Darvasi László: Szerezni egy not (németül: Eine Frau besorgen). Németre fordította: Terézia Mora, Relle Ágnes és Heinrich Eisterer. Suhrkamp Kiadó, 2003. A magyar író, Darvasi László csendes, barátságos, inkább félénk ember. A szerzo, aki az elmúlt tíz évben kitartóan megdolgozott azért, hogy a fiatalabb generáció legfontosabb magyar írójának tekintsék, nagy, gyakran kissé félénk pillantású szemével olyan hatást kelt, mintha minden, ami egzaltált, idegen lenne számára. Úgy tunik, sokra becsüli a mindennapokat és azok szertartásait, mintha szüksége lenne rá, hogy ismeros környezetben tartózkodjon, és legfeljebb egy izgalmas focimeccs kedvéért hajlandó megfeledkezni magáról.

Komoly elmélyülést, elszánt nekibuzdulást, így minden bizonnyal monográfusi ambíciót igénylő, ám fölöttébb időszerű feladat volna annak szakmai számbavétele, hogy miképp függnek össze, hogyan épülnek egymásra, vagy éppenhogy hol, s mi módon tartanak szét Darvasi László szerteágazó munkásságának egyes formai, műfaji és stiláris rétegei. Ha ugyanis valaki a "Darvasi-történet" tíz évén, a tíz könyvön és a több színházi bemutatón mégoly felületesen is végigtekint, elhűl attól a fesztávtól, amelyen ez az erőtől duzzadó, irányait termékenyen, s folytonosan újragondoló pálya elhelyezi önmagát. Ám miközben csodálkozik azon az ösztönösnek tetsző otthonosságon, ahogyan a szerző a vers és a dráma, a rövidtörténet és a kisregény méretű elbeszélés, a tárcanovella és a terjedelmileg is grandiózus nagyregény keretei közt berendezkedik, vagy akárcsak regisztrálja azt, hogy a hagyományos novella-forma hányféle egyedien megújított változatát teremtette meg, lehetetlen nem felfedeznie az elapadhatatlan kísérletező kedv mögött valami nagyon is tudatos elgondolás, művészi terv nyomait. Önmagában nem csupán az sejtet itt egyfajta koherens, mélyebb építkezést, hogy mondjuk Stern urat, a no- vellahőst, vagy Szív Ernőt, a tárcák-beli alteregót színpadi művek főszereplőiként látjuk viszont; sokkal inkább a Darvasi-novellisztikában oly eleven és szerves motivikus, nyelvi, szituatív, vagy egyszerűen nyomatékos atmoszférikus ismétlődések láncszerű hálózata, melyek révén egy-egy új könyv némely kitüntetett régebbi szövegekkel folytonosan reflexív viszonyba lép. Na, ennek a feltárására nem vállalkozom én az író új kötete kapcsán, egy, ismétlem, monográfia-téma szintű kérdéshalmaz részeként, inkább azt mondanám el, hogy én ezt a könyvet miért szeretem.

Nem dicsekvésképpen mondom, de a mi földünk olyan, hogy gyakorta találunk rajta emberi maradványokat, hullákat vagy éppen csak gondatlanul elhagyott testrészeket. És valamiképpen kialakult az a jó szokásunk is, hogy mindenki számon tartja a maga halottját. Szánalmas, gyarló életünk ára ez talán, csak hogy belenézzünk egy tetem arcába, akire a laktanya mellett, a homokbányánál vagy a veteményesünkben bukkantunk, és többé már nem feledjük a halál vicsorgását. Magam is találtam már hullát, nem is egyet, ám a legtöbbre Siposka Sípos lelt, a bolondunk, aki Palicsra is átjárt fürödni, pedig nem volt útlevele sem. Siposka Sípos egyszer fölfedezett egy tömegsírt is, de ezt nem tekintettük érvényesnek. A tömegsír nem illett bele a mi szolid és túlzásoktól mentes versengésünkbe. Azért ennyire nem voltunk éhesek. És különben is. Siposka Sípos úgynevezett tömegsírjáról, mely húsz-huszonöt ember csontjait rejtette egy kukoricás alatt, köztük gyerekekét meg lovakét is, késõbb kiderült, hogy Milenka Carica õsei temetkeztek oda.

Akkor már öt napja nem aludtam. Nyugat felõl jöttem, át az országon. Nyár vége volt, szeptember elsõ hete, egy pénteki nap, azt hiszem, vagy szombat, mégis inkább. Ültem és cigarettáztam a neszekkel teli, szeles éjszakákban. De nem lettem fáradtabb, és a zsákom se lett nehezebb, egyszerûen csak jöttem át az országon, mintha a szomszédom földjén gyalogolnék keresztül. Külön életet élt a kezem, a lábam, a homlokom, nem ismerték már egymást a tagjaim. Talán öt napja nem aludtam már. Azt gondoltam, meg fogok halni. Nem sajnáltam magam, mert mindegy volt. Valahol Jakulevo után találtam az istállóra, lovakat és teheneket tarthattak ezen a helyen, néhány karám még meg volt, a többit szétszedték, elhordták és feltüzelték, de még megvolt a futtatópálya, körben a fehérre meszelt kerítés foghíjas roncsaival. Találtam egy betonperemes ásott kutat az udvarban, de a bádogvödörnek nem volt alja. Oldalára dõlt teherautó rohadt az erdõbe vezetõ földúton, kiszakadt ponyváját lebegtette a szél. Péntek volt, vagy szombat. Az istállóban meg valamilyen idegen szag terjengett, sokáig nem is tudtam, miféle, aztán persze rájöttem, hogy emberszag az. Valaki élt itt. Sokáig nem vettem észre. Bogarak zümmögtek az arcom elõtt, és mintha minden zümmögést külön hallottam volna.

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma.

Tegnap ajánlott levelet hozott a postás a sógoromtól, Bogdan Pirattól, hogy néhány nap múlva egy amerikai rendezô érkezik a környékünkre, nem is akárki, a világhíres Elena Snee, aki a cannes-i filmfesztiválon is legutóbb azt a nevezetes botrányt csinálta. Fogalmam sincs, miféle botrányt emlegetett a sógorom. Azt se tudtam, kicsoda Elena Snee, egyetlen filmet se láttam még tôle, bár a neve ismerôsen csengett. Ezekben a napokban a háborúval foglalkoztam, s mondhatom, jókora becsvággyal tettem a dolgom. Író vagyok, mert annak tartom magam, és egy ideje mások is annak tartanak. Évek óta színdarabokat írok a Carica Ensemble-nek. Jó munka ez, élvezetes és kalandos, ráadásul rendesen megfizettek érte. Írt a sógorom, Bogdan Pirat, majd néhány nap múltán Elena Snee is üzent. Arra kért, gondoljam át a véleményem a háborúról, s amennyire csak módomban áll, legyek ôszinte és tárgyilagos. Komolyan csodálkoztam, hogy Elena Snee az ôszinteség szót használja. Mindig különös, leginkább lehangoló érzés lett úrrá rajtam, ha a háborúkhoz jelzôket illesztettek, s igazságos, szükséges, helyénvaló avagy elkerülhetetlen háborúról beszéltek.

Nem tudok nagyobb hiábavalóságot elképzelni annál, mint hogy rossz viccekkel tölti idejét az ember. Afféle történelmi humorista vagyok, csak azért mondom. Írtam például vicceket Pristinába, Patraszba és Szarajevóba is, míg egy napon elakadtam, válságba kerültem, nem tudom. Habár még ekkor is nevetésre méltónak találtam a világot. Néhány hetes szenvedés után Dimitrisz Kontandisz mentette meg a kedvemet, régi jó barátom, aki évente egyszer meglátogatott egy-két jólsikerült csattanó kedvéért. Mindig is szerettem a görögöket. S bizony azt se tekintem véletlennek, hogy éppen görög barátom révén olvashattam elôször Mohács Anna-Máriáról. Ezekben az években már nem tartottak, úgymond, hivatalos kivégzéseket nálunk. Különös szemfényvesztés volt ez. Az ország utolsó részeges sírásója, romlott lelkû bábája, bukásra ítélt gyerekdarabok segédszínésze is jól tudta, hogy ha a hóhérság intézménye megszûnt is, ha az állam már nem alkalmazta az életkioltás büntetését, ha kihúzták is az utolsó magyar hóhér szemfogát, majd pedig végtelenített adriai üdülésre küldték, nos, mindezek ellenére a kivégzések folytatódtak, önkéntesek és amatôrök ûzték a mesterséget félhomályos tantermekben, hivatalokban és szülôszobákban. És nem a bûn volt a fontos.

Amikor Ali Batazár Kölnbe utazott vissza, megkért, ôrizzek meg számára valami fontosat. Persze hogy azt mondtam a gyepmesternek, neki megteszem. Melinda Pipót Canakkale városában, nem messze a trójai romoktól vette Ali Batazar. A lány vérbeli menekült volt, s ez a tény, talán mondani sem kell, semmi jót nem ígért. Akkoriban a feleségemet Rozália Fugger-Schmidtnek hívták, egy brassói szász família egyik utolsó tagja volt. A számító érzelgôsség vádját kerülendô, szólnom kell arról, hogy Rozália Fugger-Schmidt valójában csupán három szót tudott németül, ja, nein és Nille. Olykor azt is sziszegte, kiabálta, csicseregte, hogy warum, leginkább persze átkozódásképpen, de ennek a szónak a jelentését már egyáltalán nem tudta. Különben nem igaz, hogy minden szász visszatelepült Aachenbe, Stuttgartba és Kielbe ama években, amikor elég volt egy bukaresti fôhivatalnok seggébe néhány ezer rongyos márkát belegyömöszölni, hogy fölnyíljon egy összetaknyozott sorompó a határon. Jó néhány szász família maradt a környéken, mint például a Fugger-Schmidtek, a Petzek, a Leibhoferek, a Waldhófok, s ezek a német titkosszolgálatnak dolgoztak eztán, vagy hagyták magukat élve elföldelni, hogy a csontjaikkal melegítsék ôseik meggyalázott földjét. Akadtak napok, amikor titokban hullt a hó is. Amikor például kivégezték a cipész diktátort, efféle szász és magyar dönheneket hívtak a forradalmárok, s a kiválasztottaknak a nyálukkal kellett elaltatni a vérben ázó, halott kényúr még mindig remegve ágaskodó hímtagját. Ez a föld mindig jobban értékelte a világjobbító eszmék önmagából táplálkozó vad és terméketlen érzékiségét, mint a reformerek példamutató hónaljszagát. Mi a hangyát letapostuk, csak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát. Az álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk.

Milenka Carica apám régi, megbízható ügyfele volt. Emberei gyakran föltûntek a földjeinken, begyûjtötték az adományokat, a hátsó udvarokon kipakolták a fegyvert és az imakönyveket, olykor gyereklányt könyörögtek el egy udvarházból, de néhány nap múlva rendesen visszaküldték a combok közül kihalászott medvekarmot. Amikor meghalt az apám, örököltem tôle egy igazi törököt is, aki korábban a szarajevói Brusa bezisztanban volt paradicsomfényesítô, de elcsapták valami kisebb, habár konokul visszhangzó hazugság miatt. Mehmed nyelvére gyorsan rátetováltam az igazság kifordított jelét. Nem örült az eljárásnak, de mert többé nem füllenthetett, az eredmény nem csak engem, de ôt is megnyugvással töltötte el. Apám régi Fordját bíztam rá, és ô járta a környéket, hordta a mintákat, amelyekre az utóbbi idôkben olyannyira rákaptak a déliek.

„Néha meg egy tájrészlet, a belgrádi autópálya, a Tisza vagy egy épülő gyerekpark láttán kellett nagyobbat sóhajtanom. Mintha a föld lett volna a feleségem, az ország. Egy igazi, élő nőről meg mindig a díszkendő jutott az eszembe. Hogy az olyan könnyű, elszáll, hacsak álmában sóhajt az ég, s ha nincs bogáncsbokor, amin megakadjon.” Darvasi írói erényeinek birtokában sűrűbb és erősebb kontúrokkal festi meg azt a világot, amit ez a novellisztika kezdetektől lát.