A festő és a szomszédjaErzsébetnek és Miklósnak okulásul

A művész, akinek élettörténetét a napokban publikálta a Csin Akadémia, évek óta az intézmény támogatásával alkot. A történet olyan keresetlen egyszerűséggel veszi kezdetét, hogy sokan az akadémia hivatalnokai közül úgy vélik, bűn lenne kételkedni a hitelességében. Talán helyesen teszik. Mindenesetre az akadémia agg krónikása, aki összefoglalja az eseményeket, már-már gyerekes szégyenkezéssel kezd az elbeszéléshez.

A festő egy nem különösebben érdekesnek ígérkező tavaszi napon lefesti a szomszédja kertjét, a nyíló orgonákat, nárciszokat és tulipánokat, a patakok rohanását, a facsemeték ezüstös törzsű csoportját, az égen szálló ludakat, az összetorlódó felhőket. Figyelemre méltó módon a beszámoló nem tér ki a szomszéd társadalmi helyzetére, hivatására, illetve tehetősségének mértékére, ám az akadémia könyvtárában fellehető naplók, riportok és periratok mindvégig csak szomszédként emlegetik azt az embert, aki végül a festő vesztét okozta.

Az akadémia képtára különösebb mérlegelés nélkül, de szokatlanul komoly áron vásárolja meg a valóban remekbe szabott festményt. Amikor az üzlet tényét elragadtatott tudósításban kürtöli világgá az akadémia művészeti magazinja, a szomszéd, úgy lehet, váratlan, de nem minden alap nélküli lépésként ügyvédet fogad, és beperli a festőt. A magyarázat egyszerű. Az illusztris festmény az ő - a szomszéd - párját ritkító virágait, álomfüveit, kővirágjait és üvegbambuszait ábrázolja, az ő személyes világának titkáról mutat a művészet segítségével képet, tehát joggal tarthat igényt az üzleti haszon bizonyos százalékára. A szomszéd azonban a megegyezés lehetőségét is fölcsillantja, méltányos kárpótlás fejében hajlandó eltekinteni a jogi hercehurcától.

A világtalan postás, aki a megegyezésre ösztönző levelet viszi - az akadémia gyakran alkalmazott vak kurírokat a nagyobb diszkréció érdekében -, később azt meséli az akadémia hivatalnokának, hogy a festő, miután bebocsátotta a házába és hellyel kínálta a tornácán, vele a továbbiakban egyáltalán nem törődött, és az éppen eleredő esőre fordította a figyelmét. Sokáig, kitartóan esett. Nyugtalanító eső volt, magyarázta a kurír. Az egyik pillanatban özönvíznek, a másikban könnyű, nyári zápornak tetszett, majd kövér, de ritka cseppekben hullt, aztán szemerkélt, majd újra mintha dézsából öntötték volna. Olyan eső volt, amellyel a kurír még nem találkozott, pedig a kurírok gyakran áznak. Mivel a tornácon tartózkodott, mondta, nem érte az eső, talán egyetlen csepp sem hullt rá, mégis úgy érezte, egészen átázott. A festő - a postás jól hallotta - sóhajtozva gyönyörködött, s az ujjai dobolásával kísérte az aláhulló víz hangját. S csak akkor tépte fel az üzenet borítékját, amikor az eső végképp elállt. A rövid papírzizegésből kiderült - ami az esőhangok muzsikája után valóságos sértés volt -, hogy éppen csak pillantást vetett az üzenetre, majd annyit mondott, most is a szomszéd párában úszó kertjét nézi, s természetesen esze ágában sincsen fizetni.

A szomszéd gyorsan elveszti a pert, és talán nem megalapozatlan a gyanú, hogy az akadémia a tekintélyével is befolyásolja a végeredményt. Ám a döntés éppúgy kielégíti a közembereket, mint a művészeti kérdésekkel talán szorosabb kapcsolatban lévő hivatalnokokat. S ha az ítélettel nem feltétlenül az igazság győz, hiszen képes-e győzni egyáltalán az igazság, amikor a legnagyobb diadalait éppen maga fölött, a maga ellenében és kárára éri el, vagyis amikor az igazság győz, akkor egyúttal veszít is, a verdikt megnyugvást hozhatna a felek életében. De nem hoz. A szomszéd dühös ábrázata, pengemód keskenyedő szája, ökölbe szorított keze is - képét számos akadémiai újság közli - arról tanúskodik, nem hagyja ennyiben a dolgot. Néhány fenyegető nyilatkozat máris napvilágot lát. S váratlanul nem csak a szomszéd fenyegetőzik, ismerősök és ismeretlenek is bírálják a festőt. Ő azonban ügyet sem vet a fenyegetésekre, alkot tovább, olykor megszaggatja, könnyedén átfesti egy sikerületlenebb képét, máskor szerencséje van, és tehetős vevőket talál, számos művészeti eseményen szerepel, népszerű ember, s amikor módja van rá, segíti a rászorulókat.

Amikor a következő évben a szomszéd kertje újra kivételesen szép arcát mutatja, mert a nyári forróság valószerűtlen kékségű hártyákat von a tavak tükrére, és a legmélyebb árnyalatú sárgával sebzi a patakok sodrását, mert gyermekfej nagyságú rózsabimbók bólogatnak ki a földi zöld hullámaiból, a festő újra a szomszéd kertjét figyeli. Nem lehet kétséges, miféle szándék vezérli. Ám alig készít néhány vázlatot, kellemetlen zajongás csavarja ki ujjai közül a szénceruzát. A szomszéd kertjébe egyenruhás munkások érkeznek, harsány, magabízó és fegyelmezett emberek, a festő zavartan figyeli őket, hasonló formájúra nyírták a hajukat. A munkások a szieszta alatt nem csak falatoznak és heverésznek, gyakran dalra fakadnak, és táncolnak, majd a pihenés végeztével az ollókért, fűrészekért nyúlnak.

A festő arra döbben, a munkások megbízása nem más, mint a pusztítás. Nem volt ez különösebben látványos tevékenység. Ha egy fa lombkoronája, ágainak rajza kivált a többi közül, ha egy sövény élénkebb zölddel kacérkodott, ha egy virágágyás dúsabb volt a többinél, a munkások rögvest intézkedtek, s a szokatlan formákat és túlontúl élénk színeket felszámolták. Ilyenkor vágtak, nyírtak, fűrészeltek és temettek, s bizony nem kevés túlfejlett rügy, hajtás, bimbó és lombos ág esett áldozatul a szabályozásnak. A hangosabb madarakat elűzték, fészkeiket leverték, az egyik munkás a kert élénkebb színű kavicsait gyűjtögette, s a kalapácsával porrá zúzta őket. Nem jártak másként a kert alkalmazottjai sem, a szomszéd kertjében régtől fogva alkalmaztak néhány felügyelőt, kertészt és madarászt, nekik is csendet parancsoltak, kimért mozdulatokat követeltek tőlük, nem volt helye többé az átlagostól elérő viselkedésnek.

A festő mégis megfesti a kertet, s az akadémia gazdasági részlege nyomban jelentkezik a képért, az ajánlatot badarság lett volna visszautasítani. A kép tehát az akadémia tulajdonába került. Azonban a per sem maradt el. Jó nevű ügyvéd keresi fel a festőt, megbízójának jogi követelése változatlan, közli, vagyis a szomszédnak jár az akadémiai illetményből. A festő talán kissé erőltetetten nevet, majd némi tűnődés után kijelenti, hiszen ő nem is a szomszédja kertjét festi.

Az ügyvéd visszatér a szomszédhoz, és beszámol neki a festő állításáról.

Arcátlanság!, dühöng a szomszéd, hiszen az akadémiának eladott első kép "A Szomszéd kertje tavasszal" címmel került a katalógusokba, a második pedig "A szomszéd kertje nyáron" címet viseli.

És a szomszéd én vagyok!, kiáltja a szomszéd.

Igen, uram, hajtja meg fejét az ügyvéd.

A szomszéd világgá kiáltja a megaláztatását, számos magazin készít riportot vele, több szerkesztőség és társaság a rokonszenvéről biztosítja. A szomszéd visszatérő állítása az, hogy őt nem a haszon érdekli, ő csupán az igazságért harcol. Az igazság pedig olyan, mint az eső. Végül ideje lesz a szüretnek is, de mi már el is felejtettük, hogy az esőnek köszönhetjük a termés bőségét. Nem lehet, és nem is szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a történetnek ebben a szakában már sokan a szomszéd pártját fogják, de még a Csin Akadémia intézményén belül is akadnak támogatói. Vajon miért rokonszenveznek az emberek a szomszéddal?, kérdezi a Csin Akadémia publicistája, majd arra a következtetésre jut, ha nem mindenkinek jut menedék az eresz alatt, egy idő után az emberek azokat kezdik irigyelni, akik odakint áznak. A szomszédot nem izgatja a tudálékos okfejtés, feldúltan járkál a kerthatárt jelző sövény mentén, majd egy nap nyoma vész. A munkásai is elhurcolkodtak már, más feladatok után néztek. A festő mosolyog a hír hallatán.

Hideg szelek fújnak, a dühösebbje kutyaként ront a fák közé, reggelente dértől fehérlik a szomszéd kertje. Ősz vége van, a festő egy riporterrel sétál a ház udvarán, mint a füst, gomolyog a leheletük, a birtok végén avart égetnek a szolgák. A szomszéd kertje mozdulatlan, senki sem táncol, nem csattognak a fűnyíró ollók, szél sepregeti az avart, szemetet görgetnek a fuvallatok. A riporter folyamatosan kérdez, ám a festő szórakozottan válaszolgat, folyvást a romlást bámulja. A séta befejeztével a riporter arról érdeklődik, újabban mi foglalkoztatja a festőt, "A szomszéd kertje ősszel", válaszolja a festő. Végül az egyik kevéssé olvasott akadémiai újságban napvilágot lát a hír, az akadémia jutányos áron vásárolta meg a festményt.

A szomszéd váratlanul előkerül, és újra perel. A sajtótájékoztatóin tömegek tolonganak, sok munkás és hasonló öltözékű polgár rendez valóságos rokonszenvtüntetést. Néhány bírót és bírósági hivatalnokot megdobálnak, otthonuk előtt zaklatnak. A szomszéd - vajon ki hitte volna - most is elveszti a pert. A közvélemény értetlenkedik, általános a csalódottság és a düh, s bár számos újság a bíróság szakszerűtlenségére hoz aligha cáfolható érveket, az ítélet megváltoztatására nincs lehetőség. A Csin Akadémia fizetett hirdetésben kér bocsánatot az ítélet miatt. Sokak szerint hiába, az akadémia bírósága eljátszotta a becsületét. A szomszéd a kerthatáron toporzékol, végül neki is indul, átfut a festő birtokára, s nyilván kezet emel rá, ha a festő szolgái vissza nem zavarják. A festő a fejét csóválja, tekintetében fájdalom, már nem mosolyog.

Másnap gépek vonulnak a szomszéd udvarába, s mit sem törődve a metsző széllel és a hóeséssel, a tavak és a patakok medrét betemetik, a pagonyokat kivágják, az ágyásokat fölszántják, a kerti utak kavicsát szerteszórják. Néhány nap múlva a kert senki földje, s a dúlásnak a hirtelen beköszönő, túlvilági fagy adja meg a végső formáját. A festő a birtokhatáron sétál, fázósan lehelgeti az öklét. De aki látja a tekintetét, nem szomorúságot lát. A festő leplezetlen kíváncsisággal figyeli a rombolást. Majd egy reggel, míg odafenn varjak fekete felhője vonul, átsétál a szomszéd földjére, és a pusztulás közepébe áll.

Amikor az utolsó téli hónap múltával, mintegy a fagyos időszaktól elköszönve az akadémia kiállítja "A szomszéd kertje télen" című festményt, sokan tüntetnek a festő ellen. Mindeközben a szomszéd magatartását és szilárd lelkületét méltatják, aki a legarcpirítóbb megaláztatások közepette is kitartott az igazsága mellett. A szomszéd csöndes és eltökélt, s nem tesz mást most sem, csak amit jogosnak vél, megindítja a pert. A festő háza előtt mindennaposak a tüntetések, felhevült fiatalok dögöket, mocskot dobálnak az udvarházba, kövek és fáklyák repülnek át a kerítésen, s az akadémia rendőrsége rendre késve érkezik.

Senkit sem ér váratlanul, hogy a festő elveszti a pert, s azon sem csodálkoznak az emberek, hogy az ítélet - a meglehetősen egyező bírósági vélemények összhangja alapján - halál.

A Csin Akadémia munkatársai dokumentálják a festő utolsó napjait, aki a siralomházban vázlatokkal bíbelődik, sőt fest is, a foglárok reggelente bosszúsan takarítják az összehasogatott vásznakat. A festő látogatókat is fogad, néhány barátja és rokona még fölkeresi. Egy napon a látogatók között föltűnik a vak kurír. A festő izgatott lesz, s nem törődve a távoli vidékekről érkezett rokonokkal - kik komoly summát költöttek az utazásra - csak a postással foglalkozik, vele suttog szenvedélyesen. Ezután már senki sem keresi. Az akadémia hivatalnokai éppen hozzákezdenének a kivégzés procedúrájához, amikor a börtön előtt feltűnik a vak kurír, és engedélyt kér még egy utolsó látogatásra. A postás csupán néhány szót súg a művész fülébe, aki megnyugszik, s mintha azt mondaná, ő is éppen így gondolta, s ellenkezés nélkül indul a vesztőhelyre.

A hivatalnoknak, aki a történetet összefoglalja és közreadja, sikerült kiderítenie, miféle feladattal bízta meg a festő a kurírt. A postásnak híreket kellett hoznia a szomszéd kertjéről, aki a megbízást teljesíti, vagyis keresi a szomszéd kertjét, de már nem találja. Nincsen már a szomszédnak kertje, mégis mindenki róla beszél. Az akadémia krónikása jókedvű rezignáltsággal zárja az elbeszélést. Megjegyzi, milyen érdekes, hogy a szomszéd a festő halála ellenére is perli a művészt, amiként az akadémiát is. A per nyilván a szomszéd halála után is folytatódik, hiszen a szomszéd helyébe lépnek az utódok, az örökösök. A krónikás legvégül különös jelenségre figyel fel. Az első találkozáskor, amikor a kurír meglátogatta a festőt, a Csin Birodalom egyetlen időjárási feljegyzése sem említ esőt. Akkoriban hosszú, száraz hónapokat kellett a birodalom népeinek elszenvedniük. Semmiképpen sem eshetett azon a napon, amikor a postás a festőt meglátogatta. A krónikás a történet befejezéséhez fűz még egy megjegyzést, a Csin Birodalomban nem feltétlenül kell esőnek esni, hogy az ember bőrig ázzon.