Irodalmi kvartettDarvasi László Szerelmem, Dumumba elvtársnô címû novelláskötetérôl beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor és Németh Gábor

Bán Zoltán András: A könyv alcíme Magyar novellák, és valóban magyar novellákat olvasunk, amennyiben a témák többnyire magyarok, és a novellák is többnyire novellák. Egyedül Az Erwin van Maal-forgatókönyv címû írás játszódik Magyarországon kívül, de a fôszereplô ebben is egy magyar lány. Általában véve klasszikus novellákat tartalmaz a kötet, többnyire csattanóval végzôdô, nem túl rövid, nem túl hosszú, jól olvasható és egészében jó szövegekrôl van szó. Elsô megközelítésben mindjárt megemlíteném, hogy elég sok mintát érzékeltem a könyvben, vagyis jó pár szöveggel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy vagy kimondottan stílusparódia, vagy legalábbis határozottan valaki másnak a hangját használja Darvasi. Mondanék egy példát: a Cornelia Vlad címû novella a számomra nagyon Bodor Ádám-ízû volt például. Az Erwin van Maal-forgatókönyv címû pedig kifejezetten az amerikai filmforgatókönyveknek, pontosabban valamiféle Tarantino-stílusú filmnek lehetne a karikatúrája. Van olyan novella, a Múlik a reggel - ezt tartom egyébként a legjobbnak a könyvben -, ami kifejezetten Tar Sándor-os és móriczos is egyben. Arról szól, hogy nem nyit ki reggel a kocsma, és ott gyülekeznek elôtte az emberek. Ez tehát amolyan zsánerkép, de szerintem igazi telitalálat, annak ellenére, hogy érezni mögötte Tar Sándort; ez végül is nem baj.

Angyalosi Gergely: Én nagyon egyenetlennek találtam a kötet színvonalát, azzal együtt, hogy itt valóban a különbözô írásmódok vagy beszédmódok váltogatásából adódó sokféleség érvényesül, és ez jellemzi a kötetet, tehát nem lehet egyetlen mércével megítélni ezeket az írásokat. Ennek ellenére úgy érzem, hogy sokat lendített volna a kötet általános színvonalán, ha néhány írás kimarad belôle. Elôször azonban nem ezekrôl szeretnék beszélni, hanem azokról, amelyeket tényleg jónak tartok. Egyetértve azzal, hogy a Cornelia Vlad címû novella Bodor Ádám-os, nekem ez tetszett legjobban a kötetbôl. Éppen azért, mert egyike azon kevés írásoknak, amelyek nincsenek túlbeszélve, nincsenek túlírva, tehát a szerzônek sikerült tartania magát ehhez a Bodor Ádám-i eszményhez, a rendkívüli szûkszavúsághoz és visszafogottsághoz. Tulajdonképpen a történet is nagyon szép, a halott feleségéért Romániába átautózó Grúber nevû fôhôs hányattatásai, akinek a feleségét az áldatlan kórházi viszonyok következtében elcserélik, de a temetésnek meg kell lennie, tehát egy halottat mindenképpen haza kell hoznia. Mindez olyan szépen, ugyanakkor komoran van megírva, hogy én ezt igazán nagyra értékelem. Még két novellát említenék. Az egyik a Kerítésen innen és túl, amit szintén ugyanezért tudnék dicsérni. 1956 novemberében egy magyar paraszt, akinek a családját két szökött szovjet katona kiirtja, bosszút áll, megöli a gyilkosokat, de a végén mégis ôt vádolják meg a saját családja kiirtásával, és fölakasztják. Ez egy kicsit poentírozottabb történet, ha úgy tetszik, de a szerzô itt is meg tudja tartani magát azok között a határok között, amelyeket én szükségesnek érzek egy novellistánál. Ellenben több olyan novella is van - kíváncsi vagyok, hogy nektek errôl mi a véleményetek -, amelyekben érzésem szerint egyszerûen nem ismer korlátokat, mindent leír, ami eszébe jut, és ez egyáltalán nem tesz jót ezeknek a szövegeknek.

Radnóti Sándor: Ha mindenki azzal kezdi, hogy mit szeret ebben a kötetben, akkor én is ezt teszem, és egyetértve azzal, hogy a Múlik a reggel és a Cornelia Vlad kiemelkedik a kötetbôl, mondanék egy harmadik ilyet. Vagy ha úgy tetszik, nem is egyet, hanem sokat, mert Rövid magyar novellák címmel van itt összegyûjtve tizenvalahány kis írás. Ezeket én nagyon érdekesnek tartom. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi is itt a magyar, azon a természetes adottságon kívül, hogy egy magyar író magyar nyelven ír rövid szövegeket. Csak arra a titokzatos dologra tudtam jutni, ami Adynál úgy hangzik, hogy "az ôsz, az ôsz, s a magyar élet,/olyan egyforma, mit beszéljek". Tehát valami titokzatos vonatkozása van itt ennek a jelzônek, hogy magyar. De maguk a szövegek nagyon értékesek és finomak, ezeket kifejezetten szerettem.

Szerintem is vegyes a kötet. A címadó novellának, mint tudjuk, mindig kitüntetett szerepe van, gyakran ezt olvassa el elôször az ember, mert azt gondolja, hogy ez az, amivel az író valamit jelezni akar. Hát ha valaki ezt az egyébként a kötetben elfoglalt helye szerint is kiemelt, az utolsó helyen szereplô novellát olvassa el elôször, akkor alighanem meglehetôsen elkeseredik. Vagy ha az El Qahirát, vagy akár Az Erwin van Maal-forgatókönyvet vagy A szivarozó ôrnagyot. Vagy A brazilok labdáját. Van ugyanis egy olyan vonulat ebben a kötetben, amirôl nem állítom, hogy központi szál, de mindenesetre idôrôl idôre újra feltûnik a különbözô írásokban. Ez pedig valami olyan törekvés, ami megkísérli a magyar történelem zivataros közelmúltját vagy félmúltját az ötvenes évektôl kezdve ötvenhaton keresztül valamifajta tréfás és pikareszk formában felidézni és elôadni. Na már most úgy látom, hogy ez teljesen reménytelen. Egyszerûen összeomlott a kísérlet, legalábbis ennek a kötetnek az alapján. Érdekes egyébként, hogy ennek elôzményei is vannak, például a Kis magyar pornográfia. Ebben a mûvében Esterházy is ezzel kísérletezett, valahogy tréfára venni a magyar történelemnek ezt a nehéz korszakát, aminek elvileg nincs is akadálya, valami okból mégsem sikerül. Valamilyen ízlésprobléma merül fel, vagy talán túl közel van a dolog. Nem tudom megmondani, hogy mi lehet az általános, mondjuk teoretikus oka annak, hogy nem sikerül, talán nincs is ilyen ok, de ezekkel a novellákkal is ugyanez a helyzet. Nézzük például az El Qahirát. Itt az ötlet egy közismert tényen alapul, errôl különbözô legendák szólnak, nekem is van egy családi legendám errôl, hogy '56-ban sok orosz katona azt hitte, hogy a Szuezi-csatornát látja, amikor Magyarországra érkezett; azt hitték, hogy a Szuezi-válságba avatkoznak be, és nem a magyar forradalomba. Ezt az ötletet egy eléggé terjedelmes novellában dolgozza ki a szerzô, és miután a novella realisztikus igénnyel lép fel, pontról pontra mindent ennek kell megfeleltetnie, tehát a szabadságszobornak egy arab ifjú emlékmûvévé kell válnia, és így tovább. Különösen az zavaró a történetben, hogy az orosz katona nem egy bunkó, hanem egy tájékozott fiatalember, aki igen sokat tud Egyiptomról, és ez tökéletesen lehetetlenné, teljesen megoldatlanná teszi a novellát.

Németh Gábor: Miközben a könyvet olvastam, folyamatosan két teljesen ellentétes értelmezést éreztem érvényesíthetônek a könyvvel kapcsolatban. Az egyik egy olyan elbeszélô képéhez kapcsolható, aki teljesen naiv módon szerelmes a saját képességeibe. Meghall egy hangot, és ezt problémátlanul követi, és addig beszél ezen a hangon, ameddig az hagyja magát használni. Ennek az értelmezésnek a mentén például föl lehet osztani a könyv novelláit. Azt hiszem egyébként, hogy ezt nagyjából objektíven - vagyis a számomra is elfogadhatóan - meg is tettétek. Tehát egyrészt vannak ezek az úgynevezett komoly, súlyos, arányos, jó stílusérzékkel és ízléssel megformált jó novellák, amelyeknek a címeit megneveztétek, és vannak a sikerületlen szövegek, amelyek elrajzoltak, idônként ízléstelenek, és idônként a szépség egy igen darvasias változatába szerelmesek. Úgy éreztem, hogy ez az értelmezés mûködik. De közben kezdtem azt is érezni, minthogyha a könyv mögött állna valaki, és röhögne rajtam nagyon. Tehát mintha a jó novellákhoz hasonlóan az úgynevezett kevésbé sikerültek is pontosan ugyanolyan tudatosan volnának megcsinálva. Mintha az egyik helyen megmutatná, hogy ha akarna, tudna rajzolni - ahogy ezt a klasszikus képzômûvészeti szituációban szoktuk emlegetni, amikor a naiv befogadó azt mondja az új képek láttán, hogy hiszen ez az alak rajzolni sem tud, mire elôkerülnek a fiatalkori mûvek, amikor még bizonyíthatóan tudott. Tehát mintha az egész csak játék, csak irónia volna. És az is irónia, amikor komoly szöveget csinál. Végig élt bennem a gyanú, hogy pontosan tudja, hogyan kell olyan fogyasztható novellákat írni, amelyek kiváltják a katarzist, amelyek súlyosak, mélyek, és megmozdítják azokat az asszociációs láncokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy Bodor Ádám-i jelentôségûnek vagy Tar Sándor-i mélységûnek tartsunk egy szöveget, de ezt ugyanúgy csak játékból csinálja, ahogy játékból bûvölôdik el a saját ötleteitôl, vagy játékból megy el egyes tabuk megsértéséig is. Tehát én azt gondolom, Sándor, veled szemben, hogy nagyon tudatosan építi föl ezt a paradoxont. Nem valamiféle tudattalan mechanizmus vagy egyszerûen meg nem gondolt döntés következménye, ahogy például azt a képtelenséget elôállítja, hogy egy igen mûvelt orosz katona véli úgy Budapesten folyamatosan, hogy ô Kairóban van, hanem ez is az író játékrendszerének, játékeszközeinek a része.

R. S.: Ezt nem zárom ki, de ha így van is, akkor is csak a szövegek vannak elôttünk, amelyeket meg kell ítélnünk, vagy legalábbis el kell mondanunk az érzéseinket velük kapcsolatban, ez pedig marad a sikerültség, illetve a sikerületlenség érzéskörében.

A. G.: A Szerelmem, Dumumba elvtársnô is tele van képtelenségekkel. Nem az a baj, hogy képtelenségek, mint ahogy képtelenség a Lánchíd oroszlánját szfinxnek nézni, ez teljesen világos, hanem az, hogy az egész idétlen. Lehet, hogy ô jól szórakozik rajta, az olvasó minden bizonnyal kevésbé. Az El Qahirával kapcsolatban nekem fôleg az a problémám, hogy az ötlet eluralkodik az írás egészén. Megpróbál mindent kifacsarni belôle, és ebbôl egy rettenetesen hosszú, tulajdonképpen unalmas szöveg lesz. Helyenként eszébe jut valami idétlen vicc, akkor az ember már-már elmosolyodik, de hát sajnos folytatja, és a végén egy terjengôs novella kerekedik ki az anyagból. Én sem zárom ki, Gábor, amit mondasz, hogy itt tulajdonképpen minden, tehát többféle prózaírói magatartás is el van játszva, és sohasem választhatunk egyértelmûen, éppen azért, mert nagyon jól megcsinált, nagyon kimunkált minden írás. De hát én mint olvasó és mint szerencsétlen kritikus, mást nem tudok csinálni, megpróbálom megítélni, hogy melyik mozdította meg bennem azokat a bizonyos mechanizmusokat. Amikor elkezdem sajnálni a Kecskés nevû magyar parasztot, akit azzal akasztanak föl, hogy kiirtotta a saját családját, akkor itt megállok egy pillanatra, elakadt a lélegzetem, elérte a dolog a célját, akár komolyan gondolta, akár nem. De én is érzem ezt az írói távolságtartást, tehát hogy van némi distancia az író és a szöveg között.

R. S.: Sôt nemcsak a szövegekkel, hanem bizonyos értelemben Darvasi saját tehetségével szemben is fennáll vagy fennállhat ez a distancia. Emlékeim szerint ugyanis, korábbi írásai alapján, és ennek a kötetnek a nekem tetszô írásai alapján is, ô tulajdonképpen egy tragikus író. Kitûnô érzéke van a tragédia iránt, és azok az igazán sikerült írásai, amelyekben néha a fantazmagória határához közelítô tragikus dilemmákat vet fel. A pikareszk irányában, ami a másik erôs vonzásterülete a kötetnek, már nem nyílik meg az írói tehetség hasonló gazdagsága, mint az elôzô irányban.

B. Z. A.: Az elôbb mintha azt mondtad volna, Sándor, hogy nem lehet pikareszk formában megírni az ötvenes éveket, bár Esterházy tett ilyen kísérletet, és hogy miért nem, azt teoretikusan talán nem is lehet megindokolni. Nekem van valami nagyon halvány, teoretikus sejtésem arról, hogy miért nem sikerült Darvasinak, és miért sikerült bizonyos értelemben Esterházynak. Talán arról van szó, hogy Darvasi esetében nincs parodizálható mûfaj az ötvenes évek irodalmában.

A Termelési-regénynél ott volt a tényleges termelési regény mint parodizálható alapszöveg, a Kis Magyar Pornográfiánál pedig a magyar népmesék vagy a Rákosihoz kapcsolódó adomák, de A brazilok labdája vagy az El Qahira esetében nincs olyan elôzetes mûfaj, amihez képest, amihez viszonyítva paródiaként lehetne olvasni ezeket a novellákat. Talán ez lehet az akadály.

N. G.: Hacsak nem az a hideglelôs változat valósul meg, amit szerintem mindenki megérezhet idônként, hogy maga a novella mûfaja válik valamilyen módon avíttá az irodalmi hagyományban, és ez elkezdi idegesíteni azt, aki írja ezeket a novellákat, úgyhogy az illetô elkezdi roncsolni ezt a formát. Idônként nulla távolságot tart, és ilyenkor bevesszük a dolgot, idônként pedig széthúzza a távolságot, és akkor sikerületlenségként olvassuk. Mintha bemennék egy fazekasnak a boltjába, ahol mindenféle cserepek vannak, de csak azokat tekinteném sikerültnek, amelyek a saját ízlésemnek megfelelnek. Ugyanaz a mesterségbeli tudás hozta létre ôket, csak épp idônként egyszerûen elszabadulnak készítôjük önnön mesterségével kapcsolatos kételyei, és ennek eredményeként egyik-másik tárgy groteszk lesz, torzó, elnagyolt vagy akár ízléstelen. Idônként pedig a láthatóan meglévô formaérzék tökéletesen kifutja magát, és létrehozza a lehetséges legjobb formát. Én végig azt éreztem, hogy ha akarna, meg tudna csinálni tizenkét darab Cornelia Vlad novellát, és azt egy minden igényt kielégítôen tökéletes kötetbe gyûjthetné, és hogy épp ezt nem akarja csinálni, hogy roncsolja a formát, hogy elégedetlen, talán éppen azzal, ami adott, vagy ami a kezére áll. Mintha ennek a dokumentuma volna a könyv. Tudom, hogy most pszichologizálok, és talán önkényesen tulajdonítok sok mindent ezeknek az írásoknak, de olvasás közben nem tudtam szabadulni ettôl az érzéstôl, és nem tudtam más magyarázatot találni, ami az utószerkesztés vagy a szigorúbb szerkesztés hiányát kellôen indokolta volna.

B. Z. A.: Voltaképpen azt mondod, hogy Darvasi virtuóz, aki bármit tökéletesen meg tudna csinálni, sokszor meg is csinál, de néha borzasztóan elunja a saját virtuozitását.

R. S.: Én különleges helyzetben olvastam el a könyvet, egy hétórás repülôúton, méghozzá úgy, hogy elôtte majdnem két hónapig nem olvastam magyar irodalmat, ezzel szemben rengeteg amerikai novellát olvastam, Carvertôl Sukenickig. Lehet, hogy ez az olvasási helyzet tett némiképp érzéketlenné a novellaírás mint probléma iránt, mindenesetre úgy látom, hogy nem feltétlenül szükséges a novellisztikus elbeszélhetôséget problematizálni. El lehet mondani történeteket.

N. G.: Vagyis szerinted ez egy kelet-európai hülye paranoia, hogy állandóan ezzel vagyunk elfoglalva, hogy hogyan lehet, szabad, még, már írni, miközben vannak országok, ahol rendesen, profin mûvelik az irodalmat, és egyáltalán nem merülnek fel ezek a problémák, hanem csinálják, csinálják…

R. S.: Nem ezt akarom elôadni, hogy voltam két hónapig az Egyesült Államokban, és most elmondom nektek, hogy ott mi van, de kétségtelen, hogy eleven és gazdag novellairodalmat láttam, amit nem kísértenek meg ezek a magával a megírhatósággal kapcsolatos metafizikai szuperproblémák.

N. G.: Azért is paradox a helyzet, mert éppen Darvasi jelentkezését ünnepelték úgy, mint ennek a problémának a, hála isten, túlhaladását. Hogy végre valaki, megfelelô svádával, és így tovább. Pontosan ehhez képest éreztem úgy, mintha itt - legalábbis rejtjelekben - az egésszel kapcsolatos valamiféle kétely vagy reflexió volna tetten érhetô. Miközben éreztem, hogy ez nyilvánvaló képtelenség, és ezért nem tudtam dönteni egyik lehetôség mellett sem. Persze, hogy tud ô mesélni, ha akar, csak az nem biztos, hogy mindenképpen úgy akar-e, mint eddig.

A. G.: Én például szerettem a …két kicsi bogáncs címû kis magyar novellát, amelyben elüti az autójával a kislányt a tanya elôtt, és amelyben ugyanazzal a technikával él, mint A Kleofás-képregényben, tehát hogy kimerevíti a képet. Ennek a szövegnek is van, hogy magát az írót idézzem, valami mócsingos szentiment.-jellege, de ilyenkor gyümölcsözônek tartom ezt a kettôsséget. Tudniillik nem tudom eldönteni, hogy most egy ordas nagy giccset akar belém pumpálni, és a háttérben kuncog, hogy kicsordultak a könnyeim, vagy pedig valóban kiszaladt valami, ami tényleg az elbeszélô bensôjébôl fakad. Itt ráadásul még tanulságot levonni sem átall: "S ott a rozsdásodó ég alatt értettem meg, miféle távolság oszt fel feketét és fehért, ostoba reményt és hûséges reménytelenséget." Ezzel a szöveggel szemben például teljesen ambivalens vagyok, mert nagyon erôs a vizualitása, maga a helyzet, ahogy megmerevül: a tragédia után egyik szereplô sem mozdul, nem akarnak mozdulni, meg akarják állítani az idôt, nem akarják, hogy tovább menjen az, ami megtörtént. Másfelôl kicsit túl van írva a giccs irányába.

B. Z. A.: De csak huszonöt sor, tehát legalább rövid. És a rövidség ezeknek a szövegeknek az esetében nagyon nagy elôny. Az El Qahirát meg a Dumumba elvtársnôt azért olvassuk nehezen, mert rettentô hosszúak.

R. S.: Az ötletnek óriási jelentôsége van az egész könyvben. Ötlet például, hogy egy ember lezuhan a létráról, és utána nem tud megszólalni, élôhalottá válik, a gyerekei eladják, és mindenféle dolgok történnek vele, miközben se megmozdulni, se beszélni nem tud. Itt az ötlet, ugyanúgy, mint az El Qahira esetében, egyszerûen túlteng. Az ember azt érzi, hogy ez már sok, ebbôl az ötletbôl erôltetés nélkül ennyi minden nem jön ki.

B. Z. A.: A brazilok labdájánál ugyanez a helyzet. Mintha az ötvenes évek történetét akarná megírni a futball metaforikájával. Helyenként fantasztikus, nagyszerû és szellemes dolgok vannak benne. Ahogy Péter Gábor elvtárs kôkemény stoplijai naponta elkopognak az iroda elôtt, vagy a hatalmas, föld alatti stadion a Köztársaság tér alatt. Darvasi fantáziája helyenként valóban lenyûgözô.

Ugyanakkor énszerintem egy pici linkóciság azért van ebben a dologban. Nem nagyon nézi meg, hogy mit is írt, nem nagyon javít, szépen megy elôre a szöveg, mintha - többször hivatkoztunk már erre - nem mindig volna meg a szerzôben az a, megkövetem, "szarjelzô készülék", ami Hemingway szerint elengedhetetlen.

R. S.: A másik oldalon ellenben ott van az, amit Darvasi eredeti tehetségének gondolok. Van ez a …valami mócsingos szentiment. címû kis magyar novella, biztosan emlékeztek rá.

B. Z. A.: Ott mirôl van szó? Meghal egy asszonynak a lánya, és lakik a házban egy egyedülálló férfi, aki a kislánynak néha savanyú cukrot adott. Minden nagyon savanyú és szomorú, és tragikus persze a történet, lévén, hogy gyerekhalálról van szó. Végül minden egy szeretkezésben oldódik fel. Rövid kis írás, semmiség, alig másfél oldal. De benne van mindaz, ami igazából az ô eredeti tehetsége: a nagyon kevés eszközzel is teljesen világossá, transzparenssé tett környezetrajz és a tragikushoz való összetett viszony, vagyis ez a fajta érzékenység vagy érzék.

A beszélgetés rövidített változata elhangzott

a Magyar Rádió Irodalmi figyelô címû mûsorában.