Egy állat véleménye

Együk meg, mondtam.
A társam letette a zsákot, és rábámult az állatra. Alkonyodott. Akkor már ötödik napja nem ettünk, mert az állat nem vadászott. Az állat nem akart vadászni, állandóan a combomat dörzsölte, nem tágított mellolem, és mi eltévedtünk. Nem, mégsem volt ez igazi eltévedés, egyszeruen úgy haladtunk valamerre, hogy mindinkább tudtuk, nem érhetünk el oda, ahová pedig el akartunk jutni. Persze, furcsa lett volna belátni, hogy Ceit úr hiába vár bennünket. Néha oz bámult ránk olyan közelrol, hogy már-már érinthettük volna, de az állat nem vetette magát utána, amikor a vad sebes iramodással rúgta arcunkba a rothadó avart. Nem mertünk gombát enni. Eltévedtünk, holott nem tértünk le az útról, az útnak egyszeruen vége lett. A földmosás végén ott állt a megdolt tábla, "Ennek az útnak itt vége", ezt írták ki, mintha az ember maga nem láthatná be, hogy valóban vége van. És azt is tudtuk, hiába fordulnánk vissza, néhány nap, egy hét múlva a visszaút is elfogyna, tábla hirdetné, vagy az sem, a piszkos fehéren kanyargó kavicsos föld belefutna egy füzesbe, ferdén nott, százéves törzsek közé, s úgy szunne meg, mintha soha nem indult volna el valahonnan. Ilyenek az utak errefelé. S akárha egyetlen dühös ecsetvonással húzták volna fölénk az eget, a lilán habzó felhokbol sárga fodrok fakadtak. Gyakran varjúcsapatok vonultak át fölöttünk, holott nyár volt. Szúnyogok és legyek gyötörtek bennünket, szívták a vérünket. És a betervezett két, legfeljebb három nap helyett már jó két hete keringtünk a rengetegben, és öt napja jószerivel minden élelmünk elfogyott. Ettünk füvet, fakérget, bogyókat és fekete gyökereket, de gombát nem mertünk szedni. A gombától a társam az elso nap hányt. Persze, az is igaz, hogy a társam majdnem mindentol hány. Fal egy kis kenyeret, és aztán kihányja.
Együk meg az állatot, mondtam.
Őt nem lehet megenni, rázta a fejét a társam.
Az állatot parasztok találták meg, megölt egy fiút, kitépte egy fiatal földtúró szívét, a parasztok mégsem merték bántani, mert tudták, az állat Ceit úré, és Ceit úr hetek óta keresteti, és valóságos vagyont fizet annak, aki épségben visszaviszi hozzá. De a parasztok nem mertek útra kelni a szörnyeteggel. És nem merték bántani sem, és jó okuk volt erre, mert ha Ceit úr fülébe jut a hír, hogy elokerült az állat, és ok, ahelyett, hogy nyomban visszaszolgáltatták volna, vették a bátorságot, hogy elvesztegessék, akkor Ceit úr haragja olyan rettenetes lesz, hogy rájuk indul a feltúrt földjeik határában húzódó hatalmas erdoség, megmozdul a böfögo mocsár, a vidéket gyakorta beborító köd, rájuk szabadulnak a földbol sistergo mérgezo gázok felhoi és ok hiába is állnának ellent, hiába is menekülnének, úgy pusztulnának, mintha soha nem lettek volna. A parasztok ezért üzentek nekünk, pontosabban kerestek valakit a feladatra, szóvá tették a dolgot a környék piacain, a faluvégi ivókban, és a kétes híru út menti fogadókban, sot, még a környék temetokapuin is ott díszelgett a rosszul megfogalmazott felirat, mi pedig idoben érkeztünk. Egy nagydarab szoke fickó éppen visszamondta a megbízást. A parasztok a templomukban tartották az állatot, mert az istállóikba vagy a karámjaikba nem engedhették be, a többi állat olyan nyugtalan lett a közelségétol. A parasztok kitárták a templomuk ajtaját, és az állat nyugodtan ült ki a küszöbre, és bámulta oket. A szoke fickó a fejét rázta. Csak ránézett az állatra, és nyomban azt hebegte, ezt nem viszi át. Nem, ezt a dögöt nem vállalja, nincs az a pénz, amiért megtenné, a fickó elnevette magát, tényleg, micsoda képtelenség, a parasztok hogyan is gondolhatták, hogy o vagy bárki képes útra kelni ezzel a szörnyeteggel. De akkor már a templomtéren vertük bakancsunkról a sarat mi is, én és a társam, és persze mi is meglepodtünk az állat méretein. Az egyik paraszt, vékony, inas ember, nyilván az elöljárójuk, ránk mutatott. Náluk ez jelenti a köszönést. Nem azt mondják, hogy jó reggelt, szép napot vagy viszontlátásra, hanem egymásra mutatnak. Ha megszületik a csecsszopó, rámutatnak. Ha meghal valaki, rámutatnak.
Az állat felkapta a fejét, meglátott engem, komótosan odaügetett hozzám, és alaposan körbeszaglászott. Aztán, mintha meg akarna jelölni, elkapta a kézfejemet és ráharapott. Reccsent a csontom. A szoke fickó elkerekedo szemmel figyelt, a parasztok önkéntelenül hátrébb húzódtak. Az állat tartotta a csuklómat, aztán elengedte, és figyelte, hogyan serken ki fogai nyomán a vér. Majd lenyalogatta a sebet. A társam zavartan elmosolyodott, és mint aki mást vár, megvonta a vállát. Az állat lenyalta a vért, aztán leült mellém.
A parasztok elöljárója alkudozni kezdett. Már annak is örülhetnek, magyarázta fáradtan a társam, hogy elvisszük az állatot, s hogy ezért voltaképpen ok, a parasztok tartoznának fizetséggel és hálával nekünk. A társam érvelése nem volt híján igazságnak. A parasztok nem remélhették, hogy rajtunk kívül bárki is kezd valamit Ceit úr köztudottan kedvenc jószágával, elviszi innen, ráadásul az illeto megbízható lesz, nem valami tisztességtelen szándékú alak jön, aki csak pénzt, könnyu kalandot akar. Mert kalandorok mindig akadnak. Megígérik, hogy elviszik az állatot, és útközben magára hagyják, elveszejtik, és a parasztok megint csak bajba kerülnek, mert Ceit úr ekkor joggal kérdezhetné tolük, miféle emberre bízták az o elbitangolt jószágát, miféle szószego senkiházi kezébe adták az o féltett kincsét. Végül persze megalkudtunk, nem is igen tehettünk más. A parasztok kerítettek élelmiszert, néhány konzervet, kenyeret, sajtot és szalonnát, a társam meg adott nekik néhány régebbi képes újságot, és a lehasznált rádióját.
Együk meg, mondtam.
Nem lehet megenni, így a társam. Rázta a fejét, és bámulta az állatot, aki a lábam mellett ült, és ha azt mondtam volna neki, az állatnak, hogy tépje szét a társamat, nyomban megtette volna. Az állat megölné a társamat, ha én úgy akarnám, miközben persze nem vadászott. Pedig egyszer, úgy egy hét keringés után eltévedt ozsuta után vetettem magamat, s az állat velem rohant, de amikor megálltam, mert nem bírtam tovább, o is megállt, érdeklodve figyelte a lihegésemet, aztán megszaglálta a tovaillanó vad nyomát, és leült. Ha az állat vadászik, nem halunk éhen. De az állat nem vadászott.
Pedig a parasztok mondták, hogy ne jöjjünk erre. Azt mondták, kerüljünk a mélyföld felé, menjünk a szárazon izzó rónaságon át, arrafelé az utunkba akad néhány falu, és még egy város is, sot, még kamionok is eldübörögnek néha. Persze, ez kerülo út lenne, ámde mindenképpen biztonságosabb. Ha egy paraszt ellát öt kilométerig, nyomban megnyugszik, és biztonságban érzi magát, mert azt hiszi, mindent lát. Mi tehát arra indultunk, amerre rövidebbnek és nehezebbnek tetszett az út, és a parasztok úgy búcsúztak tolünk, mint akiket az életben soha nem látnak már. Rövid hajú lány, a széttépett fiú novére futott oda a társamhoz, és rámutatott. Közelebb lépett, és többször megbökte a társam mellét, de nem szólt. A társam megpaskolta a lány arcát, mire az a füléig vörösödött. A társam értett a nokhöz, amerre csak jártunk, mindig akadt neki, ha nem is nyomban az elso este, de a második éjjel már no nyögdécselt a szalmazsákján. A társam könnyedén szórta szét a környéken a magját, és nyilván sokfelé gyúrta már a sárkatonákat egy-két maszatos képu fattya, de ot ez nem érdekelte. Eros és szép férfi volt, egyszer fotók is készültek róla, lefotózták, és a társam rém büszke volt a fényképekre, igaz, a képeket nem láttuk, de jött egy üzenet a városból, hogy tényleg megjelentek. Ám most a lányokra nem volt ido. Elindultunk, és az utak, melyeket választottunk, lassan magukba fordultak, az utaknak egyszerre végük lett, elfogytak, megszuntek, és akkor át kellett vágnunk egy bozótoson, egy lápon, vagy ha erdosáv mentén haladtunk tovább, és ösztönösen befordultunk egy mocsaras rengetegbe, mert arra mutatta Keletet az iránytu remego hegye, egyszer csak azt vettük észre, hogy újra egy ösvényre leltünk. Ez a föld nem ismerte a kezdet mámorító pillanatát, miközben soha nem lett vége igazán semminek. Semmi sem múlt el egészen, és semmi sem akkor kezdodött, amikor kezdodnie kellett volna. A dombok és a földhányások egyszer csak félbemaradtak, egy ideig görögtek erre kövek és szikladarabok, erre vonult a föld, megnyílt, megrepedt, mintha szülni akarna, rétegek szakadtak a mélybe, és aztán minden különösebb ok nélkül abbamaradt minden. S az emberek, akik errefelé éltek, hozzászoktak ehhez. Az oseik idáig jöttek, holott, talán el se kellett volna indulniuk, vagy ha már elindultak, akkor bizonyára tovább kellett volna vándorolniuk, de ok egyszerre csak megálltak, letelepedtek, karókat vertek a földbe, gyúrni kezdték a sarat, vájták a követ, a földet kapargatták, és ehhez, mármint hogy miért nem hajtják tovább az állatokat és a szekereket, különbözo indokokat kreáltak. És aztán azt mondták, miközben körbenéztek, ez a hazánk. Azt mondták, ez a föld a miénk. Azt mondták, itt élünk, és itt is halunk meg, és felragyogott a szemük. De persze megállni se tudtak teljesen. Hogy bármit is végleg és végérvényesen abbahagyjanak, nekik sem ment, mert idorol idore felkerekedett egy-egy csoportjuk, és továbbállt napnyugta felé. Vagy magányosan szöktek. Elszöktek, és aztán vinnyogva visszakéredzkedtek az övéik közé, akik, persze, megbocsátani soha nem tudtak egészen. S ha a legnagyobb szolgaságba kerültek, akkor is orizgették a reményt, ha teljesen és végérvényesen reménytelennek tetszett minden, akkor is maradt nekik valamennyi a felzabált illúziók morzsáiból. Akit errefelé megöltek, kivégeztek és aztán a földbe kapartak, az másnap, vagy harmadnap újra feltunt, itt vagy a szomszédos udvarházban, a faluban, jött és ment, élt, beszélt, mondta a magáét tovább, mintha nem dobálták volna megkínzott, lefogyott testére a temetoföldet, s késobb az emléke is csak lassan homályosult, és nem veszett el teljesen soha, mert egy kocsma sötét sarkában mindig akadt egy öreg száj, amely kimotyogta a nevét, mire néhány pálinkáspohár rossz fénye arra fordult, igen, igen, hallunk róla, dünnyögték a parasztok, és aztán összevitatkoztak azon, ki is volt az illeto valójában, miért élt, és miért kellett meghalnia.
Együk meg az állatot, mondtam.
Az állat akkora volt, mint egy kisebbfajta borjú. Az állat a társamat bámulta, aki a fejét ingatta, nem, ez lehetetlen, az állatot nem lehet megenni. Mintha közvetlenül a mi tisztásunk mögött ereszkedett volna a mélybe a Napkorong. A levelek vörös fényben ragyogtak. Nem vadászik, mondtam. Majd fog, mondta a társam. Láthatja a társam, hogy ez nem olyan, ölni tud, de nem vadászik, mondtam. Valóban Ceit úr kedvence, valószínuleg a legkedvesebb állata, öl, de nem vadászik, mondtam. Nem tehetünk mást, minthogy megesszük, mondtam. Este lett, és mi lefeküdtünk.
Az állat engem választott idoleges gazdájának, vagy, ki tudja, talán már soha nem akart elhagyni engem. Végül mégis sikerül elvinni Ceit úrnak, mert erore kapunk, mert élelemhez jutunk, vagy megtaláljuk a helyes és rövid utat, de o, ez az állat, nem marad Ceit úrral. Másképpen dönt. Talán egy állatnak is lehet véleménye. Ceit úr hiába lesz boldog, hogy az elbitangolt jószág végre megkerült, hiába fizet ki bennünket, az állat nem marad vele. Az állat ült mellettem, követett engem, és egy ideje már éjszaka is közénk furakodott. Mert úgy aludtunk, hogy az elvackolás után a hátunkat egymásnak döntöttük. A társam nehezen lélegzett, és én néha arra riadtam, hogy a társam magában motyog. Az állat néhány nap múlva közénk furakodott, voltaképpen nem volt rossz ez sem, mert több melegséget kaptunk, én viszont észrevettem, hogy a társam keze éjjelenként az állat hasára vagy az oldalára téved, a társam simogatja ot, és az állat turi, de, gondoltam, voltaképpen csak miattam turi. Az állat néha megszaglászta a társam, és rávicsorgott. Az állat jött velem, ha a szükségemet végeztem, leült és nézett. Az állat engem választott. Nem tudom, mi késztette erre, miért döntött így. Igen, az volt a véleménye, hogy jobb, ha velem van. Már ha egy állatnak van véleménye. A társam a vállamra tette a kezét, és mondani akart valamit, mire az állat felmordult.
Együk meg, mondtam, mert kóvályogtunk az éhségtol. A társam a borszíját rágcsálta. Mintha csak valami rossz vicc lenne, találtunk néhány elhullott ozet, vaddisznót és nyulakat is, de tudtuk, hogy nem ehetünk a húsukból, mert nyilván megmérgezték oket. Vagy valami járvány végzett velük. Az állat bámulta a vadak tetemeit, nem nyúlt hozzájuk. Az állat sem evett, de neki meg se kottyant az éhezés. Bírta a koplalást, mert Ceit úr elorelátó gazda lehetett, és hozzászoktatta. Nem is fogyott, nem lett erotlenebb, jött mellettem, engem választott.
Nem ehetjük meg, mondta a társam, és az állatot bámulta. Sápadt volt, borostás, de még így is látszott, hogy szép férfi. A társam végül megállt egy domboldalon, foképpen hosszúra nyúlt fenyok, s egy-két foltos nyír nyújtózkodott a lejton, a társam megállt, szórakozottan körbenézett, és egy ido után azt mondta, ide lehetne egy templomot építeni.
Miért éppen templomot, kérdeztem.
Nézd az égen azt a szakadást. Mintha nem akarna elmúlni, mondta.
A társam.
Nem is fog, mondtam.
Itt én tudnék imádkozni, mondta a társam, és bámulta a vidéket. Mert a társam szerint nem lehetett mindenhol imádkozni. S nem is minden pillanatban, ahogy, egyébként sokan vélekedtek az imádkozás lehetoségérol. Az nem úgy van, hogy fogod magad, összeteszed a kezedet, és már mondod is. Nem úgy van, hogy hirtelen felkiáltasz, Istenem, és o máris hall téged. Az imádkozásra is rá kell készülni, mondta a társam, mint a vadászatra, amikor tudod, hogy ölni fogsz. Igen, az imádkozás olyan, mint a vadászat. Ahogy a vadászat elott átvizsgálod a hálódat, a csapdáidat vagy a késedet, úgy kell megvizsgálnod a szavaidat és a mondataidat, úgy kell körbetapogatnod a szádat, és hasonlóképpen kell kifényesíteni a lelkedet, mielott imádkozáshoz fogsz. Mielott vadászni indulsz, el kell tervezned, mi az, amire akarsz vadászni, mi az, amit meg akarsz ölni Az imát is meg kell tervezni. Jól át kell gondolnod, mit akarsz mondani, közölni vagy kérni. Itt lenne a templom, ide építeném, magyarázta a társam, és láthatóan megnyugodott. A nagy keringésben végre megtalálta a templom helyét, és itt imádkozhatna kedvére. Én nem imádkoztam. Én csak kérdezni tudtam. Vagy néha azt sem. Nem volt semmi értelme megkérdezni, hogy miért. Megtörtént, és én néztem. Néztem, hogy történik meg, nem kérdeztem, hogy miért. Láttam, hogy van, láttam, hogy nincs, és nem tudtam imádkozni emiatt.
Éhen döglünk, mondtam.
Dögöljünk éhen, mondta a társam, és füvet tépett. Aztán kihányta. Az állat megszaglászta a társam hányadékát, és rávicsorgott. Intettem neki, hogy jöjjön vissza mellém. Percekre állt csak el az eso. Esett. Nyár volt, és esett. A varjak elmaradtak. Az állat rám hallgatott, nem lettem a gazdája, de rám hallgatott. Nem tudom, miért. Miért döntött úgy, én leszek az, akit követni fog. Miért hajlott erre. A társam erosebb volt, mint én. A társam könnyedén végzett volna velem, ha úgy akarja, viszont velem volt az állat, és így, ketten, már erosebbek voltunk a társamnál. Azt éreztem, hogy az állat szívesen végezne a társammal. Az állat nem állhatta a társamat, aki éjjelenként simogatta ot.
Együk meg, mondtam.
Az állatot nem lehet megenni, mondta a társam.
Végül is, mondtam a társamnak fáradtan, megehetnénk téged is, a társamat. Ketten, az állat és én, erosebbek vagyunk, mint te, mondtam neki. De látod, mégsem ezt mondom, mert társak vagyunk. Azt mondom, együk meg az állatot.
Nem lehet, mondta a társam. S az állat ekkor rávicsorított. Mintha sértegette volna.
Együk meg, ismételtem
Nem lehet, nostény, mondta a társam.
Meg akarod baszni, kérdeztem.
Ha füvet rágsz, nem leszel olyan éhes, mondta a társam, és elindult. És aztán szélesen mutogatva magyarázni kezdett, hogy itt, ezen a helyen iskolákat és kórházat építene, itt meg lenne a mozi, itt pedig a hangversenyterem, nézd azt a völgyteknot, ott lenne az uszoda, és lassan tényleg olyan lett, mintha valóban egy hatalmas, élo és lükteto városban járnák, ezer és ezer más ember között, életveszélyesen robogó jármuvek között, forgalmas utcákon, és néha a föld alá mennénk, s a föld gyomrában robogó jármuveken közlekednénk, aztán meg egy hídon kelnénk át, alattunk szélesen hömpölygo folyam, lent hajók, kompok és motorcsónakok, s egy nagyváros mindenféle zajai, harangok kolompolása, gyárdudák sivítása, jajkiáltások, sípok, szavak, szavak, szavak.
Itt lenne a temeto, mondta a társam, és megállt. Elottünk sík, száraz vidék. Néhány kósza akác dolt meg a szélben, valami csatorna is lehetett erre régen, és fel-felporzott a megkapargatott, torzsás föld. Éhesek voltunk. Az állat végül itt ölte meg a társamat, ahol o temetot álmodott. Igazán gyorsan végzett vele, a hátára ugrott, a földre döntötte, és egyszeruen elroppantotta a nyakát. Miután a társamat eltemettem, én is megöltem az állatot, végeztem vele, és aztán három napon át ettem a húsát. Három napig kitartott nekem. Megerosödtem, újra a régi lettem. A negyedik nap hajnalán kiáltás riasztott. Nyomban megéreztem, maga Ceit úr közeledik, de mégsem imádkoztam. A maradékot ettem.