Hajjá Fjadi!

Kimentünk a Dorozsma–Pamacs meccsre azon vasárnap délután. Ritka szép májusi nap volt, tombolt és harsogott a zöld, a sör is igen szépeket mondott mielôtt a tekintetünkbe szállt volna. Nem gondoltam én zavartalan mûélvezésre egy pillanatig se. Jól tudtam, hogy a gyerek nyugton marad, mert nem olyan természet a lelkem. Még a kezdôsípszó elôtt kézen fogott és leballagott velem a nagysalakra, aztán ott rugdostuk a port és a labdát, és a meccsbôl csak a tribün sóhajtásait, és szelíd hörgéseit hallottam. Egyszer megállt a kapu elôtt a kicsi, okosan elnézte mekkora is egy igazi kapu, ez a kapu az, ami a tévében is szokott lenni, na igen, a kapu, ami vezet valahová, hová vezet, átlépni a gólvonalon és visszalépni, ugrálni elôtte, elesni, repülni, fölkelni, szóval bámulta az én három és fél éves gyerekem a kaput, és én már azt hittem, mindjárt elôvesz egy noteszkát, és jegyzetelni kezd, de inkább lepisilte a kapufát. Aztán tovább rugdostuk a labdát, amikor újra csak megállt, és elkiáltotta magát.

Hajjá Fjadi!

Elképedve meredtem rá. Ilyeneket én nem szoktam mondani neki. Igaz, egyszer kapott egy zöld-fehér szerelést, de csak azért, mert a szerkesztôség szomszédságában ott a Fradi-pálya, a Fradi-bolt és a Fradi-sörözô, nem is tudom, ha például Csepelen lenne a redakció, hát akkor csepeli szerelést... na nem, bocsánat, azt talán mégse.

Hajjá Fjadi, kiabálta a kicsi.

Haladj csak oda édesapádhoz, gyermekem.

És a gyerek odatrappogott, én meg egészen közel tartottam az arcom az arcához, hogy de ki a jó istentôl hallottad ezt te, kicsike ember. Annyit se válaszolt, mint egy fûcsomó. Néztem a szemébe, és ô visszanézett. Ezt a nézését szerettem a legjobban, ezt a bamba gyerektekintetet, amikor pontosan látni, hogy a gondolatok töfögô kisautókként üldözik egymást, amikor látni a roppant nagy törekvést arra nézvést, hogy megértsünk valamit ama világból, amibe belecsöppentünk, és ha már benne vagyunk, jó lenne valami megnyugtatót, de legalábbis valami biztosat tudni, hát néha ezzel a vágyakozó és bamba, töprengô és csodálkozó, merengô és kérdô tekintettel ajándékozott meg a kicsike fiam, miközben persze néha ô tartotta oda az arcát az arcomhoz, s próbálta a hasonlóképpen bamba, de már a szorongástól és a keserûségtôl is átmosott tekintetembôl kiolvasni a választ, és én ilyenkor, igen, azt hiszem, ilyenkor szerettem a legjobban, mert hát, hogy mi miért van, azt én se tudom, ezért nem is fogok neki rendesen válaszolni soha, legfeljebb mismásolok, elbeszélek, ráköltök, de választ azt nem kap, és ha nem kap választ, legalább szeretve legyen. Ennyi jár. És akkor járjon is.

Én kicsi szentem, ki mondta neked azt, hogy hajjá Fjadi?

Nézett a gyerek, és mondom, nem válaszolt. Tizenöt kiló szôke, kékszemû titok elôttem, hát már ô se válaszol. Hajjá Fjadi! Jött ez a mondat valahonnan, a tavaszból, a zöldbôl, a szegedi nagysalakból, egy viceházmestertôl, Mici Mackótól, az isten se tudja, honnan. Ezt akartam elmondani.

Csak még annyit, a második félidôben sikerült negyedórára a lelátóra csalni. Ott is elkiabálta néhányszor, hogy hajjá Fjadi!, aztán elkérte Putit, alvósbabáját, és szopott. Hajjá Fjadi, mondja Putinak az autóban, és én láttam, hogy Puti néz rá, és kérdez a babatekintetével, de a gyerek már neki se válaszol.

{short description of image}