Csin Akadémiarészletek

A Csin Akadémia Jogi Archívumából

A Csin Akadémia Jogi Archívumában, az úgynevezett családjogi részben találhatunk arra a történetre, amelyet "A halott feleség" címszó alatt jegyeztek be az Akadémia dokumentátorai.
"Ven kézmuves néhány nappal a Családi Ünnep elott bejelentést tett, miszerint eltunt a felesége, Hua Ho. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy elrabolták, vagy hogy bárminemu eroszak történt volna. Hua Ho kedves teremtés volt, s köztudottan példásan élt az urával, Ven mesterrel. Az ünnep eltelte után alig egy héttel niejangi lókereskedok köpködték szét a hírt, hogy a szomszédos faluban egy másik kézmuves udvarán - neve Han mester - friss sírhant domborodik, holott Han magányos és mogorva természetu ember volt. Ven kézmuves maga sietett az említett házhoz, s legott kérdore vonta Han kézmuvest, miféle embert rejt a sírhalom. Han mester készségesen válaszolt. Asszony nyugszik a sírban, egy gyönyöru teremtés, akit az udvarán talált néhány napja, éppen a Családi Ünnep délelottjén. Ilyen és ilyen öltözékben volt ez az aszszony, tudakolta remegve Ven kézmuves. S mert igenlo volt a válasz, néhány mondatban leírta a felesége külsejét, a ruházatát, amelyben eltunt, halovány arcát, állán a félhold alakú forradást, melyet egy fölpattanó cserépdarab okozott. Minden pontosan egyezett.
Ven feleségét Hua Ho-t takarta a sírhalom. De még nem volt vége Ven mester megpróbáltatásainak. Han mester ugyanis nem szolgáltatta vissza a halottat, a sír közelébe se engedte Vent, elébe állt, a karját szorongatva tartotta vissza. Mint mondta, az ég küldte az udvarába az asszonyt, s ahogy térdelt a halott elott, elobb zavart és félelmet érzett, ám ahogy tovább bámulta az arcát, lassanként megértette, ez a no az, akit egész életében keresett, orá vágyott, ezért élt egyedül, ezért nem fogadta el tehetos özvegyek, sóvár énekesnok, vagy fiatal lányok ajánlkozását. Tudta, hogy ez a no egyszer az élete részese lesz, s lám, o maga jött el hozzá. Ven kézmuves földúltan távozott, s még aznap bejelentést tett a Csin Akadémián.
A Csin Akadémia vizsgáló bizottsága megnyitotta sírt, a holttestet kiemelték, s így megállapíthatták, hogy Hua Ho asszony nem eroszak áldozata lett. A halál okát azonban nem tudták kideríteni. Az asszony köpenyére, valamint a topánkájára tapadt fehér por azonban kétséget kizáróan Lao Szu útjáról származott. Vagyis Hua Ho asszony Lao Szu titokzatos útján jutott el Han kézmuves udvarába. A Csin Akadémia Bírósága ezek után meglepo, habár feltétlenül igazságos döntést hozott. Hua Ho továbbra is korábbi férjének, Ven mesternek a felesége, ám a sírja, tiszteletben tartva az elhunyt asszony titokzatos szándékát, Han kézmuves udvarán maradjon. A peres felek, mást nem tehetvén, belenyugodtak a döntésbe."
A Csin Akadémia egyik jogásza a következo megjegyzést fuzte a történethez. Halványpiros tintával rajzolta a betuket, feltehetoen idos ember volt.
"A gyászoló Ven kézmuves eleinte minden héten elutazott Hua Ho sírjához, Han kézmuves udvarába. Majd mind ritkábban jelentkezett, aztán már csak évente egyszer rázta meg a kerítésre akasztott rézkolompot, hogy a sír megtekintése után sietve távozzon. Végül örökre elmaradt, holott nem halt meg."
A Csin Akadémia Képeslap-gyujteményébol

A "Kutyavadász" címu képeslap hevenyészett leírása: Fehéren ragyogó, kavicsos út kanyarog az enyhén lejto dombháton. Az úton tömzsi, széles pofájú figura közeledik. Egyik kezében bot, a másikban állatkoponya. Semmi kétség, egy lajongi kutyavadászt látunk. Nem tudjuk, honnan indul, és nem tudjuk, merre vezet az útja. Az Akadémia archívuma nem közli, melyik évbol származik a tusrajz. A dombon nyírfák és pöszmétebokrok. A képen osz volt. A képeslap hátuljára a következo volt írva:
"Ha elmentem, megjövök újra. Ha megjöttem, elmegyek megint. Négy kutyát követek, akik négyfelé futnak elolem."
"De kinek küldték ezt a képeslapot, uram?", olvashatjuk a képeslap mellé tuzött akadémiai cédulán.
"Most, hogy megkérdezted, már neked is!", illesztették mellé a választ.
A Csin Akadémia kedvenc színe

"Mi a Csin Akadémia kedvenc színe?"
A kérdés az Akadémia egyik névtelen látogatójától származott azon a napon, amikor váratlanul elsötétült az ég, akárha a Mennyek Ura fújta volna el a Nap fényét. Csak a csillagászok ünnepeltek, vad kiáltozás és kolompolás hallatszott az Akadémia épületének abból a részébol, ahol ok éltek és dolgoztak. Mi a Csin Akadémia kedvenc színe, kérdezte tehát a látogató a váratlanul szétömlo sötétségben. Az emberszín, halotta a választ, s közben érezte, hogy megfogják a torkát.
A Csin Akadémia története

A Csin Akadémia alapításának napján a munkatársak hozzákezdtek egy meglehetosen hosszú és körülményesen araszoló történet fölmondásához. Ez a történet nem más, mint az Akadémia története. A Csin Akadémia erre hivatott dolgozó szobájában mindig ül egy hivatalnok, és mesél. Néha olyan egyedül van, hogy fázik a homloka. Néha egyetlen embernek mondja, aki pedig az ellensége. Néha rajongók és lelkes tanítványok veszik körül, miközben a Csin Akadémia orségének kell csitítania az épület elott tolongó kíváncsiskodókat. Valaki azt kiáltja az ablak alól, hogy: "Csak akkor igaz, ha én is hallom!". Nevetés, lábak dobogása, éljenzés, taps, pfujolás, a téren vak elefántot vezet át egy fiatal lány. Mesélnek a Csin Akadémia dolgozószobájában, s közben az ajtó mellett megszül egy soha nem látott no. Kivisznek egy merev, szederjes testet, bilincsek csörögnek, pénzt osztanak, néha kérdoív jár körbe, összevesznek, melyiküké a fecskék röpte, kinek hull a hó, böjtölnek, imádkoznak, egymás testét tapogatják lázasan, de a történet csak halad, araszol tovább. Senki sem tudja, hol van a Csin Akadémia történetmondó szobája. Azt sem tudják a munkatársak, melyik pillanatban jön el az o idejük, amikor mesélniük kell.
Akkor mi az, amit lehet tudni?
Hogy mindenkinek mesélnie kell egyszer!
A legrövidebb novella

A Csin Akadémia a Patkány Évében megjelentetett irodalmi antológiájában található egy publikáció, amely "A legrövidebb novella" címet viseli. Az írás teljes terjedelmében így hangzik:
"Az ember meghal."
A Csin Akadémia tudósai az íráshoz a következo lábjegyzeteket fuzték:
1. Nem túlzottan szellemes. De ha már itt tartunk, nem inkább az Én szót kellene a legrövidebb novella szövegtestének választani?
2. Válasz az elso megjegyzésre. Tévedsz, uram. Az Én szó nem novella, hanem vers. Költészet. Ezt még az Akadémia kisiskolásai is tudják.
3. Uraim, fogadjuk el, létezik az a novella, amelyet a legrövidebb novellának nevezhetünk. De bizonyosak lehetünk abban, hogy meg is írták már?!
4. Tisztelt kollégák! Tegyük föl, "A legrövidebb novella" címu novella valóban a legrövidebb novella. A kérdés csak az, hogy helyénvaló-e a szövegtestben kifejtett állítás? Gondolkozzanak el, kérem, az én változatomon.
"A legrövidebb novella" (cím)
"Mindig a másik hal meg." (szövegtest)
A Csin Akadémia padja

A Csin Akadémia Vendégkönyvének a 4515-ös számú bejegyzése:
"A Csin birodalom egyik tartományának kies szegletében van egy pad, amelyen ember nem ült még, és nem is fog ülni soha."
A 4516-os számú bejegyzés reflektál az elozore:
"A Csin birodalomban van egy pad, amelyen egyetlen egy ember ült eddig. Én!"
A 4517-os megjegyzés azonban így hangzik:
"Már nincs meg az a pad!"
A Csin Akadémia Vendégkönyve

A Csin Akadémia Vendégkönyvének ötlete Pao tanítótól származik. A remete a Hua-san hegyei közt élt, barlanglakó és megveszekedett embergyulölo volt. Egy különösen forrónak ígérkezo nyári napon az Akadémia munkatársai meglepetten vették észre, hogy Pao mester az Akadémia elott toporog, s bár az épületbe betérni nem hajlandó, láthatóan határozott cél vezérelte idáig. Elébe járultak tehát. Amint Pao mester meglátta az elosieto hivatalnokokat, ábrázatát dühös megvetés gyurte össze. Még a botjával is feléjük sújtott. Az Akadémia munkatársai kissé viszszahúzódtak, majd ámulva tapasztalták, hogy Pao mestert Lao Szu útja vezette a Csin Akadémiához. Az út fehéren kanyargott a remete háta mögött. Pao mester gúnyosan mustrálta a hivatalnokokat, közben az orrát túrta, majd leült a legközelebbi bambuszfa árnyékába, és nagyot szellentett. Erre a hivatalnokok is leültek, igaz, ok a forró napon, a fölhevült porban, hólyagosra égette tar fejüket a Nap. Pao mester csakhamar elszenderült. Horkolt, kiáltozott és rugdalózott álmában. Böfögött, szellentett, harákolt, köpködött. Odasettenkedett hozzá egy kóbor kutya, megszaglászta, és nyomban tovaügetett. Az Akadémia hivatalnokai türelmesen vártak. Szomjasak és éhesek voltak, de kitartottak. Pao mester egyszerre fölébredt, morogva nyújtózkodott, majd fájának törzsét levizelte. Aztán meghatározhatatlan állagú táplálékfélét kapart elo a rongyai közül, és falni kezdett.
Hülyék, mondta a Csin Akadémia hivatalnokainak.
Bolondok vagytok és semmirekellok!
Három napon keresztül tartott a tortúra. Az Akadémia hivatalnokai félholtan hevertek a porban, és dideregtek a szomjúságtól. A negyedik nap reggelére Pao mester eltunt. Csupán néhány rongydarab, ürülék, megbarnult káposztalevél maradt utána. A hivatalnokok visszatámolyogtak az Akadémia épületébe, s megtanácskozták, mi lehetett a jó Pao mester látogatásának a célja. Furcsa mód mindenben tökéletesen egyet értettek, ez pedig, enyhén szólva, nem volt szokása a Csin Akadémia munkatársainak. Pao mester azt üzente a látogatással, hogy a Csin Akadémia alapítsa meg a Vendégkönyvét. A remete az elso bejegyzést is megadta.
"Hülyék vagytok, ostobák, bolondok, semmirekellok!"
Egy renegát, tehát mégis csak ellentmondó hivatalnok, nyomban a Vendégkönyv elott kanyargó sorba állt, hogy a véleményét kifejthesse. Viszonylag gyorsan, a 113-as sorszám alatt jegyezték be a véleményét: "Tisztelt uraim, kedves munkatársak! Nem gondolkodtatok el azon a lehetoségen, hogy Pao mester inkább Vendégkönyvünk legutolsó mondatait közölte volna?"
A Csin Akadémia a megvilágosodásról

Szen jóravaló, kedves hivatalnok volt. Már fiatal korában azzal a fontos feladattal bízta meg az Akadémia, hogy számolja az udvara fölött elvonuló mandarinkacsákat. Szen évekig példásan ellátta a munkáját. Aztán férfikorának delelojén, egy borús oszi délelottön besétált az Akadémiába, és kijelentette, ezennel felhagy a mandarinkacsák számolásával. Saruja fehérlett a portól. Mit akarsz tenni, kedves Szen, kérdezték rémülten a hivatalnokok. Rigókat fogok számolni, válaszolta komoran Szen, majd hazaindult, s ígéretét beváltotta. Haláláig számolta az udvarába tévedt rigókat.
"Meddig jutott?"
"Valamennyivel kevesebbig, mint a mandarinkacsák számáig."
A Csin Akadémia Könyvtárának egyik könyve

A Csin Akadémia könyvtárában nyilvántartanak egy könyvet, amelyet még senki sem olvasott. Nincs ez a könyv betiltva, sem pedig elrejtve. Egyszeruen nem találják.
Megjegyzések, lábjegyzetek, melyeket e könyv kapcsán tettek a hivatalnokok:
"Én sem találom."
"Én nem is kerestem!"
"De még keresheted, uram!"
"Mirol szól az a könyv? Rólunk?"
"Rólad is szól, és rólam is, uram. Arról is szól, aki keresi, és arról is szól, aki eszébe soha nem veszi."
A Csin Akadémia és a pénz

Egy napon meg kellett határozni, miféle viszonyban áll egymással a Csin Akadémia illetve a pénz. Nem feltétlenül a legjellemzobb, mindenesetre tanulságos Haohun esete a pénzzel. Az Akadémia hivatalnoka könynyelmu életvitele miatt megszorult, azonban hiába kért kölcsön a szüleitol, a szomszédjától, a felesége apjától, egy uzsorástól, magától az Akadémiától, már senki sem segített rajta. A hivatalnok végso kétségbeesésében Istentol kért kölcsön, mire a Mennyek Ura derusen azt kérdezte tole, hohó, de ki vállal teérted kezességet, kedves Haohun. Szél számolta a bóbitákat a közeli nádasban. Egy vadkacsa fölrebbent, s kácsogva odébb szállt. Tavasz volt, már szirmoztak a cseresznyefák. A hivatalnok, Haohun, némi tunodés után azt válaszolta, ha te adsz nekem kölcsön, akkor a kezes is te magad leszel, Uram.
A Csin Akadémia Várószobája

Fényesre koptatott rózsafa padok, szantálfa székek, néhány üldögélésre alkalmas farönk, rojtos szonyegek, a szolgák naponként cserélgetik az ivóvizes vödröket, ilyen ez a várószoba. Tálcákban kenyeret, rizst, zöldséget hoznak idonként. Az Akadémia váróhelyisége bárki elott nyitva áll. Néhány vendég olyannyira megszokta, hogy ha szólítják, akkor sem mozdul, marad a Várószobában, míg érte nem jönnek a halottszállítók.
A temetokereskedo

A Csin Akadémia egyik birodalmi riportjában beszámolót olvashatunk Hupej kereskedorol, aki az emberek közötti cserekapcsolat egy meglehetosen szokatlan válfajára szakosodott. Hupej úr ugyanis temetokkel kereskedett. Hosszas alkudozások, korrupció, hízelgés, fenyegetés, s egyéb nemtelen hatalmi eszközök alkalmazásával elérte, hogy a kiszemelt temeto földjét eladják neki. Hupej célja ismeretlen volt. Annyit lehetett tudni, ha egy temeto megtetszett neki, a földje rövidesen az övé lett. Tündöklésének csúcsán több száz temetot mondhatott magáénak. Gazdag volt, befolyásos, kegyetlen és érzelgos. Némelyik ágyasát halálra használta, és aztán sírt, mint egy gyerek. Gyermekeit verte vagy mézben fürdette. Amikor úgy tunt, hogy a csúcsra ért, Hupej váratlanul eladta a legkedvesebb temetojét, ahol hosök, bátor katonák, híres hadvezérek nyugodtak. A pénzt elkótyavetyélte. Aztán eladott egy másik temetot, és megint egy másikat. A Csin Akadémia munkatársai ámulva figyelték Hupej úr muködését. Végül már csak egy temetoje volt a kereskedonek, udvartartása szétszéledt, hitelezok zaklatták. Hupej úr némi alkudozás az utolsó temetojét is eladta, de egy gödröt még megtartott a földjébol.
A Csin Akadémia írnokot küldött Hupej úrhoz, tudakolja meg a fiatal munkatárs, mi az oka a kereskedo furcsa viselkedésének. A kereskedo meghallgatta a kérdést. Aztán elmosolyodott, s a vállát megvonva csupán annyit mondott, hát hiszen az, hogy holnap meg fog halni. És Hupej úr másnap reggelre valóban meghalt.
Panasz

A Csin Akadémia kiegészítése Caj Jen költono Panasz címu verséhez: "Nem találtunk okot, hogy megváltoztassuk Caj Jen elégiájának a címét, mert helyénvalóbb címet mi magunk se találhattunk volna. A Csin Akadémia úgy véli, hogy az ember alapvetoen panaszkodó lény. Caj Jen egy bölcs lánya volt, s mert az apja írástudóként szolgálta Han fejedelmet, a kislány gyermekkorában gyakran az apja tenyerébe bámult, hogy megtudja, miféle sorsot szánnak neki az ég feletti erok. Amikor a virágzó Han birodalmat szétzúzta Tung Cso hadúr rettenetes serege, Caj Jen már tapasztalt no volt, túl egy sikertelen házasságon, túl a túlzott reményekbe vetett hit elpárolgásán. Az emberben megno a türelem arra is, hogy köveket és száraz ágakat bámuljon. Borzot látni a szomszéd házának tetején. A bambusz hajladozik a gyönge szélben, s egy patak prüszkölo sodrásában letépett szirmokat visz a víz. Caj Jen eltemette az urát, aki nem nemzett neki gyermekeket, s aki a halálos ágyán azt mondta, az ember nem érthet a halálhoz, csak a meghaláshoz. Tung Cso hadúr kifosztotta a fovárost, a régi rend írástudóit megvakíttatta, a kereskedoket megfélemlítette, majd miután az ellene támadt seregekkel nem bírt, keletre vonult, s magával hurcolt mindent, ami mohó tekintetének fényébe belefért.
Caj Jen fogságba kerülve is csak annyit konstatálhatott, hogy a múlt bárhová utánunk jön. Tung Cso hordái falvakat és mezoket perzseltek föl haladtukban, rabszolgákat ejtettek, s az "Öt Majom" hágónál egy öreget úgy lógattak fel fejjel lefelé egy hajladozó ágra, hogy a nyomorult arcát elérhették a kutyák. Amikor a kegyetlenség leleménnyel társul, közel járunk a muvészethez.
Caj Jent, a fiatal özvegyet is elhurcolták, talán mert no volt, talán mert fiatal volt, talán mert a tekintete képtelen volt leplezni az elszántságot egy jobb, boldogabb életre. Tung Cso lovasai levágott emberfejekkel díszítették a lovaikat, s a megrakott szekér mellett botladozó Caj Jen addig bámult egy fiatal harcos tágra nyílt szemébe, míg az le nem köpte ot. A lányt útközben többször megeroszakolták, meztelenre vetkoztették, a hasát dárdahegyekkel bökdösték, csalánnal verték. Caj Jen megismerte a gyulöletet is. Az tartotta benne a lelket, hogy elképzelte kínzóinak a halálát. Az a vidék, ahol Caj Jen végül nyugalmat lelt, kietlen pusztaság volt, barbárok, vad törzsek lakták. Caj Jen túlélte a vándorlást, túlélt néhány mérges lázat, puffadást, kígyómarást, vére megromlását. Végül megállt elotte egy férfi, és azt mondta neki, látott-e már patkányfészket. Caj Jen két gyermeket szült ennek a férfinak, aki kézzel is megfogta a patkányt, de soha nem bántotta ot. A számuzetés tizedik évében diplomáciai küldöttség érkezett a Han fejedelemségbol. To Csung hadúr hírnökei másnap szétkürtölték a hírt, hogy néhány fogoly hazatérhet. Caj Jen remegett, magához szorította a gyermekeit, akik hasonlítottak az apjukra, de úgy is tudtak énekelni, ahogyan o az anyjától tanulta. Két év alkudozás után kialakult a hazatérok névsora. Caj Jen köztük volt, ám a gyerekeit nem vihette. Vagy marad, vagy egyedül tér vissza szüloföldjére, a rokonaihoz, szüleihez, barátnoihez, akikrol tizenkét esztendeje semmit sem hallott. Caj Jen a távozás mellett döntött. A férfi, aki a férje volt, nem szólt, csak állt, nézte ot. A gyermekei jajongva kérlelték, ne hagyja el oket. Caj Jen halkan ismételgette, mennie kell, mennie kell. Ne menj, anyánk, kérlelték a gyerekek, ne menj. Mennem kell, mondta Caj Jen, és bámult a néma férfi tekintetébe, aki a férje volt. De már nem nézett vissza, amikor elindultak a tevék. Nem nézett vissza, mert belehalt volna. Miután átkeltek az "Öt Majom" határhágón, Caj Jen elvált a többiektol, s egy kísérovel délnek indult. Kíséroje fiatal katona volt, nem igen mutatott érzelmeket. Itt érkeztünk el történetünk végéhez. Nem kívánjuk különleges eszközökkel ábrázolni a hazaérkezés pillanatát. Amikor az asszony kikanyarodik az erdobol, rálát a falura. Nem, nem lát rá. Mert nincs már falu. A házak romok, a kertek bozótosok, és dögszag terjeng. Az ég közel van, mint egy végtelen, szürke mennyezet. Caj Jen faluját lerombolták, rokonainak csontja szétszórva hever az árokparton, az utak mentén, a kerítések tövében. Caj Jen hozzájuk tért haza, majd Panasz címmel írta meg a fájdalmát.
Fölhívjuk még egy momentumra a Csin Akadémia tisztelt látogatóinak a figyelmét. Caj Jen kíséroje, a fiatal férfi, egyszerre csak megragadja a zokogását magába nyelo aszszony karját, s hátra mutat. Caj Jen megfordul, és a szeme lassan szokja meg a látványt. Fehér, apró kavicsos út kanyarog mögöttük. Vagyis Caj Jen is Lao Szu útján érkezett meg a szüloföldjére."

A januári Jelenkor folyóirat adott eloször hírt a Lao Szu útjáról, illetve az út természetét kutató, s az úttal kapcsolatos emberi történeteket összegyujto, azokat elemzo Csin Akadémiáról. Lao Szu útja a Hadakozó Fejedelmek korában indul el. Lao Szu útja éppúgy vándorol, akár az ember. Fehér kavicsokkal fölszórt út, mely hol délen, hol meg északon tunik fel. A Jelenkor folyóirat közléséhez tartozott egy mottó is - M. M. -, amely a közelmúltban elhunyt nagy magyar íróra utalt.