Fernando Asahar tökéletes élete

Márton Lászlónak

Fernando Asahar talán többre vágyott a szokásosnál, de o is csak ártatlan volt, akár a többi ember. Jól ismerte a fogdaort, volt ideje megszokni a gyulölködo pillantását, szakálla gubancaiba mormolt káromlásait, a mozdulatot, ahogy a zárkába löki a savanyú rizzsel teli tálat, vagy a poshadt vízzel a kancsót. Kelletlen nyikordulással kinyílt a zárka ajtaja, s az or homlokának alig látható biccentésével jelezte, a fogolynak indulnia kell. Asahar már állt, igyekezett legyozni a megindultságát. Nem volt mit magával vinnie, néhány rongy maradt utána, egy rossz lábas, madzagok és kövecskék, melyekkel a sötétben beszélgetett, a papírját már zubbonyának mellrészébe rejtette. A szabály szerint o haladt elöl, és minden fordulónál addig állt, míg a másik oldalba nem bökte. Érezte a bokájánál elsurranó meleg patkánytesteket, közben jeges víz csöpögött a nyakába. Felfelé tartottak, s mind több lett a fény, mind elmosódottabbak lettek a hangok, a kiáltások és a nyögések. Az egyik meredeken felfelé vágó kanyar után don Dulcefuego szakállkeretezte arca ereszkedett elé, a sápadt arcborön, mint gúnyos üdvözlet, csillogott a fény. Asahar megkapaszkodott a sziklafalból kimeredo vaskampóban, s nem lépett fel a következo lépcsofokra. Nézték egymást, két ismeros, éveket töltöttek el együtt, don Dulcefuego végül bólintott.

Isten hozta, mondta.

Fernando Asahar eltunodött.

Azt hiszem, csak én jöttem, motyogta végül.

Alig múlt húsz esztendos, amikor Fernando Asahart egy dalnokversenyen hátba szúrják. A fellépés elott egy jóakarója figyelmezteti a veszélyre, de Asahar nem törodik a lázas tekintetu fickóval, a fiatalok könnyedségével hessegeti le a válláról a másik remego ujjait. Azt a költeményét szavalja, mely egyaránt tette híressé és irigyeltté, s már csak néhány strófa van hátra, amikor finom fájdalmat érez a gerince mellett, majd hirtelen olyan forróság önti el, hogy arra gondol, lángra kapott az arca, és lángolnak a szavak is, melyek elhagyják az ajkait. Asahar végigmondja a verset, megvárja a felcsattanó tapsot, az elso bravózó kiáltásokat, aztán zuhan arccal a színpad padlójára, hogy élet és halál között lebegve heteken át két szót ismételgessen, én tettem, én tettem, én tettem. Fernando Asahar a költeményébol idéz, ezeket a szavakat mondta ki éppen, amikor a húsába hatolt a tor fémje.

Miután felgyógyul, kiköltözik a megüresedett családi birtokra. Nem azért dönt így, mert kiábrándult az udvari talpnyalók intrikáiból, a nagyvilági élet felszínességétol, mert félti az életét, vagy megfogadná az orvosának a tanácsát, miszerint a legyöngült szervezetének friss levegore van szüksége. Míg az o életét megtartja a sors cérnaszála, addig a szülei és testvérbátyja valóban áldozatul esnek egy gyors lefolyású, az uradalom környéket sújtó pestisjárványának. Különös módon mindöszsze a Tajo mentén néptelenedik el néhány falu és udvarház. Úgy ér véget a járvány, ahogy elkezdodik, gyorsan és váratlanul, s amiképpen elozményei nincsenek, a néhány tucat sírhantot leszámítva a következményei is csekélyek. A fiatalember úgy tér vissza a családi birtokra, mint aki új életet akar kezdeni. A megmaradt szolgálók mellé újakat fogad, csak a legsatnyábbakat küldi el, és minden harmadik, a birtok rendbe tételét és felvirágoztatását célzó kezdeményezést elfogad. Nem fenyít. Neheztelését mindössze bosszús fejcsóválás jelzi. A fiatal gazdát, akirol a környéken mindenki tudja, hogy híres dalnok, csakhamar megkedvelik az emberei. Bár ha beszélnek róla, ha dicsérik jellemét, ha elismero szavakkal méltatják tulajdonságait, legfoképpen türelmét és figyelmességét, soha nem felejtik megjegyezni, hogy Fernando Asahar nem véletlenül olyan ember, amilyen, hiszen a halálból jött vissza.

Don Dulcefuego tapsolt a szolgának. Asahar cseppet sem csodálkozott, hogy rozmaringos báránycomb és zöldséggel teli tál került eléje, az eltelt évek megtanították arra, hogy amit a teste kap, azonnal és a legkisebb kétely nélkül fogadja el. Az öregember habzsolt, az étket az arcával védve úgy pislogott fel a tálból, mint a kutyák. Csokoládét és gyümölcsöt is kapott, s egy olyan kalácsot, melynek puha, fehér húsában surun feketélltek a mazsolaszemek, akárha a börtönben eltelt éveket számolták volna. A vacsora végére egy palack édes malagai bor is elokerült, don Dulcefuego, aki eddig rezzenéstelen arccal bámulta, hogyan fal a másik, magának is töltött. Bíborszínu ánizzsal fejezték be, és Asahar szédülve gondolt arra, jó lenne visszamenni a zárkába, végigdolni a nyomorúságos fekhelyén, és már soha nem ébredni fel. Don Dulcefuego ekkor könnyu böffentést elnyomva felemelkedett, a fiókos szekrényébol elohúzott egy jókora paksamétát, és könnyedén az asztalra dobta. Az egyik papírlap sarka belelógott Asahar táljába. Zsírosan fénylett a kézirat oldala, mintha édes mocsár felé araszoltak volna a rajta feketéllo sorok. Don Dulcefuego aranygyurus mutató ujja hegyével megérintette az egyik lapocskát, olvassa csak, biztatta halkan a másikat, azóta írták oket, amióta nálam vendégeskedik.

Fernando Asahar tétován nyúlt a papírok után, mintha egy utolsó cselfogástól tartott volna. A lapok fájdalmasan zizzentek fel a sebes ujjak érintésétol. Az öregember félhangosan silabizált, verseket olvasott, ezer színben lángoló, szenvedélyes és boldogtalan, vágyakozó és megnyugvó sorokat. Asahar mind közelebb és közelebb hajolt, s hunyorogva törölgette a homlokán gyöngyözo izzadságcseppeket.

Gyönyöru versek, emelte föl a tekintetét, gyönyöruek, ismételte.

Ahogy Fernando Asahar kilép a fogház hatalmas fakapuján, még visszanéz don Dulcefuego érzéki arcába, mely mintha percet sem öregedett volna az eltelt évek alatt. Tunodo, szórakozott tekintet búcsúzik tole. Asahar tesz néhány lépést, és megtorpan.

Egyszeriben pontosan látja az életét gyökeresen felforgató napot, mint egy álomban, ott ragyog elotte minden, érzi a birtok felett izzó nap melegét, a kertjének illatait, a rózsakert felol lengo illatot, a frissen megforgatott föld szagát, és látja az asztalán hevero kéziratát is, melyen megírta a szolgája szerencséjét, megírta, kimondta, kihirdette, mindegy. Amióta megtudta, hogy szabadul, eloször érez bizonytalanságot. Miért engedik váratlanul, különösebb ok nélkül szabadon, nem közölték vele. O meg nem kérdezte, mert már évek óta nem kérdezett emberi szóval. Arra gondolt, talán jobb lett volna elveszni don Dulcefuego börtönében, mint ahogy erre számtalan esély kínálkozott. Ám Fernando Asahar túlélte a vallatásokat, a tuzpróbákat, túlélte a hasmenéssel és orjíto viszketéssel együtt járó hideglelést, túlélte az idegeivel való borzasztó szórakozást, amikor szabadulást vagy kivégzést játszottak el vele, túlélte a heteken át tartó némaságot, amikor a patkányok neszezésén és a vízcseppek koppanásán kívül egyebet nem hallott, és túlélte a bezártság legfobb gyötrelmét is, a gondolatokba fészkelo mélységes reménytelenséget.

Éles csikordulással zárul a börtönkapu, s o megrezzenve riadt fel. Ujjai kitapogatták a papírlapját, mielott továbbindult volna. Asahar lassan lépdelt Manuella fényesre kopott utcakövein. Nem nézett a járókelok arcába, nem keresett ismerost, nem bámulta az újonnan emelt épületek pompáját, a szenvedélyesen fantáziáló stukkókat, a kokorlátokon táncoló szörnyeket és a lópofájú ördögfattyakat, a márványos boltíveket és a hangulatos árkádokat, nem állt meg a Szentek terén, hol, a rothadó zöldséghalmok, a rozsekupacok és a tér közepét borító, ázott pernye tanulsága szerint éppúgy tartottak heti nagypiacot, mint nyilvános kivégzést. A férfi nem emelt a homlokán, hogy lássa a manuellai székesegyház égbetöro tornyát, csak a tér sarkán csörgedezo kokútnál torpant meg, hol egy vigyorgó ördögpofa tátott szájából víz csobogott alá. Asahar ivott, nehézkesen megmosta az arcát és a tarkóját.

Azon a napon Asahar az udvarházának legnagyobb fája alatt ír, a lenyugözo lombozatú, legalább kétszáz esztendos tölgy jótékony árnyékkal óvja íróasztalát, és faragott székét. Könnyu vörösbor, sajt és szárított gyümölcs is akad a keze ügyében. Alig teszi ki az utolsó szó után a pontot, amikor kiáltás harsan. Szolgája térdel a granadai rózsabokrok ágyásában, miközben valami felcsillan a markából. A fickó visszahajol, és vadul kaparni kezdi a frissen megforgatott földet. Majd újra felkiált, s a virághagymás kosarat felrúgva, két tenyerét maga elé tartva rohan a gazdája felé, s még azzal sem törodik, hogy néhány fényességet elszór siettében. A szolga Izabella-kori aranytallérokra lel, mint késobb kiderül, valóságos vagyonra. Ezek az aranyak vaskosabbak az országot újabban ellepo fémpénzeknél, melyek idolegesen segítenek ugyan az államháztartás gondjain, hosszú távon azonban csak romlást hoznak. Fernando Asahar a szóbeszédre gondol, amely szerint Izabella királyno befalaztatott egy költot, mert nem értette a verseit. Elmosolyodik. A következo pillanatban a kéziratra esik a tekintete. A papírlapokat finoman remegteti a Manuella felol fújdogáló szél, akárha a halványkék tintával megrajzolt, lendületesen kanyargó, máskor meg visszafogottan hullámzó sorok maguk is megelevenednének.

Asahar története egy nincstelenrol szól, egy barna boru, esetlen alakról, aki végül azért lesz lélegzetelállítóan gazdag, mert mindenki ki akarja fosztani, ám minden, amit elvesznek, ellopnak, kicsalnak ettol a szerencsétlentol, ot gazdagítja végül.

A szolga már Asahar elott toporog, s ajkait eltátva liheg. Sötét boru, esetlen ember, megalázkodó tekintete mindig a másik ágyéka körül kering. Asahar nem emlékszik, hogy egyszer is a szemébe nézett volna, pedig soha nem feddte meg. Primitív ábrázata van a szolgának, álkapcsa eloreugrik, s a felso ajkát valósággal benyeli a szája. Széles homlokán diót lehet törni, s bír az egyszeru teremtmények ama sajátosságával is, amely az elpusztíthatatlanság gondolatát keltheti a szemléloben. Mintha nem érhetne hozzá aljas ártalom, gyalázat, megaláztatás. Asahar tud róla néhány dolgot, de fogalma sincs, honnan tudja. Az apja valami csavargó arab, az anyja kasztíliai szajha, aki egy pöcegödör mellé pottyantotta a porontyát, hogy aztán ferencesek találjanak a kicsire, akinek felserdülvén az elso dolga, hogy kereket oldjon a túlságosan aszkétikus környezetbol. Nyilván csalni és lopni kényszerül, míg eljut az udvarházig, az is könnyen elofordulhat, hogy itt húzza meg magát az utána szaglálók elol, de Asahart ez nem érdekli. Esténként néha énekel, s ha hallgatósága akad, a fickó zavaros történetbe kezd az anyjáról, az elhagyott ferencesek lelketlenségérol, ám ezeknek az elbeszéléseknek aztán soha nem jut a végére.

És ennek a fickónak a markában vagyont éro tallérok ragyognak. Semmi kétség, Asahar róla írt az imént. A költo bólint, a tiéd, mondja neki, tiéd az összes arany, azt kezdesz vele, amit csak akarsz. Aztán feláll az asztaltól, szabad akaratod szerint elmehetsz, mondja, de közben képtelen a szolga elnyúló ábrázatába nézni, aki elképedve ingatja fejét, mintha egyszeriben felfogná, átlépte azt a határt, melyet az alávetettség íratlan morálja követel meg, mert bunös illetlenség az ehhez fogható szerencsében részesülni olyan földön, amely nem a tiéd, csak munkát és kenyeret ad. Asahar tesz egy elhárító mozdulatot, mint aki azt akarja mondani, jól van, menj, ne tarts fel tovább, majd a fickónak véglegesen hátat fordítva önkéntelenül is viszszagondol arra, hogy néhány hete hasonló történet játszódott le, amikor a viharról írt verset.

Azon az éjszakán is kint dolgozik a valószerutlenül tiszta és fényes égbolt alatt, az asztalára állított gyertyák világítják be az asztalát, s ot valósággal megbabonázza a tollának árnyéka. Mintha egyszerre két verset írna, egy olvashatót, s egy titkosat. Asahar abbahagyja a jegyzetelést, újraolvassa a sorokat, s közben azt érezi, hogy a félhangosan kimondott szavai mögött ott tolakodnak ama másik, titkos versnek a szavai, nem látja és nem hallja oket, de tudja, hogy kéziratának minden rezdülésén átdereng titokzatos jelenlétük. Lassan megnyugszik. Tudja, hogy tehetséges költo, hogy némi becsvággyal irigylésre méltó jelentoségre tehetne szert Manuellában, sot, még talán Madridban is, ám mértékletessége azzal a belátással is megajándékozza, hogy soha nem felejti, a tehetség mindig egyfajta közmegegyezés könnyen megroppantható eredménye, o azonban nem kíván megfelelni számára ismeretlen emberek ízlésének, nem akar ígéretesnek és izgalmasnak látszani, nem akar reményt támasztani, leleplezni, vigasztalni, egyszeruen csak ír, mert kedvét leli a szavakkal való játszadozásban. Nem túl eredeti módon gyakran gondolja, hogy a sorait élteto szenvedély végül úgyis semmivé válik, mert az ido mérhetetlen távlatában a kofalak vagy a vas éppolyan veszendo dolgok, mint a papíron kéklo mondatok, ilyeténképpen mindaz, amit a szavaival tesz, nem egyéb, mint a hiábavalóság hasztalan, bár kétségkívül jóleso megkörnyékezése. Mintha barátságos szörnyeteget kényeztetne, melynek pedig éppen az a feladata, hogy végül elpusztítsa ot. Csöndes az éjszaka, fent, mint szerteszórt tufejek, bizalmatlanul hunyorognak a csillagok. Asahar iszik, végül rámosolyog a viharról szóló versre, s önkéntelenül kimondja,

én tettem.

Másnap délután lilára dagad az ég, majd néhány pillantás alatt pokoli feketeség mossa át a láthatárt, aztán a sötétség egyetlen haragos dördüléssel szakad rá a környékre. Az órákig tomboló viharban hatalmas széllökések szaggatják meg a kertet, egy öreg hárs tövestül fordul ki a földbol, a szél szétdúlja a rózsalugast, a fiatal narancsost, a datolyakertet valósággal széttépi, s a dombhajlatra telepített szolon mintha megvadult lovasok vágtattak volna keresztül. Az udvarház kerítésének lécei messze szóródnak, mintha egy órás csontjait dobálták volna szerte a földeken. A juhok pajtájának teteje letépve lóg, s az állatok dideregve bújnak össze a megroskadt vesszofalak között, akárha riadt felhok torlódnának egymásra a pusztításban.

Asahar nyugodtan intézkedik, igyekszik felmérni a kárt, s éppen visszatérne a házba, amikor a tornác elott mókustetemre esik a pillantása. Szórakozottan bámulja a karmos kis lábakat, a vörösesbarna bundát, a mókásan kunkorodó, fekete farkat, aztán az eszébe jut, egy másik elbeszélésben, melyet néhány napja fejezett be, meghalt egy lány, és a halálára nem volt észszeru magyarázat. Ám a lány didergo vállát mókusprém melengette a halála pillanatában. Asahar átadja az állat tetemét a család orvosának, egy idos madridi sebésznek, Diaz Monterónak, ám az orvos sem külsérelmi nyomot, sem belso sérüléseket, törést vagy zúzódást, netán betegségre utaló jeleket nem állapít meg a vizsgálat során.

Biztosan a félelemtol halt meg, vonja meg a vállát, miközben nagyot lehel az okuláréjára. Az orvosnak sárga lófogai vannak, s mint az esti borisszáknak, pirospozsgásan barátságos az arca. A félelembe is bele lehet halni, teszi hozzá, és elneveti magát. Idos ember az orvos, könnyebben tud olyan dolgokon derülni, ami másokat még félelemmel tölt el.

A szerencsés szolga úgy távozik Asahartól, mint aki máris egyenrangú vele. Viszontlátásra, Asahar úr, mondja kellemetlen hangsúllyal, és most sem néz a másik szemébe. Furcsa mód a társai nem irigyelik. Úgy bámulnak a Manuellába zötyögo szekér után, melynek bakjáról a fickó széles mosollyal int viszsza, mint az olyanok után, akiknek a szerencséjéhez semmi reményt sem fuz az ember, sot, mint akikrol tudnivaló, a vesztükbe rohannak. Az udvarházban arról suttognak, valóban különös, amit Asahar úr tett, ám nyilván nem véletlenül döntött úgy, hogy e talált pénzre, erre a valóságos vagyonra nem tartott igényt, ahogy az nem csak ésszeru, de jogszeru is lett volna, ám bizonyára megrontott pénzrol van szó, s a tallérok sorsa valamiképpen összefügg Asahar úr családjának a szerencsétlenségével, s ez a felvetés már csak azért is helytálló lehet, mert maga Asahar úr is a halálból tért vissza. Egy lovászfiú másnap a tornác mohás kolépcsoje mellett újabb tallérra lel, nyilván a szerencsés szolga veszíthette el, ahogy boldogsága ura felé repítette. A fiú mintegy kifejezve a többiek álláspontját, nem tartja meg az aranyat, habozás nélkül nyújtja át Asaharnak. A szerencsés szolga azonban nem rohant a vesztébe, de ezt még senki sem tudja. Asahar sem, aki egy könnyu vállvonás után feledi is az egész históriát, ot másféle gondok nyomasztják.

Az öregembert kutya követte Manuella szuk sikátorain. Ha Asahar megállt, az állat is megtorpant, s a pofáját felszegve szaglászott. A alkonyat rot fényében fémesen ragyogott a mórok építette mecset tornya. A kutya türelmetlenül felvakkantott. Asahar egy bódé falának dolve végre öklendezni kezdett, legyengült gyomra idáig bírta Don Dulcefuego bokezu búcsúebédjét. Pedig Don Dulcefuego nem gúnyolódott, amikor emlékezetessé akarta tenni az elválást, és arra utasította a szolgáját, hogy olyan étket kerítsen, amely a legelokelobb látogatónak dukál. Toledó püspöke vagy a király személyes megbízottja sem részesült volna különb kiszolgálásban, mint a szabaduló Asahar, aki harminc éve volt a börtön lakója.

Asahar ráhányt a kutyára is, a kiéhezett állat a lábához simulva várt. Miután az öregember megkönnyebbült, betért az elso útjába eso fogadóba, egy nem túlságosan bizalomgerjeszto helyre, de hát o már régen túl volt azon, hogy a bizalom és a hit alapján osztályozza a világ dolgait. Zöld Szakadéknak hirdette magát a fogadó, s ahogy a félvak Asahar kisilabizálta a kopott cégtáblát, elfintorodott. A helyiségben suru emberszag párállt, s a szagból ítélve húst is odakozmáltak az imént. Unott arcú alakok kockáztak az elotérben, egy részeg gerendának dolve kántálta az ot ért sérelmeket, mások magukban ittak, néha nagyot koppant egy fapohár feneke. Hirtelen megrémült, hogy megismerik, hogy kényelmetlen kíváncsiság szakad a nyakába, s neki magyarázkodnia kell. Aggodalma felesleges volt. Feléje sem pillantottak, ahogy a homályos sarokba csoszogott, egyetlen homlok sem fordult utána. Harmincegynéhány év alatt annyi minden megváltozott, ám ehhez a változáshoz neki köze nem volt. O akarta így, nem vitás. Motyogva vízzel hígított bort kért a rossz mosolyú kocsmároslánytól, többször nekikezdett a mondatoknak, melyek folyvást megbicsaklottak gennyes sebektol levedzo ajkain, olyan furcsa volt úgy kérni, hogy azt teljesítik is. Ahogy a lány eléje lökte a kancsót, Asahar nyomban fizetett. Volt némi pénze. Don Dulcefuego tömött borzacskót nyomott a kezébe az ebéd után. De ot nem a pénz érdekelte. Kihalászta rongyai közül a papírját, vigyázva maga elé hajtotta. Hosszan bámulta a megnyugtató szürkeséget. A megviselt lap úgy nézett ki, mintha felületének mindegy egyes pontját írások egyenletesen egymásra épülo rétege borította volna. Mintha száz és ezer mondatot írtak volna rá, mintha egyik írás a másikra karcolódott volna, s aztán a következo a következore, és így tovább, eme csodaszeru végeredményig, e ráncoktól összeszabdalt, leginkább idos emberi arcot sejteto, a legnagyobb próbákat is kiálló papírlapig. Mert harminc év alatt hányszor és hányszor enyészhetett volna el, a börtön nyirkosságától hányszor málhatott volna szeletekre, szétrághatták volna a patkányok, szétrohaszthatta volna a penész és a doh, egy kósza huzat kilebbenthette volna a cellaajtón, hogy végleg elvesszen a börtön sötét labirintusában, elkobozhatták volna tole, széttéphették, elégethették volna a szeme láttára, de nem ez történt, a papírlap, akárcsak Asahar, túlélt minden veszélyt és megpróbáltatást. S Asahar tudta, hogy az o saját, megbékélo arcát látja a koszos papírlapon. Tudta, hogy az o arcképét rajzolta fel a lapra az ido, napról napra, évrol évre finomítva a vonásokat, mert egy délelottön, amikor a kicsiny börtönablakon szokatlan élességgel vágott be a fény, s ahogy a papírlap szürkeségére nézett, o váratlanul magára pillantott, az o figyelo tekintete homálylott rá egy olyan világból, amelyben a szavak közvetlen kapcsolatban állnak, ha úgy tetszik, magával a teremtéssel.

Gyengéd felindultsággal megtapogatta a lapot, majd hirtelen vad elégedettséggel bámult körbe. Néhány tollvonás elég lenne, hogy ezek a szánalmas kocsmatöltelékek úgy köszöntsék ot, mint egy bosszúálló angyalt. De a Zöld Szakadék nevu fogadóban egyelore a kutya sem törodött vele.

Néhány nap múlva, hogy az emberére rámosolygott a szerencse, Asahar körmöl néhány sort a szomszédos birtokosnak, s a levélben megbízható szolga után tudakozódik. Az emberi elme olykori csapongásainak eredményeként a levélbe belekerül egy szenvedélyes passzus, az Isten verje meg az olyan koszívueket, kanyarítja hirtelen feltámadó dühvel a papírra Asahar, akik mások kényelmetlenségei fölött a legcsekélyebb részvétet sem éreznek, hovatovább azokban az eseményekben lelik az örömüket, amelyek pedig az embertársaiknak gond és kellemetlenség forrásai. Asahar a kasztíliai fickóra, a Juan Mendoza nevu udvari adóigazgatóra céloz, a nevét nem említve persze, aki a természet váratlanul sokasodó csapásait, a már-már rendszeressé váló viharkárokat és árvizeket figyelembe nem véve szabja meg az adók mértékét. Az eltelt néhány hónap szeszélyes idojárása a legkevésbé sem fogadta kegyeibe a környék gazdáit, s nem csak méltányos, de a késobbi hasznok érdekében ésszeru is lenne a birtokosoknak engedményeket tenni. Nem elég, hogy az értéktelen fémpénzek megannyi kisbirtokost sodortak a tönk szélére, az adó csak no, mintha büntetés lenne. Asahar megkönnyebbülten fejezi be a levelet. Hogy kiadta a mérgét, mintha megfürdött volna. Már nem is érdekli az egész. Szavait, mint a piszkos fürdovizet hagyja hátra. Reggel a borítékot leragasztja és elküldeti.

Néhány nap múlva személyesen a szomszédja, Contrares bácsi kocsizik hozzá a lesújtó hírrel. Mendoza adóigazgató felesége, aki férjével ellentétben finom lélek volt, valamint két leánygyermeke szerencsétlenség áldozatai lettek. A nok sétakocsizni indultak Manuella határába, ahogy a város elokeloi hasonlóképpen kerestek így gyakorta felüdülést, mert a várost ölelo nyugati lankákon található egy festoi liget, illatozó olajfákkal, és oleanderbokrokkal, a ligeten átcsobog egy tiszta vizu patak is, s mindig friss cipók, és parázson sült húsok illatával csábítja a kirándulókat a közelben álló fogadó. Útközben felingerelt vadméhek támadták meg a kocsi lovait, s a megvadult párák egyenesen a Zöld szakadéknak rohantak. Zöld szakadéknak nevezték azt a Manuellától mintegy órányi járásra lévo, s már a ligettol is látható hasadékot, melynek meredek sziklafalaira mindenféle folyondárok, vadrózsák és repkények futottak fel szeszélyes hullámzással. Némelyek szerint hatalmas, zöld sírgödörre, mások szerint vízesésre hasonlított ez a különleges természeti képzodmény. A legenda szerint Roderik gót király ásatta a félszigetre özönlo arabokkal vívott elso hispániai ütközet elott, hogy a lemészárolt berbereket ide temessék. Tarik-ben-Szaid hadvezér és népe nem lett ide temetve, maga Roderik tunt el az ütközetben. Az egyik helyi mesebeszéd volt a sok közül. Így volt vagy sem, mindegy. Mindenesetre a Zöld szakadék oly impozáns mérettel bírt, hogy Manuella katedrálisa is elfért volna benne.

Egy mór madárleso tanúja volt a szerencsétlenségnek, azóta dadog, meséli Contrares bácsi, miközben jókora darabot tör az eléje tett birkasajtból. Jólesoen csámcsog. Majd úgy iszik a borából, hogy a vérpiros lé állának két oldalán csorog alá, s bepettyezi a kabátját. Egyszeriben megmerevedik, nyelve kitapogat az ínye húsán, és a következo pillanatban prüszkölve kiköp. Darázs kapálódzik a ragacsos porban. Contrares bácsi elégedetten megcsóválja a fejét, a poharába bámul, és folytatja. Fehér lánykesztyu akadt fönn az egyik kihajló rózsaágon, olyan volt, mint valami utolsó üzenet. De míg az anyját és a nénjét beborította a törmelék, ez a kisebb Mendoza lány kizuhant a kocsiból, s hátán hevert a szakadék mélyén. Az egyik kezén ott volt a kesztyu, a másik a rózsaágon himbálózott.

Olyan volt az a kislány, mereng el a szomszéd, mint az én drága Leonám.

Asahar szórakozottan bámul Contrares bácsi barátságos arcába, majd azt kérdezi, van-e felelose a szerencsétlenségnek, mire a szomszéd megtöröli a homlokát, hát persze, válaszolja, miközben borfeketén villognak fogai között a sajtdarabkák, bizonyára a gondviselés, és ahogy kimondja, megvonja a vállát. Igaz is, csap a homlokára, ajánl egy szolgálót, egy megbízható fickót, ért a virágokhoz, a gyógyfüvekhez, a szolohöz és a lovakhoz. Már holnap átküldeti.

Furcsa ember maga, Asahar úr, hajol elore hirtelen Contreras bácsi, hogy annyi kincset hagyott elveszni.

Bármikor visszavehetném, szól kedvetlenül Asahar.

Soha nem ír többé a szabadban, sem a kerti lugasban vagy a rózsával befuttatott tornác huvösében. Kéziratait gondosan elzárja, s a gazdatisztnek mind többet kell várakoznia az ajtaja elott, ha fontosnak vélt közlendo miatt kopogtat rá. Asahar egyre nyugtalanabb. Napokig ül a vakon fehérlo papírlapok fölött. Végül azt veszi észre, hogy úgy tekint az emberekre, mint a hangyákra, ha akarom, eltaposom, ha akarom, felemelem oket, gondolja dühös önteltséggel. Leissza magát. Egymás után mondja le a dalnoki versenyeket, és az udvari felolvasásokat. S ha egy-két régi barátja és ifjúkori cimborája meglátogatja, Asahar nekik is csak annyit mond, hogy egyelore nem ír, és talán soha nem fog többé, most nem is tud többet mondani, és voltaképpen nem ér rá, udvariatlanul feláll, Manuella felé tekint, és az egykor volt barát sértetten távozik, és soha több nem teszi be a lábát az Asahar-birtokra. Ám a véglegesség szivárványos mámora némelykor olyan fogadalmak vizében fürdeti meg az ember lelkét, melyek megtartásában már az elso pillanattól fogva kételkedik. Végül egy éjjel, fullasztó órák forgolódása után lámpát gyújt, és sebesen leír néhány mondatot. Nyomban megkönnyebbül. Talán fertályóráig tart az egész, s ahogy a szavak karcolódnak a sercego tollhegy alatt, egyszerre önfeledt és kétségbeesett, akár a rab, aki elszabadul a börtönébol, s minden erejét összeszedve rohan a nyílt vidék felé, miközben tudja, üldözoi csakhamar utolérik. Átfutja a sorokat, szórakozottan bólint. Szép és tiszta fogalmazás. Mint aki selyemkendovel táncol a porcelánokkal telizsúfolt szobában. Asahar a következo pillanatban dermedten veszi észre, hogy a selyem játékát az egyik sorban fehér lángok táncához hasonlította. Az ablakhoz rohan, valósággal kitépi helyükbol a megreccseno üvegszárnyakat, s aztán sokáig bámul a magába forduló, nyugodt éjszakába, mintha azt várná, mikor csap fel valahol egy lángnyelv.

A kockázók közül nyurga alak emelkedett fel, s egyenesen az öregember asztalához ballagott. Asahar lassan letette a boroskupát, megtörölte a száját, és felnézett. Éjfekete hajú, fiatal fickó magasodott elotte, ágyékát az asztal peremének nyomta. A szája sarkában kellemetlen vonás ült, kezét kissé eltartotta a testétol, táncoltak az ujjai.

Miért vagy ilyen büdös?, kérdezte oszinte érdeklodéssel.

Mert rohadok, mondta Asahar.

A fickó teátrálisan elfintorodott.

Honnan jössz, he?

Asahar nem válaszolt, csak arrafelé intett a fejével, amerre a börtön épületét vélte sejteni. Hirtelen megérezte, hogy csend árad szét a fogadóban.

Ez mi?, esett a fickó pillantása az asztalon hevero lapra.

Ez egy papír, fiam.

Azt látom, de milyen papír?!

Csak egy papír, köhécselt Asahar.

Nem volt ideje ellenkezni, a lap máris a másik kezében táncolt.

Mocskos, fintorgott gúnyos kényeskedéssel a fickó, a sarkánál fogta a papírt, jó messze eltartotta magától.

Igen, te annak látod, bólintott Asahar, mocskosnak.

Mire kell?, fürkészte a fickó az öregembert. Szélesen elvigyorodott. Add nekem. Megveszem. Tudod, én szemétgyujto vagyok. Ilyen érdekes szemetem nincs még.

Undorodva tartotta az öregember arca elé a lapot. A kockázók felol vihogás hallatszott.

Nem eladó, mondta Asahar, hiába nyúlt a papírért, a másik gyorsabb volt.

Elvettem, máris az enyém, bólintott.

Add vissza, mondta halkan Asahar.

Miszlikbe tépem, vigyorgott a fickó, de lassan mozogtak az ujjai, vigyázva feszítette ki maga elott a lapot, hogy élvezhesse Asahar kiszolgáltatottságát. Az alvilági emberek gyakorlott ösztönével megérezte, hogy ha más számára, jelesül neki, semmit sem ér is a vacakság, ám az öreg számára valóban rettenetesen fontos lehet, és akkor ebbol a helyzetbol akár némi pénz is kikacsinthat, nem csak jópofa szórakozás.

Pablo, Pablo, olvass nekünk kicsit!, kiáltotta egy öblös hang a kockázók felol.

A Pablonak nevezett alak színpadiasan megfordult, megvakarta a homlokát, majd áhítatosan, mintha valóban a lapról olvasná, szavalni kezdett.

Kosz, mocsok, trágyalé! Szar, szarhegy, a világ összes szarja! Fing és fos!

Vad röhögés és taps fogadta a produkciót, az asztalon doboltak, folytasd, Pablo, gyerünk Pablo!

A fickó Asahar felé fordította sápadt képét. Olyan vékony lett az arca, mint a fogyó hold. Már nem gúnyolódott. Komolyan beszélt.

Te, öreg, ezzel, lebegtette a papírlapot, segget sem lehet törölni, olyan mocskos.

Tudod, honnan jövök, szólt erre Asahar nyugodtan. De nem tudod, Pablo, miért voltam ott. Hát elárulom neked, harminc évig voltam ott, kerek harminc évig, egy nappal sem kevesebbig. És nem pusztultam bele. Nem tudod, Pablo, hogy én ki vagyok, és nem is kell tudnod. Semmi közöd hozzá. Engem se érdekel, hogy te ki vagy, százezer ilyen szarházi ugrál Kasztília meg Katalónia mocskos porában. Olyanok vagytok, mint a kutyák, csak ugattok, az utcán szartok, belemartok a gyengébbe, az erosebbnek meg nyaljátok a seggét. Nézz tükörbe, Pablo, és ne csodálkozz, ha nem találsz benne emberi arcot. Ha nem adod vissza, ami az enyém, Jézusra mondom, megöllek, Pablo.

A fickó valóban meglepodött.

Az öregember felállt, mintha eloadást tartana. Mintha színpadon lett volna.

Megátkozlak, és átokkal sújtom az egész kócerájt, titeket mind, lendítette karját Asahar a kockázók felé, ha nem hagytok nyugtot nekem. Nem kérek egyebet, csak hagyjatok békén engem. Ne szóljatok hozzám, és ne vegyétek el azt, ami az enyém.

Asahar kiemelte Pablo ujjai közül a papírját, és visszaereszkedett a lócájára. Kimerülten bámulta oket, már nem szólt. A fickó elképedve toporgott egy ideig, aztán kiköpött, és visszaballagott a kockázókhoz. A kocsmároslány felvihogott, de nyomban a rossz fogai elé kapta a tenyerét. Pablo a helyén ült már, két karját az asztallapra fektette, táncoltak az ujjai. Folyamatosan vigyorgott. Asahar elégedett volt, életkedve egyszeriben visszatért. Felhajtotta a maradék bort, aztán a kocsmaajtóból visszafordult. Pablo állt elotte egészen szorosan, szinte érezte a leheletét, s tore hegye pontosan Asahar torkának nyomódott.

Ennyi volt, öreg, mondta Pablo, most akkor elvágom a torkod.

Ám ekkor valaki felkiáltott, mert a gerendának támaszkodó részeg kántáló száján suru hab tört elo, elernyedo teste lassan csúszni kezdett lefelé, majd végül olyan tehetetlenséggel vágódott hátra, olyan nyilvánvaló merevséggel esett alá, úgy csattant koponyájának hátsó görbülete a kocsmapadlón, hogy teljesen nyilvánvaló volt, már nem él. Pablo a fekvo alakhoz ugrott, az arcához hajolt, majd visszabámult Asaharra.

Megölted?, kérdezte.

Csak hogy tudjátok, a nevem Fernando Asahar, mondta az öregember. Üres tekintetek meredtek rá.

Újfent a szomszéd hozza a hírt. Contrares bácsi fejcsóválva újságolja, csaknem leégett a háza, mert a lánya, aki, ahelyett hogy ájtatoskodásban vagy a konyhai tennivalók elsajátításában jeleskedne, mindenféle felesleges irományokkal tölti az idejét, már megbocsásson Fernando Asahar úr, nem ot minosíti ezzel, de egy lány mégis csak törodjön elobb a szükségessel, s aztán a lehetségessel, nemde?!

És Contrares bácsi szokása szerint nagyot szusszant.

Mi történt tehát, tudakolja Fernando Asahar.

Éjszaka Leona olvasott, holott szigorúan el van tiltva a dologtól, s nem hiába, mert a gyertya lángja belekapott az ágyteríto rojtjaiba, s a tuz, akárha életre kapó vadállat lenne, egyetlen lélegzettel lobbantotta fel az ablakfüggöny selymét, aztán végigfutott a fal s a mennyezet határát jelzo faragott facsíkon, végigégette a faangyalkákat, a szárnyas puttókat, s csak a sikoltásra nyomban a hálószobába sieto szolgák lélekjelenlétén múlt, hogy nem történt nagyobb szerencsétlenség. Egy szolga így is megvakult a szertepattogó szikráktól.

Contrares bácsi sóhajtva elhallgat, s a közeli liget felé tekint, mely az Asahar család birtokán, az udvarháztól keletre, a Manuellába vezeto út mellett terült. Olajfák ezüstös hullámaiból néhány vörös fenyo méregzöld, elvékonyodó lombja tör az ég felé, mintha meg akarná sebezni a fölötte tomboló kéket. Itt nyugszik Asahar családja, a szülei és a testvérbátyja, itt emeltetett nekik síremléket. Asahart megnyugtatják a szomszéd elbeszélései. Contrares bácsi gyakran közhelyes, de mindig pontos fordulatokat használ, és soha nem fuzi tovább a mondatait a kelleténél. Tud kellemetlenségeket mondani, de soha nem sérto, tud közhelyes lenni, de soha nem unalmas, tud rajongva elbeszélni, de soha nem veszti el a hihetoség mértékét. Asahar megérti, hogy Contrares bácsi azért látogatott el hozzá, mert a lányát akarta szóba hozni, aki eladósorban van.

Úgy kell beszélnem eztán, bólint Asahar, ahogy a tornácról a szomszéd távolodó alakját figyeli, hogy az enyém minden felelosség. A mindenségen éppen annyit kell dolgozni, mint a semmin. Isten van, de nem ezt akarja. Isten nem azt akarja, ami van, mert ami van, az nem Istent akarja.

Ha megtudom végre, mit kell tennem, meg fogom tenni, mondja Asahar, miközben megroppan markai között a tornác korlátja.

Levele érkezik.

Leona kézirata illatos, a betuk szinte világítanak. Asahar a finom szövetu papírlapot forgatja, és nem érez meglepetést. Jól tudja, írja Leona, hogy Fernando Asahar kiváló költo, tehetsége irigylésre méltó, ezért fel nem foghatja a férfi hónapok óta tartó visszahúzódásának és már-már ingerlo tartózkodásának az okát. Mindenki úgy beszél róla, mint valami csodabogárról. A barátai panaszkodnak rá. Nem érti, miért nem ír, vagy ha ír, miért nem adja ki a kezébol a verseit. Embergyulölové lett? Megbántották, bevádolták, vagy olyan sérelem érte, amely hallgatásra kényszeríti? Kéretlen szemrehányásait aggodalom vezeti, írja Leona. A férfi számíthat a segítségére. Bármit kérhet tole. S ha az a kívánsága, hogy ne zaklassa többé, akkor o nem fog írni. Szépen kéri, küldjön neki újabb írásokat, könyörög Leona, küldjön néhány új költeményt, ígéri, számíthat a barátságára, mert o a rokonának érzi Asahart. S azt sem tartja véletlennek, fejezi be a levelet Leona, hogy éppen az o verseit olvasgatta, amikor lángra lobbant az ágya.

Fernando Asahar nem válaszol.

Most már életének egyetlen percében sem kíván a szavakkal úgy bánni, ahogyan a pénzzel teszi az ember. Fernando Asahar nem alkudozik. Óvakodik attól, hogy olyan ostobán viselkedjen, mint a népmesék szegény embere, aki kívánságaival zsúfolja teli az asztalát, hogy aztán az a terhek alatt összeroskadjon. Azzal a hatalommal, mellyel o bír, nem viselkedhet úgy, mint az együgyu ember az aranyhalacskával és a kívánságokkal. Nem kíván semmi közvetlenül beteljesülot, nem hozakodik elo könnyelmu követelésekkel, a vele született arányérzéke és becsületessége óvja a túlzásoktól. Nem kíván magának akkora gazdagságot, amely olyan mértékben változtatná meg az életét, amely változást nem volna képes elviselni. Költo akar maradni, miközben egyre világosabb, hogy nem írhat. Ha nyugtalanító felfedezését semmibe véve tollat ragad, olyan következményekkel kell szembenéznie, melyek túlmutatnak rajta, a felelosség mégis az övé, o lesz az ok és okozat, az o mohó becsvágya lesz tragédiák és felemelkedések forrása, azt tehetné, amit Isten tesz, de Isten nem ezt akarja, nem azt akarja, ami van. Vagy magára ölthetné a próféták és az átokszóró újmessiások szorcsuháját, lehetne új Szent Ferenc, Luther vagy Kálvin, ha eszmék és erkölcsi parancsolatok tüzelnék. Tisztítótüzet okádva hirdethetné a lélek újjászületését, s aztán megnyugvással figyelhetné, hogy ellenfelei miként fuldokolnak saját önzésük mocsarában. O azonban nem jövendöl, nem hirdet, és nem szór átkot.

Azonban válaszol a lánynak. A lényegre töro levél kurta mondatai szinte felsebzik a levélpapírt. Az üzenet minden mondata tagadás vagy homályos állítás, nehézkes tánc a lehetséges és a soha között. Asahar úgy fogalmaz, mintha tegnap tanult volna írni. A lány nyomban válaszol, s mondandója ugyancsak rövid, ámde tiszta és világos. Leona elfogadja a férfi váratlan, ám mégsem meglepo kérését, és ezennel kijelenti, hajlandó huséges társa lenni, szolgálni és segíteni fogja minden erejével és tehetségével. Asahart olyan félelem fogja el, hogy lázat kap. Eret vágnak rajta, piócákkal rakják tele a testét. Kígyóméreg segít végül, az öreg doktor érti a mesterségét. És néhány hét múlva Asahar oltár elé vezeti Leonát, a menyasszonyi fátyol egy eltökélt, boldog, bármire kész angyal arcát rejti, Contrares bácsi meghatottan könnyezik, Asahar idos orvosa egy kitömött mókust nyom a férfi kezébe, s közben cinkosan mosolyog az arcába. A kígyóméregtol a férfi homlokán viperanyelvhez hasonlatos rajzocska keletkezett. Leona odanyúl, megsimogatja.

Örökké szeretni foglak, mondja a férfinak.

Az öregember keresett egy zugot. Közben eleredt, a víz vadul verte a falakat, és harsogva csobogott végig a kanyargós utcákon. Asahar teste folyamatosan remegett, furcsa volt újra a szabadban lenni. Párásan gomolygott a levego, mégis éle volt, fájt minden lélegzetvétel. Egyszerre fázott és tüzelt a teste. Igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy a papírlapot ne érje bántódás, ráhajlott, körbeölelte és betakarta, szinte a testébe rejtette. Ezek az óvó mozdulatok évtizedek alatt fejlodtek ki benne, a mindennapi életének a legfontosabb részévé váltak. Nehézkes, mind jobban fáradó és mind több alattomos betegséget hordozó teste olyan váratlan hajlékonyságot vagy erot volt képes felmutatni, ha a lapról volt szó, amely egyszeruen képtelenségnek tetszett. Holnap valamiképpen kijut a birtokra, hiszen azt nem vették el tole, a nevén hagyták, talán csak a rokonai bosszantásaképpen, akik pedig évtizedek óta remélték, hogy halála után az övék lesz. De o nem halt meg, nem. Asahar lassan elszunyókál.

Néhány hónappal az esküvo után Fernando Asahar szelíden megfogja a felesége karját. Leona arca feszült, szemei lázasan csillognak. Mindinkább növekvo csalódottságát már nem is képes leplezni, o izgalmas és titokzatos férfit képzelt el, s Asahar zárkózott ugyan, de izgalmasnak semmiképpen sem mondható. A férfi arra kéri az asszonyt, hogy a legkisebb kételyét, képzeletének legutolsó korlátját is hagyja el, s feltétlenül bízzon meg benne. Leona végül bólint. Asahar ekkor arról beszél, hogy akaratának útjában nem áll sem az ég, sem a föld. A férfi hátat fordít az asszonynak, ne zavarja meg a tekintetével vagy kezének önkéntelen mozdulataival. Mindaz, amit o, Fernando Asahar, papírra vet, bármennyire is furcsállja Leona, megtörténik. Ahogyan egy kívánság teljesül, ahogyan az átkok megfogannak, ahogyan az emberi vágyakból vér, tuz vagy arany lesz, magyarázza Asahar, és hirtelen megfordul. Az asszony lesüti a szemét, ujjai a nyakán fodrozódó csipkegallért tépkedik. Nagyon gazdagok lehetnének, ha akarná, bólint sóhajtva Asahar. Szinte boldog, hogy idáig eljutott. De o nem akarja, szinte már kiáltja, nem akar jogtalan és mások számára nélkülözéssel vagy szerencsétlenséggel járó gazdagságot.

Nézze meg a kezét, mutatja az ujjait Asahar, erre a kézre olyan hatalmat bíztak, amely teremteni képes.

Emlékszik az adóigazgató családjára?

Leona hevesen bólint, s egy pillanatra kellemetlen vonás jelenik meg a szája sarkában.

Az o hatalma pusztította el oket, néz az asszony szemébe Asahar, a szavaival ölte meg oket.

Én tettem, mondja.

Leona beharapja az alsó ajkát, s hirtelen durcás lesz az arca, mint egy kislánynak, akitol elvették a legkedvesebb játékát. De biztosítja a feleségét, mondja Asahar, hogy semmiben sem fog hiányt szenvedni, hetente utazhat Manuellába, havonta Madridba vagy Toledóba. Ha kell, Granadából hozat neki gránátalmát, Galíciából gyógyító köveket, Barcelonából cipoket, selymet és olyan tükröket, amelyek az éjszaka összes csillagának fényét összegyujtik, és reggel a hajára sugározzák. Álljanak szakadék szélén, mint bárki más, legyenek boldogtalan és boldog pillanataik, lelkesedjenek, és legyenek egymás támaszai, sóhajtja Asahar, és fáradtan elhallgat.

Mikor írt utoljára, kérdezi Leona hirtelen.

Alig egy hónapja titokban novellát írtam. A novella a csalódásról szólt, dünnyögi Asahar kelletlenül, mire az asszony közbevág, és mi történt, kérdezi megremegve.

Rátaláltam önre a ligetben, a családi sírhelynél ült, a bátyám sírjánál. Egyetlen kérdésemre sem válaszolt. Boldogtalannak tunt.

Dicséretes éleslátás, mondja az asszony élesen.

Asahar komoran hallgat. Gondolt arra, szól végül, hogy levágatja a kezeit, de ez a megoldás éppoly mértéktelenséget tükrözne, mintha naponta kívánna valamit. Gondolt arra is, hogy önkezuleg vet véget az életének. Ám végül elhatározta, hogy nem dobhatja el az életét, míg meg nem tudja, mi az értelme ennek az egésznek.

Azt hiszem, maga beteg, mondja Leona csendesen.

Nem, nem vagyok beteg, Leona, sóhajtja Fernando Asahar.

Költo vagyok, Leona.

A felesége hallgat.

Látja, nem hisz neki, szól ekkor Asahar, tulajdonképpen számított is erre, hiszen mindaz, amit tán túlzott körülményességgel eloadott, valóban képtelenségnek hat, nyilván neki magának is kétségei támadnának, ha hasonló vallomással kellene szembesülnie. Ám hogy eloszlassa Leona kételyét, Asahar utoljára még bebizonyítja, hogy nem a levegobe beszélt. Máris felkapja az asztalon hevero tollat, s egy papírlapra firkantja:

Élet.

Olvassa, kérem, mondja ki.

Élet, olvassa Leona, és gúnyosan elfintorodik. Ám a következo pillanatban, kiáltás harsan az udvarról. Lovászfiú vágtat fel a tornácon, a gazda után kiabál. Napok óta várták, hogy a férfi kedvenc kancája elljen, s lám, a szülés, mintha varázsütésre, elkezdodik.

Látja már, kedvesem, kérdezi feszülten Asahar, és még mielott kilépne az ajtón, ingerülten a fejéhez kap, annyira szeretném, ha értené, s már szinte kiabál.

Leona hosszan bámulja az udvaron botladozó újszülött lovacskát, és rémülten veszi észre, hogy a halálát kívánja. Néhány hónapig nem történik semmi különös, az ingatag családi béke kettéosztódik a kölcsönös semmitmondás fedezékei mögé, pénzügyi helyzetük javul valamelyest, váratlanul elhalálozik Leona egy távoli nagybácsija, s a végrendelet tekintélyes summában részesíti az asszonyt, aki elutazik néhány napra, majd úgy tér vissza, mint egy idegen, mint akinek fogalma sincsen, mit keres az Asahar-birtokon. A férfi zavartan keresi az asszony pillantását, de Leona lesüti a szemét, s fejfájásra panaszkodva gyakran vonul vissza a szobájába, melynek ablakát egész nap elfedi a nehéz baldachin függöny. Aztán váratlanul megváltozik, kedveskedéseivel halmozza el a férfit, lesi minden kívánságát, önkívületben, jajgatással feléro kiáltozással és sikolyokkal szerelmeskedik, hogy a következo nap újra rideg legyen és lekezelo. Asahar egy reggel rádöbben, hogy az asszony rendszeresen kutat az íróasztalán, ráadásul egyáltalán nem törodik azzal, hogy lázasan matató ujjainak nyomát elfedje, hogy a felforgatott lapokat rendbe tegye. Az oszinte szenvedélyeket nem érdeklik a látszatok. Leona nem hisz neki, s meg van gyozodve arról, hogy a férfi ír titokban. Asahar egy nap felborítva találja a tintásüveget, s mint valami vércsík, a tinta keresztben szeli végig az asztalát.

Arra ébredt, hogy valaki guggol mellette. Az eso elállt. Egy szajha volt az, kivert, ázott kis dög, a haja csomókban ragadt az arcához, nem is volt tekintete, csak két homályos pont villogott ki az ázott hajfonatok közül. Úgy beszélt, mintha ko lenne a szájában, de aztán Asahar látta, hogy nincs metszofoga.

Van pénzed, öreg?

Van, dünnyögte Asahar.

Adjál, suttogta a lány. Éhes vagyok.

Elobb mutasd meg magad, mondta az öregember.

Büdös vagy, öreg.

Nem érek hozzád, csak mutasd meg magad.

Éhes vagyok, ismételte a lány.

Mutasd, kaparászott a pénze után Asahar, mutasd meg az öledet.

A lány felhúzta a szoknyát, s a taknyosan fénylo holdfényben fehéren villantak elo vékony, sebhelyes combjai. Ölének ritkás bozontját mintha az ágyékán felejtették volna.

Told közelebb, motyogta Asahar.

Úgy aludtak el, hogy a lány az öregemberhez húzódott, s kiáltozott álmában. Aztán meg akarta lopni, de Asahar maga dugott az ujjai közé egy aranyat, s aztán reggelig fogta a lány kezét.

Asahar megérzi, hogy végleg elveszti Leonát. Vagy már el is vesztette. Talán nem is volt soha igazán az övé. Leona nem boldog, és o, Asahar nem teheti boldoggá, vágyak és kívánságok beszélnek el egymás mellett, amikor az egyik megszólal, a másik süket, és amikor az egyik hallani akar, a másik szorítja össze a száját. Vannak pillanatok, amikor a boldogtalanság olyan eros, hogy hosszú évek valaha volt bántalmát, sérelmét képes felsorolni. Ne mondjon semmit, teszi ujját a férfi Leona ajkaira. Jöjjön velem, nézzük meg a ligetet, szól, és az asszony megy, már nem is ellenkezik. Idegen, néma séták a közeli dombokon, az asszony egyre feszültebb, Asahar egyre elszántabb. Pedig olyan varázslatosak az oszök, az a néhány rövid hét, amikor a tenger felol fújó szél haragos kékszürke felhoket terel a szárazföld felé, a lassan hízni kezdo folyók színe fémesebb és mélyebb lesz. A feltámadó szélben a birtok felett ezüstösen leng az eso, mintha százezer fénylo tuvel varrnák a szürke paplanokból leszakadó víz áttetszo függönyét. Sárga és barna levelek kavarognak felettük, hogy aztán másnap reggel vastag avarszonyegrol bókoljanak a fák. De hirtelen gomolyogni kezd a reggeli lélegzet, máris tél van, a közeli hegyek hátán szakadt hólepedok tündökölnek. A dombokról leereszkedo pásztorok az éjszakai fagyoktól dideregve, zúzmarás kabátokban isszák a forralt bort a birtok udvarán. Ritkán hull hó, de akkor sziszegve szakad, az állatok itatója befagy, egész éjjel lobognak a máglyák a birtok udvarán, s amikor tavasz lesz, szinte minden elozmény nélkül vonul végig a hullámzó földeken az ég langyos lehelete. A tavasz, ha ugyan annak lehet a gyorsan tovaszálló egy-két hetet nevezni, forradalmat kelt a földben és a fakérgek alatt, rügyek és hajtások szakadnak és nonek szinte szemmel láthatóan, hogy aztán a következo nap már nyári hoség perzselje végig a vidéket. Kakasok verekednek össze az udvaron, szerteszáll a toll, s Asaharnak hirtelen kedve támad, hogy az egyik kitépett kakastollal a legyozött madár vérébe mártva írjon valamit. A szárnyasokat levágják, a húsokat borban áztatva sütik ki. A férfi rögeszmésen figyeli a világ alakulását, az évszakok körforgását, az egyszeru munkákat a földeken és az udvarház körül, elbámulja a kosárfonók fürge ujjait és a kertész mozdulatait, a félmeztelen kovács fényes izmait, hallgatja a kalapács hangját, megjegyzi egy nagyot ásító szolga mulatságos ábrázatát, és nem feledi a kosár káposztával sieto szolgálólányt, aki hirtelen megtorpan az udvari kút mellett, majd olyan rémült kétségbeeséssel bámul maga elé, hogy a férfit vad kíváncsiság keríti hatalmába, hogy megtudja, mi lehet a lány rémületének az oka, s végül csak úgy képes megnyugtatni magát, hogy indokolatlanul sok pénzt ad neki. A kócos kis szolgalány zavart félmosollyal fogadja el az adományt, ügyetlenül a kendojébe csavarja a tallérokat, majd másnap megbetegszik, és néhány hét múlva már nem él. A tüdejébe költözött az Ördög, bólint Montero doktor, keresztet vet, lezárja a lány szemeit, majd elhessenti a lány ajkaira helyezett mozdulatlan tollpihét. A kendobe csavart pénzre a lány társnoje talál rá, és visszaadja Asaharnak. A férfi egy pillanatra sem feledi, hogy mindaz, amit lát és érzékel, az nem csak önmagától muködik, hanem mert az o a befolyása alatt áll. Kimeríto sétákat tesz a környéken, átizzadva és fáradtan, de megnyugodva érkezik vissza a birtokra, néha a távoli dombokon éjszakázik olyan csontig hatoló hidegben, melyet a pásztorok se bírnának a szabad ég alatt. Egy nyári napon a Zöld szakadéknál hórihorgas alakra lesz figyelmes. A férfi mozdulatlanul áll a szakadék peremén, kezei hátul fonódnak össze. Asahar felismeri. Mendoza már régen nem udvari adószedo, a férfi egy másik világ sértett kísértete, s csupán harag és gyulölet élteti. Oldalra billent fejjel bámulja a vad burjánzást, s ahogy Fernando Asahar mellé ér, észreveszi, hogy egy méh van a férfi vállán.

Igaz, hogy a szerencsétlenség elott megátkozott?, kérdezi Mendoza, s közben mintha meg sem mozdulnának a pengeként összefeszülo ajkai. A méh elrepül a válláról.

Fernando Asahar eltunodik.

Igen, azt hiszem, Mendoza úr, mondja aztán, és lassan viszszaindul, miközben érzi, hogy a másik jeges gyulölettel bámul utána.

Nem sokkal Jakab apostol ünnepe után Leona férje karjába kapaszkodva hadarni kezd. Nyilván régóta készül, és retteg attól, hogy nem lesz bátorsága végigmondani, amit eltervezett. Nem akar pénzt, sem költséges utazásokat, különleges bútorokat, nem vágyik divatos ruhákra, csak arra kéri Asahart, írjon róla, ha valóban, teszi hozzá halkan, ha valóban szereti. Leona oszinte kétségbeeséssel beszél, a szeme könnyben úszik, rázkódnak a vállai. Asahar megérzi, hogy hiábavaló szabadkoznia, hiába mondaná, drágám, maga lehetetlent kér, mert tollat többé nem fogok, egyszeruen nem foghatok a kezembe, olyan ez, mintha arra kérné az eget és a földet, hogy cseréljenek helyet. Semmilyen szabály nem idegen az embertol, amely megszegheto. Végül a nagyszabású rögeszmék is édes giccsé nemesednek, s nyomukban rontás jár. Asahar némi tunodés után bólint, megsimogatja az asszony lázas arcát, ujjhegyét óvatosan vezeti végig szemöldöke remego ívén, majd megcsókolja.

Még aznap este írni kezd. Furcsa érzés újra kézbe venni a tollat. Finoman serceg a fémhegy a papírlap fölött, szinte hallani, ahogy a tinta kék vérét beissza a fehér matéria. Asahar felszabadultan ír, könnyedén próbálgatja a különbözo lehetoségeket, úgy javítgat és fogalmaz, úgy töröl és húz, hogy nem esik nehezére. Türelmesen keresi a legjobb megoldásokat. Reggelre elkészül. Kopogás nélkül nyit az asszonyra, aki néhány hete külön szobában alszik. Leona éber révületben ül az ágyban, talán mosolyogni szeretne, de nem mer. Asahar könnyedén ránevet, és felolvassa neki a verset. Aztán magáévá teszi az asszonyt.

Néhány nap múlva Leonára csillapíthatatlan köhögés tör, sebtében leültetik, s amikor néhány percnyi pihenés után bólint, jobban van, s most már egyedül tér vissza a házba, úgy zuhan el, mint egy rongybaba. Az asszony komolyan megbetegszik. Ám nem lehet tudni, mi a baja, miféle kór uralja el a testét, lázas és rázza a hideg, félrebeszél, hány. Egy délelotti vizsgálat közben bukik ki az agg Montero doktor ajkai közül az önkéntelen kiáltás.

Úristen, milyen szépséges!

Asahar felemeli a fejét, magam is erre gondoltam, dünnyögi.

Meggyógyul?, kérdezi aztán halkan.

Készüljön a legrosszabbra, bámul el Asahar arca mellett a doktor

Majd bocsánatkéroen mered a férfira.

Az isten bocsásson meg nekem, de ilyen gyönyöru teremtményt még nem láttam, mondja önkéntelenül.

Mintha angyali fény világítaná be Leona arcát. Karja porcelános fehérsége, arca sápadtsága túlvilági fényben ragyog, ajka halvány pirosa, az ezüstösen remego szempillák, borének csillámai túlvilági szépséget sugároznak. Ami a betegszobában történik, felér a manuellai Szuzanya vért könnyezo csodájával, felér angyalok kiáltásával, s egyéb, a környéket bejáró csodálatos eseményekkel. Asahar hiába tartaná vissza a szolgáit, nekik éppolyan jogos járandóságuk megtapasztalni a szenvedo Leona csodáját, mint neki, az orvosnak vagy a mindig a no mellett virrasztó idos szobalánynak. Leonával szinte lebeg az ágy, s a szolgák egyenként lépdelnek el a látomásszeru képzodmény elott, keresztet vetnek, némelyik térdre ereszkedve hajtja meg a fejét, s könnyes szemmel rebeg hálát, vagy titkos kívánságát sugdossa az asszony remego kézfeje felé.

Leona meggyógyul, néhány nap múlva már képes lenyelni néhány kanál galamblevest. Tekintete lassan visszanyeri természetes fényét, ajka kiszárad, cserepes lesz, folyton inni akar. Egy reggel apró sebet fedeznek fel a kézfején, néhány vércsepp a lepedo selymén is barnáll.

Leona él.

Meg akart ölni?, sóhajt a felé hajló Asaharhoz, miután már van annyi ereje, hogy megszólaljon.

Asahar nem válaszol.

A halálomat kívánja, igaz?, suttogja Leona.

Szeretem magát, szól tünteto nyugalommal Asahar, istenemre mondom, hogy mindennél jobban szeretem, s közben arra gondol, most már hisz neki az asszony. Hisz neki, hisz az erejében, holott ez nem bizalom mégsem, ám ettol a felismeréstol hirtelen mégis boldogságot érez.

Másnap a gazdatiszt hozza elo két elpusztult vadászkutyáját, éjjel megmérgezték oket. A lovak nyugtalanul döngetik a karám falát. A következo éjjel kovel dobják be az ablakát, a szolgák nem kapják el a fickót, a nyomok Manuella felol vezetnek a kerítéshez, valaki belopódzott az udvarba, körbeszaglászott, aztán gyáván követ emelt a magasba. Idegenek bóklásznak a környéken, de nem lehet megszólítani oket, ha az ember feléjük indul, nyomban elrohannak, a bokrok közé vagy a mélyedések rejtekébe vetik magukat. Asahar úgy érzi, mintha meg lenne mérgezve a levego. Egyre kevésbé bízik az embereiben, egy reggel két lovásznak hult nyomát találják, soha nem látják oket többé.

Leona úgy ül a tornácon, mint egy szobor. Nem beszél. Elfogadja az étket, a teát vagy a meleg levest, de nem köszöni meg.

Viselos vagyok, emeli az arcát egy nap Asahar felé.

Manuellában lázzal és hasmenéssel járó kór támad, s a betegség foként az elokelo köröket sújtja. Voltaképpen az lenne a csoda, ha a mind inkább különc hírében álló Asahar, az egykor oly nagyra hivatott költo, ki újabban embergyulölo és varázsló hírében áll, nem jutna eszébe a városi illetékeseknek. Néhány elokelo, Manuella ügyeiben befolyással bíró férfiú egyenesen a birtokra lovagol, és körülményes, az egyik pillanatban zavart krákogásba fulladó, ám nyomban szinte nyíltan fenyegetozo beszédben arra szólítják fel, vessen véget a várost sújtó szerencsétlenségeknek. Asahar hidegen hallgatja oket, majd udvariatlanul közbevág, nem áll módjában segíteni, nincs befolyása a Manuellában zajló események fölött, hogyan is lenne, évek óta át sem lépte a város kapuját, mire rákiáltanak, dehogynem, dehogynem, Asahar úr, tudjuk, egy szavába kerülne, és minden bajnak vége szakadna. A küldöttség megalázva hagyja el a birtokot.

Nem sokkal ez eset után, az idos Contreras bácsi látogatja meg oket. Apósa ellentmondást nem turo hangon jelenti ki, hogy magával viszi a lányát, igazán kellemetlen idok járnak az Asahar-birtokra, Leona állapota is aggodalomra ad okot, s mindenképpen szükségesnek látja, hogy lánya biztonságosabb környezetben idozzön az elkövetkezendo hetekben, s ez a megnyugtató hely hol másutt lenne, mint a szüloi házban. Az öreg nem nyúl a süteményhez, sem a borhoz. Természetesen bármikor meglátogathatja a feleségét, teszi hozzá kényszeredetten Contreras bácsi, és kerüli Asahar tekintetét. A férfi nem ellenkezik. Leona úgy száll fel a kocsira, hogy nem néz vissza Asaharra.

A következo reggelen Asaharnak éppen az újabb szolgák eltuntét jelentik, amikor fekete köpenyes férfiak lovagolnak be az udvarházba. A férfinak szemernyi kétsége sincsen, kinek az emberei. A magabiztos idegenek nem sokat teketóriáznak, verseket terítenek elé, a kéziratokon az o aláírása díszeleg. Törvénytelen, átkozódó és mocskos, a gonosszal cimboráló irományok, láthatóan közönséges hamisítványok. Asahar aláírása elnagyolt, s o szótlanul mutatja eredeti szignatúráját egy korábbi szerzodésen, melyet asztalának fiókjából kapar elo hirtelenjében. Tudják, hogy átlátszó hamisítványok, bólint az egyik fekete köpenyes, és gyors mozdulatokkal összehajtogatja a gyalázkodó kéziratokat, majd Asahar arcához hajol. Nem az a fontos, hogy valaki támogatja-e a gonoszt, hanem az, hogy valaki a gonosz nevében cselekszik-e. A férfi neve don Dulcefuego, még fiatalember, s a szakáll is csak játékos fekete pamacs a hegyes állán. Sápadt arcbore élénk lelki életrol, fürgén mozduló ujjai komoly becsvágyról tanúskodnak. Asahar elnézi a három embert, és megnyugszik. Nem érti, vonja meg a vállát, mit akarnak tole. Egyelore semmit, mondja don Dulcefuego, és int, ennyi volt mára, már mennek is. Lovaik nyomában felporzik az út, és a kavargó por, mint valami rossz felho, sokáig nem akar elnyugodni a birtok határában.

Asahar arra gondol, ha akarná, soha nem térnének vissza.

Az inkvizíció emberei néhány nap múlva visszatérnek. Don Dulcefuego otthonosan sétálgat a mind elhanyagoltabb kertben, majd körbejárja az udvarház szobáit, ímmel-ámmal kutat. Úgy pislant be egy-egy fiókba, úgy piszkál be egy komód mélyébe, mint akit egyáltalán nem érdekel, talál-e valamit.

Hogyan csinálja?, fordul aztán a házigazda felé.

A férfi úgy beszél, mintha olajban úsznának a szavai. Don Dulcefuego felkap a konyhaasztalról egy almát, körülményesen megszagolgatja, majd a könyökén fényesre dörzsöli. Asahar szórakozottan ellenkezik, fogalma sincsen, mirol beszél don Dulcefuego. A férfi élesen felnevet, nagyon sokan akarták ot nevetségessé tenni, s a rosszal cimboráló emberi viselkedések tárházából ez a pimaszság boszíti fel a leginkább, mert nem izgatja, ha lebecsülik, ha gyulölik, az sem zavarja különösebben, ha meg akarják lopni, hiszen, mosolyodik el lágyan, minden törvénytelen állapot helyreállítható némi eréllyel, de ha nevetségessé kívánják tenni, akkor nem tud parancsolni a szenvedélyének. Don Dulcefuego beleharap az almába. Serceg fehér fogai alatt a fehér almahús.

Hová rejti a verseket?, kérdezi kurtán.

Nincsenek versek, hónapok óta egy sort sem írtam, szól Asahar.

Nyilván tuzbe veti a kéziratait, vonja meg a vállát az inkvizítor.

Nem írok, ingatja a fejét Asahar.

Miért nem?

Én döntöttem így, bólint Asahar.

S ha az Isten dicsoségére, Jézus Krisztusra, Fenséges királyunk vagy Toledo érsekének magasztalására kellene írnia, azt is megtagadná?

Asahar hallgat.

Nos?

Másképpen szolgálom az én elöljáróimat, uram.

Don Dulcefuego arcán kelletlen fintor fut át, aztán sorolni kezdi. Asahar számlájára írnak tizennyolc, az utóbbi években bekövetkezett tuzesetet, egy szomszédos falu madonnája arcának a megrepedését, három környékbeli templom megrongálódását, megannyi vihart, gyermekek eltunését, és jó néhány járványt, mely Manuellában szedett áldozatokat.

S mert ez már egyértelmu vádbeszéd, Asahar cseppet sem csodálkozik, hogy az inkvizítor intésére megbilincselik, és közönséges bunözoként szállítják Manuellába.

A földeken dolgozó parasztok felhagynak a munkával, s leengedett kalappal bámulják az inkvizíció kocsiját. Egy félmeztelen kisgyerek sokáig fut mellettük, végül veszi a bátorságot, és Asaharra ölti a nyelvét. Don Dulcefuego elmosolyodik, és aprópénzt vet neki. A kocsi átzörög a városkapun, Manuella utcáin pillanatok alatt összegyulik a nép, az emberek kiáltoznak, az öklüket rázzák, megköpködik Asahart, néhány paradicsom a hátán és a vállán toccsan szét. Egy szajha a pucér fenekét rázza feléjük, mire gúnyos röhögés hullámozik végig a tömegen.

Eseménytelen napok következnek, Asahar lassan megkülönbözteti a börtön hangjainak jelentését, tudja, melyik zár csikordulása és melyik ajtó csapódása mivel jár, megismeri az orök lépteit, a szokásaikat, az elvárásaikat. Apró köveket kezd gyujteni, a falból törögeti le oket. Beszél hozzájuk, ok jelentik a társaságát. Don Dulcefuego olykor felhozatja a cellájából, és

beszélgetni igyekszik vele. Meséljen a férfi az Asahar-birtokról. Meséljen a feleségérol, Leonáról, meséljen arról, milyen volt ifjú költoként habzsolni az életet, meséljen arról, hogyan végzett szerencsétlenség egy Mendoza nevu királyi adószedo családjával. Asahar a vállát vonogatja, mond ezt-azt, de inkább hallgat, és szórakozottan bámul a másik mozdulatlan arcába. Egy nap don Dulcefuego komoran közli a hírt, tragédia történt, Asahar felesége vajúdás közben az életét vesztette, csak úgy, mint az újszülött, s bár o, don Dulcefuego tudja, hogy Asaharnak ehhez a szörnyu eseményhez aztán végképp semmi köze nincs, a dolog