Keresztury Tibor: Vér, iszap és dinnyelé

Komoly elmélyülést, elszánt nekibuzdulást, így minden bizonnyal monográfusi ambíciót igénylő, ám fölöttébb időszerű feladat volna annak szakmai számbavétele, hogy miképp függnek össze, hogyan épülnek egymásra, vagy éppenhogy hol, s mi módon tartanak szét Darvasi László szerteágazó munkásságának egyes formai, műfaji és stiláris rétegei. Ha ugyanis valaki a "Darvasi-történet" tíz évén, a tíz könyvön és a több színházi bemutatón mégoly felületesen is végigtekint, elhűl attól a fesztávtól, amelyen ez az erőtől duzzadó, irányait termékenyen, s folytonosan újragondoló pálya elhelyezi önmagát. Ám miközben csodálkozik azon az ösztönösnek tetsző otthonosságon, ahogyan a szerző a vers és a dráma, a rövidtörténet és a kisregény méretű elbeszélés, a tárcanovella és a terjedelmileg is grandiózus nagyregény keretei közt berendezkedik, vagy akárcsak regisztrálja azt, hogy a hagyományos novella-forma hányféle egyedien megújított változatát teremtette meg, lehetetlen nem felfedeznie az elapadhatatlan kísérletező kedv mögött valami nagyon is tudatos elgondolás, művészi terv nyomait. Önmagában nem csupán az sejtet itt egyfajta koherens, mélyebb építkezést, hogy mondjuk Stern urat, a no- vellahőst, vagy Szív Ernőt, a tárcák-beli alteregót színpadi művek főszereplőiként látjuk viszont; sokkal inkább a Darvasi-novellisztikában oly eleven és szerves motivikus, nyelvi, szituatív, vagy egyszerűen nyomatékos atmoszférikus ismétlődések láncszerű hálózata, melyek révén egy-egy új könyv némely kitüntetett régebbi szövegekkel folytonosan reflexív viszonyba lép. Na, ennek a feltárására nem vállalkozom én az író új kötete kapcsán, egy, ismétlem, monográfia-téma szintű kérdéshalmaz részeként, inkább azt mondanám el, hogy én ezt a könyvet miért szeretem.
A Szerezni egy nőt egy anyagból gyúrt, rendkívül homogén epikai világa újabb fordulatot sejtet Darvasi novellisztikájában, ami a fentebbiek fényében kevéssé meglepő, az előző, műfajilag és tematikailag is jóval széttartóbb, heterogénebb elbeszéléskönyvhöz, az 1998-as Szerelmem, Dumumba elvtársnő "magyar novellái"-hoz képest viszont meglehetősen szembetűnő. A változás egyfelől egy szilárd formakoncepcióban ismerhető fel, miáltal a könyv szinte egy regény összefüggő epizódjaiként is hagyja olvasni magát, másrészt pedig abban az önkorlátozásban, mellyel ez a próza a jól ismert elbeszélésmód számos jellegzetes eszközéből, stiláris eljárásaiból radikálisan visszavesz. Mintha az esszenciáját adná ez a kötet annak a világnak, amely korábban jóval teltebben működött a történetmondás és az írói technika tekintetében egyaránt - s nem kétséges, ez a visszafogott elbeszélői "kivonatolás" Darvasi írói erényeinek birtokában sűrűbb és erősebb kontúrokkal festi meg azt a világot, amit ez a novellisztika a kezdetektől lát. Legendák és hiedelmek, őrültek és szentek között járunk itt is, a mesei fikció és a legnyersebb realitás - ezúttal a délszláv háború véres valóságának - határain, úgy, hogy az elbeszélő szigorú önfegyelemmel mindvégig megtartja ezen a mezsgyén a szövegeket. A könyv legnagyobb erényét ebben a mozzanatban látom, hisz lényeges szemléleti, nyelvi módosulásról van e korlátozó gesztus révén szó. Mintha - a hosszú éveken át írt nagyregény, az 1999-ben megjelent A könnymutatványosok legendája mondatépítkezésének, grammatikájának eredményeitől nyilván nem függetlenül - jobban bízna itt a kopár és szép mondatszerkezetek takarékos stilisztikumában a szerző, mint korábban bármikor, mintha a szétáradó történetmondás fiktív tere, a felidézett legendák végigmondott költőisége helyett a mondatok erejére, arányosan kidolgozott ritmikájára, s a jelentéses elhallgatásokra tenné az ábrázolás súlyait. Lett ereje, lett tudása félbehagyni, lett bátorsága végig nem mondani. "Mesélhetnék annyi minden másról is, de ez most nem érdekes" - írja egy helyen (Milenka Carica); "Tudni, hogy van az Isten, de a hittel már csínján bánni. Tudom, hogy hó, nyár, tudom egy másik ember testét, lélegzetét. Kétségbeesésből csinálni bármit. Tudtam már. Méhfű, kikerics, szamóca, az erdei som, a puliszka illata, mindez nem érdekes. Nem akarom hosszú lére ereszteni"- zárja rövidre máshol a beszédet az elbeszélés hőse (Vera Domitun), s e vissza-visszatérő lemondó gesztusba magam a történetmondással szembeni szkepszis felerősödése, a fikcióval szemben megkopott bizalom, a mesélő kedv elhalványulása mellett a létezéshez szükséges kedv elhalványulását is hajlamos vagyok belehallani, abban a tekintetben legalábbis, amit Márton László Darvasi előző novelláskötetének kapcsán úgy fogalmazott meg, hogy a szerző "legendákat ír egy olyan korban, amikor a szenteknek visszamenőleg sincs túl sok esélyük" (Történetraszter, Élet és Irodalom, 1998. október 2. 15.). Ez a belátás szülhet nyilván olyan novella-zárlatot, ahol a főhős "keservesen zokog a halott lány fölött, és könyörög neki, hogy ebbe a világba ne támadjon föl" (Baba Franciska).
A Háborús novellák alcímet viselő kötet a világérzékelés és az elbeszélésmód kettős természetének megfelelően a szüzsé, s az emberábrázolás szintjén is határhelyzetek és -esetek sorozatából építkezik. A novellák kietlen tájain élő, különös nevű emberek - művégtag-készítők, határfogadósok, tömegsírok feltárói, a dolgokat megjegyző dokumentátorok, gyepmesterek, s egyéb furcsa szerzetek -, akiknek többnyire egyetlen céljuk és tervük az, hogy nőt szerezzenek, részvétlen közönnyel konstatálják, hogy a határ túloldaláról "néha vér szivárog át"; nem le-pődnek meg, hisz "a magány rendre tanítja a lelket" (Pamela Krv). A végletesen beteg világ, amelyben Isten is nagybeteg, merthogy "meghaladta erejét a teremtés, belebetegedett az alkotásba" (Veronika Schwarz), kiiktatta belőlük a nagy érzelmeket, mert "Minden, ami szenvedélyes, hazug is. Az igazságban nincs érzelem" (Milenka Carica-Koz). Ám miközben megtanultak csínján bánni az ellágyulással, egyszersmind képtelenek lettek a lelküket pókhálóként befonó gyűlölet nélkül élni. Az ég és a föld, a bűn és a jóság, a halál és a szerelem, a hűség és az árulás fogalma és jelentése számukra egymásba fordult, végzetesen összekeveredett: "Az ártatlanság komoly és mérgező tudással van felvértezve, mert az ártatlanság tudja a bűnt, legföljebb szavai nincsenek rá" (Éva Rajnák). Értelmét veszti a gyónás, a hit, a szerelmes szó, a harangozás, de éppígy a vereség bevallása, a teljes összeroppanás. A Vera Domitun című írás hőse egyenesen "helyénvalónak" érzi a kétségbeesést, ami tervek, célok helyett az egyik napból a másikba átcipeli, s ha olykor különös állapotba kerül, azt az érzést "valami költészet-félé"-nek nevezi: "Olyan, mintha egy vers lenne bennem, aminek minden szava mérgez." A Bababa Pisk beszélője halott nőt vesz a megözvegyült Erik Pisktől, mert "egy igazi, élő nőről mindig a díszkendő" jut az eszébe, és amikor megszerzi őt, ül mellette a konyhában, cigarettázik, "mint aki boldog", s arra gondol, "végre van egy nőm, az enyém", "(...) vére a számba férne, gargalizálhatnék vele..." Aztán meg azt mondja erre az egészre: "Nem rossz érzés, csakhát."
Darvasi László novellisztikájának új távlatait számomra ezek a megfontolt, súlyos és kőkemény epikai vonásokkal megrajzolt jelenetek, bekezdésnyi szöveghelyek, párbeszédek, monológok és kopáran koppanó mondatok jelölik ki, amelyekből ebben a kötetben több, a kortárs magyar kispróza élvonalát jelző elbeszélés születik (Pamela Krv, Júlia Szunce, Veronika Schwarz, Bababa Pisk, Emilia Kastya). Miközben ez a könyv meghozta számára azt a felismerést, hogy a remény metaforájaként alkalmazott Délen "melegebbek a hegyoldalak, a szavak hangosabbak, de könnyebben elillannak és a legendákból gyatra epizód marad csupán" (Éva Rajnák), a veszteség helyén sikerült neki, ha nem is a reményt, de a figyelem bölcsességbe hajló türelmét, s írói fegyelmét kitartó összpontosítással megnyernie. Ráér már, nem siet, hisz tudja, "Ezek komoly dolgok, elnevezni valamit, még ha egy alvó nő is az a dolog", s hogy a türelem meghozza gyümölcsét mindenféleképp: "Egyszer addig figyeltem egy tál gyümölcsöt, míg meg nem rohadt" (Júlia Szunce). Így lesz az olvasónak, ha leteszi e szomorú, szép, szikáran telt könyvet, ugyanaz a benyomása, mint amit a Júlia Szunce főhőse érez, miközben nézi reménytelenül hosszan alvó, de talán még élő kedvesét: "És fájt az egész, de mégis jó volt." (Jelenkor)