DARVASI LÁSZLÓ:Hegyezzük pozitívra

A megterített asztalt pedig leettük. Maradt talán néhány morzsa meg falatka még, ezt hazahoztam, és most önök elé helyezem. Úgy alakult, hogy némelyeknek egészen jó volt magyar írónak lenni Frankfurtban, némelyeknek meg nem annyira. És bizony az is elôfordult, hogy az ember az egyik napon egészen fölpörgött attól, hogy magyar író, a másik nap meg csak téblábolt, csak szipogott a tébolykék frankfurti ég alatt, és átkozta magát, hogy nem Reykjavíkban vagy Palermóban szoptatta a kedves édesanyja, hanem, mondjuk, Máriabesenyôn. Ami a Buchmessét illeti, a kevésbé tájékozott olvasónak szeretettel elmondanám, hogyan is kell elképzelni ezt a világraszóló eseményt. Kezdjük egy nagy, multi bevásárlóház képzeletbeli fölfestésével, majd igyunk meg egy pohár bort, majd még tíz épületet álmodjunk a már meglévô mellé, aztán járjanak körbe az épületek között buszok, legyenek ott sörsátrak, virsliztetô és kolbászoltató menhelyek, továbbá a pavilonokban legyen több mozgólépcsôvel összekötött szint, az emeletek tereit pedig töltsék meg a standok, amely standok egy-egy kiadó nagyságát és tekintélyét is reprezentálják, úgy tehát egy nagy kiadónak nagy standja, a kis kiadóknak kis standja legyen, ezeken a standokon üljenek ott, általában szépen fölöltözve, az adott, német, japán vagy afgán könyvkiadók munkatársai, igazgatók és könyvcipelô slapajok, és várják a vevôket, akik a kiadó könyvei és szerzôi iránt érdeklôdnek, tárgyaljanak komolyan és fénylô homlokkal a kíváncsiskodókkal, és ha a forgatagban, mert bizony zsizsgés, pörgés, lökdösôdés, jövés-menés, fontoskodás van, szóval ha a forgatagban néha föltunik maga az áldott kezu, rongyos lelku szerzô is, mosolyogjanak rá, kérdezzék meg, hogy van, másfelôl azonban ha a szerzôjük odébb imbolyog, nézzenek utána lemondóan vagy bágyadt ingerültséggel, hogy megint ideette a fene, és megint az iránt tudakozódott, hogy összejött-é már az albán vagy a San Marino-i kapcsolat. A könyvvásár körülbelül ilyen.
Nem a szerzô a fontos, jó ezt tudomásul venni, hanem a könyve. Vagyis nem az alkotóról szól az ügymenet, hanem a könyvrôl, amely, tudjuk, többet ér, mint az alkotó, szegény. A lényeg az, hogy jól jöttünk ki a frankfurti történetbôl, még akkor is, ha. Sajnos sok ilyen ha van, kis ha, nagy ha, fájdalmas ha és megalázó ha, de ezek most már afféle belügynek tekintendôk. Megannyi szennyes rongy, a miénk. És lehet, hogy az öltözôben hússzag volt, irigységszag volt, és kicsinyességszag is volt. Lehet. Például az, hogy áll a Kossuth-díjas kolléga a muskátlis hotelja elôtt, csomagjai a kezében lengedeznek, az imént rúgták ki a szállásról, mondván, idáig, s nem tovább foglalták néki a helyet, holott az író jól tudja, hogy aznap este még fölolvas, szerepel, iszik, s a repülôjegye is csak két nap múlva csekkolható. Volt ilyen ha, nem is kevés. Miért ne lett volna. Miért is leptük volna meg magunkat perfekcionizmussal, amikor, utólag úgyis rájövünk, minden megbocsátható. A magyar az kócos, ferde, elkésik, csúnyán beszél, és csak akkor fénylik úgy a cipellôje, mint Franz Beckenbauernek, ha már több éveket nyugaton töltött, és csókolózott már német újságírónôvel. Jelentem tisztelettel, érdeklôdtem is. Német, olasz, holland népek mondták nekem, hogy rendben van a magyar frankfurt, színes és élvezetes, pörög, és hogy van benne valami. Mi is, tessék mondani? Hogy például most itt lemostuk a portugálokat, akik tavaly igyekeztek schwerpunktként maradandót alkotni. Meg a svájciakat, akik meg tavalyelôtt. Ezt mondták nekem, és én ennek szívbôl örültem, és azt is meg kell mondanom igen ôszintén, hogy az elsô napokban kissé zavart a megannyi lefelé görbülô ajak, meg az az eleve leszóló, mondhatnám csúnyább szóval, úgy tehát fikázó, pikírt megjegyzés, amely az általában muködôképes egészre, s nem a megannyi elrontott részletre vonatkozott.
Bizonyára van is már ilyen propagandaizé, amelynek kötelessége gyôztes hadvezérként odaállni a hírügynökségi siserahad elé, s beszámolni elragadtatottságról, magyar könyvekrôl született meleg recenziók tengerérôl, fölfedezett írókról, képzômuvészekrôl, néptáncosokról, hangversenyekrôl, és ez így van jól. Én nem errôl beszélek, amikor azt mondom, hogy jól van. Hanem valami olyasmirôl, hogy valami erô úgy döntött bennem, hogy a pozitívra hegyezi ki magát, és ezt az érzést különösebb megerôltetés nélkül tartani lehetett. Nem csorbult el, nem adta föl magát, jóllehet, voltam olyan szerencsés, hogy nem rúgtak ki a muskátlis hotelembôl idônek elôtte, és mindig volt erôm arccal elôre belezuhanni az utolsó vonat utolsó kocsijába, amely negyven kilométerre elhelyezett szállásomra vitt, repített. Ezek a németek igen precíz emberek, jobban is számolnak, mint mi, higgyük el hát nekik, hogy 6599 kiállítója volt a könyvvásárnak, illetve 50 110 látogatója. Ez az utóbbi szám egyébiránt több, mert azért különféle technikákkal be lehetett lógni, például jegyet kértél kölcsön, azt hazudtad, hogy muvész vagy, vagy egyszeruen hülyének tetetted magad. Rendesek voltak. Egyik variációt se hitték el, persze, de beengedtek.
Günter Grass, aki az idén kapta meg a Nobel-díjat, Freiburg-drukker, és idén a Freiburgnak is elég jól megy. A könyvvásár egyik nagy eseménye a szelíd tekintetu kritikusguru, Reich-Ranicki életrajzi regénye, amely nyolc hét után 250 000 eladott példánynál tartott. Ezt például nem mondtam meg a Jadviga írójának, nem akartam bosszantani. Megkérdezték Reich-Ranicki urat, hogy gratulált-é már Günter Grassnak a Nobel-díjhoz, mire az agg kritikus megvonta a vállát, s csak annyit mondott, ugyan miért tette volna, hiszen Günter Grass se gratulált még neki egy könyvéhez se. Aha. Erre mondják felénk, ilyen egy öreg kritikus marketingfogása.
Volt egy közös est a labdarúgásról is, a szörnyu német-magyar relációk, levetítették, többek között, a berni katasztrófát is. Nem is tudom. Iszonyatos érzés. Talán mint amikor egyszerre két férfival kapod rajta az asszonyt, akit úgy szeretsz, mint a könnyedet, ráadásul mind a kettô darab hím kritikus, és idáig csak áztattak téged. Megkönnyeztem ezt a berni döntôt a frankfurti nagykönyvtár elôadótermében, és nem szégyellem. És még az sem enyhített a dolgon, hogy néhány órával ennek elôtte a magyar írók labdarúgó-válogatottja 6-4-re legyôzte a német írókat, akinél, különben egy görög kolléga volt a legjobb. Rúgott gólt Garaczi, Farkas, Zilahi, a csapatkapitány Kukorelly Endre volt, és tényleg majdnem sikerült buszt is szerezni a két csapatnak, amely jármu a pályára szállította volna a társaságot, továbbá hol jobb-, hol pedig balhátvédet játszott Bernát Árpád tanár úr is, és csak egy gólt kaptunk róla, ráadásul ebben azért benne volt Balázs Attila, a magyar válogatott kapusa is. Nagyon harmatos füvön, végsô ôszi zöldben, távolodó kék ég alatt, mosatlanul új szerelésben illegtek-billegtek a csapatok, és amikor lefújták a meccset, az jutott az eszembe, hogy a franciákat is ki kellene hívni, nagyon ki kellene hívni, és minden magyar gól után azt suttogni, trianon, trianon, trianon, és legvégül elvágni egy tarka farkú kiskakas nyakát.
Csak vicceltem.
Él mivelünk egy drága szerkesztô, ottan volt Frankfurtban is, és én nem tudom, mondták-e, hogy fontos ember vagy jó ember, illetve hogy irodalmár létére ôszintén és nagy lelkesedéssel szeretni lehetséges, ami egyébiránt nem a magyar irodalmi hagyomány része, mindenesetre én most szólok róla, tökéletesen elfogultan, és úgy is, mint az egyik szerzôje. Papam. Mondom tehát. Karádi Évának hívják ezt a szerkesztô hölgyet, és van egy lapja, a Lettre, amit nem fog megszüntetni, mert fuzionálni fog a Jelenkor Verlaggal, az égiek terve szerint. Azt akarom Karádi Éváról elmondani, hogy úgy hallatszik az, amit csinál, hogy egyáltalán nem hangos. És hogy célratörô, és van valami anyaiság, és például az, tessenek csak megfigyelni, hogy mosolyogva szervez le egy estet, az utaztatást. És összeültet román, magyar és szerb írókat, fordíttat, kifizet, kérdez, és még mindig mosolyog, és egyszer csak az ember arra jön rá, hogy alig tud róla valamit, miközben ô meg mintha mindent. Ennyi, szerettem volna errôl mondani. A Jelenkor Kiadónál például török urak is tárgyaltak, efendi, mondták Csordás Gábornak, ajánljál nekünk izgalmas, jó magyar regényt. És Csordás Gábor ajánlott, és én elképzeltem az Emlékiratok könyvét törökül, és az az igazság, hogy igen nagyot sóhajtottam.
Az egyik este a televízióban Esterházy Péter megforgatta a helybéli moderátort, amennyiben az úr a szabadság-cuccra kérdezett rá újfent. Tudniillik nem válaszolt sokáig. Aztán meg alig. Mert hogy náluk ez egy ilyen standard dolog, hogy mi is a szabadság, mekkora, van-e füle, farka, és hogyan van megélve, változik-e az írói tematika, a lélek, kellemesebb-é a leheletünk tôle. Unalmas. Jó néhányunktól is megkérdezték ezt a magyar drámáról szóló dispután egy másik esten. Mit lehet mondani. Azt lehet mondani, hogy egy szabad országban élsz, ahol nem tudsz, mégsem, olyan nagyon szabadon élni. Én a szabadságot leginkább a történelem mentálhigiénés problémájának fogom fel. Hogyan tartom a hátam, és hogy mekkora az arcom. Hogy egyébként kellôképpen be van szarva az ember, de akkor is lehetnek bátrak, szelídek és szépek a mondatai, és a szívének a didergése ellenére is lehet kifejezetten érdeklôdô a tekintete. Generációs probléma. Én speciel azt a görcsöt, ami rendôregyenruha láttán a mai napig elfog, és bizony mindig elfog, most már bizton tudom, a föld alá is le fogom cipelni. Nem nagy öröm ez, és nem is dicsekvésképpen mondom, de nem is szégyellem. Legfeljebb megpróbálom arra szoktatni a gyereket, hogy nem kell, nem illik, vagy mifene, alapvetôen félni. De hogy teljesen világos legyen, nem a kicsi magyar fasisztákról beszélek, akik sértetten beletikitakiznak az irodalomba, közéletbe. Ott a helyük, ahol vannak, mert szabad országban élünk. Holott szerintem nem vagyunk szabadok. Magyarország nem szabad, még ha jogi értelemben az is. Majd valamivel késôbb. Például szabadabb lesz a hon, ha több lesz a pénz, meg ha nem lesz VIP-lista, és ha tiszták lesznek a vécék, és ha nem látszik meg annyira rajtunk, hogy mások vagyunk. Még csak annyit ezzel kapcsolatban, hogy a szabadság nem ám az, hogy egy tipp-topp német kisvároska reggeli utcaköve ne lenne összeköpködve fénylô, ragyogó slájmmárkákkal. Tanúsítom, hogy össze van köpködve, csak nem úgy, mint a Moszkva téri flaszter. Szóval az a más benned, hogy mondjuk, utazol haza a könyvvásár valamelyik estje után éjszakai vonattal. Testeden osztrák cipô, testeden amerikai nadrág, testeden német kabát. És Thank You, szól a kalauz a jegyet lekezelvén, majd távozik. Odakuporodik mellém egy kis csönd, fogja a kezem. Majd valahonnan azt hallom, figyelj csak, magyar, az arcod még nem szabad.
És hát persze mivel is mással fejezném be, mint a roppant nagy igazsággal. A jól sikerült, néhol pedig nem jól sikerült, de azért mégiscsak jól sikerült könnyvásár utolsó napján, hétfôn délelôtt történt. A kiadók már dobozoltak, illetve jó néhányan, ahogy az már hagyomány az ilyen megkönnyebbült sóhajokkal földíszített napon, lázasan avagy kedélyes nyíltsággal lopták a könyveket. Egyszer csak odajött hozzám a mi szervezô káháténk egyik munkatársnôje, a nyakamba borított néhány deciliter nagyon, nagyon keseru szemvizet, majd halk sikoltozás közepette kifutott a pavilonból. A kalapácsos embernél értem utol. Az egy hatalmas szobor a vásártér bejárata elôtt, és, akárcsak az idônek, neki is mindig jár a hülye kalapácsa. Mi ez az összeomlás, drágám, hát hiszen vége, most már szelíden oldalra lehetne dôlni, és úgy maradni néhány napot, hetet vagy hónapot.
Ha úgy akarod, hetekig nem látsz magyar írót, kicsim.
Mire ô, mintha egy kút mélyérôl suttogta volna, honnan Thomas Mann húzza és vonja az irodalmi ivóvizet. Azt álmodtam, hogy a lengyelek visszamondták. Azt álmodtam, hogy jövôre is nekünk kell, hogy megint mi leszünk a schwerpunkt, a schwerpunkt, a schwerpunkt.
Kicsi, józanító pofon volt csak.
Szállása, repülôjegye rendben, uram, kérdezte aztán a fejét megrázva.
Én meg bólintottam, és hazaröppentem a bizniszklasszon.