A Mona Lisa-kiállítás

A Mona Lisa-kiállítás nyilván akkor vette kezdetét, amikor a férfi tekintete megakadt a reggeli lap egyik cikkén. Valahol Amerikában egy jóravaló pap fôbe lôtte magát, miközben a bûn természetét hasonlította az orosz ruletthez. Az atya 375-ös magnumot használt. A fegyverben persze vaktöltény volt, ám amint az egyáltalán nem köztudomású, balszerencsés esetekben a vaktöltény is ölhet. Éppen ezt olvasta a férfi, amikor halkan megkopogtatták bérlakásának az ajtaját. Fölállt, letette az újságot, s a zakóját félrehajtva, jobb kezét a csípôjén nyugtatva résnyire nyitotta az ajtót. A Mona Lisa-kiállítás javában zajlott. Jókora nejlonzacskó hevert a küszöbön. A zacskóban rengeteg pénz, kötegnyi dollár, márka és svájci frank. A férfi nem szeretett pénzt találni. Gyûlölte, ingerültté tette, ha a munkájába esetlegességek szólnak, ha valami az ô tevékeny hozzájárulása nélkül történik. Gyanakodva idôzött a pénzkötegek fölött, majd újra átpörgette a frissen ropogó bankókat. Megcsörrent a telefon, s az ismeretlen hang minden különösebb bevezetés nélkül munkát ajánlott. A férfi arra gondolt, ez csakis kelepce lehet, s lassan a helyére rakta a kagylót. De nem menekült. Már késô, tudják, hol lakik, tudják, hogy itthon van, semmi esélye. Néhány perc múlva újra csörgött a készülék. Lerakta a whiskys poharat, a másik kezébe emelte át a revolvert.

Ugyanaz a hang szólt.

Valóban nem szokványos eljárás, ha megbízó és áldozat egy és ugyanazon személy, ám a feladat mégis az lenne, hogy meg kell ölni ôt, aki éppen beszél, vagyis aki megbízza ezzel a munkával. Neki, mondta az idegen a vonal túlfelérôl, módjában áll megfizetni, hogy áldozat lehessen. Meg is tette részben. Bízik a férfi hozzáértésében és szakmai rutinjában, amelyekrôl bír némi ismerettel. Majd aznap délutánra randevút ajánlott a sarki kispresszóban. Megszakadt a vonal.

A férfi egész nap tûnôdött. Csôbe húzták, szórakoznak vele, egy ôrülttel akadt dolga. Meneküljön? Kortyolt a whiskybôl. Nincs értelme. Nyilván szemmel tartják. Figyelik. Lehallgatják a telefonját, lesnek rá az utcán, arra várnak, hogy hibázzon. De bizonyos ez? Végül is megbízást kapott, és sok pénzt, nagyon sok pénzt, annyi pénzt, amennyit ôrültség lenne egy ostoba játékért kockáztatni. Végezni kell a megbízójával. Efféle munkája még nem akadt. Mindazonáltal baljós érzések gyötörték. Nem volt különösebben nagy név a szakmában, habár munkáltatóinak csalódást eddig nem okozott. Tisztában volt a korlátaival és a hiányosságaival, tudta, miben jó, és miben kell még fejlôdnie. Például nem robbantott még, ezt a módszert a túlzott nyilvánosság miatt nem kedvelte, és a vallatás sem volt éppen az erôssége.

Délután találkoztak. A kispresszó napsütötte teraszán ültek, capuccinót és ásványvizet ittak, s közben megtárgyalták a halál módját és idôpontját. A megbízó, aki a város képzômûvészeti múzeumának igazgatója volt, lágyan mosolygott. Szép férfi, afféle divatlapmunkatárs. Ha író lenne, elsô lendületre nyomdakész mondatokat írna. Neki aztán tökéletesen mindegy, hogyan végzi, mondta. Gázolás, fegyver, robbantás, mérgezés, lehet bármi. A lényeg, hogy sikerüljön! A férfi erre megjegyezte, örül megbízója készségességének, mert a helyzet úgy alakult, hogy most már, ha törik, ha szakad, éppen így mondta, meg kell ölnie ôt, mert többet tud róla, mint amenynyit az ô köreiben, ezt is éppen így mondta, a legjobb szándékkal is el lehetne nézni. Akkor is megölné, ha nem fizetnének érte. Mosolygott. Egyszóval most már mindenképpen végez vele. Nagyot kortyolt az ásványvízbôl. De mivel átkozott szerencséje van, nevetett gurgulázva az igazgató, ô ezt honorálja is. Majd váratlanul, magáról kezdett beszélni. Egész életében tehetségtelen volt. Festett, verseket és tanulmányokat, sôt még regényt is írt. Mirôl, kérdezte a férfi, és már meg is bánta. Egy bérgyilkosról, mosolygott az igazgató, majd folytatta. Szóval mindenféle galériákban dolgozott. Agilis, megbízható és tehetségtelen volt. Nagy volt a munkabírása, de tehetségtelen volt. Tele volt ötletekkel és elképzelésekkel, még izgalmasakkal is, mégis tehetségtelen volt. Ezért döntött úgy, hogy véget vet az életének. Önbecsülésének, hiúságának, személyes szabadsága kinyilvánításának utolsó lehetôsége lenne, ha tehetségesen sikerülne bevégeznie. Adott magának egy utolsó esélyt. Az élete tehetségtelenül zajlott, ám halálának a tehetség jegyében kell megtörténnie. A halálnál tehetségesebb jelenséget nem ismer. Nemde akkor nagy mûvész valaki, ha tehetség dolgában fölülmúlja a halált. S mivel mással, mint a saját halálával! Nevetett az igazgató, erôs, fehér fogai szikráztak a délutáni, fáradt fényben. Kicsi árnyék, ott toporgott elôtte a presszós lány.

Még egy kávé, igazgató úr?

Nem, köszönöm.

Az igazgató hátrasimította dús, barna haját. Folytatta. Ô tehát fölkínálkozik a pusztulásnak, mintegy utolsó esélyt adva, hogy egy mûalkotás élô és mûködô, lélegzô és történésben lévô terében pillantson rá a titokra, amely az ô személyes mûvét kiemeli a tucattermékek kaotikus birodalmából. Vagyis egy kiállítást rendez, az utolsót az életében.

Az utolsó kiállítás, nevetett.

A férfi komoran hallgatott.

Felteszi, jegyezte meg az igazgató, ügyfele hallott már Mona Lisáról. Ugyan ki ne ismerné a hölgyet, válaszolta a férfi kelletlenül. Így mondta, a hölgyet. Úgy érezte hirtelen, hogy az igazgató jelenléte gátolja abban, hogy a saját szavait használja. Az igazgató persze elégedetten bólintott, majd annyit mondott, a kiállítás már megnyílt, s ezekben a percekben, itt a presszó teraszán is zajlik.

Itt?!

Nézte a presszólányt.

S mi köze van ennek Mona Lisához, kérdezte.

Róla neveztem el, mondta az igazgató.

A férfi hallgatott.

Végül abban egyeztek meg, egy hét múlva kezdi a munkát.

A férfi néhány nap alatt leellenôrizte az igazgató szokásait. Megbízója mindenben igazat mondott, pontos volt és részletes. Agglegény, sokat mozgó, otthonról gyakran eljáró ember volt. Kedden az édesanyjánál vacsorázott. Szerdán és pénteken a szeretôjéhez járt. Akkurátus, fantázia nélküli életet élô ember, aki drága mûvészeti és gazdasági magazinokat járat. Reggel nyolckor lép a múzeum épületébe. A férfi mosolygott ezen. Az igazgató tehetségtelen volt, tehát nem mert ujjat húzni az idôpontokkal.

A múzeum elôtt parkoló terült. Körben elhanyagolt leanderbokrok s egy burjánzó sövény húzódott, párhuzamosan az úttesttel. Szemközt pedig a múzeum kapuja. Ideális hely egy orvlövésznek. Úgy tûnt, roppant könnyû dolga lesz. A férfi az elsô reggel leállította autóját a parkírozóban. Biztos volt a dolgában, habár tudta, innen csupán egyszer próbálkozhat. Termoszból kávét ivott, fülhallgatóján át meghallgatta a hajnali híreket. Aztán behunyta a szemét, koncentrált, végül bólintott. Pontosan úgy történt, ahogy szokott. Az igazgató befordult a sarkon. Egyenletes, kimért léptekkel közeledett. Ám váratlanul apró gyereklány tûnt föl szembôl, az épület másik sarka felôl. Önfeledten ugrándozott egy valószerûtlenül nagy iskolatáskát himbálva. Színes forgó a kezében. A férfi érezte, egyszerre érnek majd a múzeum bejáratához. A célkereszt az igazgató fején remegett. Hirtelen a kislányt vette célba. Mintha valami morális erô tört volna föl benne, lôje le ezt a gyereket, zuhanjon csak az igazgató lábai elé, aki szörnyeteg volt, saját halálának a kukkolója. Meghúzta a ravaszt. A lövedék kivágta a gyerek kezébôl a forgót, és porfelhôt fújt az épület oldalából. A lányka dermedten állt, nem értette, mi történt. Az igazgató is megtorpant, majd hirtelen a parkírozó felé nézett, igen, pontosan szembe bámult vele, mintha tudná, hogy ott lapul. Gúnyosan elmosolyodott. Aztán lehajolt, fölemelte a járdáról a forgót, ujját beledugta a golyóütötte papírba, és ránevetett a lánykára. A lányka is nevetett. Az igazgató fölegyenesedett. Majd könnyû mozdulattal intett a férfinak, s belépett a múzeum ajtaján.

Este hiába várt az igazgató háza elôtt, nem jött haza.

És reggel is hiába várta a múzeum elôtt.

Délben a férfi becsöngetett az igazgató anyjához, és ellentmondás nem tûrve kijelentette, nála várja meg a fiát. Miért, uram? Dolga van vele. Nálam? Igen, pontosan, itt. És miféle ügyrôl lenne szó? Ezen eltûnôdött. Mûvészetirôl, szólt, s közben elôvette a fegyverét, és azt mondta az öregasszonynak, kénytelen lesz megölni ôt, amennyiben a fia nem jön el. Nagyon sajnálja. Az öregasszony néhány pillanatig szótlanul bámult, majd elmosolyodott. Megnyalta a száját. Nem jön el, mondta, és azt is hozzátette, jól ismeri a fia jellemét. Szeret játszani, igazgatta szürke, seszínû haját. A férfi azt felelte, ez sajnos, asszonyom, már nem játék. A fiam soha nem nyert, egész életében szerencsétlen volt. Egy nyámnyila. Így mondta, nyámnyila. A fiamat folyton becsapták, kihasználták, rászedték. A fiam örök vesztes. A fiam, mondta az asszony, és nagyot sóhajtott.

Kér konyakot, kérdezte késôbb.

A férfi bólintott, majd megkérdezte, mivel várta az igazgatót, vagyis a fiát vacsorára. Szokás szerint rántott szelettel és sültburgonyával, nézte a mennyezetet az öregasszony. Milyen tehetségtelen étel, motyogta maga elé. A férfi bólintott, jó lesz neki is. Késôbb az öregasszony megkérdezte, ízlett-e az étel. Igen, ízlett. Akkor szedjen még, mondta az öregasszony. Most már úgyis mindegy. Még egy konyakot? Igen, még egy konyakot. Itt hagyom maga elôtt, látja, az egész üveggel. Régi, kakukkos falióra kopogta be a szobát. Ültek egymással szemben, hallgattak. A férfi a körmeit tisztogatta. Valami komplexusa is volt, szólt úgy éjfél felé, mintha csak magának, az öregasszony. Bámult maga elé, ölbe ejtett kezekkel. Köhintett. Szürke zsebkendôt kapart elô, abba köpte a nyálat. Egyszer azon kapta, hogy a melltartójába onanizál.

Leszidta, kérdezte a férfi.

Nem nagyon, köhécselt az öregasszony.

Igen, értem, mondta a férfi, és töltött még egy konyakot.

Csak nyugodtan, mondta az öregasszony.

Aztán kikotort az asztalfiókból egy gyûrött fotót, a férfi elé tartotta. A Louvre-ban készült a felvétel, évekkel ezelôtt. Az igazgató állt Mona Lisa festménye elôtt, egy boldogan hunyorgó, derûs fiatalember. Bizakodva nézett a jövôbe, és nem látszott, hogy tehetségtelen. A férfi hajnalig várt. Már derengett odakint. Akkor halkan megkérte az öregasszonyt, álljon föl, s ahogy az asszony nehézkesen fölemelkedett, gyors mozdulattal rátartotta a pisztolyt. Ki sem biztosította.

Most meghalok, kérdezte az öregasszony.

Annyit válaszolt csak, bumm, bumm.

Bumm, bumm.

Az öregasszony a szívéhez kapott, fölcsuklott, és már készen is volt. Olyan volt a teste, mint egy rongyhalom. Estében magával rántotta az üres konyakosüveget.

Errôl nem volt szó, morogta délelôtt a férfi a telefonba az igazgatónak, aki hívta ôt.

Gondoltam, hogy kitalál valamit, mondta az igazgató.

Gyûlölöm magát, válaszolta halkan a férfi.

Vigyázzon az érzéseivel, mondta erre az igazgató, a túlzott szenvedélyek balszerencsés megoldásokra késztetnek. Ô aztán igazán tudja ezt. A tehetségtelenség rendre alapvetô belátásokra kényszeríti az embert. A szenvedély ábrázolása nem követel feltétlenül szenvedélyt, mondta.

Aztán eltûnôdött.

Most a szeretôm következik, kérdezte végül.

Az igazgató szeretôje fiatal volt, és segédkönyvtáros. A férfi vöröskeresztes ügynökként kopogtatott be hozzá, s a maga számára is váratlanul élvezte a lány félelmét, tágra nyílt szemét, remegését, hogy egyszerre olyasmi történik vele, amit csak a filmekben szokott látni. Ültek egymással szemben, a férfi hallgatott, a lány kitartóan remegett. Ne remegjen, kérte a férfi. A lány nem válaszolt, remegett tovább. Arcul ütötte.

A lány erre abbahagyta, majd kisvártatva újrakezdte. Délután ötkor fölcsörgött a telefon. Az igazgató volt, és sajnálkozott, hogy váratlan elfoglaltsága akadt. Sajnos nem mondhatja le. Majd legközelebb jön. A férfi megelégelte a dolgot, kivette a dadogó lány kezébôl a kagylót. Meghal, ha nem jön azonnal, mondta az igazgatónak. Az életével még kiválthatja. Ám az igazgató azt mondta, ez sajnos nem áll a módjában, mint tudja, éppen egy kiállítást rendez, bár úgy emlékszik, ezt már említette, a Mona Lisa-kiállítást szervezi, és egyébként se mehet a lány lakására, hiszen akkor ô meghalna, már pedig a kiállítás ügye neki most mindennél fontosabb, ráadásul, tette még hozzá, a lánynak már úgyis mindegy. Majd annyit jegyzett meg, nagyon kéri a férfit, még véletlenül se érjen úgy hozzá. Mire gondol, kérdezte a férfi. Ne gyalázza meg, mondta az igazgató, Ágnes, mondta ki a nô nevét, azt nem lenne képes elviselni. A kínzást, az ütleget, a megaláztatást valószínûleg igen, de a testi brutalitást nem.

Egyszeriben mintha nem a maga ura lett volna. Különben miért kérte volna meg a kitartóan vacogó lányt, hogy vetkôzzön és feküdjön az ágyra?! Nem értette az érzéseit, a szenvedélyét. Azt sem értette, miért csinálta olyan sokáig, hogy a lány, pillanatra sem feledve az életveszélyt és iszonyatát, egyszerre elélvezzen. Ült az ágy szélén, cigarettázott. A lány az ágytámlának döntötte a hátát, és maga alá húzta a lábait. Ô is cigarettázott. Közéjük ereszkedett a füst, mint egy megtépett függöny. A férfi megkérdezte a lányt, jó volt-e neki. A lány nem válaszolt. Csak azért mondja, mert neki jó volt, mondta a férfi, és cigarettázott tovább.

Mivel akarod, kérdezte a férfi aztán.

A lány most sem válaszolt. A halántékát dörzsölgette. Kócos volt. Az arca kipirult. A harmadik cigaretta után ruhaszárító kötelet hozott be a fürdôszobából, s gyakorlott mozdulatokkal kezdte a nyakára hurkolni. A férfi megjegyezte, úgy látja, Ágnes csinált már ilyesmit, mire a lány váratlanul megszólalt. Igen, kétszer is. Mindig amikor az igazgató el akarta hagyni. A férfi bólintott, igen, érti, hogy van ez. A lány egészen megszépült a halálában. A férfi tartott attól, hogy nem bírja a csillárkampó, ám aggodalma feleslegesnek bizonyult. Úgy lengett a test, mintha szerepet próbált volna. Gondosan eltüntette a nyomokat, a két óvszert és a csikkeket egy nejlonzacskóba rakta, a poharakat elmosta, az ujjlenyomatait letörölte.

Az utcáról hívta a múzeumot. Azt a fölvilágosítást adták, hogy az igazgató úr nem tartózkodik az épületben. Ilyenkor már különben sem dolgozik. Talán külföldre utazott. Hogyan? Ah, vagy úgy! Igen, igen, mondták némi tûnôdés után, az igazgató úr az esti géppel utazott. Hová? Sajnos bôvebbet nem tudnak. Nyilván egy kiállítás megszervezésén dolgozik. Mit mondjunk neki, ha megérkezik, kérdezték udvariasan, ki kereste.

Bumm, mondta a férfi a kagylóba.

Bumm?!

Mondják azt, hogy bumm, bumm.

Még aznap este betört az igazgató lakásába. Elhasznált, felszínes rend szôtt pókhálót a tárgyak között. Semmi kétség, a lakást elhagyták. Mintha festették volna az árnyékokat. A falakon afrikai és görög maszkok vicsorogtak boldogtalanul. Néhány olajmásolat, modern rézkarc, s egy halkan zümmögô örökmozgó. Üres üvegek a konyhában. Utazási prospektusok, nemzetközi szállodacímek. Az éjjeli asztalkán Mona Lisa képe, kicsiny családi keretben. A férfi észrevett egy papírt a dohányzóasztalon. „Drágám, el kellett utaznom. Üzleti ügy. Talán annál is több. Talán az életünk múlik ezen. Ölelem: Bartolomeo.” Megvetôen fintorgott, milyen csapnivaló vicc! Fölkattintotta az öngyújtóját, és elhamvasztotta a papírkát. Úgy ment el, mint akit becsaptak, s talán így is történt. Azért fizették, hogy elszórakozzanak vele. Az igazgató végezni akart a hozzátartozóival, és ezt játékosan oldotta meg. Úgy tért haza, mint akit megaláztak. Ám kétségeinek és zavarának ellentmondott, hogy a következô héten szinte mindennap képeslapot hozott a postás. Hihetetlen volt, de napi váltakozással a világ nagyvárosaiból adták föl ôket, az egyik nap Párizsból, másnap Londonból, Buenos Airesbôl, Jeruzsálembôl, majd Hongkongból érkezett képeslap. Mintha az igazgató ôrült száguldozásba kezdett volna a világ körül. A képeslapok kivétel nélkül Mona Lisát ábrázolták. Mona Lisa Duchamp-bajusszal, Mona Lisa mint thai masszôrlány, szibériai bábaasszony, korzikai halárus, izlandi énekesnô, búr pszichiáter. Mona Lisa mint tucattermék-sorozat Lichtenstein stílusában. Mona Lisa ürítés, gyilkolás és vajúdás közben. Mona Lisa mint keretlegény, filmsztár, kommandós, apáca és számítógépvírus.

Mindegyik lapon ugyanaz a mondat.

„Hamarosan találkozunk! Üdvözli: Lisa!”

Múltak a napok.

A képeslapok lassan elmaradoztak. Vagy a világ lehetetlen helyeirôl jöttek, Beirutból, Szarajevóból, Nairobiból, Kabulból. Az utolsó képeslapon Mona Lisa ûrhajós volt, és a Holdon járt.

„Hamarosan találkozunk! Üdvözli: Lisa!”

A férfi nem értette, mi történik. Már arra sem vágyott, hogy végezzen az igazgatóval, aki eszelôsen száguldozott a világban, s talán minden egyes lapocskával megalázza ôt. És amikor egy nap összetörten, a kudarc keserû mérgétôl átitatva gubbasztott otthon, és már nem várt, és nem tervezett semmit, egyáltalán, semmit sem akart, csak a képet nézte, Gioconda mosolygó, egyszerre révült és apatikus arcát, csöngettek. Nem mozdult. Újra csöngettek. Kissé hosszabban, erôszakosabban. A férfi gépiesen, ahogy szokta, megérintette a derekára szíjazott fegyvert. Szórakozottan bámulta néhány pillanatig a pisztolyt. Eszébe jutott az amerikai pap, aki pisztollyal a kezében a bûnrôl és a szerencsérôl prédikált. Tárat cserélt.

Az ajtóból Mona Lisa nézett rá, titokzatosan és talán kissé fáradtan, mint aki hosszú útról érkezett. Ám a hang az igazgatóé volt. Így tehát ô, az igazgató borította a férfi lába elé az újabb nejlonzacskó tartalmát, megannyi köteg dollárt, márkát és svájci frankot, hogy na, most már lôhetsz, bazd meg. Így, ilyen durván mondta, bazd meg, és közben elmosolyodott, mint ama titokzatos festményen. Nyilván sokat gyakorolta. A férfi lassú, megbabonázott mozdulattal valóban megemelte a fegyverét, s mert egy kissé elôrelépett, rátaposott közben a pénzre. Olyan közel hajolt, hogy a pisztoly csöve csaknem a másik homlokához ért. Ám abban a pillanatban, ahogy az ujja a ravaszra feszült, eszébe jutott valami, amit a Mona Lisának öltözött múzeumigazgató mégsem tudhatott. Az tehát, hogy a vaktöltény általában nem öl. Még ha különben ölhet is.