Warning: mysql_fetch_assoc() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /var/www/clients/client2/web15/web/engine.php on line 157 Az én tökéletes szerelom - Írólap | Darvasi László

Az én tökéletes szerelom

Talán a szívét is ki kellett volna vágnom. Nem tudom. Talán a csodák is csak azért léteznek, mert elront valamit az ember. Talán az volt a baj, hogy nem egészen hittem el, képes vagyok rá, meg tudom tenni. Mert bár úgy viselkedtem, mint aki mindent megpróbál, mint aki mindent egy lapra tesz fel, a szerelom még az utolsó pillanatban is fölöttem állt. Kíváncsi maradtam, vártam, és így nem lehetett volna a dologhoz kezdeni. Mert aki a tökéletesség ellen harcol, maga is legyen tökéletes. Hát most az leszek. Egy tökéletes nász tökéletes tanújaként fogom képviselni, a hit nem egyéb, mint annak a fölfogásnak a megkoronázása, hogy az egész elrontott és tönkretett világ kijavítható. És ha te csak egy pillanatra nem figyelsz, ha csak egy szemernyit hagysz magadban a várakozás édességébol, akkor ezt a világot ki is javítják neked.
A revolvert Bill nagyszájú fonökétol, az olasztól kaptam. Csak annyit dideregtem Miszter Pascucci fekete arcába, hogy félek. Amióta Bill nincs nekem, gyalázatosan alszom, gyakran látok idegeneket lófrálni a ház elott, sötét és félelmetes arcok imbolyognak a kerítés fölött, fényes csikkek szállnak be a kertbe, hangoskodnak, kiabálnak, vagy csak bámulnak befelé, míg le nem száll és szét nem gomolyog a környéken a szürke köd. Félek, Miszter Pascucci, sóhajtottam. Miszter Pascucci még aznap elhozta nekem a fegyvert, amely egy olasz díszdoboz párnáin hevert, halványkék selyembe csomagolva. Miszter Pascucci nem is tagadta, hogy többet elfogadna a hirtelen elélöttyintett kávénál és a bolti aprósüteménynél. Gyászolok, sebem annyira friss még, Miszter Pascucci, bámultam a szemébe, hogy szemernyi kételye ne legyen, ha egyszer úgy hozza az alkalom, nem leszek hálátlan. Mire o kimondta azt, amit minden várakozó álláspontra helyezkedo nyomorult hím szokott, kérem, asszonyom, igen, szóljon bátran, ha valamire szüksége van, ha fél, ha inzultus éri, ha támaszra van szüksége. Bátran hívom magát, Miszter Pascucci, nevettem, és aztán gyorsan elsírtam magam. A könnyeimen keresztül éreztem, hogyan simít végig az arcomon, és aztán szórakozottan mered a vállam fölé, ó, milyen finom munkának látszik ez a gáztömítés itt, és én tudtam, hogy a szerelom legújabb remekét fedezte fel, aki egy-két nappal ezelott már-már hisztérikus tiltakozásom ellenére cserélte ki a gázórát.
Amióta Bill nincs nekem, sokkal jobban alszom, mert Bill rettenetesen horkolt. Éppen csak az álmaim lettek mások. Leteszem a fejemet, és azon nyomban elromlik valami. És én boldog leszek, boldog. Azt álmodom, hogy nem muködik a hajszárító, hogy képtelen vagyok fölkapcsolni a villanyt, hogy kinyitom a hutoszekrényt, és szinte rám szakad a rohadt hús, és aztán csak ülök a hideg, bomló sötétben, és ez jó nekem, boldog vagyok, boldog, ám csakhamar érkezik a szerelo, és néhány mozdulattal kijavítja a hibát.
A sztrahint a háziorvosom adta, dr. Korn. Azt mondta, néhány csepp elég, hogy megoldjam a dolgot, amennyiben, és ekkor dr. Korn elhallgatott. Doktor Korn hívo katolikus ember volt, és nyilván nehéz neki az öngyilkosságról vagy a kegyes halálról beszélni. Olyan a szeme, mint a malacnak. Egyébként éppen oly mértékben rendes ember, amennyire a rendességet szükségesnek érzi. Ez azonban, mutatta az üveget, dr. Korn, meglehetosen régi méreg, asszonyom. Nem árulhatja el, milyen körülmények között tett szert rá, s éppen azért ad belole néhány cseppet, tette még hozzá, mert annyira régi méreg. Ennek elotte azt mondtam neki, a malacszemu, selyembeszédu és gondos Dr. Kornnak, hogy nem kertelek, ha kellemetlen hírt kapnék az egészségi állapotom felol, hát semmiképpen sem szeretnék szenvedni, sem pedig idegenek terhére lenni. Nincs senkim, dr. Korn, mondtam, és szórakozottan bólintottam. Volt egy testvérem a szomszéd megyében, de majd éppen dr. Kornnak mesélek a novéremrol, aki alkoholista és csak mosdatlan alakokkal állt össze. Doktor Korn eltunodött a rendeloje fényében, nyilván elképzelte, hogy mások terhére vagyok, ami pedig valóban nem helyénvaló dolog, így aztán adott mérget.
A bárdot én magam vásároltam. Valódi arab bárd volt máskülönben, a híres toledói acélnak egy tovább fejlesztett és a Közel-Keleten népszeru változata. Nem messze a házunktól, a szomszédos Szent Sebestyén-park sarkán található az a vaskereskedés, ahol Bill is gyakorta vásárolt ezt-azt, kalapácsot, fúrófejet, szögeket, s egyszer egy kerti parti miatt grillsütot is, vagyis afféle törzsvendégnek számíthatott itt, ezért aztán amikor beléptem az üzletbe, a pultnál tollászkodó ragyás bakfistól nyomban a boltvezetot kértem, mert tudtam, hogy ismerte a férjemet, sot, nem csak ismerte, de talán tisztelte is. Bill beszélt róla egyszer, a vaskereskedés fonökérol, azt mondta, annak a férfinak olyanok a szemgolyói, mintha izzanának, s ezért percenként kell jeges vízben megmártani oket. Az a fickó így néz, próbálta utánozni Bill, és rossz szokása szerint lebiggyesztette a száját. A pultnál ülo lány rám grimaszolt, tetotol talpig végigmért, és megpróbált látványosan undorodni, de nem nagyon sikerült neki. Aztán elslattyogott a raktár felé. A boltvezeto magas és kopasz férfi volt, szürke arcszíne alapján valamiféle bélbajjal küszködhetett, de mégsem egészen kellemetlen szájszagot lehelt felém. Billnek igaza volt, ilyen forró, már-már a vakságig forró szempárt még nem láttam. Mintha föl akarná melegíteni azt, amire rápillant. Elmondtam, hogy Bill özvegye vagyok, és szeretnék egy éles kést vagy talán egy bárdot venni, mindenesetre olyan vágóeszközre lenne szükségem, amellyel az eros, nagy csontokkal is boldogulok. Nyilván járt már, uram, hentesnél, küldtem felé egy ártatlan mosolyt. A boltvezeto is elmosolyodott, majd a vállait megemelve azt válaszolta, természetesen ad nekem eros és éles késeket vagy csontozó bárdokat, hiszen o, bökött a mellére, ezért van. Továbbá fölhívná a figyelmemet, hogy olyan elektromos szeletelovel is szolgálhat, amelynek segítségével nemcsak a vastagabb csontokkal, de a fagyott húsok makacsságával könynyedén boldogulnék. Ezen a lehetoségen aztán eltunodtem. O meg bámult rám, s közben éreztem, hogy melegedik az arcom. Végül megráztam a fejemet, nem, köszönöm, azt hiszem, mondtam halkan, nem lesz dolgom fagyott húsokkal, bár, tettem hozzá, ebben a világban bármi megtörténhet.
Bármi, kérdezte a boltvezeto.
Ó igen, mondtam, bármi, hogy még talán olyat is képesek vagyunk tenni, amit már nem lehet kijavítani.
Kiléptem a vaskereskedés ajtaján, addigra eleredt az eso. Én ilyen fényes esot még nem láttam. Mintha a szürke járda felé suhanó ezüstszálak húzták volna le a földre a fényt. Olyan szél fújt, hogy egy pillanatra úgy éreztem, az arcomra hull az ég. Sárga léggömb akadt meg a szemközti sörözo antennáján, kétségbeesetten rángatózott, mintha egy láthatatlan láb folyamatosan rugdalta volna. Billnek tetszett volna ez az egész. Azt dörmögte volna, na, drágám, ebbol a látványból vegyél el valamit, ha tudsz. Rontsd csak el. Látod, hogy elronthatatlan?! Már mindent beszereztem, amire szükségem volt, nehéz volt a bárd. Egy közeli presszóba menekültem be, és egy másnapos, dohányszagú orosz krémtorta hullája mellett átgondoltam a történetet. Csak elobb még kértem egy vodkát.
Egy álmos szombat délután, néhány héttel Bill és Karl halála után rám szabadult a telefonom. Ó, igen, olyan volt akár egy könyörtelen vadállat. Éppen a koktélos könyvet nézegettem, John Coltrane-t hallgattam, és talán sírtam. Mert egy ido után sírsz úgyis, hogy nem is tudsz róla. A koktélos könyvet még Billtol kaptam a legutóbbi karácsonykor, és o azt mondta, a koktél azért jó ital, mert ha elrontják, ki lehet javítani. A Szex on the Beach nevu koktél receptjét silabizálgattam, amikor felcsörgött a telefonom. Felemeltem a kagylót, és szépen visszaejtettem. Aztán gondosan kifújtam az orromat. A telefon néhány pillanat múlva újra megcsörrent. Fölemeltem a kagylót, és megint viszszaejtettem, miközben arra gondoltam, jó lenne inni valamit. De nem koktélra vágytam. Valami tiszta és egyértelmu szesz kellett, miközben sem a saját beszédemre nem vágytam, sem pedig ismerosök vigasztaló, maszatos szavaira. Hagyjon békét nekem a telefon. Bill halott volt. Bill elment tolem, elvették, elpusztították. Lehajtottam két jókora adag vodkát egymás után, s ahogy az italos vitrin üvegében megláttam az arcomat, újra fölcsörgött a telefon. Fölvettem a kagylót, de nem szóltam bele.
Bocsásson meg, hadarta egy mély, barátságos férfihang, miközben a nevemet se kérdezte, és a magáét se mondta, csak beszélt, Miss Hoppe adta meg a számát, asszonyom, azt mondta, maga panaszkodott neki, vagy lehet, hogy nem panaszkodott, csak említést tett arról, hogy akadna néhány javítandó dolog a lakásában, afféle kisebb házi kellemetlenségek...és...hogy szüksége lenne egy ügyes férfikézre.
Így mondta, ügyes férfikézre.
Még mindig nem szóltam. Már hatott a vodka. Könnyu szédüléssel kezdodik a legnagyobb örvény is. Tényleg szükségem van nekem egy ügyes férfikézre?!
Elmegyek Önhöz, asszonyom, szólt ekkor a férfi, és aztán rákérdezett a címre.
Igen, mondtam, jó a cím.
Nem volt kétsége efelol, búcsúzott, és még hozzátette, hogy megbízhatom benne. Másnap a megadott idoben, pontosan megérkezett a szerelo. Az emberek mindenféle sztereotípiákkal bírnak a szereloket illetoen, de ez a férfi valóban igazi szerelo volt. Baseballsapkát és kopottkék overallt viselt, nagy, fekete táska lengett a balkezében, és olyan természetes nyájasság áradt a kerek arcából, hogy nyomban zavart éreztem. A legkisebb gátlás nélkül vonult át a küszöbön, megállt a társalkodó közepén, és körbenézett.
Igen, asszonyom, értem már, mondta, és nekem fogalmam se volt, hogy mit ért, egyáltalán, mi az, amit ért. Aztán gyors és pontos mozdulatokkal megjavított néhány nyílászárót, helyrerakta a konyhaajtó lötyögo kilincsét, rendbe hozott egy csöpögo csapot, és az áramdobozzal is elmatatott néhány percig. S valóban ügyes volt a keze. Szorös, tömpe, de fürge férfiujjak, amelyek elott valóban nincs akadály. Amit megfogott, amit megérintett, amit a mutatóujjával megpöckölt, amit megcsavart, az a dolog nyomban megjavult, újjászületett, a helyére került. És közben fütyörészett, egy opera dallamát dúdolta, azt hiszem, a Pillangókisasszonyt. Néha fölnézett a térdelo helyzetbol, és olyan magabiztos optimizmussal mosolygott, hogy egyszeriben émelyegni kezdtem. És semmit sem fogadott el, egy kávét, ásványvizet, szendvicset, kínálhattam bármivel, o csak ingatta a fejét, és csak fütyörészett, javított. Rápillantott egy szekrényre, és boldogság áradt szét az arcán, ó, asszonyom, suttogta szinte áhítatosan, ezt a szekrényt szét kell szedni, mert rosszul van összerakva. Erotlenül ellenkeztem. A szekrényt maga Bill szerelte össze néhány éve, és rém büszke volt arra, hogy sikerült neki. A szerelo elkérte Bill fényképét, és jól megnézte a férjemet. Aztán pillanatok alatt bebizonyította, hogy a szekrénynek már régen az elemeire kellett volna hullnia, voltaképpen csoda, hogy áll. Szétszedte a konyhaszekrényt, és fütyörészve összerakta újra. A szerelo nem ismert lehetetlent. Nem volt szög, kapocs, kitüremkedés, elcsúszás, kopás vagy repedés, amivel ne bírt volna. Néhány nap alatt egyik ámulatból a másikba estem, és már ekkor rossz érzésem támadt.
Egy este Ágnes hívott fel, meg vagyok-e elégedve, és én alig leplezett gúnyt éreztem ki a hangjából.
Igen, hogyne, motyogtam kelletlenül.
Ez az ember kész fonyeremény, sóhajtotta Ágnes.
Az, mondtam, fonyeremény.
A szerelo soha nem kért sokat, nem mondott olyan elképeszto összeget, amelyeket egyébként a szerelok egy-egy munka elvégzése után megjelölnek. Egyszer megállt a könyvespolc elott, fütyörészve bámulta a könyveket, melyeket többnyire persze Bill gyujtött össze az évek során, majd azt kérdezte, ismerem-e Hollandtól a Rossz szerkezetek címu könyvet. Holland? Nem, nem ismertem ilyen nevu szerzot. Bunügyi történet, bólintott a szerelo. Nyilván a tökéletes buntényrol szól, mondtam nevetve.
A szerelo úgy bólogatott, mint akit tetten értek valami csalafintaságon.
Hát persze, a tökéletes buntényrol szól, mosolyogott.
Azt hiszem, ekkorra végérvényesen fölborult az életem. Az ember ebben a korban, ötven felett, már nem akar túlságosan sokat. Csak ami körülötte megmaradt egy szörnyu és igazságtalan rablás után, ahhoz ragaszkodna még. Ágnes, a barátnom rám szabadította ezt a fickót, és nekem nem volt erom, hogy úgy védekezzek, mint a közönséges emberek, akik ilyenkor magukra lakatolják az ajtót, vagy meg sem hallják az alattomosan föltett kérdéseket. Ágnes rendszeresen rám csörgött, és az iránt tudakolódott, hogy a szerelo aktuálisan mit javított. Megmondtam neki. Ma egész délelott a redonnyel vacakolt. Holnap a kapcsolók, konnektorok átnézése következik, és aztán lesz egy kis csempézés is. Parkettafényezés. Ágnes ilyenkor úgy hallgatott engem, mint aki valami pikáns dolgot tud meg a másikról. Néha az volt az érzésem, hogy miközben beszélek, simogatja magát. És ekkor már azzal is tisztában voltam, hogy ölnöm kell.
Nos, úgynevezett közlekedési özvegyek voltunk, én és az én drága barátnom, Ágnes, mert az embereink ugyanabban a balesetben pusztultak el a város határában, a harmadik nagykeresztezodésnél. Bill és Karl gyerekkori barátok voltak, és a szokásos hétvégi horgászatukból tartottak haza a Rossz tótól, amikor beléjük hajtott egy durrdefektet kapott bérbusz. A busz vidéki óvodásokat szállított orvosi vizsgálatra, és a gyerekeknek az égadta világon semmi bajuk nem esett. A furgont Karl vezetette, és a kritikus pillanatban félrerántotta a kormányt, ahogyan késobb megállapították. Órákig tartott, mire kivágták a testeket a roncsok közül. Az árokban szétszóródtak a halak. Pontyok és harcsák dobálták magukat a nyálkás, kormos fuben. Addigra megérkeztünk mi is, és én nem is gyászt, megrendülést vagy fájdalmat, mint egyre inkább elhatalmasodó és egyre kellemetlenebb döbbenetet éreztem a lázasan ügyködo tuzoltók láttán. Láttam Bill kezét. Kilógott a kocsiból, láttam, hogy jár az órája. Mintha valami szörnyen illetlen történt volna. Ágnes fogta a karomat, és tágra nyílt szemmel bámulta a lángvágót tartó férfit.
Úristen, suttogta, úristen.
A temetésen rengetegen voltak, eljött az egész irodaház, és Bill rokonsága a szomszédos megyékbol, ismerosök, a klub. Nem tudtam sírni. Ágnes túl hangosan zokogott. Már-már jajveszékelt, elhasznált vagy két csomag "Hóvirág" papír zsebkendot, miért éppen ilyet, nem tudom. A temetés másnapján, amikor együtt kavargattuk a kávéhabot, rám nézett.
Azért szép volt a búcsúzás, nem?
Az volt, mondtam, szép búcsúzás.
Ami eddig nyikorgott, most már finoman nyílt és csukódott. A hutoszekrény újra normálisan hutött, s ha leállt a motor, már nem rázkódott össze oslény módjára. Nem recsegtek a parkettalécek, tört rám valami apróbb kellemetlenség, hiba. És azt akartam, hogy ne vegyen körbe, ne uralkodjon fölöttem ez a váratlan, és voltaképpen nem is kívánt tökéletesség.
Hát, lázadni kezdtem. Nevetnem kell, pontosan úgy viselkedtem, mint az oskori gépromboló munkások. Egy nap sáros kavicsokat, köveket, törmeléket hoztam be a fölázott kertbol, és a mosogató lefolyójába tömködtem az egészet. A szerelo jött, átlépett a küszöbön, kissé csodálkozva nézegette a lefolyót, de persze bírt a dugulással. Szétszedte a lefolyót, szétszedte az egész konyhát, és aztán mindent a helyére tett. Elszállt a délután, újra tökéletes lett minden. Másnap háztartási sósavat öntöttem a televízió dobozába. Hallgattam a sistergést, szelloztettem, és telefonáltam neki. A szerelo csakhamar jött, nyájas volt most is, izzadságcsík folyt végig a halántékán, lihegett, ahogy a gépre bámult. Megpróbálta bekapcsolni, nem ment. Hümmögve vakarta meg a tarkóját, majd térdre ereszkedett, már szerelt is. Lekapta a tévé háttámláját, és közben dúdolt.
Mígnem felmutatott egy fehérre mart vezetékkócot.
Ez aztán komoly, mondta.
Szerintem is komoly, válaszoltam.
A szerelo a fejét csóválta. Gyulölöm, mondtam neki, a televíziómat, gyulölöm a képernyobol csaholó világot, a vért, az eroszakot, és aztán megvontam a vállam.
Nem baj, ha nem javítja meg, uram.
Olyan nincs, hogy valamit ne lehetne megjavítani, szólt erre o.
És aztán beállított nekem egy olyan adót, amely csak vallásos musorokat és természetfilmeket sugárzott. A madárpókok élete után egy evangéliumi esetrol beszélnek, hogy Tamás miképpen nyúlt a megváltó sebébe, aztán a rózsa története következik, majd teológusok vitatkoznak szelíden a teremtésrol.
Aztán a következo vasárnap délelott kérés nélkül, hívatlanul állított be a szerelom. Talán ekkor láttam eloször zavartnak. Köhécselt, a tömpe mutatóujjával a halántékát vakargatta. Váratlanul elfogadott egy kávét. Végül azt kérdezte, mi a véleményem Ágnesrol.
Ágnes a barátnom, mondtam.
Igen, tudja, mondta, és elhallgatott.
Igazán nem akar tolakodni vagy kellemetlenkedni, kezdett bele aztán, de szeretné tudni, hogy Ágnes elégedett-e vele, a munkájával, a szolgáltatásával, mert neki ez nem mindegy.
Az ember csak olyan valakit ajánl a másiknak, akivel elégedett, mondtam.
A szerelo megnyugodott, szórakozottan kavarta meg a kávéját, majd egyszeriben az arca elé emelte a kiskanalat. És szinte bocsánatkéro mosoly kíséretében kiegyenesítette. Még a lakásban éreztem a testszagát, amikor felcsörgött a telefon. Ágnes hívott, és nyomban a szerelorol kezdett fecsegni, fátyolos lett, és el-elakadt a hangja, végül elhallgatott. Úgy lélegzett a vonal másik végén, mint akinek feltétlenül be kell vallania valamit, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Hirtelen azt mondta, tudom, hogy azt hiszed, lefekszem vele. Nem fekszem le vele, mondta, és ez olyan volt, mint valami kéretlen beismerés.
Jól van, Ágnes, válaszoltam, én hiszek neked. De különben mindegy, dugtok-e, nekem aztán tényleg édes mindegy. De ha dugnátok, mondtam, az is érheto lenne. Én azt megérteném, ha te dugnál vele, Ágnes.
De higgyem el, hogy nem.
Ha nem, hát nem.
S ahogy a helyére löktem a kagylót, mélységes fáradtság fogott el. De nem volt rossz érzés. Egyáltalán nem volt kellemetlen így elfáradni, mint aki végképp, véglegesen, visszavonhatatlanul elfárad. Ültem a fotelben, és még volt annyi erom, hogy Bill fotójáért nyúljak. Néztem a halott férfit, úgy néztem az arcába, mint valami mélységes mély kútba bámulnék, mintha mindjárt én is beleereszkednék ebbe a mélységbe. Közben minden egyre kisebb lett, egyre távolabbra kerültek a tárgyak. Hallottam, ahogy lélegzem. Hallottam, hogyan ver a szívem. A szobaablak, akárha egy sötét folyó túlpartjáról tenné, ontani kezdte a fényt. Hirtelen megéreztem, milyen lehetett a világ a teremtés elott. S már láttam magamat, ahogy ülök a fotelben elégedett és boldogan elfáradó mosolylyal, ülök és bámulom Bill arcát, mert olyan akarok lenni, mint o, mert meg akarok halni, hiszen halott o is, s mintha meleg kendot húztak volna át a testemen, valami nagy, ismeretlen de barátságos ero érintett, nem is érintett, mint inkább megemelt, emelt és feloldott volna bennem minden rosszat, és fájót, kényelmetlent.
Ez olyan jó, gondoltam, és talán lehunytam a szemem.
Azt hiszem, rám törte az ajtót.
Rám törte az ajtót, és vadul ütni kezdte a mellkasomat, a számba lehelt, és közben beszélt. Mintha minden egyes szó jajkiáltás lett volna, nemek és igeneket hallottam, szavakat hallottam sorsról, kötelességrol, utcákról és emberekrol, városokról, ízekrol és épületekrol, a múltról, a jövorol.
Maga engem ki akar javítani, kérdeztem feleszmélve.
Mit mondott, kérdeztem.
Mirol beszélt, kérdeztem az arcába lihegve.
O nem mondott semmit.
De igen, hallottam, hogy beszélt.
Nevetett, mint egy megkönnyebbült orvos a mutét után, nevetett, hogy talán már ki is javított. Felemelkedett, és fáradtan dörzsölte meg az arcát. Amit átéltem, megeshet bárkivel. Veszélyes helyzetben voltam, de ot, mint már annyiszor, útbaigazította a megérzése, az ösztöne. Fogta a kezemet, ahogyan beszélt. Igen, az ember mindent tud, bólintott. Ám ez a tudás szét van szórva az idoben, sejtekre és pillanatokra, apró részletekre, fényes kis foltokra van osztva, mert egészében elviselhetetlen lenne.
Tegnap még maga sem tudta, mit kell tenni, mondta a szerelo.
Most, hogy egy kicsit meghalt, talán már tudja, és ekkor közelebb hajolt hozzám, és én nem tudtam eldönteni, benyúlt-e a lábam közé, vagy csak ott éreztem a létezése egész súlyát.
A férjem fotója nézett ránk a földrol, odaátról, és mosolygott.
Másnap mentem el Bill fonökéhez, az olaszhoz, a revolverért. És aztán beszereztem a mérget, a bárdot. S már csak Ágnes hívására kellett várnom, süteményeket majszoltam, bogumilokat bámultam televízióban, készítettem néhány koktélt, és vártam. Vodkát is ittam. És Ágnes valóban felhívott, és megtette azt, amit leginkább vártam, elohozta a javaslatot újra, hogy mi lenne, ha együtt karácsonyoznánk. És én úgy tettem, mint aki boldog ettol az ötlettol, hogy Ágnes és én majd együtt emlékezünk a szaloncukorral és csengettyuvel telehányt fa alatt, fotókat és házimozit nézünk a férjeinkrol, Billrol és Karlról, akik már nem élnek.
Szenteste napján, úgy dél felé érkeztem Ágneshez, boldog vagyok, érted, újra boldog, szorongatta már az ajtóban a karomat. A nyakamba ugrott, végigcsókolt, ölelgetett. Olyan volt, mint egy gyereklány, szétkenodött a rúzs az arcán, jól állt neki. Csicsergett, be nem állt a szája, rendkívüli dolog történt vele, hogy ilyen még soha sem az életében, ilyen érzések, és ez fantasztikus, és majd fadíszítés közben elmondja, addig várjak, ne türelmetlenkedjek. Körbecipelt a lakáson, mutogatott, ez itt egy új asztalka, új ruhák, új cipok, minden új, minden. Tányérba szórtam egy kis csokoládés süteményt, megkínáltam. Egy új élet kezdete, mondta és tapsolt hozzá kacagva. Majd hirtelen grimaszba szaladt az arca, az asztal szélére tette az aprósüteményt, és a fejéhez nyúlt, megrázkódott. Ötször lottem. Mind az öt golyót a mellkasába eresztettem, és mind az öt talált. És aztán elovettem a bárdot. Néhány perc múlva pedig fölhívtam a szerelot, hogy el kellene jönnie Ágneshez, mert akadt egy kis probléma.
Eljöttem, és sétáltam aztán, mint akinek nincs jobb dolga, mint aki elrendezett, megtett minden tole telhetot. Arra gondoltam, hogy akiket szeretünk, azokkal szemben nincs esélyünk. Olyan volt, mintha nem akarna esteledni, az utcákon jártak, nevetgéltek, utolsó fillérjeiket költötték az emberek. Végül, úgy másfél órányi sétálás után megpillantottam ot. A Szent Sebestyén-parkban voltunk. Jött szembe velem, és nekem nevetnem kellett, mert egy kissé bicegett. Húzta a bal lábát, és talán a sminkje se volt tökéletes. Kissé törodött volt az arca, karikás a szeme, de élt. Megragadta a karomat, és csalódottan kérdezte, hova tuntem. Egyszer csak eltuntem, panaszolta Ágnes, és o annyira megijedt. Nem szabad így eltunni. Szó nélkül, hm? Aztán megcsóválta a fejét, és sóhajtva belém karolt. Hát szóval azt akarta o elmondani nekem, hogy a szereloje, aki egyébként az én szerelom is, megkérte a kezét, és o igent mondott.
Szóval összeházasodtok, mondtam, és úgy irányítottam, hogy kikerüljünk egy pocsolyát. Ágnes a vállamra hajtotta a fejét.
És persze, mondta, azt szeretném, hogy te legyél a tanúm.
Ugye, leszel tanú nekem?

Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0 Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client2/web15/tmp) in Unknown on line 0