Darvasi László: Egy háziorvos följegyzéseiből

Vannak ezek a szép, télvégi napok, amikor még nincsenek kikúrva a fenyők, és a reggeli ég kékjét Las Vegasban is rulettezhettük volna. Én már rendelőmben, munkára készen, nőm töltött káposztát főz, első gyermekem, ki szintén orvos, egy norvég olajfúrótornyon ügyeletes. Cseteltünk hajnalban, mint megtudtam, Olafson fúrómester szorulása a múltté, és most boldogan fossa tele az Óceánt. Fiam egy hét után keres annyit, mint én egy év alatt. Gimnazista kislányom mostanában tüntet, néha elébem áll, és csak néz, fürkész áthatóan, de nem szól, mire én, várjál csak, kislányom, ez nem olyan egyszerű, mire fordul, s megy, mint Madamme Pompadour a királyi kifutóra.
Honnan tud ez tüntetni?
Én erre nem tanítottam.
Még hallom, ahogy becsukja az ajtót, s mondja, jaj, bazd meg, apa, bazd meg.
Talán igaza van. Születhettem volna Felcsúton vagy egy kollégiumi szobában. És akkor.
Na, akkor.

Mondom, munkára készen állok.
És tényleg, kopogtatnak, akár egy rossz, kiszámítható filmben,
Mondom, szabad.
Erre persze semmi.
Mondom, szabad.
Ajtó éppencsak nyílik, ismerős fejet látnék a nyílásban, puffadt, gyűrött, megviselt arc, ámbátor kedélyes is. Megnyerő. Tekintetében semmi kimért tisztaság, annál több árnyalat, mélység, zavar, és korlátlan mélabú.
Így, ennyit első látásra máris kijelenthetek.
Egyszóval paciens érkezett, s hamar kiderül, nem is akárki.
Mondom, szabad.
Nem szabad, mondja ő, s mint aki máris otthon van, rendelőmbe lép.
És folytatja.
Mondja csak, doktor úr elébb, hogy rend. Érti? Hogy rend, rendben, rendesen. És aztán, majd, valamikor, egyszer, kik megérdemlik, kiknek jár, kik ráérnek, mert jó helyen állnak, ülnek, térdelnek, és kúsznak-másznak momentán, hát szabadok lehetnek. Szabadok. De nem mint a madár, bazdmeg, doktor úr, ezt már végképp hagyjuk.
Úgy érti, szabadok, mint a kutyák?
Vehetem így is, akár.

Na, gondolom, ez kemény, lesz. De hát mikor nem az. Tudjuk jól, az élet van, és mindig mást akar. A betegség nem sokat akar, csak amit igen, azt nagyon. Magát akarja. Majd pedig a maga végét, hol ő, ki eddig csak herceg, vagy afféle ármányban megbölcsült kancellár volt, egyszóval alattvaló, megkoronáztatik. És lapátolható az ünnepi sírgödör.
A betegség okos. Nagyon okos. És nem csak okos, de ravasz, számító, kitartó, kreatív, hálás. A betegség hívő. Társasági lény. És nem állapot, mint az egészség, hanem esemény.

Üljön le, kérem.
A székre ereszkedik, küld egy félmosolyt. Ezúttal magam írom a kórlapot, két ujjal gépelek. Asszisztensem, Irénke vidékre utazott a szüleihez, mint minden évben, karácsonyozni, ahol, immár tradicionálisan verekszik össze a család apraja és nagyja. Most ápol, borogat, sínbe rak, sebkötöz. Súlyos sérült csak egy van, a komondor. Beszökött a házba, hát megverték őt is. Még szerencse, hogy nem fizetnek utána adót, elég fizetni az állatorvost, ki, mert vidéken egzisztál, disznókra s kanárikra szakosodott. A félfülű, bordatört és megharapott komondorhoz internetezett ő is.

Ambuláns lap befűzve.
Neve?
Magyar Történelem.
Nos, itt kezd labdázni szívemmel az ámulat két, finom keze. Országom?! Nálam?! Arcom mégsem rezdül, gépelő ujjam nem remeg.
Állampolgársága?
Magyar, üvöltötte, mint eskütételen a sokszáz kis szűzkadét.
Mondom, jó lesz halkabban is.
Erre suttogta, mint aki éppen meghal: magyar.
Mondom, nem lehetne természetesen?
Csak így, hogy magyar.
De hát az megy a legnehezebben. Természetesnek lenni. Úgy tenni, mintha nem fájna, nem zavarna, nem lenne kellemetlen, nem szorítana, nem törné ki. Magyar. Ez van. Elég is. Sok is. Kevés is.

Anyja neve?
Vereczkey Emese.
Apja neve? (Hozzáfűzöm, az ő vizsgálatánál kell ezt is.)
Hallgat, néz, s mintha bosszantaná valami.
Turul Béla. Jaj, hiszen hát egy apa. A virtigli magyar apa. A trauma fészke, melegágya. Mert mi az, hogy magyar apa, amikor ott settenkedett a hálószoba körül annyifélefajta hím, török, tatár, ilyen-olyan szláv és német. Zsidó, hogy a fene egye meg. Cigányok. Ez mind magyar apa, hát hagyjuk már ezt, doktor úr.
Oké, hagyjuk. Született?
Folyamatosan. Ezer éve. Anyánk megőszült a folyamatos vajúdásban, igaz, haját aztán többször vörösre festette közben. Anyánk vajúdik, pedig már szoptat is. Anyánk, Emese, vajúdva randevúzik, flörtöl, csalja édesapánkat. Apám viszont csal, nyomában pelyhes kiscsibék fakadnak. Érdekes helyzet.
Az, valóban. Foglalkozása?
Mordul, hogy Ország. Országnak lenni éppenséggel. Tépnek, zúznak, vágnak, nyírnak, hitlerre fésülnek, vörösre mázolnak, ellopnak, visszavesznek, elárvereznek, de országnak lenni. És hogy nem királyság, nem köztársaság, csak így, ország. Ilyen egyszerűen. Magától értetődően. Hogy éppen egy esztendeje egy másnapos szürke januári reggelen, mire a szilveszteri hányadékot fölnyalták már az ebek, erre ébredni, mától fogva ország vagyok,
és így, és ennyi.
Kisztihand, áldott, imádott nemiszerve mától egyszerűen csak pina.

Tébészáma?
1241, 1526, 1848, 1956.
Ismerős számok. Magánnyugdíj?
Nincsen, doktor úr
Miért nincsen?
Hallgat... fürkészi a norvég fonendoszkópomat, karácsonyi ajándék.
Elloptam, na. És az olyan nagy baj?
Amikor magunktól lopunk, az sem helyes, véleménye ennyi. Címe?
Kárpát-medence, általában a földszint. De néha a pincébe ereszkedem, s maradok.
Panasza?
Hallgat, majd kelletlen grimasz kíséretében mondja.
Én magam.
Úgy ahogy van?
Igen, úgy ahogy vagyok. A magam baja, átka, sorsa, egyebek.

Megvizsgálom tehát.

Emelje föl a fejét. Nem, ne az eget bámulja. A nemzeti homlok barázdált lemeze nem az ég vagy a föld síkjával párhuzamos. Engedje lejjebb. Merőleges legyen. Orcáját, legyen az bármilyen is, tartsa természetesen.
Értem én ezt, bólogat, s aztán úgy emeli újra a fejét, hogy szinte nyaka törik.
Nyelve érdekes. Szavainak zenéje szép. Egy szlovén szerint a magyar ugat, mint a kutya, de mi tudjuk, hogy csodás nyelv a magyar. Holott nyelvén ott a lepedék sárgája, zöldje, fogat rendszertelenül mos, fogdoktórtól retteg, inkább a szuvas, be-begyúladó lyuk, mint a betömött másság vagy az egészséges hiány.
Szíve félrever, a dobbanás olykor ritmustalan. Nagy, odaadó szív, gyakran csekély intellektussal. Kulturálatlansága esendő. Vagy nem az. Vérnyomása játékos. Szeretete halálos, gyűlölködés fölvillanyozó, erőt adó. Vonzódása a hülyeséghez messze híres, unikum. Emésztése különös folyamat. Gyakran küzd rekesztéssel, ki és berekesztéssel, egyszerre mindkettővel. Mindenevő. Meg is eszik minden szir-szart, meg lehet vele etetni akármit, de mert a bélrendszere korántsem mindent emészt - ezt igen, ezt nem - úgy adja vissza a dolgokat, ahogy bevette. Nem bontja le, de újrahasznosítja. S így veszi majd magához újra, megeszi kétszer, szászor, ezerszer. Ekként forog benne múlt és jövendő, volt és lehetne, emésztetlenül. Gyakran nem emlékszik, pedig tudja, hogy az emlék az, ami nem felejt.
Átfut a testén a remény, mint kisgyereken a kétforintos.
Megtükrözöm tehát.
Ordít, jajong, fenyegetőzik. Mert kinek jó egy tükör, mi megmutat lenti fekélyt, takarni való, gennyes sebet, szemölcsöt, édes kis nemzetiszín polipot. Hazád fenyegetőzése kommunistázás, fasisztázás, zsidózás, listázás.
Egyéb panasz?
Elmegyek színházba, irodalomba, művészetbe. És akkor mi lesz, doktor úr, mi?
Magamba ütközök bele. Mennyire, nem szeretem ezt. Én csak menni akarok, ha előre, akkor előre, most éppen hátra, de egyenesen, és akkor én ne merészeljek a saját magam útjába állni. Hogy jövök én ahhoz?!

Fölugrik, még az országnadrágot se kapja föl, hát vegye tudomásul, hogy szép vagyok, mint egy békemenet ellengő, de hosszanti lélegzete.
És illeg, billeg. Öltözget. Közelebb hajol.
És éjjelente néha belopakodok oda, és, pszt, fölpróbálom a koronát.

Vizsgálat eredménye:
Beleöregedett abba, ami pedig nem lett soha.
Amikor akarta, még nem tehette.
Amikor megtehette volna, nem tette, mert már nem akarta, mert más kellett neki. a személyes igényt nem lehetett hozzápasszintani a nagy elvekhez, álmokhoz. Rohadj meg, ifjúság, ha ennyire voltál jó. Igen ez, elromlani egy damaszkuszi úton, ahogy szokás. Lemenni kicsibe, térden járni, gugolászni, kúszni, mászni, ez az, ami éppenséggel jövedelmezőnek látszik, és az is. És nem alatta, de fölötte leng az árnyék, ami lehetett volna, és amit talán majd az újabb újak öltenek magukra, mint harci gúnyát.

Javasolt terápia:
Ó, annyifélefajta van, gondolom. Nemecseknek lenni? Bartóknak, Puskásnak? Vagy csak egy jó szomszédnak, társnak lenni? Egy számlaadónak? Egy napközis tanárnak, háziorvosnak?
De inkább kérdezem még, van-e családja?
Családom a népem, hogy úgy mondjam, válaszol.
A jó öreg, ostoba, fölkent nép.
Nos, akkor készítse föl a népet. Hogy maga erősen beteg. Nem reménytelen, de nem is igazán gyógyítható. Úgy lehet a maga kórja, egyben gyártási hiba is.
Tűnődve bólint, hogy hát egyszer, meglehet hogy fölakaszt engem is. De mindenképpen rendbe hoz.
Asztalom sarkára leteszi a borítékot, vékony, de van, ő pedig megy.
Az ajtóból még visszaszól, doktor úr, tudja-e mi lesz velük, ha a házba tévednek a komondorok?