Azért a rém veled vanNagyvizit Darvasi Lászlónál

- Hogyan érintett, hogy magasan az idén megjelent Trapiti lett az eddigi legsikeresebb köteted? Minek tulajdonítod ezt? Játszik-e szerepet benne a műfaja, az a tény, hogy kiadót váltottál, s bármi egyéb külső szempont - például a kortárs gyerekirodalom reneszánsza?

- Valamikor január végén leültünk Morcsányi Gézával, ő ugye a Magvető igazgatója. Akkor, jó három hónap után, a Trapiti úgy másfélezer eladott példánnyal bírt. E számadatot mindketten némi csalódással konstatáltuk. Nem csak a Trapiti, de a többi ősszel megjelenő gyerekkönyv és egyéb irodalmi kalandozások helyzetét két esemény befolyásolta komolyan a könyvpiacon. Egyrészt a felrobbant Nobel-díj, másrészt a "Hogyan tudok végre kúrni?" -típusú könnyűfogalmazású szakirodalom tobzódása szűkítette azt az egyébként sem túlzottan széles keresleti sávot, amiben mi mozoghattunk. Persze nekem személyesen rengeteg munkám van még ebben a viszonylagosan csekély példányszámban is. Sorra jártam a szegedi iskolákat, Győrtől Debrecenig utazgattam, volt vagy huszonöt-harminc felolvasásom, néha kétszáz gyereknek tornateremben, máskor tíznek a könyvtárszobában. Vagy zuhog a hó, tudod, ez a legutóbbi nagy, februári szakadás, és a szentmiklósi rénszarvashullákon, medvetetemeken a méteres hóbuckákon átvágva is elbukdácsol a netezős kávéházba - megjegyzem, egykori nyilvános toalett volt, de Szabó Tibor barátom mert nagyot álmodni - egy picike testvérpár, hogy megvegye a könyvet, és dedikáltassa. De hogy pl. mi most a helyzet. Kezdődött az áprilisi könyvfesztivál. A királyi televízió lelkesen üdvözli az eseményt, hangzik a felkopf., s hopp, a képernyőn megjelenik egy Harry Potter-borító, és a bemondó hölgy valami ilyesmit mond, hogy ím, a Harry Potter lázba hozta a gyerekeket, és nyit, kérem a könyvvásár, és blablabla. Ezzel indít. De miért indít ezzel? Nem azt mondom, hogy a Trapitivel indítson, de akkor már a mi kutyánk kölykével, legalább.

- Látsz-e arra esélyt, hogy bármely jövőbeli könyved hasonló karriert fog befutni - hogy tehát ekkora példányszámot ér el, s felkerül az összesített tízes sikerlistára, s érinti-e, befolyásolja-e ez a zajos visszhang hosszú távú alkotói terveidet? Egyáltalán: a nyolcvanas évek vége óta pályán levő, ismert, "befutott" kortárs magyar szépíróként mi jelenti/jelentené Neked a sikert? Bővülhet-e szerinted a közeljövőben a könyvről könyvre kitüntetett példányszámokat produkáló írók (Esterházy, Závada, Szabó Magda) köre? "Elbír"-e több kortárs írót is a szűk hazai piac?

- Lesznek meglepetések, folyamatosan lesznek, mert sokan lehetnek ilyen "meglepetés-emberek", és akiről még nem is tudunk, ugye. Ahogy néhány éve Závada Pali is nagy és szép váratlanság volt, és most hasonlóképpen Rakovszky Zsuzsa. Vannak vélemények, miszerint a magyar irodalom virágkorát éli. A németek folyton csodálkoznak, jé, mennyi különböző, érdekes, izgalmas író van tinálatok! De pl. olvassuk el a Népszabadság valamelyik hétvégi mellékletének azon oldalát, ahol Varga Lajos Márton szerkesztő néhány kritikust inspirál arra nézvést, vonnák meg az elmúlt egy esztendő irodalmi mérlegét. A kritikusok megteszik. Aztán van egy kis ollós munka, szabás-varrás tanfolyam, és a végeredmény Varga Lajos Márton ismert rosszkedvét tükrözi, hogy alapjában véve unalmas, szegényes, megalkuvó, bátortalan, ésatöbbi ez az egész. Ez is egy vélemény, és azt se mondom, hogy ne lenne érvekkel megtámogatva. Viszont azt is lehet mondani, hogy vizsgáljuk meg, mondjuk az utóbbi tíz évet, akkor hogyan néz ki az irodalmi baromfiudvar. Van tizenöt-húsz írónév, ezek becsülettel forognak a nyilvánosság ringlispiljén, én körülbelül ennyire teszem a tűréshatárt. Te három nevet említesz, de több van. A magyar irodalom mentális állapota ugyanakkor eléggé leharcolt. Egyszerre sikeres és kiváló írók tudnak hihetetlenül kicsinyesek lenni, például. Nem tudom, lehet, hogy ennek így kell lennie. Látszik továbbá a könyvszakma radikalizálódása, úgy tudnak föltálalni fiatal, névtelen szerzőket, mintha a varázsalmát kínálgatnák.

- Tíz kötet után hogy látod a kánonban elfoglalt helyedet? Mennyiben igazolta vissza, s milyen pontokon befolyásolta könyveid rendszeresnek mondható recepciója a törekvéseidet? Érintett-e mélyen a visszajelzések sorában bármilyen vélemény, segített-e esetleg a kritika?

- Őszinte vagyok, engem olyan nagyon soha nem érdekelt a kánonban betöltött helyem, talán, mert folyamatosan foglalkoztattak, és mert folyamatosan beszéltek arról, amit írtam. Lehet a fejeden korona, de azért a rém veled van. Hozzá akarsz kezdeni egy új regényhez? Olyan, mintha újra kellene tanulnod járni, beszélni, írni. A siker kellemes dolog, mindazonáltal büntet. A siker elveszi a szabadságod. Tudni kell vele bánni, és például nem tud mindenki vele bánni. Azt mondja valaki, és közben sárga az arca, mint a lepisált hó, hogy ó, ez a tag sikeres, mutogat rá ujjal, de közben annak a tagnak hetek óta egyetlen vágya, hogy egyetlen ép, normális mondatban le tudja írni, hogy mi van, és nem tudja leírni, hogy mi van. Csak egy mondat kellene. Amiből lehetne következő. A siker pl. folyamatosan el akarja venni a sorsodat. Beszól, útvonalat változtat, akadékoskodik. Kampányfőnök. Most azt kell mondani. Most meg azt, hogy. Szerintem a legjózanabbul Esterházy Péter bánik a sikerrel. Büszke és figyelmes író. Író kedves, barátságos kritikát alig jegyez meg, ezt tudjuk. Író a rossz kritikát jegyzi meg, a tüskét kihúzza, ha képes rá, a helye beforr, de a folt, a heg megmarad. Nekem jóval több jóban volt részem, mint barátságtalanságban, és ha a hang nagyon barátságtalan, akkor az három napra rendesen lefoglal. De nem többre. Hogy sikeres vagy, vagy sikeresnek tartanak, nem írsz sem jobban, sem könnyebben. Például.

- Kiket érzel magadhoz közel pályatársaid közül és miért? Látsz-e a prózádat illetően rokon törekvéseket, poétikákat, kapcsolódási pontokat?

- Speciel nekem nagyon hiányzik Lengyel Péter. Nem is tudom, hogy lehet így elveszni, már bocsánatot kérek tőle, hogy így mondom. Szerintem Lengyel Péter jöjjön vissza. Az idő lejárt. És hát nagy hiány Mészöly, mint oly sokunknak. A Narancsban egy, máskülönben kedvező kritikát írtak a Trapitiről, amely kritikában a szerző gyakorlatilag Bodor Ádám és Tar Sándor követőjének tekintett. Most erre mit mondjak. Valamelyik nap megbillentem, kis ájulás az önmagát ünneplő hatvan wattos körte alatt, aztán arra ébredtem, hogy Kemény-verset mondanak a televízióban, éjjel volt, úgy két óra, felültem, ültem az ágyban, egy érettségi találkozó története, ültem, és már régóta villódzott a kép, de még mindig csak ültem. Holott a verset ismertem. Azt hiszem, ennek a most negyven körüli társaságnak az egyik legfontosabb könyve a Hideg. Már ha az emberek magukra kívánnak pillantani fésülködés előtt. Szíjj mindig is megrendített, van benne valami hihetetlenül fájdalmas, drámaian repetatív, miközben olyan tereket képes megnyitni, amiktől a lélegzet áll el. Én őt igazán nagy költőnek tartom. Meg persze Borbély Szilárdot is. És sokat várok Grecsó Krisztiántól.

- Novellák, nagyregény, gyerekkönyv, tárcák - ha a korai verseket, a gyerekkönyvet és a drámákat, színházi bemutatóid sorát is ideveszem, akkor nagyjából nincs olyan műfaj, terület, ahol ne mozognál otthonosan. Mi ez? Olthatatlan kíváncsiság, hogy mindenben megmérd, kipróbáld magad? Örök késztetés a váltásokra? Alkotói program, koncepció? Vagy egyszerűen egyik műfaj sem elégít ki maradéktalanul?

- Mindegyik műfaj mást és mást ad. A legtöbbet nyilván a regény adja, mert új nyelvet, új világot ad, egy másik életet ad. A legnagyobb építkezés. Vagy lebontás, persze. A tárca pénzt ad, meg egy másik életből néhány villanást, rövid sétát, amíg elolvad a fagyi, kihűl a kávé, meghámozzák a bárányt. Az ugye alkat kérdése, mennyi mindent tudsz csinálni. Nézd, nem mondom, hogy felhőtlen a viszony ennyi kötelességgel, olykor nagyon, nagyon fárasztó tud lenni a különböző formák közötti vad liftezgetés. A tárca belelő a sötét sarokba, oda, ahol a rémeid üldögélnek, isszák a angyalparadicsomot és a kavargatják a pokolkefirt, rájuk villog kicsit. Szív két tárcatípust művel. Az egyik a Délmagyarországban jelenik meg havi hat alkalommal, ez olyan negyven-negyvenöt sornyi tévelygés, alig több mint ama bizonyos szentséges egy flekk. A másik fajta már közelebb van novellához, őket az ÉS-ben Dérczy Péter gondozza évek óta, aki kedd délben lesz kicsit ideges, amikor még nem látja az anyagot, és emeli a kagylót, hogy, és nem idézem. A gyerekregényt depresszió ellen írtam. És nagyon használt. Mindenkinek szívből ajánlom a módszert. Drámát írni azért jó, mert azt hiszed, kevesebb gondod van a nyelvvel. Nincsen kevesebb gondod, másféle gondjaid vannak vele. De már ez is üdít. Ráérzel a beszélt nyelv takkolós ritmusára, stilizálsz rajta vagy sem, de aztán jön a dramaturg, a rendező, a rendező anyukája, a színházigazgató és mindenki húzat veled, átirat, ráadásul a színészbüfében is hallatlan mélységek tárulnak eléd. Nagy mákony a színház, és jó mákony. És hát ugye vannak a rövidebb prózák, novellák, elbeszélések, most egy kicsit abbahagytam ezt. Nem megy a novella. Vagy nem is tudom, nem akarom, hogy menjen, van bennem valami nyűgös fáradság, és bizonytalanság, hogy minek. Ezt és ezt el tudnám mondani, de minek. Minek mondjam el. Vagy, ha elmondom, mi lesz. Nem érdekel, hogy mi lesz, akkor meg minek. Mert ha elmondod, akkor is ugyanaz van. Hát hiszen nem azért mondod el, hogy valami más legyen, változzon kicsit, más a lélek, az ég feletted, satöbbi?!

- Tudsz-e párhuzamosan, egy időben dolgozni a másfajta kondíciókat igénylő írói terepeken? Tudja-e termékenyen segíteni egyik dolog a másikat, vagy éppen hogy elvonja a figyelem egy részét, szétaprózza az energiát? És látsz-e köztük hierarchiát, értékesebbnek tartod-e egyiket a másiknál?

- Jó, nekem penzumaim vannak, tehát nem hogy tudok, de így kell dolgoznom, akár tudok, akár nem, egyszerre kell írnom mindent, délelőtt tárcát, délben esetleg regényt, este meg színdarabot, éjjel meg adóbevallást. Ezt szoktam meg. Tizenöt éve így csinálom. Nem mondom, hogy mindig jó, de eddig még elboldogultam valahogyan. Most egy kicsit fáradtnak érzem magam, és a lélek fáradsága meglehetősen utálatos állapot. Tárcát különösen a "Délmagyarba" úgy ír az ember, hogy egyetlen tőrdobás az egész, s mivel napilapról van szó, s amint azt tudjuk, a napilap gyár, üzem, szókombinát, úgy a dolog működése bírja a gyors szülés és a hirtelen halál tapasztalatát. Eldobod, kész vége, még utánanézel, talált-e, aztán dobod a következőt. Nagyon szerettem volna már ezekből a "kicsi-szivekből" egy könyvet csinálni, mert látni vélek valamit arról, ahogy az egészet elgondolom, ahogy ez a sok kicsi, töredék, reszli, foltocska és forgács beszél végeredményben ugyanarról és ugyanarról, de több okos, megfontolt ember azt tanácsolta, hogy ne tegyem. Még ne, vagy nagyon megrostálva, és egyáltalán, gondoljam csak meg, hogy minek. Olvas valaki ilyen jellegű kisprózát? Van ennek keletje? Érdekel valakit egyáltalán, hogyan rendezed egybe a disznósajtról, a mennyországról, az íróasztalod állapotáról, a hölgyek nagyláb ujjáról, a virágok beszélgetéséről vagy a postai tollak sorsáról elkövetett alapvetéseidet? Szóval, ezek nekem azért lennének fontosak, mert látom bennük az életemet, vagyis hát Szív életét. De akkor éreztem mégis a legjobban magam, amikor a Könnymutatványosokat írtam. És ezt az érzést keresem újra és újra. Hogy egyszer, Wiepersdorfban leültem reggel kilenckor és délután háromkor álltam fel, mert addig írtam, na, az a jól eső, irtózatos hátfájás.

- Mi dönti el, hogy mibe fogsz bele? Ez egy megfontolt elhatározás? Eldöntöd, hogy most kínai novellákat fogok írni, most pedig nagyregényt, hosszú évekig? S ha már itt tartunk: beszélj, kérlek, arról a regényről, amibe nemrég fogtál bele.

- Nézd, úgy három éve próbálok új regényhez fogni, és nem megy. Olykor, egy-két napra kifényesedik fölöttem a plafon, és akkor hihetetlenül elragadtatott vagyok, hogy aztán, hirtelen átérjek a kubikgödör túlpartjára, és ott porozzon előttem a kietlen szárazföld. Hogy plasztikusan fejezzem ki magam. Sok vázlat van, mindenféle ilyen-olyan kezdemény, terv és ötlet, de valami nagyon hiányzik, nem tudom, mi. Talán valami személyes tét, valami igazi arculcsapás, dráma, tragikomédia. Nézem Rakovszky Zsuzsát, valamit nagyon el akart mondani. Krasznahorkai Lacinak is feltett szándéka, hogy nagyon komolyan elmondjon valamit. Most olvasom Kukorelly Bandit, láthatóan ő is nagyon, nagyon el akar mondani valamit. Mert ugyan jó dolog beszélni, meg fontos is, de mit akarunk elmondani, mit is.

A kínai novelláknál egy novella hozta a másikat, aztán szépen a többit. Gondoltam, legyen egy kínai könyv, kínai drapéria, miközben olyan magyar novellák is ezek.

- Milyennek látod a magyar irodalom intézményrendszerét? Hogy érzed magad íróként az adott publikálási, honorálási stb. feltételek mellett? Tapasztalataid szerint miben más a németországi irodalmi közeg? Mitől jobb ott írónak lenni?

- Amint az látszik, a magyar irodalom intézményrendszere és pl. a folyóirat kultúra vadul kezd a könyvkultúra felé tendálni. Viszont tőkeerős kiadók még mindig nincsenek sokan. Viszont van pénz. Kultúrára az Orbán-kormány alatt is volt pénz, én úgy láttam, csak akarni kellett, hogy legyen. Akarta, lett, és odaadta, ahova adta. Szerintem egy - 1! - átlagos költségvetésű magyar filmből - azért mondom a filmet, mert mintha itt már nagyobb rend és inspiráció lenne az előző évekhez képest - bőven derűt és boldogságot lehetne varázsolni a magyar irodalom arcára. Nagyon röviden vázolom, mire gondolok. A felelős minisztériumban egy vagy két ember azzal is foglalkozna, hogy olyan városokban, pl.. ahol színház is prosperál, kérnének az önkormányzattól egy éppen üresen álló lakást, szoba, konyha, tévé, ágy, hűtő, íróasztal, és ide két hónapig, fél évig, egy évig odaköltözhetne egy magyar író, szerkesztő, literátor. Hétvégenként meg elmegy. Haza megy. Vagy meglátogat egy másik írót, írónőt. Na és kapna, mondjuk, havi háromszáz nettót, pusztán azért, hogy dolgozzon, írjon regényt, novellát, szonettkoszorút, esszékönyvet, tanulmányt. Mondjuk, lenne tizenöt-húsz ilyen ösztöndíj, száz-százötvenmillió forintból meg van oldva a dolog, mert az igen helyes, hogy a könyvkiadást támogatni kell, de nézd végig, alig van olyan magyar író, aki megengedheti magának a luxust, ami egyébként nem luxus, hogy egy nagy, komoly, vállalkozására koncentráljon kizárólag. Vagy aki megengedheti, azért engedheti meg, mert sikeres külföldön is, vagy sokat szerepel a képernyőn. Mindig mást is kell csinálni, sok mást, sok kicsi kapavágást. Abban van segítség, hogy kiadják az ürge könyvét, abban már kevésbé, hogyan, milyen körülmények között írja meg. Ezek az ötvenezer forintos ösztöndíjak igazából nevetségesek és megalázóak. Értem én, hogy egy filmforgatókönyv komoly dolog, csak azt nem értem, hogy miért lehet hatszor, tízszer többet keresni vele, mint egy regénnyel. Mert körülbelül ez az ábra.

- Keveset tudni németországi megjelenéseidről. Hány könyved is jelent meg pontosan? Kik fordították, s milyen volt a recepció?

Van énnekem egy kitűnő német lektorom, Kathariana Raabe, akinek a meglehetősen intenzív német jelenlétet köszönhetem. Ő először a Berlin Rowohlt Verlag-nál dolgozott, az első novellás kötetem náluk jelent meg, aztán, miután Katharina átigazolt a Suhrkamphoz, magával cipelt engem is. Ott jelent meg a Könnymutatványosok, idén a kínai novellás könyv, és még ebben az évben kiadják a Szerezni egy nőt című novellás kötetet is. Hát így van ez. Ez a felhozatal. Katharina nagyon figyel rám, és ez nekem például egy irodalmi lottóötös. Csinált nekem egy holland fordítást is, Van Gennep, és egy franciát is Actes Sud. Ösztöndíjakat szerzett, dicsért, kért, ösztökélt, nyugtatott, vendégül látott. Az első könyvemet Relle Ágnes fordította, ő Münchenben él, a másik fordítom egy nagyon kedves osztrák fiú, Magyarországon él, Heniz Eisterer. Most mit mondjak? A Suhrkamp a német irodalomban nagyon jól hangzó név. Így a kiadványait is kitüntetett figyelemmel kezeli az a fajta kritika, ami egyébiránt nálunk nincs, nem létezik, négy-hat flekk a napilapban, esszéjelleg, figyelmesség, felkészültség és éleslátás, satöbbi, és hát a legnagyobb német lapokban írtak, többnyire kedvező dolgokat pl. a Könnymutatványosokról.

- Törökszentmiklós, Szeged, Budapest - ha a berlini DAAD-ösztöndíj időszakát is ideveszem, négy városban éltél eddig huzamosan. Milyen a viszonyod ezekhez a városokhoz? Fontos-e, hogy hol él az író? Inspirál, vagy befolyásol-e bármilyen értelemben a közeg?

- Törökszentmiklós: itt szeretem a legjobban a földet, a föld szagát, a port. A legnyugodtabban alvások. Meg a legjobbak a hajnalok, dérvirágos téli hajnal, vagy nyári hajnal, egyre megy, viszont, nem lehet dolgozni. Néhány napja volt egy fantasztikus álmom. Miklóson az állomást az Almássy utca köti össze a négyes főúttal. Azt álmodtam, hogy Miklóst, az egyébként pangó, egyre inkább leszakadó várost újjáépítik, és pl. a Tavasz ábécé helyén hatalmas üvegpaloták ragyogtak, az utcát diszkövekkel rakták ki, és ettől az egésztől valahogy rettenetesen boldog voltam, és egyszer csak jött Balog Józsi barátom, és akkor meghallottam, hogy a fecskék csicseregnek. És a fecskék valóban csicseregtek, mert a bejárati lámpabúra fölé költöztek a szegedi lakásomban és a fecske anyagcsere nagyon komoly dolog. Szeged hihetetlen hely. Ez a város egy nagyon fényes és nagyon puccos odu. Egy lyuk szépen bevilágítva, jókora mennyiségű kicsinyességgel, irigységgel, tehetségtelenséggel, és pl. nem tud hármat lépni az ember. Nincs elég hely három normális, emberi lépésre. Mert ha hármat lépsz, máris kint vagy a városból. Csak toporogsz, araszolsz. Idetopog-odatopog a tag, a neve Szív Ernő. Szeged nagyon nehezen engedi meg annak, hogy szegediként érezzen, aki nem tősgyökeres. Egy kicsit mindig jöttment maradsz, ami, egyfelől sértő is lehet, másfelől azonban roppant helyénvaló, mert hiszen. Lejönnek szellemi emberek, akik Budapesten egy felvonuló tömegből se ismerne meg senki, és zsumm, lerabolják. Szeged meg adja a pénzt. Tessék, tessék, művész vagy, valósítsad meg szépséges álmaidat. Viszont itt élnek a legrégibb jó barátaim. És bizony sok barátom van, megy az ember az utcán, és megfogják a karját. Megérintik. Budapestet egyre jobban kedvelem. Korábban mindig féltem feljönni, zavart a nyüzsgés, meg nagyon hiányzott a négyes metró is, aztán megszoktam, mert ha mindent nem is, de a jót meg lehet azért szokni. És Budapestben rengeteg jó dolog van. Jó volt dolgozni a Radnóti Színházban, meg hát lakni Závada Palinál, meg egyéb, nagyon személyes ügyek. Futni a Margitszigeten, jó, mondjuk, minden második lány lehagy, elmegy, mintha a szépkörmű, Ottey kisasszony lenne, aki még negyven évesen is játssza a szelet. Azt is mondhatom, hogy Budapestnél szebb várost még nem láttam az életemben. Szebb, mint Párizs, bocs. Mi az, hogy szép egy város? Budapest szépségében az a jó, hogy miközben látod a helyes, izgalmas, iróniával vagy pátosszal átitatott arányokat, érezheted, hogy te is a látvány teljes jogú része vagy, részese vagy aránynak, távlatnak, mintegy harmonizálsz azzal, amit szájtátva vagy csöndes elragadtatással nézel. Harmonizálhatsz! Szegeddel kapcsolatban ilyet nem érezhetsz. Ballagj ki a Dóm térre, nyomban megtudod, mi a magány. Zörögjél végig a Kárász utcán, és nyomban megérzed, mi a szűkösség. Ugyanakkor én azért szeretem Szegedet. Na jó, az újszegedi park például, ott azért történik egy-két esemény fával, földdel, éggel. A kilencvenes évek közepétől járok ki Berlinbe. Ha úgy veszem, a szemem előtt nőtt össze a két városrész, épült fel az új, egyesített Berlin. Ha eltelik néhány hónap, annyira hiányozni kezd, hogy összekaparok egy kis pénzt, és kimegyek.

- Spleen, sötéten látás, melankólia. Műveidnek kétségkívül van effajta színezete. Mi tehet boldoggá ma egy művész-értelmiségit? Léteznek-e egyéni, magánéleti boldogság-stratégiák?

Azt hogy boldoggá mi tesz bárkit is, művész-értelmiségit, szerintem hagyjuk. Mindenesetre az már igen jó dolog, ha tudsz dolgozni. Hogy, mondjuk, megnő benned a kedv, ötlet ötlet hátán, ontod a jegyzeteket, nem tudod, mi az a radírgumi. Én némelykor hajlamos vagyok elfelejteni, mennyi jó és fontos élmény ér. Hogy mennyi szerencsés esemény kegyeltje vagyok. Sajnos. De ha végképp nagyon rossz, akkor el kell menni futni. Nem is így mondom. Futni mindig el kell menni, rendszeresen. Amint azt a hittanórák végett jól tudjuk, a futást nem szereti az ördög, a táncot igen, nem a lassút, hanem a pörgetőset, viszont a futást ki nem állhatja, ezért heti két-három alkalommal dorkót kell húzni, meg klottgatyát, és bele kell kocogni a világba. Értem én a Litera főszerkesztőjét, hogy füstölgő pipát tűzünk a szomorú arcba, és kiülünk a kertbe hallgatni a kismadarak üvöltözését, de akkor az Ördög is velünk marad. Különben is, az hogy mit jelent ez az egész, miképpen, milyen szeretettel, erővel, akarással vagy benne, akkor derül ki egyértelműen, ha valami, vagy valaki el akarja tőled venni. Rád szól a sors, kamerád, tégedet kihúztalak, na csomagoljál szépen. Nézzük csak meg, hogy Baka Pistánál, Petri Györgynél vagy Orbán Ottónál milyen lenyűgözően nagyszabású végjátékokat, ha lehet ezt így mondani, produkált.

- Hogyan érzed magad a mai Magyarország politikai közegében? Megrögzött újságolvasóként, hírműsor-függőként, mennyiben érint a napi politika?

Kötelességtudóan szavazok. Tizenakárhány éve ugyanazokra szavazok. Konkrét politikai publicisztikát nem nagyon írok, ha mégis az életmód rovat, sport rovat az És-ben, némi közéleti felütéssel, de nem túl erőszakosan. Hogy is mondjam, nálam a narancs narancs maradt.

- Mit mondott Áron a Trapiti mottójában feltett kérdésedre?

Tessék megnézni a mottó alatt.