2009. október 1-jén a Békés Megyei Jókai Színház Stúdiószínházában vendégeskedett Darvasi László a Békés Megyei Jókai Színház és a Körös Irodalmi Társaság vendégeként. A Virágzabálás című irodalmi est házigazdájaa: Szabó Tibor Benjámin író, szerkesztő volt. Az esten bemutatták a szerző Virágzabálók című regényét.

Darvasi László nagyregénye egyszerre teremt magyar és közép-európai mítoszt, alföldi veszedelmes viszonyokat, tündérmesét és haláltáncot. Árad itt minden - tűzvész, árvíz és forradalom, szerelem és csalódás. Testet ölt egy nő, Pelsőczy Klára, akinek tenyere közepén folt piroslik ("angyal lábnyoma lehet, odaszállt, amikor születtél, táncolt a te kicsi tenyereden"), valamint három férfi - Imre, Péter és Ádám -, akik hol izzó szenvedéllyel, hol önkínzó odaadással, hol bohém széptevéssel próbálják egyszer és mindenkorra meghódítani Klárát.

Néhány családnak már volt saját szekere is, ők rendszerint a bak elé kötött egyetlen gebével intézték az üzleti ügyeiket, lomokat és hulladékok gyűjtöttek a városban, s amivel nem tudtak mit kezdeni, felhalmozták. Voltak köztük kovácsok, patkolók, üstfoltozók, egy özvegy pedig, ki néha bebújt Gilagóg mellé az ágyba, és kicsalta a férfi torkából a hörgést, tollal kereskedett. A vajda évekkel ezelőtt eladta a saját szekerét és a lovait, már volt hol lakniuk. Tapasztottak házat eleget, egy sor viskójuk szédelgett az árokparton, hol a gallyakon ruhák száradtak, s mindenfelé tűzhelyek nyoma feketéllett a földön. A vajdát nem érdekelte a fuvarozgatás, s az emberei is leraktak a küszöbe elé annyit, amennyi elegendő volt neki a hétköznapokra. Kapott bort, kenyeret, vásznat, dohányt. Néhányan elmentek, végleg továbbálltak, zenészek vagy vándormutatványosok lettek, esetleg tolvajlás miatt kellett felkötniük az útilaput. A törzs az érkezés óta keveredett a már itt élő cigányokkal, hát keveredtek a dalaik és a történeteik is. A régiek is megismerték Igazmondó Habredet, s bár először nevettek rajta, sokáig gúnyolták, aztán ők is elfogadták. Nem hittek benne, de nem bántották. A vajda pedig nem kötötte az orrukra, hogy Habred valójában senki és semmi, csupán egy hang, de nélküle mégse mennének semmire.

3. Azon az augusztusi reggelen, 1849 augusztusában, amikor Somnakajt, a legyengült cigány lányt Szép Imre házába vitték, a fűmuzsikus arra ébredt, hogy csiklandozzák az állát, rángatják a bajuszát, de még az orra likába is beletúrnak. Mi van, és miért van így?! Mi van, és mi a fene akar még lenni?! Horkanva kapta föl a fejét, mérgesen pislogott Féreg úrra, aki olyan közelről vigyorgott rá, hogy akár a kellemetlen alak arcába is beleharaphatott volna. Koszta Nyikiforov, aki eddig égerfának dőlve, karjait összefonva szundikált, és talán még legyeket is gyűjtött a bajuszára, határozottan és kelletlenül odébb tolta Féreg urat. Ha csak ez van, hát nem sok van! De a másik nyomban visszaaraszolt, és újra felvihogott.

1. Ádámról beszéltek, természetesen. Hogy a fiú csak úgy tud érkezni, hogy már el is múlt minden, mi megtörténhetett volna vele. Pergett a vakolat a kocsma faláról, szekeres tartott feléjük, s Herr Schütz azt bizonygatta, olyan a gyerek, mint aki azért lop, hogy tolvajlásának gyümölcsét nyomban másnak adhassa. Imre nevetségesnek vélte az okfejtést. Ám a doktor kitartóan és elfogultan védte Ádámot. Nézte a lovat, az állat hosszan vizelt, majd a farkát magasba tartva ürített. A doktor mosolygott. Mindig ott folytatták ezt a nyugtalanító, terméketlen vitát, ahol abbahagyták, miközben Imrének az volt az érzése, nem is kezdték el igazán, és nem is hagyták abba soha, csak elvettek, amiből más is vett, és hozzáadtak, amihez más is rakta, rakosgatta a magáét. Aztán a doktor egy másik látogatás végén, miután keksszel mártogatta ki a likőrjét, s még az ujjait is megnyalogatta, egy dagerrotípiát tett Imre elé, nos, ez ő, nézze csak meg, szuszogta jólesően.

Vasárnap volt, harmincadika, délután két órakor még felhangzott a litániára hívó harangszó, s a nép engedelmesen, de rettegve a közelgő katasztrófától igyekezett a templomokba. A félelem szinte tapintható volt, az utcákon járt, de már nem a fal mellett lapulva, hanem nyíltan és kihívóan, mintha azt mondaná, gyertek, kövessetek, ennél többet már úgy sem tehettek. Nem kellett már rejtegetni a szorongást, igaz, nem is igen lehetett. A dolmányokról lefejtették a vörös zsinórt, jó néhány hevert kint az utcán, a porban, a csalánvirágos árokparton, s már senki sem nyúlt értük. Könyveket, a forradalom dicsőségét hirdető ponyvákat, képesfüzeteket kezdtek rejtekhelyekre pakolni, titkos zugokba dugdosni.

Dehogyis volt véletlen találkozás az a Függetlenség Napján, az áprilisi alkonyat meseszerű kavargásában. Ádámékat váratlanul visszavezényelték a városba, s a katonák többsége kimenőt kapott az ünnepségre. Ádám persze mindenképpen elhagyta volna a várat, megtehette volna, hogy az őrség szeme láttára sétál ki a kapun, miközben beszél is velük, odavet nekik néhány szót, s mintha érdekelné, meghallgatja, miről fecsegnek a társai, ám most még engedéllyel is bírt. Nem mintha érdekelte volna, hogy papírja van az este tíz óráig tartó alkalmi szabadságra. A fiú a Feketesas utca felé tartott, s talán egy órácskát sem kellett a szomszédos ház falához támaszkodva várakoznia. Először Szép Imre lépett ki a kapun, nagyot sóhajtott a hűs levegőből, aprólékos mozdulatokkal rágyújtott, majd kisvártatva érkezett, mint valami jelenés, Klára is.

(regényrészlet 3-4.) Az idegenek már elmentek. Alkonyult, vörös és kék fények gyúltak fel odafent, lent megnyúltak, és elfáradtak az árnyékok. Somnakaj úgy bámult a szépséges magyar nő után, mint aki a szerelmét veszti el. Önfeledt rajongás és végtelen bánat keveredett a maszatos kis arcon, a szempilláján megcsillant egy könnycsepp. A kislány lehajtotta a fejét, apró göröngyöket rugdosott a lábujjával.

(regényrészlet 2.) Amikor Klára megtudta, hogy Pallagi Ádám nem él többé, átadta magát a lassan érkező, de a lelke egészét átitató tébolynak. Akik igaztalanul korán esnek ki az életből, azokért kevesek ejtenek könnyeket. Ám ezek az emberek majd hosszan, végeérhetetlenül gyászolnak, és a fájdalmukra aligha lesz gyógyír. A fiatalasszony belesüppedt a kanapé puha párnájába, nem szólt és nem mozdult, mereven bámult egy préselt virágot, mely a falon függött, egy kicsiny, faragott szélű fakeretben.

(regényrészlet 1.) A férfiú alacsony és testes, ősz hajú ember volt, és bár még nem üvöltött, de vörösre gyúlt képe, villámló tekintete szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a következő pillanatban talán még az egyik purdé fejét is leharapja. Rettentő dühösen, de többször meg-megbotolva iparkodott a tábor felé. A háta mögött sápadt férfi igyekezett a lépést tartani, s ugyan jóval fiatalabb volt a társánál, mégis folyvást lemaradt. A testes úr mély, gurgulázó kiáltást eresztett ki a torkán. Gilagóg innen tudta meg, hogy a férfiú dájcs, vagyis valamiféle német. Mert a németek is sokfélék, akár a cigányok. A vajdának volt némi ismerete a németek pattogó, nehézkesen csikorgó nyelvéről, ha nem is értette őket. Ám elég volt hallania a "donnervetter és krucifiksz!" fölkiáltást, jeges borzongás futott végig a hátán. Még gyermekkorában tudta meg idősebb, az Elba és a Rajna vizében is megmártózó, Hamburg és Bréma kikötőjét is megsarcoló cigánykirály csavargóktól, hogy Európában efféle szörnyű káromkodást, mint a német, egyetlen nép sem tud. Még a fűmuzsikusokat útjukra bocsátó szerbek sem, pedig ha ők átkozódnak, az effajta durva szavaknak mindig vérfolyam, öldöklés, kínhalál a vége. Ezek a rettenetes szavak - "donnervetter és krucifiksz" - képesek romba dönteni falvakat és virágzó városokat. Ezek a szavak gyűlölettel párzanak, békétlenséget vajúdnak, nyomukban tűzeső hull, és mocskos áradat mossa el az ember veteményét. Vagy a szegény cigány nyikorgó szekerét. Vagy egyetlen tehenét, borját. Vagy a csatos faládáját, melyben a kovácsoláshoz szükséges szerszámait tartja.