ILMA RAKUSA: LaudációBERLIN-BRÜCKE-DÍJ 2004 - DARVASI LÁSZLÓ, HEINRICH EISTERER

A könnymutatványosok legendája címu regényéért lapunk munkatársa, Darvasi László és fordítója, a Magyarországon élo Heinrich Eisterer mufordító kapta meg június 18-án a rangos, kétévente kiosztott Berlin-Brücke-díjat. Az Altes Museumban rendezett impozáns ünnepségen Günter Grass a díj fovédnökeként beszélt, Ilma Rakusa Svájcban élo író pedig a zsuri egyik tagjaként tartott laudációt. A regény írója és fordítója is megköszönte az elismerést. A könnymutatványosok legendája magyarul 1999-ben a Jelenkor Kiadó, németül 2001-ben a Suhrkamp Kiadó gondozásában jelent meg.

Hölgyeim és Uraim, kedves Darvasi László, nagyra becsült Heinrich Eisterer!

A jó könyvek külön világok, melyekben felfedezoútra indulunk, örömet érzünk, szenvedünk. Élesebben észlelünk, érzéki élvezetben van részünk, és ha a búcsúra kerül a sor, úgy érezzük, "Partir, c'est mourir un peu." Az elválás fájdalmas. Darvasi László A könnymutatványosok legendája címu regénye egyike ezeknek a könyveknek: aki egyszer belépett ebbe a kozmoszba, más emberré válik. A szavak szuggesztív ereje bizonyosan megteszi hatását.
Az ötszázötven oldalnyi, pusztán szakaszokra tagolt mu (magyarul 1999-ben jelent meg Pécsett) történelmi regény és eposz, legenda és irodalmi rondó, többféle mufaj és hangnem sajátosságait felmutató prózai alkotás, mely muvészi egységgé zárul. Elso pillantásra a magyar történelem zurzavaráról szól a török háborúk idején, 1541-tol, az ország három részre osztásától kezdve Buda felszabadításáig, 1686-ig. Ez a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka, hisz megölték a lakosság több mint felét. Az elbeszélés szálai azonban valójában túlfutnak ezeken a földrajzi és idobeli kereteken, hogy életrol és halálról szóló, egyetemes parabolává fonódjanak össze.
Vizsgáljuk meg ennek a világszínház-regénynek az alakjait: törökök és tatárok, kurucok és ferencesek, dragonyosok és janicsárok, törpék és mágnások, boszorkányok és erdei tündérek, világkémek és szélhámosok, zsidók és dzsinnek, élohalottak és felhoszámolók, és nem utolsósorban az öt könnymutatványos, akik rozoga jármuvükön, egy "ormótlan kékkönnyes szekér"-en szelik át az országokat, és éppoly titokzatos, mint amenynyire sorsszeru módon mindenütt megmentokként avatkoznak az eseményekbe.
A könnymutatványosok csodálatos ötletével Darvasi három legyet üt egy csapásra.
A dühöngo eroszakkal szembeállít egyfajta felsobb hatalmat, hatályon kívül helyezi az idot, és - a regényszerkezet szempontjából szemlélve a dolgot - olyan alapveto vezérmotívumot hoz létre, ami összeköti a komplex cselekményszálakat és történettöredékeket. A könnymutatványosok kvintettje így mutatkozik be: az egyik apró, fekete követ hullat a szemébol, a másik mézet csorgat onnan (amely olykor égni is képes), a harmadik jeget könnyez, a negyedik vért sír, az ötödik tükördarabokat perget. Útközben Szófiától Velencéig, Rostocktól Sztambulig a csapat legénysége idovel lecserélodik, de a különös alakok feladata ugyanaz marad: a színtiszta hazugság korában, egy végtelen haláltánc forgatagának eloterében a fájdalmas igazság, a határtalan együttérzés és a csodálatos igazságosság képviseloi ok. A szerzo, akire jellemzo, hogy örömét leli az érzékletes ábrázolásokban, a történet elore haladtával külsoleg is leírja könnymutatványosait. Figyeljenek a nyelvezetre:
"Egyikük elokeloen öltözött, alacsony termetu zsidó férfiú. Fején púpos kalapocska van, melyet élénksárga turbán fog körbe. Posztókabátja elöl nyitott, sötétkék színu. Kaftánja a legfinomabb selyembol van varrva. Derekán selyemöv feszül, azon egy borerszény is dagadozik. Nadrágja széles szárú, és olyan kék, mint az ég Jeruzsálem fölött.
A zsidó után egy nagy termetu szerb úr lép a fure. Öltözéke félelmet kelto. Karmos medvebundát visel, ilyen vadállat csak az Al-Duna folyásánál él. Arrafelé uzi a vándort, míg egyszer emberére nem talál. [...]
A harmadik férfi úgy néz ki, mint egy magyar földesúr! Nyusztos süveggel ékesítette a fejét. Hosszú, meggyszínu mentében van, melyet finom velencei kamukával béleltek. A galléron hiúz bundája.
A negyedik férfiú igazhitu bég is lehetne valamelyik bosnyák szandzsákban. Ruházata vörös bársonykaftán, kék selyemövvel, tollas turbánnal. Csizmája kikericssárga, a legjobb szattyán. Éppen csak a kaftánja bo ujja lóg élettelenül e férfiú testének két oldalán.
Az ötödik meg akár egy idevaló dalmát nábob is lehetne. Széles köpenye a Hold ezüstjével díszítve. Bocskora illatos, mintha kamillás mezon járt volna idáig. Itt lehetne úr, ha a föld nem a török császárnak tavaszodna..."
Darvasi meseszövése végtelenül burjánzó, és mégis jól teremti meg az arányokat és egyensúlyokat, jól gazdálkodik anyagával: a részletek iránti szeretete nem vonja el a figyelmét a nagyobb összefüggésekrol, az olvasó tehát elmélyedhet egy-egy lélegzet-elállító epizódban, anélkül, hogy a történet, illetve a történetek fonalát elveszítené. A történelmi eseményeket (melyeknek alapos kutatómunkával járt utána), a szerzo-krónikás tömören foglalja össze, vagy épp intenzív tablókat fest róluk, ám Darvasi figyelme leginkább a történelem tér- és idoközeire összpontosít, illetve a valóság és varázslat, a természet és fantázia között húzódó hibrid területekre, ahol paradox módon egyesül a szépség és a borzalom.
A kísérlet, hogy A könnymutatványosok legendáját akár csak hevenyészett módon is elmeséljük, meghiúsul a szereplok, epizódok és események sokasága miatt. A könyv egy kicsit hasonlít a keleti szonyegekre, azok váltakozó mintáira, összefonódó indákat ábrázoló ornamentikájára, melyek szemlélete arra a felismerésre vezet, hogy - így vagy úgy, de - mindig minden ismétlodik. Darvasinak van egy viszonyító látásmódja, "sub specie aeternitatis", azonban ennél eroteljesebb megkülönbözteto, partikuláris szemlélete. Ez utóbbi például nem elégszik meg azzal, hogy minden élet a halálba tart, sokkal inkább ragaszkodik a halálnemek sokféleségének és sajátosságainak leírásához. S ugyanilyen változatosan képes megfogalmazni az élolények közösülésre való szüntelen vágyát, törekvését is. Darvasi mesterien ért hozzá, hogy a tipikust individuális arculattal lássa el, miközben minden egyéni mögött felsejlik a tipikus. Így alakjai egyszerre jelképesek, konkrétak s az idobol kiragadottak.
Csak néhány töredékes élettörténetet említek meg, melyek összefonódnak egymással. Itt van Pillinger Ferenc, akit kisded Jézusként kimentenek egy égo pajtából, s aki aztán sok kaland és hosszú zsoldos-szolgálat után könnymutatványossá lesz. Vagy a fafaragó Arnót Ignác, akinek fából faragott ördöge életre kel. Ignác idosebb korában aztán ráakad a kis lelencre, Kamillára, és felneveli ot. Kamilla az erdei tündér, Borbála gyermeke, nem szép kislány, de átható kamillaillatával mindenkit megbabonáz, aki csak a közelébe kerül. Az erdélyi fejedelem, Absolon Demeter repülo ürülékével okoz ámulatot a világban. Achmed pasa, akit fejfájás gyötör, a gyásszal jegyezte el magát: szerelemre gyúlt rabszolganoje, Diamont iránt, aki azonban visszautasítja ot és akit - szeretojére, Jozef Bezdánra várva - véletlenül halálosan megsebesít egy talján golyó. A néma kém, Bezdán, aki roppant nagy tudását hajában rejtette el, és tekintetével közvetíti az üzeneteket, egy napon szintén könnymutatványossá lesz. Jizchak ben Juda pedig, aki Buda visszahódításakor áldozatául esik a keresztény muskétások pogromjának, a harminchat igazak egyikévé válik. Pep Velemir, a törpe, aki egész életében Velencébe kívánkozik, beteljesülni érzi sorsát, amikor a halálos betegen a törpe-gondolás Luigi a világ legkisebb gondoláján Budáról Velencébe viszi ot, s ott azután meghalhat végre. Meseszeru sorsok ezek, s még ha tragikusan végzodnek is, tele vannak csodás feszültségekkel, fanatizmussal és vágyakkal. Miközben Darvasi mindent, ami pszichológia, cselekménybe ültet át vagy állandó jelzokbe tömörít, melyeket a szimbolikus alakokhoz kapcsol. S hogy ezek az alakok közösen - különbözo vezérmotívumok által összekapcsolódva - körtáncba kezdenek, ez a könyv tartalmi és szerkezeti vonzerejét egyaránt növeli.
Összefoglalva azt is mondhatnánk, hogy Darvasinál minden egyes részlet egy nagyobb egésznek van alárendelve. És jaj nekünk, ha elsiklunk a részletek felett. Mert azok nemcsak jelek és kulcsok, hanem értékes leletek és szellemi sziporkák is egyben. Nyelvi szinten - s most már közeledünk a stilisztikához - a szüzsé realista meseszerusége vagy meseszeru realizmusa legszebben a metaforákban bontakozik ki. Darvasi az általam ismert metaforikusok között az egyik legszellemesebb és legmerészebb, kimeríthetetlen találékonysága és fantáziája bámulatos. A szövegben nagy számban tunnek fel az "égeto anyatej", a "mézello borvirágok", "a szegénység hamupelyhei" és ezekhez hasonló metaforák, a bonyolult metaforán alapuló képek, tájleírások szinte korlát nélkül idézhetok A könnymutatványosok legendája szövegébol.
A regényszöveg német dallamát és a szavakat Heinrich Eisterernek köszönhetjük. Eisterer, aki Nádas Péter és Kertész Imre, valamint Darvasi más muveit is fordította, rendkívüli teljesítményt nyújtott, nemcsak kvantitatív, hanem kvalitatív értelemben is. Szabatosan és szellemes találékonysággal kereste és lelte meg Darvasi nyelvének különbözo regisztereinek a megfeleloit: a drasztikus és a költoi, a tömör és a cirkalmas, az archaizáló és a vulgáris, a krónikai és a meseszeru hangnemhez illo szavakat. O alkotta meg számunkra, német olvasók számára például a "zwirnsfadengrosses Kräftchen" és a "lehmblumiges Bächelchen" kifejezéseket (fikarcnyi ero és vályogvirágos patakocska), a "geistige Genäschigkeit"-ot (szellemi falánkság) és az olyan országneveket, mint "Fränkistan" és "Bulgarei" (Frankisztán és Bulgáráj). Az eredeti szöveg zenei ritmusát új ritmusba ültette át, és gondosan, a legapróbb részletig megorizte a komplex vezérmotívum-szerkezetet. A káromkodások és ráolvasások fordításában éppoly eroteljesek, mint az eredetiben. A szélkiáltó madár dalai éppolyan csábítóan egyhangúak, mint a magyar változatban. A hasonlatok olvastán gyakran elragadtatva nyúl a ceruzájához az ember, hogy megjelöljön egy-egy pompás mondatot.
Heinrich Eisterernek ki kellett okosítania magát történelembol, földrajzból és különféle szakmák kifejezéseibol, s emellett érzékenynyé kellett válnia Darvasi nyelvezetének érzéki-költoi rétegei iránt. Mindketto kiválóan sikerült. A német szöveg olyan tömör, majdhogynem ruganyosan feszes, olyan gazdag képekben, s olyannyira muzikális, hogy elfeledkezünk róla, hogy fordítással van dolgunk. Itt a magyar szövegnek olyan egyenértéku megfeleloje született, amely ideális utánköltésnek tekintheto. Felesleges elmondanom, hogy A könnymutatványosok legendáját Heinrich Eisterer mesteri fordításában élvezet olvasni, még ha a regényanyag több keseru pirulát is tartogat. A muvészet nem utolsósorban azzal határozza meg önmagát, hogy szüzséjét transzcendens rétegekbe képes átfordítani. Darvasi László - néha groteszk komikummal - háborúról és halálról, rablásról és nemi eroszakról, vallásháborúkról, aljasságokról és hazugságról mesél, de mesél csodákról, kegyelemrol, szeretetrol és a mindent megbocsátó, kegyelmes jóság könynyeirol is. És ahogyan összecsomózza a szálakat, és muvészi képet szo belolük, a szomorúság átadja helyét a vigasznak. A vigasz persze, valljuk be, keserédes, mint az élet, a különleges oxymoronok egyike. De a poézis paradoxona, illetve a paradoxonok poézise nélkül Darvasi nem volna az, aki, nem volna az, akit évek óta oly sokra becsülünk: hadd említsem meg rejtélyes-varázslatos elbeszéléskötetét, A világ legszomorúbb zenekarát, kínai történeteit, A lojangi kutyavadászok címu gyujteményt, valamint a balkáni háború inspirált novellasorozatát, a Szerezni egy not címu könyvet.
Hölgyeim és Uraim, oszintén ajánlom Önöknek a könnymutatványosokat és az idon átívelo legendájukat, és ehhez a jól megérdemelt díjhoz Darvasi Lászlónak és Heinrich Eisterernek "de tout mon coeur" gratulálok. Hogy magyarul is mondjam: Szeretettel gratulálok és továbbra is minden jót kívánok!

(Sárossi Bogáta fordítása)