Az örök élet titkarészlet

Az örök élet titka

Azon a napon az Elsõ Császár gyönyörû párducot kapott ajándékba Lojang megalázott s a félelemtõl dadogó fejedelmétõl. A vadállat hatalmas hím volt, fekete bundáján úgy ragyogott a fény, mintha ezüstös harmattal permetezték volna le. A párduc erõt és nyugalmat árasztott, lassú mozdulatokkal körözött szûk ketrecében, s a fordulók után mély torokhangon felkurrogott. A császár rezzenéstelen arccal meredt a vadállatra, s a tekintetében, mint rendesen, könnyû pára gomolygott. Peng az uralkodó vállán ült, és amióta meglátta a ragadozót, egész testében remegett. A császár könnyû, fényes ujjai a majom pofájához emelkedtek, s lágyan megcirógatták. Majd az arcával is az állat felé fordult, s a fülébe suttogott. Peng eltakarta a szemét, s kétségbeesetten rázta a fejét.
A császár rendszeresen beszélgetett a majmával, ezzel a szertelen, ám az uralkodó közelségétõl megnyugvó és barátságossá váló kicsiny páviánnal. Talán csak benne bízott igazán, ki tudja, a bizalom semmi esetre sem lehet a hatalmasok sajátja. Bízni annyit jelent, mint gyengének mutatkozni. Az utóbbi napok egyik legérdekesebb, jócskán túlszínezett híre az volt a palotában, hogy egy délvidéki fejedelmet a saját fia fojtott meg az ágyában.
Peng a császári konyha legpimaszabb tolvaja volt, s minden alkalmat kihasználva gyötörte az uralkodó környezetét. Egyszer egy fõírnok ráripakodott, mert a majom kikapta kezébõl a napok óta körmölt jelentését, s ott helyben befalta. Az írnokot élve lógatták föl egy virágzó barackfára, s mezítelen testét Lu legújabb keverékével, méhbalzsammal kenték be, melyrõl a császári fõtudós azt állította, megbolondítja ezeket a szorgos és kedves rovarokat. A tudós nem túlzott. Néhány nap múlva a nyomorult csontvázát zörgette a hajnali szél, csak a bal bokája maradt érintetlen, mert mint Lu késõbb bosszús hümmögés közepette megállapította, ott elfelejtették bekenni az írnokot. Ha Peng embernek születik, színész, gonosztevõ vagy korrupt hivatalnok lesz, aki remeg az elöljáróitól, ellenben élvezettel tapos az alatta állókon. Úgy hírlett, a császár a nagyszabású terveibe is beavatja, melyeknek az uralkodó nem volt híján. A majom elõször tudja meg, hol építenek új utakat, városokat és csatornákat, hol vetnek ki újabb adókat, s melyik hegy lesz a következõ, melynek ormára az Elsõ Császárt dicsõítõ, mérföldekre elragyogó költeményt vésnek. A talpnyalók mindent eltûrtek Pengtõl, hagyták, hogy bepiszkítsa a köpenyüket és a copfukat rángassa, szemlesütve tûrték, hogy dióval, répagyökérrel, káposztatorzsával dobálja õket, a lábukra vizeljen, bántani azonban senki sem merte.
Az uralkodó tizenéves fiúcskaként került Csin állam trónjára, s a Menny megbízásából alig néhány év alatt vitte véghez minden idõk legnagyobb tettét, melyre az Õsz és a Tavasz korszak uralkodói egyaránt képtelennek bizonyultak. Csin Si Huang-ti, a fenséges Elsõ Császár volt az, aki kemény kézzel egyesítette a birodalmat a nyugati sztyeppéktõl a tengerekig, s összeforrasztotta Csi, Vej, Han, Csao, Jen, Csu és Csi fejedelemségeket.
Az uralkodó Lojang küldöttségével végezve meghallgatta a Fal és a síremléke építésérõl szóló tudósítást, s amikor a gyöngyözõ homlokú titkár azt a megjegyzést préselte ki magából, hogy a palota nagyságú sírhoz újabb falazók és földhányók lennének szükségesek, Peng leugrott a gazdája válláról. Ez pedig azt jelentette, hogy az Elsõ Császár elégedetlen. Peng nyomban megnyugodott, ahogy a párducot kivitték a terembõl. A titkár elé futott, vadul grimaszolt és mutogatott, végül megrángatta a férfi köpenyét. A titkár dadogni kezdett, egész testében remegett, és elhallgatott. Sorsa nem lehetett kétséges. Az uralkodó Li Sze felé fordult, és bólintott. Li Sze a császár gyûlölt, tehát kiválóan munkálkodó minisztere volt, és történhetett bármi, naponta kellett jelentést tennie arról, miként áll a helyzet Han Csung és Hszü fu expedíciójával. Kínos feladat volt ez, mert új hírek nem akadtak. Li Sze kénytelen-kelletlen évek óta ugyanazt ismételgette.
Han Csung testes, bõbeszédû katona volt, és azt ígérte az uralkodónak, hogy elhozza az örök élet elixírjét, amit a nyugati pusztákban rejtettek el nemtelen tudósok, akik felfedezték ugyan az örök élet titkát, ám ahhoz gyávának bizonyultak, hogy megosszák az arra legérdemesebbel. A császár válogatott katonákat, lovakat s temérdek pénzt adott Han Csungnak, aki évekkel ezelõtt indult, de lépteinek koppanásai azóta sem visszhangoztak a palota folyosóján. A hírnökök, akik tõle, ám mégis inkább azoktól jöttek, akik valahol és valamikor talán látták Han Csungot, hosszadalmas és zavaros beszámolókat tartottak arról, hogy a katona rálelt az elixírre, pontosabban annak a hamisítványára, és most éppen az igazi nyomában jár, s az eredmény most már csak napok kérdése.
Hszü fu ritkán szóló, sebhelyes arcú tengerész volt, õ fogta a legtöbb cápát a birodalomban, és akár egy napon át képes volt az öklében tartani a tengervizet, hogy abból egy csepp sem veszett kárba. A tapasztalt hajós azt ígérte a császárnak, hogy fölkutatja a halhatatlanok legendás szigetét, és megszerzi tõlük az örökkévalóság elixírjét. Hszü fu a birodalom három legszebb, legjobban fölszerelt hajóját kapta. Évekkel ezelõtt hajózott ki. Azóta nem jött hír felõle. Egyszer néhány elfogott kalóz dadogott valamit három szellemhajóról, melyek gomolygó ködöt és néma viharokat vonva maguk után haladnak az óceánon, de nyilván nem mondtak igazat, csak hogy az életüket mentsék a remény hazug táplálásával.
Li Sze mély sóhajtással befejezte a jelentést, és lassan visszahúzódott. A város felõl velõtrázó jajkiáltás hallatszott. Az Elsõ Császár kedvetlenül hallgatott. A palota elõtti téren könyvek pernyéjét sepregették a rabszolgák. Néhány napja Hsziejangba rendelték a leigázott tartományok írástudóit, költõket, bölcselõket s a régi rend hivatalnokait. A kihallgatások szünet nélkül tartottak, s nem hoztak szívderítõ eredményt. Bebizonyosodott mindaz, amit persze elõre is sejteni lehetett, az írástudók kínzás nélkül is könnyedén elárulták egymást. Egy híres Vej-beli filozófus szellemi sarlatánnak nevezte tanítóját, aki viszont a mesterére köpködött hasonló vádakat. A költõk megtagadták a verseiket, a festõk a kihallgatók elõtt szaggatták el a képeiket. A bírók és a hivatalnokok a fejüket a földbe ütögetve siránkoztak azon, hogy Konfuciánusz elvei szerint törvénykeztek.
Az Elsõ Császár intett. Peng már a lábánál játszott, s egy kékre festett diószemet görgetett egyik mancsából a másikba. A császár kimerült, pihenni indult. Ám még megállt Lu elõtt, aki egy élethû agyagkatona árnyékában várakozott. Ilyen agyagkatonák ezreivel kívánta õriztetni az uralkodó a sírkamráját. Lu, az udvari tudós, öreg, hajlott hátú ember volt. De a tekintete általában élénken villogott, s a mozdulata gyors és kemény volt. Úgy tartották róla, amit õ persze titokzatos mosollyal tagadott, hogy a szellemekkel tart fönt meglehetõsen jól jövedelmezõ kapcsolatot. Lu volt az, akinek a császári palota egyik különtermében kellett föltalálnia az örök élet elixírjét.
Hogy állsz, Lu, kérdezte a császár, de nem nézett a tudósra. Ha rápillant, bizonnyal látja, hogy az öregember szokatlanul sápadt, s az ajkai remegnek. A császár a diószemmel gurigázó majmot bámulta gyengéd szeretettel.
Közel járok az igazsághoz, uram, szólt halkan az öregember.
Az örökkévalóságomhoz, kérdezte a császár.
Ó, igen, igen, egy különleges keverékhez, magyarázta köhécselve a tudós, amelynek azonban még érni kell. Reményeim szerint nem sokáig.
A császár türelmetlenül közbevágott.
Nincs sok idõd, tudod!
A tudományt nem lehet sürgetni, hajolt meg a tudós.
Én nem a tudományt sürgetem, hanem téged, komolyodott el a császár.
A majom földobta a diócskát, megperdült közben, s mielõtt az a szõnyegre hullott volna, ügyesen elkapta.
A tudomány jelen esetben én vagyok, uram, mondta a tudós még mindig meghajolva. Ha kíváncsi vagy rá, hát elárulhatom, egész valómmal a halál elõtt állok. S azt látom, hogy a halál nem a szolgánk, uram. Nem lehet az, ha arra vagyunk ítélve, hogy rettegjünk tõle.
Én a Menny kiválasztottja vagyok, Lu, remegett meg a császár.
Nem kétséges, kiválasztottak, de az elmúlás félelmét neked is meghagyták, uram.
Az Elsõ Császár hallgatott, és még mindig a majmát bámulta. Peng most úgy nézett föl a tudósra, mintha értette volna az öregember szavait. Ínyét fölhúzva gúnyosan vigyorgott. Jóval kevesebb merészségért akárki mást nyomban sóba fojtottak, elevenen a földbe temettek volna. Az Elsõ Császár nem tûrte a kritikát, a legcsekélyebb ellenvetéstõl elpirult, a kézfeje foltos lett, s percekig csak sziszegni tudott, mint az izgatott eunuchok. Lu bizonyos értelemben a törvények felett állt. De a tudós jól tudta, kivételezett helyzete csakis addig tart, amíg teljesíti a megbízatását, vagy bejelenti, lehetetlent kérnek tõle. Az Elsõ Császár döntései olykor maguk is ellentmondásosnak tûntek. Parasztok ezreit hajtva vajon miért emelteti minden idõk legmonumentálisabb síremlékét, ha egyszer bizonyos abban, hogy Han Csung, Hszü fu, de leginkább mégis az öreg Lu egy napon a kezébe adja az örök élet elixírjét?! Ha a tudóst errõl kérdezték a palota valamelyik homályos szegletében, ingerült vállvonogatás közepette csupán annyit morgott, hogy a fenséges úr a feleslegessé váló síremlék nagyságával is a halál hiábavalóságát akarja illusztrálni az emberiségnek.
A majom ügyesen a császár vállára ugrott. S ahogy az uralkodó lassú, kimért léptekkel távolodott a palota folyosóján, vicsorogva rázta öklét az öreg tudós felé. Másnap megszületett a döntés. A régi rend híveit, négyszázhatvanhat írástudót, bölcselõt és hivatalnokot temetnek el élve, mert méltatlannak bizonyultak az Elsõ Császár jóságára, mert állhatatlanok voltak, mert veszélyes tanokat hirdettek, s nyugtalansággal fertõzték meg a népet. Az agg tudós idegesen rótta a palota folyosóit. Szabadon közlekedhetett, az ajtónállók sehol nem tartóztatták. Megállt, merev nyakkal bámult egy emeleti ablakból, mely a déli kerületekre nyílt. Súlyos szekereken könyveket szállítottak a Márvány dombra, hol hetek óta tartottak az égetések. Az öregembernek könnybe lábadt a szeme, a keze ökölbe szorult. Peng ebben a pillanatban ugrott a hátára. Fürgén fölfutott a köpenyén, s tûhegyes fogaival a tarkójába mart, miközben a fejét ütötte egy hegyes kõdarabbal. Lu nem mozdult. Egyetlen védekezõ mozdulatot sem tett, nem menekült, meg sem fordult, csak állt mozdulatlanul, mintha mi sem történt volna, tekintete még mindig a könyveket szállító szekereket követte. A majom meghökkent, fölhagyott az ütlegeléssel, majd dühös visítással újrakezdte.
De mert a vérzõ öregember most sem mozdult, s még csak nem is jajdult, Peng újra fölhagyott a vagdalkozással és a vállára lendült. Kissé elõrehajolt, s kíváncsian bámult az öreg arcába. Éppen csak egy villanás volt. Lu olyan erõvel ragadta meg a majom nyakát, hogy az állatnak elakadt a lélegzete. Úgy lógott a tudós kezében, mint egy rongybaba. Az öregember az állat szõrével törölte le a homlokára csorgó vért, s lassan megindult, még mindig vasmarokkal tartva Penget, áthaladt a palota zegzugos folyosóin, keresztüllépdelt a napfényben fürdõ, kihalt udvaron, s benyitott a vadállatok félhomályos épületébe. A párduc lassú köreit rótta a ketrecében. Az öregember egészen közel ment a rácsokhoz, s elõre tartotta a majmot. A vadállat megállt, érezte a vérszagot, látta a majmot, vadul elõrekapott.
Érzed a lélegzetét, hajolt Lu a majom füléhez.
Látod, milyen szép?
Nézd csak, Peng, nézd az állkapcsát, nézd a karmait!
A majom fuldoklott a rettenettõl. A vadállat a ketrec rácsait harapdosta, nyálának habja Peng pofájába csapott. Az öregember szórakozottan nézegette a két állatot. Aztán fáradtan fölsóhajtott. Újra megtörölte vérzõ fejét. A porba dobta a majmot.
Takarodj, te dög, mondta halkan, takarodj.
Lu éjszaka arra ébredt, hogy valaki ül a fekhelye mellett. Lassan tápászkodott föl, majd körülményes mozdulatokkal gyertyát gyújtott. Szeme lassan szokta meg a fényt. Amikor meglátta, ki ül mellette, elmosolyodott. Li Sze volt az, a császári fõminiszter. Álmosító szerre lenne szükséged, uram, kérdezte nagyot ásítva a tudós.
Tudod te nagyon jól, mire van szükségem, Lu.
Okos ember vagy, uram, sóhajtotta az öregember.
Valóban kedvemre van, ha hízelegnek, de a mézes szavakkal soha nem mentél nálam semmire, rángatóztak Li Sze vállai. Hosszú, megnyúlt feje volt, mint az olyanoknak, akik vasfogóval születnek. Vékony szálú, ritkás szakálla sárgán göndörödött elõre hegyes állából. Álmos tekintete volt, álmos és veszélyes. Könyörtelen volt és céltudatos, még Peng is tartott tõle. Hosszú, összecsavarodó körmével a szájába nyúlt, és megpiszkálta a fogát. Figyelmesen megnézte a húsdarabkát, újra bekapta. Lu szelíden ingatta a fejét.
Okos ember vagy, uram, tudnod kell hát, hogy nincs ilyen szer.
No igen, nincs ilyen szer, morogta a miniszter.
Nincsen, mert ellenkezik a törvényekkel, uram.
De hátha mégis. Vannak titkos törvények, melyekre rálelhetünk. Egész életedben ezt csináltad. Kutattál, kerestél, számtalan orvosságot és kenõcsöt feltaláltál. Nézd csak, Lu, hátha mégis van ilyen szer.
Nincsen hátha, uram. És a titkos törvényeket sem látja az ember, csak elszenvedi õket.
Li Sze tûnõdött, az ujjait tornáztatta, aztán fáradtan fölemelkedett. Csalódott volt és dühös. Nem szokott hozzá a visszautasításhoz, különösen nem a rendszereshez. Hetek óta járt Luhoz, hol éjszaka surrant be hozzá, hol hajnalban engedte tenyerét a mélyen alvó öreg torkára, néha ígért neki, máskor fenyegette, lefogatta a rokonait, megkínoztatta egyik tanítványát. Hasztalan.
Meg foglak öletni, Lu, tudod?
Eltaposlak, mint egy férget.
A miniszter a hálószoba majommintás függönyéhez lépett, szórakozottan félrehajtotta. Még megrázta a fejét, s ment. Lu merev arccal szólt utána.
Ugye tudod, Li Sze, ha rátalálnék az örök élet elixírjére, neked akkor se adnék belõle. Neked egy csöppet se adnék, Li Sze.
A miniszter váratlanul elnevette magát, de nem válaszolt. Aláhullott a függöny. Az öregember sokáig figyelte a selyem remegését. Úgy szaladgáltak rajta a majmocskák, mintha az õserdõ meséje elevenedett volna meg a finom anyagon. A gyertya csonkig égett, de Lu még mindig mozdulatlanul ült. Hajnalodott. A városban újra fölcsaptak a lángok. Folytatódtak az építkezések, falakat húztak munkások százai, fürdõket és templomokat emeltek. Parasztok hajtották az ökröket a legelõre, rikácsoltak a szárnyasok. Reggel lett a fõvárosban. A déli kapu felõl most is hallatszott a halk fuvolaszó.
Reggeli teájával végezve az öregember éppen kilépett a szobájából, amikor megragadták a karját. Pampo volt az, a jóravaló császári hivatalnok, igen tehetséges rajzíró, de a képességeit valamiképpen mégis elaprózó ember. Pampo nem tulajdonított különösebb jelentõséget a képességeinek. Viszont jó szándékú volt, segített, akin csak tudott, rangra és nemre való tekintet nélkül. Naiv készségességével olykor magát is veszélybe sodorta. Ilyenkor a jelentéktelensége mentette meg, mert jelentéktelen volt a mosolya és a beszéde, a léptei inkább halk csusszanások voltak, óvatosak voltak mozdulatai, s ha a másik karjára tette a kezét, az érintésének nem volt súlya. S mintha egyáltalán nem félt volna. Vagy inkább a félelme is jelentéktelen volt. Azon kevés hivatalnokok közé tartozott, akit kedveltek az udvarban. Szerették, mert sokat adott, s általában jelentéktelenségeket kért cserébe. Pampónak hat gyönyörû gyermeke volt, hat édes kislány, és kivételes szépségû felesége valaha tõrtáncosnõ volt. Senki se értette, hogyan fogadhatta el a vakítóan szépséges nõ ennek a görnyedt hátú, görbe lábú, örökké sápadt embernek a közeledését. Pampo felesége hetek óta súlyos beteg volt.
A hivatalnok kétségbeesetten rángatta az öregember karját.
Minden gyógyszerem kipróbáltad már, morogta félre a tudós, mintha nem értette volna, mit akar tõle a másik. Pampo arca falfehér volt a kialvatlanságtól. Kócos volt, körme alatt faggyúréteg feketéllett. Éjszakánként a felesége mellett virrasztott.
A szert, Lu, csak egy cseppet belõle, Lu, nyöszörgött Pampo.
Nincs ilyen szer, Pampo, mondta az öregember, és a hivatalnok arcába meredt. Úgy bámult rá, mintha szuggerálni akarná. De Pampo a kétségbeesésnek oly vad erejével bámult vissza, hogy végül Lu fordította el a fejét.
Engedj el, Pampo, motyogta.
Egy csepp, Lu, s kívánhatsz tõlem bármit! Emlékezz, hányszor segítettem neked! Soha nem kértem tõled semmit, nem vártam köszönetet, soha, soha! Segíts rajtam, kérlek szépen!
De te olyan kérsz tõlem, ami nincs, mert nem lehetséges, Pampo, dünnyögte az öregember.
A hivatalnok elengedte Lut, aki a váratlan mozdulattól megtántorodott. Pampo már lépett is utána, újra megragadta, s maró, keserû nyállal fröcsögte össze az arcát.
Egy csepp, Lu! Tudom, hogy van ilyen szer! Van ilyen, mert föltaláltad. Lu, figyelj rám! Ha nem adsz belõle, tönkreteszem az életed. Mindened elveszem, megvannak a kapcsolataim, tudhatod. Tönkreteszlek, és megátkozlak, hogy a túlvilágon se legyen nyugtod. Ezt akarod, Lu?
Az öregember megtörölte az arcát, de nem válaszolt. Az arca halott lett, s nagyon távolról nézett. Mintha nem is lélegzett volna. Sokáig álltak így. A hivatalnok végül eszelõsen fölkiáltott, két kezével rázta a fejét, s üvöltve elrohant. Pampo felesége szörnyû fájdalmak közepette szenvedett ki még ezen a délelõttön. Maga Pampo szorított az arcára kispárnát, mert nem bírta elviselni a szenvedését, aztán egyenként fojtotta meg a gyermekeit. A rizshivatal vezetõje talált rájuk. Pampo ült a szépen elrendezett holttestek között, és halkan énekelt.
Az öregember bejárta a palotát. Dolgoztak a mûhelyekben, a konyhán nagy volt a sürgés-forgás, vörös rákokat tisztogatott egy lány, s közben néha fölkacagott. Katonák kockáztak a pihenõhelyen. Lu néha óvatosan hátrapillantott. Jól sejtette. Peng, a majom követte, mint az árnyék. Lu a déli kapun lépett ki a palotából. Asszonyok csoportja kért éppen bebocsáttatást, selymeket és festett vásznakat hoztak bambuszkosarakban. Hússzállítmány is érkezett éppen, a disznók veszetten sivítottak. A déli kapu kicsiny térre nyílott. Most is szólt a halk fuvolaszó. Az öregember lassan a fuvoláshoz lépdelt, egy vak fiúhoz, aki mindennap egy csenevész fa árnyékában ült, s ha pénzt kapott, köszönte, ha nem, azt se bánta, néhány falat mindig akadt neki. Mezítelen lábán soha nem gyógyuló sebek gennyeztek. Az öregember sokáig hallgatta a játékát. Végül odahajolt, s gyengéden megérintette a vállát. A fiú leengedte a hangszert, arcát az öreg felé fordította, szimatolt.
Lu mester, szólt végül halkan.
Kérdeznék tõled valamit, Sulu.
A játékom nem volt válasz a kérdésedre, uram?
Hátha félreértettem, Sulu, mosolygott az öregember.
Kérdezz hát, uram!
Mondd csak, miért játszol te voltaképpen?
Katonák masíroztak át a téren. A fiú megvakarta a homlokát. Kicsi keze volt. Vékony, törékeny ujjai, és kicsi, puha tenyere. Megnyalta a fölsõ ajkát, melyre piros foltot nyomott a hangszer fúvókája.
Azért játszok, uram, hogy egyszer abbahagyhassam, mondta aztán, s újra az ajkaihoz emelte a fuvolát. Az öreg pénzt dobott a földre terített kendõcskére. Sok pénz volt, szokatlanul sok.
Jól van, jól válaszoltál, Sulu, motyogta szórakozottan, s megfordult. A majom a porban ült, néhány méterre tõlük. Nézték egymást. A tudós lassan letérdelt, s begörbített mutatóujjával intett, akárha gyermeket szólított volna magához. A majom bátortalanul, oldalazva közeledett.
Tetszik a zene, Peng?
A majom vinnyogott. Az öregember olyan közel hajolt az állathoz, hogy a szája szinte érintette Peng fülét.
Ide figyelj, Peng. Én megtaláltam, suttogta.
A majom értetlenkedõ vihogásba fogott. A fejét rázta, mintha tiltakozna. Hirtelen hátat fordított, s a két lába közül bámult felfelé a tudósra. Lu úgy mosolyodott el, mint akinek roppant nehezére esik nyugodtnak maradni. Nagyot szívott az orrán. Köhécselt.
Ha akarnám, a császár örökké élhetne. De te akkor is meghalnál, Peng.
A majom megperdült, s a fára lendülve, olyan magasra mászott, hogy a fölegyenesedõ Lu éppen szembe nézett vele. A mancsával könyörögve mutogatott. Az öregember az arcát masszírozta.
Kipróbálhatnám magamon, mondta a fejét ingatva.
De nem teszem. Én nem akarok örökké élni, Peng. S tudod, miért nem? Szeretem az életet. Mit kezdhetnék vele, ha nem múlik el?
A majom nyüszíteni kezdett. Nem tudni, honnan kapta elõ, de már a mancsában tartotta a kék diószemet, legkedvesebb játékát. Azt nyújtogatta a tudós felé. Lu szeme csillogott a gyönyörtõl és az izgatottságtól.
Azt mondod, ezt adod érte? Miért akarsz örökké élni, Peng?
A majom felvisított, a szõre szálanként borzolódott. Újra a porba ugrott, átölelte az öregember lábát, csókolta és összenyálazta a görbe lábszárakat. Lu lehajolt hozzá, gyöngéden suttogott.
Jól van, gyere velem, Peng, gyere, szólt a tudós, s lassú, de határozott lépésekkel megindult a palota felé, honnan már üresen zörögtek kifelé a disznószállító szekerek.
Másnap az Elsõ Császár nyugtalanul figyelte Penget. Három küldöttséget zavart el meghallgatás nélkül. Li Sze sem tett jelentést. Egyetlen türelmetlen intéssel még Lut is elparancsolta. A majom a sarokban gubbasztott reggel óta. Ételt nem vett magához. Banánja érintetlenül hevert a tálacskájában. Nem játszott a diószemmel sem, néha megvakarta az oldalát, s egykedvûen bámult maga elé. Tekintetében volt valami lenézõ, akárha mélyen, bár a legkisebb szenvedély nélkül vetette volna meg a világot.
Az uralkodó letérdelt a majom elé.
Beteg vagy, kicsi Peng?
A majom ránézett a császárra, majd lassan elfordította fejét és odébb húzódott.
Beteg vagy, kicsi Peng, de én meggyógyíttatlak, csikorogta maga elé a császár.
A birodalom legjobb orvosait és varázslóit hozatta az állathoz, de a tudósok tehetetlenül ingatták a fejüket, a vállukat vonogatták. Peng tökéletesen egészséges volt, a szíve, a mája és a tüdeje rendben mûködött, meglepõen ép volt a fogazata és a csontozata, erõsek és fejtettek voltak az izmai. A császár dühöngött, rikácsolása végiggurgulázott a félelemtõl dermedt palotán. Peng a császárra pillantott, majd unottan elsétált mellette, s leült a másik sarokban. A császár újabb dührohamot kapott, s megverte az állatot. Ütlegelés közben józanodott ki. A majom, mintha nem érezné a csapásokat, unottan bámult az arcába, s nem menekült. A császár leengedte a karját, és elsírta magát.
Peng, kicsi Peng, bocsáss meg, könyörgött olyan alázattal, mint a birodalom utolsó sírásója.
A majom úgy mászott ki a terembõl, hogy nem is nézett rá. Többé nem ment a császárhoz. Kiült egy ablakba, bámult, átmászott egy másikba, bámult tovább. Nem játszott, nem ugrándozott, nem zaklatta a palota írnokait. A konyha ínyencségei se érdekelték, egyszer úgy találtak rá a szakácsok, hogy üldögélt a marcipánfigurákkal teli kosarak között, de nem nyúlt az édességhez. Megadóan tûrte, hogy aljasságait visszafizessék. Egy öreg titkár, mintha véletlenül tenné, rálépett a farkára. Peng meg sem mozdult. Egy eunuch, akit Peng korábban sokat gyötört, az oldalába rúgott. Peng még csak nem is nézett rá, mintha egyáltalán nem érzékelte volna a fájdalmat. Az ajtónállók a dárdájukkal szurkálták. Peng nem aludt, csak ült és bámult kifejezéstelenül, kicsi pofáján hemzsegtek a legyek. Az égzengés és a vihar, mely után pedig hetekig remegett, nem rémisztette többé. Egykedvûen bámulta a fákat kiszaggató szeleket, az éjszakai eget összekaristoló villámokat, a hó õrjöngõ szakadását. Nem félt a tûztõl, a kutak mélyén csobogó szürke vizektõl. Peng tökéletesen megváltozott, már nem volt rossz, aljas és képmutató, s ha az udvari emberek szóba hozták a viselkedését, hát mélységes zavart és tanácstalanságot éreztek, mert nem találtak megfelelõ szavakat az állat jellemzésére. Peng egyszerûen semmilyen lett, nem volt jó, ahogy rossz sem volt, egyszerûen csak élt, ám mintha a létezés túlfelérõl bámult volna a világra, mint akinek mindegy, mit lát, mint akin nem fog többé a múló idõ.
S aztán egy kora tavaszi napon, körülbelül abban az idõben, amikor egy távoli déli falucska omladozó bambuszkunyhójában a számûzött Lu nyakára hurkolódott Li Sze bérgyilkosának a zsinege, Peng lassan lemászott az ablakpárkányról, végighaladt a folyosón, átvágott az udvaron, belépett a vadállatok termébe, s megállt a párduc ketrece elõtt. A kék diószemet a porba ejtette. Majd egyetlen mozdulattal kinyitotta a vadállat ketrecét, belépett az ajtón, s behúzta maga után.