A Csin Akadémia első történetei A lojangi kutyavadászok című könyvben láttak napvilágot. Azóta különböző folyóiratokban új szövegek jelentek meg Lao Szu-ról és az Akadémiáról, és most itt egy újabb válogatás a Bárka folyóirat legfrissebb lapszámából.

Sang császár egy didergôs, kora tavaszi napon megparancsolta Liunak, a festônek, készítsen neki egy olyan képet, amely az egész világot ábrázolja, de még egy ecsetvonás, annyi sem hiányzik belôle. Legyen ott a képben a világ valamennyi érzése, gondolata, repedése és fûszála. Liu, a tájképfestô hosszan tûnôdött, végül megdörzsölte a homlokát és bólintott. Aztán elvonult, és olyan mélyen elrejtôzött a saját életében, hogy néhány hétig a halak, a madarak, a férgek, a vadállatok, de még a Fal túlfelérôl érkezô kígyókereskedôk se látták. Sang császár kedvetlenül arra gondolt a palotájában, hogy a festô megrémült a feladattól, ezért elmenekült, bujkál valahol, esetleg öngyilkos lett. A császár a legjobb kémeit küldte a festô után, ám mindegyik dolgavégezetlenül tért vissza a császári udvarba. Sang császár dührohamait búskomor órák váltogatták.

Tang fia évek óta nyomta az ágyat. A jómódú kereskedõ a legjobb orvosokat és kuruzslókat fogadta föl, akik aztán a vállukat vonogatva hümmögtek és sóhajtoztak, miközben elpakolták a gyógyszereket és a kígyóköpet-fiolákat. Nem betegség ez, állította egy híres varázsló, aki nemcsak fakéreggel, gombaméreggel vagy ginszenggyökérrel gyógyított, hanem a tekintetétõl is elszáradt a fû. S ha egy ismerõs a fiú állapota felõl tudakozódott, Tang komoran ingatta nagy, busa fejét, szegény Vej nagyon beteg, azt hiszem, haldoklik a kisfiam, dörmögte elkeseredetten.

Az örök élet titka

Azon a napon az Elsõ Császár gyönyörû párducot kapott ajándékba Lojang megalázott s a félelemtõl dadogó fejedelmétõl. A vadállat hatalmas hím volt, fekete bundáján úgy ragyogott a fény, mintha ezüstös harmattal permetezték volna le. A párduc erõt és nyugalmat árasztott, lassú mozdulatokkal körözött szûk ketrecében, s a fordulók után mély torokhangon felkurrogott. A császár rezzenéstelen arccal meredt a vadállatra, s a tekintetében, mint rendesen, könnyû pára gomolygott. Peng az uralkodó vállán ült, és amióta meglátta a ragadozót, egész testében remegett. A császár könnyû, fényes ujjai a majom pofájához emelkedtek, s lágyan megcirógatták. Majd az arcával is az állat felé fordult, s a fülébe suttogott. Peng eltakarta a szemét, s kétségbeesetten rázta a fejét.

Arra riadt, hogy démon mered föléje. A szörnyeteg tátott pofájában egy ablak homálylott. Az ablak tükrében a fejedelem egy pillanatra meglátta elszörnyedõ tekintetét, de arra sem volt ideje, hogy fölkiáltson, mert az ablak föltárult, s egy tõrt tartó kéz emelkedett a magasba. Mint amikor lótuszvirágot választunk el a szárától, annyi nesz hallatszott csupán, s a következõ pillanatban a gyilkos szerszámot markoló kéz lehullt, és egyenesen a herceg mellkasára zuhant. Vér borította el a fekhelyet. A herceg kedves udvari emberével találta magát szemközt, aki tétova mosollyal bámult rá, aztán karja csonkjára meredt, és összecsuklott. A herceg még mindig nem tudott szólni, de ahogy a merénylõ tetemérõl fölemelte a tekintetét, meglátta azt az emberét, akinek a nevét ugyan nem tudta, de jól ismerte széles pofacsontú, kissé együgyû, olykor álmodozó ábrázatát, szögletes és lassú, de pontos mozdulatait, õ is az egyik szolgája volt a tucatnyi közül. A szolga kirántotta a merénylõ hátából a szablyát, majd a karját nyújtva talpra segítette a fejedelmet.

Fan Kun ártatlan tekintetû, halk szavú, ritkán szóló festõ volt, évek óta élt Mi Csoung fejedelem udvarában, s egy ideje már csak az uralkodónak dolgozott. A mûvész számtalan gyönyörû festménnyel ajándékozta meg a gazdáját, aki pedig valósággal a testvéreként szerette õt, s a mûvészetét oly nagyra becsülte, mint senki más a birodalomban. Fan Kun festményeit bírálni, akárcsak értetlenkedõ arckifejezéssel illetni fõbenjáró bûnnek számított. De a túlzott elragadtatásban sem hitt a fejedelem, gyávaságnak, hízelgésnek, ha nem éppen gúnynak vélte.

Lao Szu és a patak

Egy huvös oszi reggelen, amikor mandarinkacsák csácsogásától volt hangos a környék, Lao Szu a tanítványával sétálni indult a Majomerdobe. Csakhamar egy patak akadt az útjukba, sebes folyású, ám nem túl széles vízfolyás. S amíg a tanítványa könnyedén átugrotta a patakot, Lao Szu belegázolt a vízbe. Balszerencséjére egy víz alatt rejtozo ko fölsértette a bokáját. A tanítvány elégedetlenül bámulta a sebbel bajlódó Lao Szut, majd bosszúsan megcsóválta a fejét. Néhány perc múlva, ahogy egy kankalinos dombhát mélyére értek, ugyanez a patak kanyarodott eléjük. Prüszkölt a víz, kavargott, csobogott. A tanítvány most is gond nélkül ugrotta át a patakot. Lao Szu azonban, akár csak az elobb, belegázolt a vízbe, és újfent rosszul lépett, megingott és térdre esett. Az éles patakkövek fölsértették a tenyerét. A tanítvány hümmögött, de most sem szólt. A patak harmadjára is az útjukba került, és a tanítvány most is átugrotta. Lao Szu újra belegázolt a vízbe, és olyan szerencsétlenül lépett, hogy egyensúlyát vesztve elzuhant, s egy pillanatra teljesen elmerült a jéghideg vízben.

Te is át tudnád ugrani ezt a patakot, mester, ha akarnád, dünnyögte bosszúsan a tanítvány, miután kisegítette a vízbol Lao Szut.

Lao Szu dideregve topogott a parton, a szakálla összeragadt, homlokán sebhely sötétlett, ajkai elkékültek, térdébol és bokájából szivárgott a vér.

De nem akarom, mondta végül.

Mennyi az ido?

Lao Szu és a tanítványa az Akadémia nyaralójának teraszán idozött éppen, ama foglalatosságot gyakorolva, melyet a köznép leginkább tanulásnak nevez gúnyosan. A langyos szélben bólogattak a kert dáliái, a lugas szololevelei remegtek, s olykor haragvó kiáltás harsant, egy éles madárhang vagy távoli fütty vágott a csöndbe. Valaki elcsoszogott a folyosón, tányérokkal zörögtek a nyaraló konyháján. A tanítvány egyszerre fölemelte arcát a könyvébol, s mint aki hosszú alvásból ébred, álmélkodva bámult körbe. Végül Lao Szura meredt, aki még mindig elmélyülten bújta a könyvét, egészen közel hajolt a lapokhoz, a szája mozgott, ahogy a szavakat formálta, s mutatóujjával követte a sorokat.

Mennyi az ido, mester, kérdezte a tanítvány.

Lao Szu ujja egy pillanatra megállt a lap fölött.

Igen, mondta.

A tanítvány a faliórára pillantott.

Öt óra, bólintott, már öt óra van, mondta.

Nem, szólt Lao Szu erre, és elmélyülten olvasott tovább.

A tömegsír

Lao Szu és egy tanítványa egyszer tömegsírt találtak délutáni sétájuk közben. Tavasz volt, rügyeztek a nyírfák, és szerte a vidéken vetettek. Ám egy közeli dombon fölégetett falu füstölgött, szürke gerendák meredtek az ég felé, ledöntött kertkapuk, színes ruhák a sárban, nyilván innen hajtották a horhos mélyére az embereket. A hevenyészve kikapart gödörben halottak hevertek, gyerekek és nok, fiatal és idos férfiak, némelyiknek csak egy testrésze, lába, keze csavarodott ki a földkupacok alól, némelyik megszaggatott ruhával, mezítelen testtel feküdt a gödör partján. Egy idosebb férfi hullája mellett egy kutya is hevert.

A Csin Akadémia Jogi Archívumából

A Csin Akadémia Jogi Archívumában, az úgynevezett családjogi részben találhatunk arra a történetre, amelyet "A halott feleség" címszó alatt jegyeztek be az Akadémia dokumentátorai.
"Ven kézmuves néhány nappal a Családi Ünnep elott bejelentést tett, miszerint eltunt a felesége, Hua Ho. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy elrabolták, vagy hogy bárminemu eroszak történt volna. Hua Ho kedves teremtés volt, s köztudottan példásan élt az urával, Ven mesterrel. Az ünnep eltelte után alig egy héttel niejangi lókereskedok köpködték szét a hírt, hogy a szomszédos faluban egy másik kézmuves udvarán - neve Han mester - friss sírhant domborodik, holott Han magányos és mogorva természetu ember volt. Ven kézmuves maga sietett az említett házhoz, s legott kérdore vonta Han kézmuvest, miféle embert rejt a sírhalom.

A Csej-we gyilkosság Lajong városának egyik legkülönösebb bunügyi históriája volt. Holott látszólag roppant egyszeru esetnek tunt, adva volt az áldozat, adva volt a gyilkos, éppen csak azt nem lehetett tudni, az ikrek közül melyik volt ez, és melyik amaz. A Csej-we ikreket Hó és Víz Kisasszonyként emlegették az emberek, mert a lányoknak még a szempillái is egyformák voltak. Mégis vaknak kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne tudja megkülönböztetni oket.

Úgy kezdodött, hogy Wu kelmefesto asszonya hazafelé tartott a selyempiacról, amikor csodálkozva vette észre, hogy kutya lohol utána. Átlagos méretu, gazdátlan eb volt, kószált néhány ilyen a városban, a szemét között szimatoltak, a napon sütkéreztek, boségesebb idokben olykor még kaptak is ezt-azt, csontot, maradékot, csirkebelet, elhúzódó ínségek idején pedig az is elofordult, hogy befogadták oket. A dög a házánál érte utol az asszonyt. Körülményes alapossággal végigszaglászta a bokáját, és elvicsorodott.