A Csin Akadémia legújabb feljegyzéseirészletek

Lao Szu és a patak

Egy huvös oszi reggelen, amikor mandarinkacsák csácsogásától volt hangos a környék, Lao Szu a tanítványával sétálni indult a Majomerdobe. Csakhamar egy patak akadt az útjukba, sebes folyású, ám nem túl széles vízfolyás. S amíg a tanítványa könnyedén átugrotta a patakot, Lao Szu belegázolt a vízbe. Balszerencséjére egy víz alatt rejtozo ko fölsértette a bokáját. A tanítvány elégedetlenül bámulta a sebbel bajlódó Lao Szut, majd bosszúsan megcsóválta a fejét. Néhány perc múlva, ahogy egy kankalinos dombhát mélyére értek, ugyanez a patak kanyarodott eléjük. Prüszkölt a víz, kavargott, csobogott. A tanítvány most is gond nélkül ugrotta át a patakot. Lao Szu azonban, akár csak az elobb, belegázolt a vízbe, és újfent rosszul lépett, megingott és térdre esett. Az éles patakkövek fölsértették a tenyerét. A tanítvány hümmögött, de most sem szólt. A patak harmadjára is az útjukba került, és a tanítvány most is átugrotta. Lao Szu újra belegázolt a vízbe, és olyan szerencsétlenül lépett, hogy egyensúlyát vesztve elzuhant, s egy pillanatra teljesen elmerült a jéghideg vízben.

Te is át tudnád ugrani ezt a patakot, mester, ha akarnád, dünnyögte bosszúsan a tanítvány, miután kisegítette a vízbol Lao Szut.

Lao Szu dideregve topogott a parton, a szakálla összeragadt, homlokán sebhely sötétlett, ajkai elkékültek, térdébol és bokájából szivárgott a vér.

De nem akarom, mondta végül.

Mennyi az ido?

Lao Szu és a tanítványa az Akadémia nyaralójának teraszán idozött éppen, ama foglalatosságot gyakorolva, melyet a köznép leginkább tanulásnak nevez gúnyosan. A langyos szélben bólogattak a kert dáliái, a lugas szololevelei remegtek, s olykor haragvó kiáltás harsant, egy éles madárhang vagy távoli fütty vágott a csöndbe. Valaki elcsoszogott a folyosón, tányérokkal zörögtek a nyaraló konyháján. A tanítvány egyszerre fölemelte arcát a könyvébol, s mint aki hosszú alvásból ébred, álmélkodva bámult körbe. Végül Lao Szura meredt, aki még mindig elmélyülten bújta a könyvét, egészen közel hajolt a lapokhoz, a szája mozgott, ahogy a szavakat formálta, s mutatóujjával követte a sorokat.

Mennyi az ido, mester, kérdezte a tanítvány.

Lao Szu ujja egy pillanatra megállt a lap fölött.

Igen, mondta.

A tanítvány a faliórára pillantott.

Öt óra, bólintott, már öt óra van, mondta.

Nem, szólt Lao Szu erre, és elmélyülten olvasott tovább.

A tömegsír

Lao Szu és egy tanítványa egyszer tömegsírt találtak délutáni sétájuk közben. Tavasz volt, rügyeztek a nyírfák, és szerte a vidéken vetettek. Ám egy közeli dombon fölégetett falu füstölgött, szürke gerendák meredtek az ég felé, ledöntött kertkapuk, színes ruhák a sárban, nyilván innen hajtották a horhos mélyére az embereket. A hevenyészve kikapart gödörben halottak hevertek, gyerekek és nok, fiatal és idos férfiak, némelyiknek csak egy testrésze, lába, keze csavarodott ki a földkupacok alól, némelyik megszaggatott ruhával, mezítelen testtel feküdt a gödör partján. Egy idosebb férfi hullája mellett egy kutya is hevert.

Lao Szu és a tanítványa dermedten álltak a gödör szélén.

Ez borzasztó, mondta a tanítvány.

Nem tudom, motyogta Lao Szu.

A tanítvány a fejét ütötte tehetetlenségében, ez rettenetes, suttogta.

Nem tudom, ingatta a fejét Lao Szu.

A tanítvány hirtelen Lao Szu arcába meredt.

De hát miért nem mondasz valamit, mester?!

Nem tudom, mondta Lao Szu, és hazaindult.

Az út

Lao Szu egyszer egy tanítványának azt találta mondani, miközben a szomszédos városba tartottak, hogy soha ne nevessen vagy sírjon túlontúl hangosan, ne kiáltozzon, mert az út, amelyen a lábunkkal taposunk, amelyen sietünk, vagy éppen csak araszolunk, figyel bennünket.

Az útnak van szeme, kérdezte a tanítvány.

Nem, az útnak nincs szeme, mondta Lao Szu.

Akkor az útnak van tekintete, bólintott a tanítvány.

Nem, az útnak nincs tekintete sem, szólt La Szu, s ahogy ezt kimondta, megbotlott, és elesett. A tanítvány fölsegítette a mestert. Lao Szu a köpenyét porolgatta, aztán a tanítványra mosolygott.

Látod, fiam, hogy igazam van?

A felejtésrol

Lao Szu azzal a szándékkal látogatta meg a Csin Akadémiát, hogy egy roppant fontos megállapítását hozza az Akadémia munkatársainak a tudomására. Ám abban a pillanatban, ahogy belépett az akadémia épületébe, elfelejtette, mit akart mondani. Lao Szu kellemetlenül érezte magát. Törte a fejét, erosen töprengett, mindenféle fortélyokkal igyekezett emlékezetének mélyébol az elvesztegetett tudást elocsalogatni, ám sehogyan sem járt eredménnyel. Végül járni kezdte a Csin Akadémia hivatalait, s minden útjába kerülo hivatalnokot megkérdezett.

Nem tudod, uram, mi célból jöttem az Akadémiába?

A hivatalnok rázta a fejét, sajnos fogalma sincs a dologról.

Egy másik hivatalnok az állát vakargatta és visszakérdezett:

Nem pénzt akartál adni az Akadémiának?

Nem pénz akartál kérni, uram?

Nem a lábunk alatt futó utakról, az idorol vagy a szerelemrol akartál nekünk mondani valamit?

Nem egy tömegsírról támadt gondolataidat akartad velünk megosztani?!

Nem a betegségedrol kívántál bennünket értesíteni?

Lao Szu mind csalódottabban dörzsölte a homlokát. Miután az utolsó hivatalnokot is kifaggatta, és azzal sem jutott eredményre, egyszeriben megnyugodott.

Ha ti sem tudjátok, biccentett az Akadémia portásának, ahogy kilépett az épületbol, akkor biztosan nem is volt olyan fontos az a dolog, amiért idefáradtam hozzátok.

Az elso változat

A felejtésrol szóló történetet, mint ahogy sok egyéb történetet, a Csin Akadémia több változatban is közzétette. Az elso változat szerint az Akadémia épületébol kilépo Lao Szu kedvetlenül biccentett a portárs felé, majd azt dörmögte, ha ti sem tudjátok, mit akarhattam, akkor valóban nagyon fontos ügyben jártam tinálatok!

A második változat

A második változat szerint a Csin Akadémiának nem is volt portása.

A Csin Akadémia megszüntetése

A Csin Akadémia hivatalnokai hosszan tartó, kíméletlenül oszinte, a legfájdalmasabb igazságoktól sem visszaretteno viták után arra az elhatározásra jutottak, hogy az Akadémiát meg kell szüntetni. A döntést jogi megalapozás és végrehajtás követte. A Csin Akadémia épületeit sorra lebontották, a munkatársakat szélnek eresztették, az irattárakat fölszámolták, a dokumentumokat megsemmisítették.

A Csin Akadémia tehát nem létezett többé.

Tehát létezett mégis.

A nevetségesség és a halál

Egyszer Lao Szu és egy fiatal tanítványa meglátogatták az Akadémia kórházában ennek a fiatal tanítványnak a rokonát, egy idos hölgyet, aki szegény már a végét járta. Az öregaszszony fáradtan zihált, s félig leeresztett szemhéja mögül egy közömbös tekintet mind halványabb fénye búcsúzott az élettol. Köszöntötték. Nem felelt. Az állapota felol érdeklodtek. Az öregasszony most sem felelt. Ekkor a fiatal tanítvány, mintegy kötelességtudatból, mondott neki ezt-ezt a házáról, amely üresen állt, a diófájáról, kertjének madarairól, a macskákról, és a rokonokról, akik szokásos ügyes-bajos dolgaik után futottak. A haldokló öregasszony semmiféle érdeklodést nem mutatott. Végül a tanítvány mondott valami nevetségeset. Az öregasszony váratlanul fölkuncogott. Tekintete felfénylett, és a tanítvány érezte, hogy a gyönge ujjak megszorítják az övéit.

Ahogy kiléptek az Akadémia kórházából, a tanítvány tunodve fordult Lao Szuhoz.

Mert a halál érti a viccet, uram, kérdezte.

Lao Szu a fejét rázta.

Nem érti, mondta aztán, és még hozzátette, a viccet az ember érti.

Hogyan sikerült Lao Szut megsérteni?

Néhány tanítványa elhatározta, hogy a hirtelen haragjáról egyébként oly híres Lao Szut megsérti, fölbosszantja. Alaposan fölkészültek, igyekeztek minden eshetoséget számba venni. Lao Szu éppen egy öreg juharfa árnyékában olvasgatott, amikor a tanítványok megálltak elotte. A mester csodálkozva pillantott rájuk.

Nem is te vagy Lao Szu, mondta neki az egyik tanítvány.

Lao Szu felnevetett, hát persze, hogy nem én vagyok Lao Szu.

Ez az ember ott Lao Szu, mutatott a másik tanítvány az utca túloldalán hajlongó nyomorék koldusra.

Igen, igen, o Lao Szu, nevetett Lao Szu, és jókedvében a térdét ütögette a könyvével.

Én vagyok Lao Szu, lépett elo egy tanítvány, egy kövér kellemetlen, fickó.

Igen, igen, te vagy Lao Szu bólogatott elismeroen a mester.

Nem érted, amit olvasol, Lao Szu, kiáltotta a legkisebb tanítvány.

Lao Szu erre fölkacagott, mintha megcsiklandozták volna.

Tényleg nem értem ezt a könyvet, kiáltotta. A szeme csillogott. Jól szórakozott, kiválóan érezte magát. Végül a homlokát vakargatva kérdezte.

Mit akartatok ezzel az egésszel?

Meg akartunk sérteni, mester, szégyenkezett az egyik tanítvány.

Lao Szu hallgatott, összeszorította a száját, láthatóan majd' fölrobbant a dühtol. Mert most valóban megsértodött.

Lao Szu szerelmes lesz

Lao Szu öreg volt és csúnya. Igénytelenül öltözött, nem törodött a járásával, és nem törodött azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Nem foglalkozott azzal, hogy tiszta és ápolt legyen, nem törodött azzal, mit eszik, hogy piszkos a körme, kellemetlen a lehelete. Ám amikor találkozott egyik tanítványának testvérhúgával, a Hóvirág nevu híresen szépséges lánnyal, aki a Csin Akadémia kórusában énekelt, egyszeriben megremegett, majd nyájas ábrázatot öltött.

Hány éves vagy, kedvesem, kérdezte Lao Szu.

Tizenhat, mondta csodálkozva Hóvirág.

Én is, bólintott komolyan Lao Szu, majd tovább kérdezett.

Mit tartanak rólad a többiek, Hóvirág?

Szépségem dicsérik, okosságomat elismerik, válaszolt szemlesütve a lány, mert ellenére esett, hogy magát dicséri.

Akárcsak nekem, mondta Lao Szu rezzenéstelen arccal, majd azt kérdezte, miként értékelik a zenetanárok és a gyalázkodók a leány éneklo muvészetét.

Ó, hiszen mindenkinek tetszik az énekem, nevetett Hóvirág.

Érdekes, dünnyögte Lao Szu, pontosan így vagyok ezzel magam is.

Hóvirág eddig bírta. A haragtól elpirulva kiáltott Lao Szura.

Ej, Lao Szu, hiszen te csúnya vagy és öreg, a hangod hamis, mint a repedt fazék zenéje, és a gondolataidat se értékeli már senki!

Lao Szu csillogó szemmel, elbuvölve bámult a lány arcába.

Jaj, kedvesem, kicsi Hóvirág, hát éppen így vagy ezzel te magad is!

A nagy verés

Egyszer valami semmiségért Lao Szu kegyetlenül elverte a legkedvesebb tanítványát. Az ifjú összeszorított ajkakkal turte az ütleget, ám miután Lao Szu fölhagyott az ökölcsapásokkal, dacosan emelte könnyben ázó arcát.

Egyáltalán nem volt igazad, mester, zihálta.

Mire Lao Szu csodálkozva meredt az ifjúra.

Hát nem fájt, fiam?!

De igen, bólintott a tanítvány, nagyon fájt, mester.

Úgy hát mégis igazam volt, mondta erre Lao Szu megnyugodva.

Hasonlítani

Néhány nappal aztán, hogy Lao Szu és a tanítványa egy tömegsírra bukkantak a Csin Akadémia nyaralójának a közelében, ez a tanítvány leült Lao Szu mellé az ebédlopadra. A tanítvány ennek elotte sokat tépelodött, megannyi éji órát töltött el álmatlanul hánykolódva, míg arra az elhatározására jutott, hogy nyugtalanító fölfedezését megosztja a mesterével.

Megdöbbentoen hasonlított rád egy ember abban a tömegsírban, uram, köhécselt a tanítvány, és elpirult, ahogy ezt kimondta.

Lao Szu az ebédjét költötte éppen. S mintha meg se hallotta volna, mit mond a másik, falta a zöldséges rizst tovább. Néhány szem visszahullott a szájából. Lao Szu csámcsogott, az arca zsírtól fénylett.

Nem hallod, uram, mit mondok, kérdezte eltökélten a tanítvány.

Nincs igazad, fiam, mondta erre Lao Szu tele szájjal, mert abban a tömegsírban mind, az összes ember megdöbbentoen hasonlított rám.

A gyalázkodók

A Csin Akadémia tudósai, muvészei és hivatalnokai tevékenységük színvonalasabb muködése érdekében hivatásos gyalázkodókat is alkalmaztak. Ezek a sértegetok teljes joggal a Csin Akadémia szervezetéhez tartoztak, és semmivel sem illette oket kevesebb tisztelet, mint akármely más hivatású hivatalnokot. Hosszas vizsgálat, beható tanulmányozás után választották ki oket, jó ajánlólevél volt a keserves gyermekkor, ha valakit nagy vereségek és csalódások sorozata ért, ha kóros kisebbrenduségi érzésben szenvedett az illeto, vagy ha természetes rosszindulat, irigység, kellemetlenség és csípos nyelv jellemezte. Munkájukat, felfedezéseiket, különféle alkotásukat a Csin Akadémia tudósai és muvészei rendre bemutatták a gyalázkodóknak, majd izgatottan várták az eredményt. Kérdés, kiket illet a dicséret, a gyalázkodókat kiválasztó hivatalnokokat, vagy magukat a gyalázkodókat, hogy a tudósok és a muvészek, bár minden fajta kellemetlen megjegyzésre fölkészültek, amikor azokat megkapták, sértettségüket palástolni mégsem voltak képesek.

Egy tömegsír idoszámítása

Az a tanítvány, akivel Lao Szu a Csin Akadémia nyaralójának közelében egy tömegsírra bukkant, gyakran visszatért a fölzaklató élményre.

Vajon mi volt ott korábban, kérdezte Lao Szut a tanítvány a tömegsír helyére utalva.

Ezt mind tudjuk, válaszolt Lao Szu.

És mi lesz ott, ha elsimul és begyógyul a föld, kérdezte a tanítvány a távolba meredve.

Errol is van elképzelésünk, mondta Lao Szu.

De mert a tanítvány nyugtalanul toporgott tovább, Lao Szu közel hajolt hozzá.

Azt nem tudjuk, most mi van ott, fiam, szólt, majd lassú léptekkel a nyaraló teázója felé indult.

Díj

Lao Szu díjat kapott. Igazán rangos elismerés volt, Lao Szunak rengetegen gratuláltak, számtalan jókívánságot, üdvözlo levelet kapott. Lao Szu egyszeriben híres lett, fürdött a szeretetben, közvetlenül és nyílt természetességgel sütkérezett a hirtelen jött hírnév fényében.

Mondd, mester, te kinek adtad volna a díjat, kérdezte tole egyik tanítványa, amikor összegyultek a Csin Akadémia nyaralójában, hogy baráti körben is örvendjenek Lao Szu sikerén.

Természetesen magamnak, mondta Lao Szu némi tunodés után, mire a tanítványok elgondolkodtak, nem a hiúság ördöge, a fennhéjázás rossz szelleme szállta-e meg Lao Szut. Végül az egyik fiatal tanítványa, nem törodve a többiek pisszegésével, elorefurakodott, és szenvedélyesen rákiáltott Lao Szura.

Hiszen nem is volt szükséged a díjra, mester!

Lao Szu zavartan elmosolyodott, majd megvakarta a homlokát.

Igazad van, fiam, viszont a díjnak nagyon is volt szüksége rám!

A vizsgáztatás

Lao Szu az egyik legkedvesebb tanítványát vizsgáztatta. Szokás szerint könnyu és általános kérdésekkel indította a vizsgát, s így haladt a nehezebb, a mind körmönfontabb feladatok felé. A tanítvány roppant fölkészült volt, az élet legbonyolultabb összefüggéseit is érthetoen elmagyarázta, a csalafinta rejtvényeket megoldotta, egész egyszeruen mindent tudott, s végül egy olyan kérdésre is helyesen válaszolt, amelyet Lao Szu azért tett fel, mert o sem tudta rá a helyes választ. Lao Szu hümmögve bólogatott a remekbe szabott megfejtésen. A vizsgáztatás ezzel véget is ért. Lao Szu az orrát szívogatva, köhécselve bólogatott, majd elégtelenre értékelte a tanítvány tudását.

A tanítvány a döbbenettol fuldoklott.

Hogyhogy megbuktattál, mester, amikor pedig mindent tudtam?!

Lao Szu kedvetlenül nézegette a körmét.

Mert féltél vizsga közben, fiam, mondta.

Imádkozni

Szabad-e más helyett imádkoznunk, mester, kérdezte egyszer egy tanítványa Lao Szut, mire az öreg megvakarta a fejét, és csak annyit hümmögött a szakállába, éppenséggel szabad, csak nem érdemes.

A tanítvány nem tágított.

Miért nem érdemes más helyett imádkozni, mester?

Mert azt a másik embert, hiába imádkozol helyette, úgy sem látja benned az Isten.

Mégis imádkozott

Lao Szu, hiába vallotta az ellenkezojét, néhány nap múlva, csak mert látta tanítványát szenvedni és gyötrodni, mégis imádkozott helyette.

A tanítvány másnap reggel ragyogó arccal rontott Lao Szura.

Köszönöm, köszönöm, hogy megtetted, mester, kiáltotta.

Fogalmam sincsen, mit köszönsz, tökfilkó, morogta Lao Szu kedvetlenül, hiszen amit neked kértem, nekem tette meg az Isten.