Madame Bovary sportigazolása

- az irodalom ellenségei -

A sport olyasfajta emberi hübrisz, amelyben az a feltételezés működteti a lelket, a húst és a szellemet, vagyis hogy tér és idő centiről centire, percről percre meghódítható, a világmindenség egy adott pillanatát ki lehet sajátítani s a nevünk fényével be lehet tölteni, vagyis hogy van győzelem. Nem, győzelem nincsen, de erre csak akkor jöhet rá az ember, ha legalább már egyszer győzött. A sport idézőjelbe öleli a történelem alakulását, elvileg nem öl és nem termékenyít, akár az irodalom, miközben szimulálja az életet. Az élet azonban ravasz. Az élet belopakodik a versenyfutás rajzásába, a gólöröm promiszkuitásába, a gerelyhajítás kiáltásába, a víz csobbanásaiba. Az élet stoplis balettcipője besettenkedik az irodalmi élet füveire és tisztásaira is, miközben, sajnos, ki kell mondani, hogy az irodalom napi gyakorlata - írás, húzás, írás, húzás, húzás, húzás - leginkább az alapozás kifejezésével írható le. Az alapozás készülődés. Az irodalom mindig olyan, mintha versenyre készülnénk, de az irodalomban verseny nincsen, következésképpen győzni sem lehet. Illetve lehet, csak az nem győzelem.

Soha nem felejtem el azt a képet, amikor az 1980-as évek elején két ifjú költő veszett össze a legendás szegedi JATE-klub folyosóján, egyikük, a talán kevésbé ittas, ravasz cselgáncsfogással kerekedik a másik fölé, s miközben megragadja legyőzött társa fejét, s a padlózatába verdesve imigyen érdeklődik: "Ki a jobb költő, most mondd meg, hogy ki a jobb költő?!"

Zalán Tibor költő története hasonlóképpen egy szenvedélyes alanyi költőről szól, ki átmulatott éjszaka után egy vasárnap délelőtti esküvői menetbe botlik a római katolikus templom neogótikus bejáratánál, majd némi szóváltás után több, megrendítő erejű ütést mér a vőlegény állcsúcsára, homlokcsontjára és szemgödrére. A kiütött vőlegény könnyűsúlyú magyar bokszbajnok. Édesapja kétségbeesetten ordít a násznépre,

"Segítsetek, segítsetek, verik a fiamat!"

Szomorúan kell jelenteni, senki sem segített, még a bejárat fölött mélázó vízköpők sem, a másnapos vagy már újra ittas magyar költők szörnyetegek tudnak lenni.

Mindezzel csak arra akartam utalni, hogy az írónak is számtalan ellenfele van, ilyen a házastárs, a házastárs szülei, az író szülei, a gyerekei, a szomszéd, a többi író, az olvasók, a kritika, a háziorvos, a politikusok, a jegyellenőrök, a kiállítás rendezők, mindenki.

Tudják, hány ellenfelet kell legyőzni, míg megszületik egy regény?!

Akár a New York-i Marathon, csak éppen évekig tart.

Az író egyik legádázabb ellenfele az alkotás folyamatában természetesen saját maga. Előfordul, hogy az író "túlnyeri" a saját maga elleni küzdelmet, mint Juhász Gyula, Csáth Géza, József Attila vagy Hajnóczy Péter, ezek valóban szomorú történetek, nem is élcelődésként mondom.

Ám az író legnagyobb ellenfele mindig is a mondat volt, és nyilván az is marad. Lidérces éjszakákon, fűrészporos délelőttökön a mondatot kell legyőzni és megszelídíteni. Aztán persze föl kell öltöztetni - tízes mez vagy egyes, mikor miféle poszt - hogy a világ arénájába lökdöshessük világcsúcsot úszni, futni, emelni, vagy csak érjen el a célig, mint egy Balczó, mint egy Eric Moussambani.

Akárcsak a sportolót, az írót is mindenféle sérülések sújtják a pályafutása során. Ilyenek az üldögélés következtében föllépő, kreatív derékfájdalmak, a sunyi szembetegségek és a válóper okozta feltartozhatatlan grafománia. Az ínhüvelygyulladás a szorgos, de legalábbis íráskényszerben szenvedő írók betegsége.

Régi, jellegzetes literátusi sérülés a szifilisz, a kólika, a tüdőbaj, a borisszaság, a mániákus depresszió vagy a kóros személyiségzavar.

Sok író a tehetségtelenség nevű betegségtől szenvedi végig az életét attól a pillanattól fogva, hogy lekarcolta az első hexameterét. Mások a tehetségtől szenvednek, csak mert a tehetségesség is sérülés, ezek az írók ugyancsak sok kellemetlen pillanatot okoznak a környezetüknek.

Jellegzetes sérüléseket szenved a kivégzett író. Az akasztással, lelövéssel, lefejezéssel járó mérkőzések következtében az író többé nem tudja folytatni az irodalmi tevékenységet, ám a művek, ha el is tiltották a versenyzéstől, vagy diszkvalifikálták is őket - lásd berlini náci könyvégetést, Orwell üzenetét vagy Radnóti Miklós életének utolsó, tragikus heteit -, folytatják a küzdelmet, s győzelemmel fejezik be a kilátástalannak tetsző párviadalt.

Alapvető különbség, hogy a súlyos sérülést szenvedett sportoló képtelen tovább versenyezni, érkezik a hordágy, a gurigás karosszék, a szőke, fiatal pap az utolsó kenettel, az egész stadion az újjáélesztő csomagot keresi, míg a sérült író gyakran efféle állapotban éri el a legszebb eredményt.

Már nem is él, de még ír.

Epilepsziás roham alatt írta a legszebb versét, jóllehet, a roham múltával javított kicsit.

Már egyenes az ékágé vonal, de még lekörmöl egy bajnok novellát, mobilt kér, tárcsázza a szerkesztőséget, a honoráriumról és a közlés időpontjáról érdeklődik. A honorárium mértékén vitatkozik is kicsit.

Ahogy a bölcs, megfontolt sportoló sem megy edzés helyett templomba, úgy az író sem írás előtt gyón. Érdemesebb írás közben gyónni, azért fizetnek is.

Köztudott, hogy az Ördög nem szereti a futást, az úszást, és furcsa mód a szaunát sem, a gyógy masszőrökért viszont egészen odavan.

Isten nem jó rövidtávon, a sportlövészetben sörétes fegyvert használ, mezének száma az elhasalt nyolcas, és soha nem melegít be, úgy hiszi, hogy neki nem kell bemelegíteni.

Az angyalok kapufából vannak.

Kőbán Rita biztosan tudja, hogy Fábiánné Rozsnyói Katalin is angyal.

Kovács Zoltán is tudja, hogy a Ferencváros arannyal befuttatott öltözőiben, gazdagon tartott szertáraiban, irodáiban és jegypénztáraiban, illetve a keresztényi B-középben, egyáltalán mindenütt, ami Fradi, csakis angyalok vannak.

Németh Angéla pedig nyilván azt tudja, hogy hatvan méter felett van az angyal. Öt méter kilencvenkilenc centi még nem angyal, éppen hat méter, és már az, már angyal.

Azt mondják, igazán jó dobásnál az ember nyomban tudja. Tudja, hogy jó dobás, hogy meglesz az angyal. És hogy amikor elrúgjuk, akkor is tudjuk.

Az író pedig nem tudja. Soha nem tudja. Őrült jó ötlet, könnyű mondatvezetés, kész is a szöveg, kisszínes, aztán még egy kis korrekció vagy több, gondos korrekció, de továbbra sem tudja. Az író igazán soha nem tudja. Talán, mert nem lehet lemérni, megmérni, kikotorni, bebelsőzni.

Nem. Be lehet belsőzni, de ha te azt mondod, hé, én tudom, hogy be lehet belsőzni, akkor te nem fogod bebelsőzni.

És hát mit tud egy szív, aki színtiszta izom?!

Egyszer azt a hátborzongató és sunyi butaságot hallottuk, hogy az élsport nem lehetséges dopping nélkül. Legyen akárhogyan, az irodalom az élsporttal ellentétben, nemcsak hogy engedélyezi a dopping használatát, de kapacitálja az írókat, használjanak minél több teljesítményfokozó szert, akármit, bármit, legyenek Villonok, Verlaine-nek vagy Faludy Györgyök!

A halálos beteg Kosztolányi is szerelmes lesz, mert dopping az időskori pánik-szerelem, és dopping a mámor vagy Márai bölcsen közhelyes józansága, Nemes Nagy Ágnes iskolás szigora, Esterházy Bovarynéja - bocsánat, bocsánat a hölgy sportorvosi igazolása valóban rendben? - Mészöly szikrázó fegyelme, és dopping a bor, a marihuána, a honorárium, a társak irigysége, a diktatúra és a demokrácia, a férfi, a nő, a lektor kénye-kedve, a vasprefektus szerkesztő kénye-kegye.

Az írónak dopping az egész világ.

Egyszer egy átlagos, mondhatni, tucat költő - feleljen meg például egy másodosztályú magyar labdarúgónak - elballag a háziorvosához, újabban furcsán érez, esténként alattomos tűk szurkálnak a tüdőcsúcs bolyhaiban, és aztán reggel véres marad a fogmosó pohár pereme. Igen, megállapítják az áttétes tüdőrákot, mire e jelentéktelen, kicsi költő olyan utolsó versciklust rittyent, hogy a sok egészséges, tökéletes vérképű, vérnyomású író, költő mind irigykedik az áttétes tüdőrákjára.

Na, ja, ilyen rákkal könnyű!

Próbálná csak daganatos prosztatával!

Ki vitatná ezek után, hogy a halál az egyik leghasznosabb dopping?!

Ahogy a sportban cél lehet a távolság és az időpont, úgy az irodalomban is cél lehet a sok könyv, a sok olvasó, a sok pénz, a sok halott - jó, félhalott - kritikus, ám hogy általában véve mégis mi lenne az irodalom célja, ez hosszú és nem feltétlenül eredményes diskurzust eredményezne. Mást mond a népi és a polgári író, mást az avantgarde és a posztmodern, és megint mást mond Németh László.

Németh László a naplójában azt írja, hogy az ő írói működésének alapvetően két célja volt, az egyik az, hogy felemelje a magyarságot, a másik pedig az, hogy felemelje a feleségét is. A naplóban bevallja, egyik célját sem tudta megvalósítani.

A sportoló természetesen győzni akar, vagy idővel győzelemként értékeli a túlélést, gondoljunk csak Rocky Balboa utolsó mérkőzésére.

Az irodalom nem akar győzni, pontosabban, nem úgy akar győzni, ahogy egy evezős, egy labdarúgó vagy egy gerelyhajító bajnok. Vagy mint egy miniszterelnök.

Az irodalom különben se akarjon győzni, az lenne a tanács, nem, nem is tanácsolnám, inkább kérném, lenni akarjon. Legyen elég neki a volt, van és lesz. Lenni már önmagában kis győzelem, hát nem? Hát nem.

(A Petőfi Irodalmi Múzeumban kiállítás nyílt a sport és az irodalom kapcsolatáról, az itt olvasható szöveg a megnyitó bővített változata.)