A szolga, akit Csienek hívtak

Arra riadt, hogy démon mered föléje. A szörnyeteg tátott pofájában egy ablak homálylott. Az ablak tükrében a fejedelem egy pillanatra meglátta elszörnyedõ tekintetét, de arra sem volt ideje, hogy fölkiáltson, mert az ablak föltárult, s egy tõrt tartó kéz emelkedett a magasba. Mint amikor lótuszvirágot választunk el a szárától, annyi nesz hallatszott csupán, s a következõ pillanatban a gyilkos szerszámot markoló kéz lehullt, és egyenesen a herceg mellkasára zuhant. Vér borította el a fekhelyet. A herceg kedves udvari emberével találta magát szemközt, aki tétova mosollyal bámult rá, aztán karja csonkjára meredt, és összecsuklott. A herceg még mindig nem tudott szólni, de ahogy a merénylõ tetemérõl fölemelte a tekintetét, meglátta azt az emberét, akinek a nevét ugyan nem tudta, de jól ismerte széles pofacsontú, kissé együgyû, olykor álmodozó ábrázatát, szögletes és lassú, de pontos mozdulatait, õ is az egyik szolgája volt a tucatnyi közül. A szolga kirántotta a merénylõ hátából a szablyát, majd a karját nyújtva talpra segítette a fejedelmet.
Menekülnünk kell, uram, suttogta, s mint aki újabb támadástól tart, sûrûn maga mögé tekintgetett. A fejedelem szórakozottan bólintott. Lassan megértette, hogy õt, a trónörököst, ki életkora, képességei és nem utolsósorban elhunyt édesapja végrendelete révén a napokban vette volna át a kormányzást a Csin-birodalomban, semmitõl vissza nem riadó vetélytársai el akarták veszejteni.
Nincs idõnk, uram, sürgette a szolga, majd megszorította tétovázó ura karját, s a palota hátsó bejáratán keresztül a szabadba vezette. A herceg nincstelenként menekült. Didergõ testét hirtelenjében fölkapott katonaköpeny fedte, csizmája könnyû, kerti sétákra varrt szarvasbõrbõl készült, és nem volt vele a fuvolája sem. A közeli dombokon egy pálmaligetben még visszafordultak. A palota kékes fényben derengett, mintha egy óriási sárkány farka vetett volna rá árnyékot, a közelben fölriasztott majmok rikoltoztak. A szolga szemérmetlenül közel hajolt a herceg arcához.
A nevem Csie, uram, mondta, és bólintott.
A herceg nem válaszolt.
Gyötrelmes napok következtek. Úgy kellett menekülniük, hogy a hercegnek mélyen titkolnia kellett a kilétét, még csak meg sem szólalhatott, mert csak parancsolni tudott, s árulkodó lett volna, ha rongyos ruházata, széttaposott saruja, és maszatos ábrázata ellenére utasításokat osztogat halaskofáknak vagy piacfelügyelõknek. Nem tehetett errõl a herceg, mert tanítói kicsiny gyermekkora óta arra a feladatra készítették, hogy ezrek sorsának az irányítója legyen. Szolgája azonban gondoskodott róla. Ha szólni akart, fürgén elébe állt s alázatos hangon alamizsnáért, maradékért könyörgött. Dolgozott helyette, disznók óljait tisztogatta, szemetet hordott. De így sem érezhették magukat biztonságban. Olyan vidékre kellett menniük, ahol senki sem ismerte õket, s ahol az ajkak közül meggondolatlanul elõszisszenõ parancsszó inkább nevetség tárgya, mintsem áruló jel volt. A herceg egyre mélyebbre merült a nélkülözés mocsarában.
Parancsolom, szólt olykor kétségbeesetten a sötétségnek, és csakhamar meghasadt az égbolt keleti féltekéje, s a hajnal szürkülete végigömlött a tájon. Parancsolom, szólt mind reménytelenebb vándorlásuk egyik domboldalán, s a vöröslõ napkorong a következõ pillanatban valóban lebukott, s a fény magával vitte a roskatag kunyhók, a pusztaság s a gyér vizû folyók vigasztalan látványát.
A szolga ilyenkor is mellette állt, akár egy kísértet.
A nevem Csie, uram, mondta halkan.
Párától fullasztó reggel volt, a herceg szédelgett a láztól, éjszaka elhagyott erdei kunyhóban leltek menedéket. A szolga délután érkezett vissza. A fejedelem félrebeszélt, a teste remegett és forró verejtékben úszott. A szolga fenyõmagból és nyílgyökérbõl keserû levet fõzött, majd megitatta a herceggel, aki néhány nap múlva jobban lett, visszanyerte az eszméletét, kábán bámult a kísérõjére, aki vadmacskát nyúzott éppen. A férfi abbahagyta a munkát, s tûnõdve hajolt a herceg fölé, és halkan szólt.
A nevem Csie, uram.
Vadászkürtök harsogása riasztotta õket. Mindenüket hátrahagyva menekültek a hajnali dértõl fehérlõ réteken. A vidék lejtett. A herceg keserû gyökeret rágott, s egy napon döghúsra fanyalodott. Az erdõ ritkult, sárga földû, terméketlen vidékre értek. A sziklák úgy törtek elõ a földbõl, mintha megbüntetett emberek kövületei lettek volna, s a szél sziszegve sodort a lábuk elé csontot, száraz levelet. A herceg ólmos tagokkal botladozott. Végül imbolyogva megállt egy száraz bokor mellett. A szolga visszafordult.
Adj ennem, parancsolta a herceg.
A szolga kissé meglepett arcot vágott, majd tûnõdve megvakarta az állát, melyen feketén sötétlett a borosta. Végül bólintott. A bokor ágacskáiból tüzet csiholt, s egyetlen vasedényükben utolsó kulacs vizüket fölforralta. Aztán kitakarta rongyaiból a bal combját, és a kése után nyúlt. A herceg úgy bámulta, mint egy mutatványt. A szolga a combjának belsõ párnájából maréknyi húst kanyarított ki, majd a forró vízbe dobta. A sebet elkötötte, s gyökereket, levélkéket ejtett a hús után. Mivel az emberi hús hasonlóképpen hamar átfõ, mint a szárnyasok húsa, gyorsan elkészült a leves. A szolga szenvtelen arccal nyújtotta a lábost a fejedelemnek, aki nyomban habzsolni kezdett, fulladozva lefetyelt, s csak miután az utolsó cseppig fölszürcsölte a húslét, pillantott kísérõje nyugodt arcába. A férfi hirtelen elmosolyodott.
A nevem Csie, uram, mondta.
Könnyebb napok következtek. Az újabb vidék vadban bõvelkedett, a szolga tüzes köveken nyúlfiókot, halat sütött a fejedelemnek, aki lassanként erõre kapott. Gyümölccsel táplálták magukat, a szolga iszappal kenegette a fájós lábát. Néhány napi vándorlás után egy nagyvárosba értek, mely a halban bõvelkedõ Fen folyó partján terült. A herceg elbámulta a folyón sikló dzsunkákat. A halászok kárókatonát kötöttek a csónak orrába, a madárnak zsineggel elszorították a nyakát, ami így hiába fogta ki a halat, lenyelni nem tudta. A halász gyorsan kirántotta a halacskát a madár csõrébõl, és a ladik aljába dobta. Egy fiatalasszony ruhákat mosott a parton. Öregember állt a mólón, lassú mozdulatokkal fürdéshez készülõdött. Valaki énekelt. A vándorlás kicserzette a fejedelem arcát, a haja megnõtt, de az ujjai mit sem változtak. A körmei tiszták maradtak, s a kézfeje világított az éjszakában.
Vedd fel, mutatott egy parti kõre a herceg.
A nevem Csie, mondta a szolga.
Dobd a vízbe, parancsolta a herceg.
S a szolga a vízbe vetette a kavicsot, ami ugrálva siklott végig a vízen. Figyelték a híreket, melyek az udvar felõl szállingóztak. Az idõs fejedelem halála után a hercegi ház örökösei egymást gyilkolták. Összeesküvésekrõl, merényletekrõl szóltak a hírek. Egy napon a herceg nem bírta türtõztetni magát, s a kelmefestõk sátránál egy megbízhatónak tetszõ lovaskapitányhoz lépett, aki éppen arról beszélt a teknõshéjakkal házaló árusnak, hogy nincs nap, mely ne visszhangozná a palotából valakinek a jajkiáltását. A herceg az izgatottságtól remegve parancsolta a kapitánynak, azonnal vigye a hírt egykori tanítójához, Laj eunuchhoz, hogy õ, a herceg, él és egészséges s készen áll arra, hogy a Csin-fejedelemségben visszaállítsa a törvényes rendet. A kapitány döbbenten bámult a hercegre, majd letörölte az arcára fröcsögött nyálat. Még aznap lóra ült, és égõ arccal vitte a hírt Laj eunuchhoz, aztán sokáig tapogatta az arcát, melyen himlõfoltokhoz hasonló nyomokat hagyott a fejedelem nyála. A díszes kíséret az eunuch vezetésével csakhamar megérkezett, a lovak toporzékoltak, a szolgák önfeledten kiáltoztak.
Azonnal vigyél a palotába, parancsolta a herceg, s az öreg tanító könnybe lábadó szemmel bólintott.
A herceg még visszanézett.
A nevem Csie, uram, szólt utána a szolga, majd belépett a piac forgatagába, és eltûnt a kiáltozó halasok sátrai között.
A herceget kifosztott, romos palota fogadta. A templom a legutolsó lázadásnál leégett, az üszkös gerendák feketén meredtek az ég felé. A kerteket benõtte az inda és a gyom. A szolgák riadtak és ügyetlenek, a hivatalnokok képzetlenek voltak. Ám a herceg olyan friss energiával látott munkához, mintha nem lett volna mögötte a számûzetésben eltelt néhány sanyarú esztendõ. Szívós, olykor könyörtelennek tetszõ rendelkezésekkel tett rendet a birodalomban, amelynek gazdasága és szellemi élete lassanként magára talált.
Egy napon az öreg eunuch megállt az uralkodó elõtt és körülményes mondókába fogott. Eddig nem merészelte egy igazán jelentéktelen üggyel zavarni a tengernyi munkával bajlódó fejedelmet, hanem hogy már jobban mennek a dolgok, az úr nem szánna-e némi idõt arra az emberre is, aki évekkel ezelõtt a megmentõje volt, s aki, mint hallotta, bólintott az eunuch, a legválságosabb idõkben még a saját húsából is megetette, nem gondolja-e a tiszteletre méltó fejedelem, köhécselt az öreg, hogy jutalomban illene részesíteni ezt az embert, akinek a hûsége a párját ritkította. Amikor az eunuch itt tartott, a fejedelem felemelte a karját, hogy elég, mert egyetért az eunuchhal, majd a szolgákért kiáltott, s parancsba adta, keressék meg azt az ember, aki a megmentõje volt.
A kém néhány nap múlva a fejedelem elõtt állt.
Az ember, akit keresel, remete lett, uram.
Mien-san erdejében él az öreg és beteges anyjával. Nyilván valami barlangban vagy egy földbe kapart üregben húzta meg magát, mert még senki sem látta a rejtekhelyét. Néha föltûnik a piacon, vásárol ezt-azt. Biceg. Sokan bicegnek, mondta kedvetlenül a fejedelem. Aztán arról tudakozódott, miért ilyen bizonyos a kém, hogy Mien-san erdejében rejtõzik az az ember, mire a kém egy kanalat nyújtott át a fejedelemnek, aki azonnal ráismert a durva nyelû evõeszközre, parasztok használtak ilyet, õ azonban éppen ennek az embernek a húsát ette vele. Újra a szájában érezte a szolga húsát.
Megismételte tehát a parancsot, járuljon elé ez az ember. Ám a legszigorúbb parancs, a legcsábítóbb ígéret is hiábavaló volt. A férfi nem jött elõ Mien-san erdejébõl, s a fejedelem hiába fésültette át a környéket, hiába küldte a legtapasztaltabb nyomolvasókat, hogy fedjék fel a rejtekhelyét, a szolgát nem lelték.
Õsz volt. Mien-san erdeje sárga és vörös színekben pompázott. Napok óta zaklatott készülõdés zavarta az erdõség nyugalmát. Hatalmas árkokat ástak az erdõ köré, elválasztották a környéken elterülõ rizsföldektõl, árpaföldektõl és legelõktõl. Néhány udvarházat kitelepítettek. A lázas munkálatok végsõ szakaszában a fejedelem is megérkezett. Díszes gyaloghintón cipelték beretvált fejû rabok, s egy fuvolás fiú haladt a kíséret mellett. A fejedelem még egy utolsó parancsot küldött az erdõbe, hogy a szolga azonnal jelenjen meg elõtte, s ha most sem engedelmeskedik, magára vessen, mert a legszörnyûbb következményekre számíthat. A kém néhány óra múlva a fejedelem elõtt állt, s némán rázta a fejét.
A fejedelem keze ökölbe szorult, dühösen toppantott, majd a katonák parancsnoka felé fordult, és bólintott. Már lobogtak a fáklyák. Kürtök és parancsszavak harsantak, s a Mien-san erdõség határában magasra csaptak a lángok. Az ég felé füst kanyargott, s a lángoló erdõ olyan hangokat hallatott, mintha égõ sárkány lenne. A tûzvészbõl menekülõ állatokat lenyilazták.
Napkeltére üszök és korom borított mindent, végeláthatatlan tisztás terült az uralkodó tekintete elõtt, hatalmas, fekete seb a föld testén. Szólt halkan a fuvolaszó, a zenészfiú egész éjjel játszott. A fejedelem lassan átlépdelt az árkon, belegázolt a forró hamuba, s egy üszkös, még füstölgõ faágért hajolt. A fuvolás gyermek követte. A fejedelem néhány pillanat múlva térdre vetette magát, és homlokát a fölégetett földbe ütögetve jajveszékelni kezdett. A fiú lassan visszahátrált a himlõhelyes arcú kapitány mellé. Onnan bámulták a fejedelmet.
Mit csinál, kérdezte végül a kapitány.
Könyörög, mondta a gyermek szórakozottan.
Nem értem, mondta a kapitány, és az arcát vakargatta.
Ahhoz a szolgához könyörög, uram.
Azért rimánkodik, hogy Csienek nevezhesse, mondta a fiúcska, s a fuvolájából kicsapva a nyálat, újra játszani kezdett.