A világ legboldogabb zenekararészlet

Szerelmem,
Dumumba elvtársnő

1.

Ki ne hallott volna arról a pillanatról, amikor Vlagyimir Iljics elvtárs fölmarkolt egy kis moszkvai fekete földet, s miközben lassan peregtek a rögöcskék vissza a markából, az égre emelte komoly, szigortól fénylő tekintetét. A világ egyhatoda fölött minden bizonnyal ragyogott az ég.
– Bennünket, kommunistákat különös fából faragtak – mondta halkan Vlagyimir Iljics, majd elmosolyodott. Talán nem is mosolygott. Talán csak dácsájának egyik nyírfájáról röppent el egy madárka, galamb talán, esetleg széncinege. Vlagyimir Iljics tudta, nincsen olyan eldugott zug a világon, ahol a szavait ne hallották volna. Afrika szeszélyes szelei egyetlen boldog sóhajtássá olvadtak össze, Karthágó romjaitól a johannesburgi gyémántbányákig. A földrész szívében méltóságteljesen hömpölygött a Kongó. S a folyamnak azon a vízesésekkel és váratlan kanyarokkal szabdalt szakaszán, ahol a baluba törzs nádkunyhói kísérték a partot, hosszú hajú, fekete bőrű lány emelkedett ki a vízből. Keblei közül kiemelte a gyerekkrokodilt, és a habok közé engedte. Megremegett. Szép, fekete teste megfeszült. Arcát Vlagyimir Iljics elvtárs dácsája felé fordította, és csak nevetett, csak nevetett, nevetett.

2.

Valaha én is igazi kommunista akartam lenni. Olyan ember, akit különös fából faragtak. Bánjam, hogy nem lettem azzá? A sors mégis kegyes volt hozzám. A szerelmet igazi kommunistától ismertem meg. Padlásokra száműzött tankönyvekben, irattárakban porosodó memoárokban olvashatunk még kommunistákról. Ám igazi kommunistákról elvétve. Igaza volt Lenin elvtársnak. Az igazi kommunisták legfőbb erénye a különösség megkapó adománya volt. Mert ha a kommunista gatyába rázza a világot, az igazi kommunista a szart is gatyába rázza. És nem csak erről van szó. Hogy mi különbözteti meg eredendően a kommunistákat az igazi kommunistáktól, azt kellene elmondani végre, csak hát a beszéd kétséges megoldás. Szent is bárki lehetett volna a templomok és a keresztek diktatúrájában, elvileg, mégsem lett mindenki azzá. Kommunista is bárki lehetett, míg igazi kommunista csak a kiválasztott. Különös emberré válni rémesen bonyolult dolog volt. Bízhatunk-e például a szavainkban? Egy ukrán kislány említette még a huszadik század harmincas éveinek végén, hogy nem érdemes beszélni többé. Csakhogy ez a kislány nem volt birtokában az úgynevezett objektív valóságnak. Az a kérdés, lehet-e igaza annak, akinek a családja éhen hal. Lehet-e igaza annak, akinek a családját száműzik, deportálják vagy érvényes jogszabályok alapján likvidálják? És vica versa. Lehet-e igaza annak, akit kitüntetnek, Szocsiba, a Kremlbe vagy Balatonaligára küldenek? Nyilván nem lehet igaza sem a nyomorúság és a szenvedés vizében elmerülő, sem pedig a boldogságot habzsoló embereknek, amennyiben elfogultság vezeti őket. A világ se nem jó, se nem rossz. Viszont óriási bajban van. Az a világméretű tragédia, ami a huszadik századot érte, lassan, ám annál biztosabban érett be. Sajnos még az igazi kommunisták sem tudták megakadályozni a vészt. Arról van szó, hogy még most is, minden baj és szörnyűség, botrány és iszonyat ellenére bizalommal ír az ember. A szó, a mondat már maga a bizalom jele, csengjen bármilyen keserűséggel a dallam. A szó ellenáll, perel és leleplez, a szó meggyón, feloldoz, a szó elvesz és ad, a szó van, a szó tehát bizakodik. Remél. Hisz.
Ez mind nagyon szép.
De már kevés.
Mert hiába bízik a szó, ha az ember bizalmatlanul olvas. Ez az, ami jóvátehetetlen. És ezen a botrányon a különös történetek sem segítenek.