst Milán. A feleségem története c. regényére - három kritika

- KOLTAI TAMÁS: LELKE KAPITÁNYA

- TARJÁN TAMÁS: HULLÁMTÁNC

- CSÁKI JUDIT: ÁTDOLGOZOTT KIADÁS


Darvasi László újrafogalmazta Füst Milán regényét, mai magyar író a tegnapiét. A Störr kapitány Füst Milán A feleségem története című regénye nyomán készült, változat a regényre. Füst Milán (1888-1967) azon kivételes magyar írók közé tartozik, akiket fölterjesztettek az irodalmi Nobel-díjra. A regényt először 1942-ben adták ki, s mindig zajos kritikai siker fogadta. Az 1958-as Gallimard-féle francia fordítást követően csaknem húsz nyelvre fordították le.


KOVÁCS ESZTER: Szív Ernõ prózájáról

Szív Ernõ és az írás hatalma


A vonal alatt címû prózakötet elsõ oldalán Szív Ernõ hírlapíró a Tiszát bámulja a redakció emeleti ablakából. S ez persze közel sem azt teszi, hogy Szív Ernõ újságíró a Tiszát bámulja a szerkesztõség emeleti ablakából, az automobil meg az autó sem ugyanaz, ugyebár. Az autó az csak autó, semmi különös, az automobil viszont komoly valami, egyedi, különleges és tiszteletet parancsoló. ("- Hallottam, újságíró lettél. /- Hírlapíró - mondta Szív Ernõ." Vagy máshol: "- Hírlapíró vagyok - mondta Szív Ernõ. /- Jól keresõ újságíró - mondta a rabló és felemelte az öklét.") Nem csupán arról van szó, hogy az automobil az autó régi megnevezése, a hírlapíró meg az újságíróé, hanem hogy a más névnek más a denotátuma is, a régi név használatával ily módon elõhívódik a régi denotátum, annak minden konnotációjával. Ez érvényes a fenti kötet régies szóalakjaira is: a század eleji megnevezések elsõsorban a szorosan hozzájuk tapadó, régi denotátumokat fogják eszünkbe juttatni, ugyanakkor - mivel jelenkori a szöveg - a maiakat is, s a kettõ együttes, meglehetõsen kontrasztos konnotációiból fog összeállni a szövegen belüli jelentés.


Olasz Sándor: A mesélés nem fáj

Szerb Antal novellahőse (Gondolatok a könyvtárban) egy párizsi kávéházban könyvei birodalmába kíván bevezetni egy ifjú hölgyet, aki minden jel szerint unja a dolgot. A kiselőadást tartó ifjú előtt megjelenik Casanova szelleme. „A líra nem elég, fiatal barátom – mondta. – Cselekmény kell, kérlek alássan, cselekmény.” Mintha a 90-es évek regényíróinak is Casanova súgna. Látványosan megdől az évtizedeken át uralkodó tévhit, hogy a történetmondás a regényben valami atavisztikus forma, hogy a mesélés olcsó, kezdetleges, s eleve nem lehet jó. Az évtized magyar prózájában a teljes folyamattalanság után mintha újra visszatérne a folyamatosság iránti érzék – a szónak időbeli és logikai értelmében. A történetmondás azonban csalóka dolog, nem segít megmagyarázni vagy megvilágítani az életünket, s a történet nem egymást követő eseményekből épül.


BENGI LÁSZLÓ: A szomorúság (regényének) áradása

Minden bizonnyal nehezen cáfolható tapasztalat, hogy a mostanság születő regényekben a kortárs epika kérdésirányának alakulása (esetleg módosulása) egyre kitüntetettebb szerepet juttat a múlt elbeszélhetősége, a fölidézés képessége és folyamata fölvetette írói és értelmezői nehézségeknek. S azt, hogy e kihívásokkal a történelmi és az (akár fiktív) önéletrajzi karakterű magyar széppróza egyaránt és hasonló, rokonítható módon szembesül, már csak azért sem szerencsés a véletlen vagy a képzelet csalóka játékának tekinteni, mert az önéletírás és a régebbi történésekkel való foglalatoskodás elbeszélői-formai hagyománya között figyelmet érdemlő történeti kapcsolatot is feltételezhetünk (egy alaposabb vizsgálódás keretében e szempontból sem lenne elmulasztható, hogy számot vessünk Márton László hosszabb esszéjének, A kitaposott zsákutcának a történelmi regényt, sőt az egész magyar elbeszélői hagyományt érintő/újragondoló megkerülhetetlen gondolatmenetével).


Bednanics Gábor: Egy könyvmutatványos legendáriuma

Habár Darvasi László új – vagy talán első és mindezidáig egyetlen – regényét a legendaképződés olyasféle formája nem jellemzi, mint mondjuk Krasznahorkai László Háború és háború című regényét, a könyvet megelőző várakozás tüneteit talán betudhatjuk egy ilyenfajta működés eredményének. A teljesség igénye nélkül elég talán megemlíteni Márton László elismerő véleményét, mely az 1998-as (!) év kiemelkedő teljesítményei közé sorolta fiatalabb pályatársa kötetét, illetve hogy némely írások a történelmi regény újabban ismét középpontba került tárgykö– rében Háy János, Láng Zsolt és Márton László szövegeinek sorába illesztik Darvasi – akkor még kiadás előtt vagy alatt lévő – regényét. Az érdeklődő figyelem tehát, amely a rövidebb szövegek és a kisregénynek is betudható formátumú írások alapján formálódott meg, jelen esetben egy olyan előleges elvárás-struktúraként működött, illetve működik, amely a „Darvasi- kultusz” epitetont ugyan alkalmazhatatlannak láttatja, de – a jelenség szembetűnően impulzív és intenzív sajátosságai miatt – többnek tűnik egyszerű várakozásnál.


Palkó Gábor: A „Darvasi-történet"

A Darvasi-kritika egy olyan fogalom mentén próbálta legitimálni a szövegek kánoni karakterét, melynek meghatározhatósága komoly nehézségekbe ütközik. Egy ilyen eljárás legnagyobb hátránya, hogy a művek értelmezése során a felmerülő frázisok devalválódását gátolja. A szövegekről való beszéd terének megnyitását tehát a történettel való szembesülésként kell értenünk.E kifejezés a Darvasi-recepcióban érdekes módon úgy próbálta jelölni a szövegek döntő jellegzetességét, hogy az elismerés egyben egy körülhatárolhatónak vélt szöveghalmaz kritikáját is magában foglalta. Az a kettős ellentét, amely a „szövegirodalommal" szemben kijátszhatónak gondolta ezeket a műveket, a korai Wittgenstein horizontja előtti elvárások jelenlétére utal. A „Darvasi-történettel" kapcsolatos elismerés olyan stratégiákra támaszkodott, amelyben a szövegirodalom alternatív lehetősége, preferált versenytársa a nem nyelvi entitásokra irányuló irodalom lehet. A művek azon jelenségei, amelyek a stilizáltságon keresztül az önreflexivitás és (ön)irónia irányába mozdítják el az olvasás folyamatát, kimaradtak az olvasatokból. Pontosabban ezen jelenségek értelmezése diskurzuson kívüliként kerül elénk. Ezzel magyarázható a kritika azon szereptévesztése (Molnár Gábor Tamás), amely az íróhoz való figyelmeztető beszéd retorikai alakzata formájában próbálja érvényre juttatni az ezáltal mitizált kritikusi akaratot. A megírás mikéntje elválasztható a történettől, méghozzá az akcidencia-szubsztancia ellentét mintájára.