Az én világválogatottam

Dante tudta.

Vagyis hogy az ember életútjának felét elérni, ama rettentô küszöböt átlépni nem jelent egyebet, mint hogy már nem élünk annyit, mint eddig, vagyis mostantól kifelé jövünk a világi idôbôl, és ez borzasztó. S ha az ember így leend, egyszer csak azt mondja magának, na de jól van, na de azért a csapatot, az én csapatomat még összeállítom, és mostantól fogva velük játszom. Néhány napja, az emberélet felének túlonti oldalán szorongva összeállítottam a válogatottamat. Mert ahogy mondva van, kell egy csapat. Jelentem, a csapat megvan. S nyugodtan kijelenthetem azt is, hogy roppant szigorú mércével mértem, összevetettem rutint, pillanatnyi formát, lelkesedést és akaratot. Az én világválogatottam tehát a következô.

A kapuban a NÔ áll. Más posztra ez a játékos gyakorlatilag nem jelölhetô, innen viszont kirobbanthatatlan. Kapusként a Nô világszintû teljesítményt abszolvál, bátran áll a halál torka elôtt, kiváló vetôdésekre és eldôlésekre képes, a magas labdákat akár egy kézzel is lehúzza, vakmerôen vetôdik lendülô lábra, tudja a robinsonádot. Ezért még azt is elnézem neki, hogy a mérkôzésre lassan vetkôzik le, és még körülményesebben öltözik föl, s hogy rémes idôegységeket képes azzal eltökölni, hogyan és miképpen aggassa testére a szerelését. Elôfordult az is, hogy már mindenki a kezdô sípszóra várt, dugig tömött, hullámzó lelátók, fölsorakozott csapatok, nyugtalan sípmesterek, de ô még mindig az öltözô tükre elôtt toporgott, és a kapuskesztyûs ujjacskáival rúzst húzogatott jobbra és balra az ajkai elôtt.

Jobbhátvéd a LEVES.

Bocsánatot kérek, de nem csak a marhahúsleves! Hanem minden leves, a csípôs-savanyú kínai, az Újházy tyúkhúsleves, a lebbencsleves, a francia hagymaleves, a Jókai csülkös bableves, félvak nagyanyád tarhonyalevese, a zsidó káposztaleves, az életmentô korhelyleves! Esterházy Péter egyik regényében azt állítja egy kedves hölgy, hogy a leves nem kézügyesség, hanem varázslat kérdése. Tökéletesen igaza van. Olykor a levest egy Vendelin nevû, lassú mozgású, szomorú szemû pincér hozza ki neked, csapatának kapusát a minap igazoltad le. A leves mellett legyen erôspaprika, máskülönben a játéka nem tud igazán kibontakozni. És ugye ismerôs az is, hogy bevisszük a kórházba az erôlevest? Beteg nagyapánk, ahogy reszketô kézzel kanalazza. És meghökken a kurva Halál nagypapa összeaszott, gyönge testében. Hát ez az ember erôlevest szürcsöl, amikor már a víz se áll meg benne?! S a Halál megkóstolja az erôlevest nagypapa remegô, szélfútta testében és csak csodálkozik, mert nem érez ízt és aromát, semmit sem érez a Halál, mert ez erôleves az élet kitüntetett íze, és a kurva Halálnak nincsen ízlelôbimbója az élet ízére, csak hogy tudjátok, gyerekek.

A védelem tengelyében, a klasszikus középhátvéd posztján a SZERETET játszik. Csapatkapitányom. Korábban a klasszikus liberó pozícióját játszotta, s utolsó játékosként gyakorta került kiszolgáltatott helyzetbe. Ebben a században sûrûn kiállították, fontos mérkôzésekrôl el is tiltották. Morogták is a nézôk, baj lesz ezen a meccsen, basszuk meg, nem a SZERETET söpröget. Próbálkoztam más játékosokkal is, de egyszerûen képtelenség volt ôt pótolni. Mert amit ô tud, más nem tudja, ütemérzéke, például, ahogyan keresztez, s ahogy néha elôretör, s maga fejezi be a támadást, ûberelhetetlen. Sajnos néha iskolás cseleknek dôl be. Egy-egy vereséget nagyon szívére vesz, ilyenkor leülök vele, s megpróbálok belé erôt önteni. Szeret edzeni.

Balhátvéd a ZENE.

Nem csak arról van szó, hogy Bach és Portishead, hogy Rimszkij-Korszakov és Nils Petter Molaver, hogy Puccini vagy a temetésemre betervezett Luis Armstrong szám, hanem, hogy az élet ritmusa általában. Azt kell figyelembe venni, hogy a világ zenél. Hogy csupa zene minden, a tündöklô fény, a féreg nyomulása odalenn, temetôi száraz koszorúk zizegése, egy szeméremdomb iszonytató csattogása, amiként a köd gomolyog a homlokunk elôtt, vagy egy rigócska üvöltöz a szemközti cseréptetôn, a gyerek fölsír, egyszóval ZENE minden, és én ezt mindig hallom, és ezért odaállítom ôt, a ZENÉT balbekknek, hogy ne legyen közel, de mindig hallható legyen, és azt hiszem, ô lesz az utolsók közül való, akit egyszer is lecserélek.

Beállós a TAVASZI FÖLD.

Ezért nyilván sok kritikát kapok majd. Na és?! Lehetséges-e elfelejteni azt, amikor az elsô fontosabb tavaszi enyhületben az ember újra leheveredhet a fûbe, és ez a fû már zöldül, a fûtövek környékén meg hülye kis bogarak izélgetik egymást, fürge hangyák, lassú fülbemászók, és kövér ganajtúrók törekednek a porhanyóban. A TAVASZI FÖLD! Hallani a sejtek boldog nyüzsgését a földfelszín alatt, gyökérkék és puha csírák indulnak a vakfeketébôl a vakkék ég felé. És még az is a tavaszi föld, hogy leveszed a dorkót, a fenébe dobod a zoknit és mezítláb rohangálsz a gyöpön, miközben a fûszálak a lábujjaid közét bizserélik. Illetve tavaszi füvön elheverni csapatod kapusával, esetleg cserekapusával. Ezt hívják különedzésnek. És ilyenkor, tavasszal roskad be a sírok dombja is, mert a koporsófa nem bírja a vízzel telt, több tonnás fönti súlyt, s megroppant gerinccel ráomlik a porhüvelyre, aki pedig két csontvázkarjával kezdi ölelni ôt, a TAVASZI FÖLDET, mintha gólöröm miatt tenné.

Jobb középpályásom a BOR.

Magyar ember vagyok, úgy tehát minden megiszok, de mégiscsak a bor a legfontosabb szesz. A bor különlegesen nagy játékos, óriási a munkabírása, és egy csöpp sem található belôle a mennyországban. A mennyországban szívószálas, jeges narancsszörpöt, vagy ilyen kurva édes, forrón bugyogó babakakaót szolgálnak fel sokszemû, de egylátású, széles tomporú angyali lények, megittad az egyiket, már szervírozzák is a másikat, roppant unalmas és megterhelô, inkább rendszeresen vétkezik az ember, minthogy ez a helyzet várja az öröklétben. Aki nem tudná, a pokol az az állapot, midôn nem tudod, másnapos vagy-é vagy inkább már újfent ittas. De van bor a pokolban, és akkor minden van. Emlékszem Rovinjra. Életünk legrosszabb bora, egy borkimérô kazamatában, kora délelôtt. Beleittunk a pohárba, aztán egymásra néztünk, és én akkor azt mondtam a barátomnak, ne, ne szólalj meg. Fölemelkedtünk csendesen, s elhagytuk a helyiséget. De még aznap délelôtt többször is sárga-zöld, ként bugyogó matériában végzôdött a testünk. Felejthetetlen játék volt, mondhatom. No és Hamvas-írásokkal bátorítom a BORT, ha önbizalomhiányban szenvedne.

Irányító középpályásom a MONDAT.

Természetesen komoly szaktekintély tanácsát is figyelembe vettem, amikor a MONDATOT jelöltem erre a felelôs posztra. Ez a nagy játékos, bizonyos Ottlik I. azt állította, nem a szó volt a kezdetben, hanem a MONDAT, s azt bontottuk föl mondatrészekre, és aztán tovább is mondta Ottlik I., de ez most nem érdekes. Minden mondatból van! Még a mondat is. A helyzet az, hogy a mondat majd mindent elbír, s még sebekkel és roncsolásokkal terhelten, sérülten és összerugdosva, kettétörve is képes nagy játékot nyújtani. Még akkor is jól játszik, ha rossz taktikát adok neki, ha a bíró kiszúrja s lefújja minden megmozdulását, ha idegenben gyûlölik és mocskolják, ha letartóztatják, beidézik vagy ha különleges ôrizetet kap.

Baloldali középpályásom a KÁVÉ.

Állítólag egy rafinált fômufti igazolta le egy harmadik ligás etióp kiscsapattól imádkozó derviseinek, csak hogy azok végigbírják Allahhal az éjszakát. Hát hiszen mi is kávéval kezdjük Isten drága napját, meg a hagyományos randevút kora délután, egy zenegépes eszpresszóban. A rendes kávéivó nem cukroz és nem tejszínez, igazából nem szereti a cappuccinót sem. És nagyon sok kávékat iszik. Szegény Kosztolányi Dezsôné, ô aztán tudna mesélni az ura kávézási ôrületérôl. Dobog, verjél kicsi szívem, üssed a taktust, játssz, játssz össze a balhátvéddel! Lefekvés elôtt elszürcsölni még egy méregerôs duplát. Csak az ízéért, kedvesem, hogy jobban beléd csókolhassam az én szívem dobogását.

Három csatárom közül jobb oldalon a FÉRFIBARÁTSÁG kavar. A legmegbízhatóbb játékosom. Edzésrôl soha nem késik, és a legnagyobb szarban is lehet rá számítani, s bár nem éppen virtuozitásáról híres, ellenben erôs, mint a bika, lövôereje kapitális, s néha, ahogy ez mondják, a Nagyvárad térrôl lô gólt. Gyakorlatilag nincs mérkôzés, hogy ne iratkozna föl a villanytáblára. A FÉRFIBARÁTSÁG lump, züllött éjszaka után is hajt, s ha kell, a pályán döglik meg. Ô az a játékos, akit a legtöbb poszton bevethetek. Ha kell, védekezik is, utolsó emberként, amikor már a SZERETET is kidôlt a sorból. Vészhelyzetben, ha például a NÔT egy veszélyes belemenésért kiállítják, és már nincs több cserém, ôt állítom be a kapuba.

Centerem a GYERMEK. Egyszerûen zseniális tehetség, igazi, hamisítatlan csatárjellemmel. Végignyafogja és toporzékolja a meccset, összevész a társaival, a bíróval, velem, a kapussal, hogy aztán a kilencvenedik percben egy elképesztô megoldással eldöntse az eredményt. Ilyenkor aztán ünnepelteti magát. Sérülékeny, viszont gyorsan gyógyul. Egy Cioran nevû szakkritikus azt írja, hogy a GYERMEK nevû játékos polifom, perverz lény, és ebben az állításában akad néminemû igazság. Különösen akkor helyeslem ezt a Ciorant, amikor a lefekvés után a centerem egyszeriben szomjas és éhes lesz, vagy kakálni és pisilni kell neki. Rossz szokása, hogy meccs közben az edzôje nyakába kéredzkedik. Hiába magyarázom, hogy onnan nem lehet gólt rúgni. Aztán nagy kegyesen leereszkedik és bekúrja. Majd visszamászik, és jöhet az ünneplés.

Baloldali támadóm az ÁLOM. Az az igazság, hogy ôt a legjobb barátom kifejezett kérésére tettem be a csapatba. Ellenvetésem annyi volt, hogy az ÁLOM nevû játékos gyakorta rémesen tud viselkedni, az ember nézi a játékát és rettegni kezd, hogy valaki így is tud játszani, ilyen aljasul és gonoszul, és mégis eredményesen. Máskor meg teljességgel érthetetlen az ÁLOM játéka. Viszont igaz, ami igaz, csodálatos megoldásokra képes. Van egy olyan csele, amit Költészetnek neveznek, és az ellen egyszerûen nincs ellenszer. Elindul a félpályáról, egy rím, még egy metafora, egy hasonlattal elfekteti a kapust, fölnéz, vigyorog és mellégurít.

A cserepadon várakozik játékra készen ISTEN, ôt a kaput kivéve bármelyik poszton bevethetem. Sokat szidták, kritizálták az utóbbi idôkben, s ez jócskán visszavetette az önbizalmát. Holott nagy munkabírású, bár nem éppenséggel kreatív játékosról van szó. Csekély tehetségét mérhetetlen lelkesedéssel és nagy szívvel pótolja. Sajnos néha minôsíthetetlen teljesítményekre is képes. Egyik cserecsatárom a SZERELMESKEDÉS. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Volt egy kis tüntetés a ház elôtt néhány napja, amikor is szurkolók egy fölhevült csoportja a kezdôcsapatba követelte ezt a játékost. Kiballagtam eléjük és elmondtam, a felelôsség az enyém, mert a csapatot mindig az edzô állítja össze, az edzô pedig az én csapatomnál én magam vagyok, s pillanatnyilag úgy látom, hogy Coituska – ez a játékos beceneve – nincs formában, ha az akarásával és a hozzáállásával nincs is baj. Egyik legjobb játékosom a SZABADSÁG. Sajnos kissé öntörvényû, nehezen tudok vele bánni. Ezért csere momentán. Középpályára bármikor beállíthatom VIZES UBORKÁT, SÉTÁT, NOKEDLIS PAPRIKÁSKRUMPLIT, ALKONYATOT, HARMATOT. Nos és természetesen van cserekapusom is. Van egy szabály, s ezt ama kezdô trénerek számára mondom, akik szintén csapatépítés gondolatával foglalkoznak. A NÔT csakis egy másik NÔ helyettesítheti. Minden más megoldás körülbelül annyit ér, mint amikor a több puttonyos Tokaji Aszú helyén egy Schlobgold nevû nímandot vagyok kénytelen játszani.