MÁRTON LÁSZLÓ: Történetraszter

A címadó novella elején egy kulcsfontosságú mondat olvasható. Így hangzik: „Mert hiába bízik a szó, ha az ember bizalmatlanul olvas”. A bizalmatlan olvasás tézise nem volna túl eredeti, csakhogy Darvasi nem tézisnek, s végképp nem illusztrálandó tézisnek szánta e kijelentést. Inkább a megfogalmazás és a megértés drámai konfliktusa érzôdik benne, s ennek nyomán a kijelentés (a kellô adag bizalmatlansággal) inkább kérdésként értelmezhetô: abban a korszakban, amely bizalmatlan olvasásra kényszerít, lehet-e gyanútlanul fogalmazni? Gyanútlanságon persze nem a köznapi szóhasználat vagy akár a schilleri esztétika naivitása értendô. Mindössze arról van szó: lehet-e bízni a megfogalmazás hatékonyságában, a kimondás erejében és értelmében? Ha ugyanis lehet, akkor valami módon mégiscsak meg kell nyerni az olvasó bizalmát, s akkor a bizalmatlanság többé-kevésbé olvasói modorrá válik, amelynek vagy megteremtôdnek vagy eleve megvannak a szövegben a fogódzói; ha meg nem, akkor nagyjából mindegy, hogy ír-e az ember vagy sem, és ha igen, akkor mit, és akkor nincs mihez képest bizalmatlannak lenni.

Darvasi nem elégszik meg azzal, hogy ötletei vannak, s ezeket ilyen vagy olyan (de mindig perfekt) írói technikával formába önti, ô a forma, illetve a megformálás révén el is gondolkodik az általa fontosnak tartott elbeszélôi-poétikai problémákon. Nem illusztrálja, hanem megjeleníti ôket: a történet (amikor éppen történet jön létre) maga válik poétikai problémává, ami persze nem azonos a probléma reflexiójával. Ezzel magyarázható, hogy Darvasi új kötete meglehetôsen heterogén, mégis a tudatos szerkesztettség benyomását kelti. Van a kötetben többsíkú kisregény és lírai egyperces, beszámoló jellegû lineáris novella és egy (még?) nem létezô Tarantino-forgatókönyv önmagába hurkolódó szatirikus pasticciója, redukált eszközökkel felidézett minidráma és (a régebbi novelláskötetekbôl ismerôs) széles ecsetvonásokkal festett, példázatszerû, stilizált mese. Ám e sokirányú, sokféle szöveg mögött mindig ugyanaz az elbeszélôi karakter vehetô észre: egyfajta kísérletezô nagyvonalúság, amely mindannyiszor azt próbálja ki, meddig lehet elmenni a mondatokban (vagy éppen a mondatok között) más és más leírásbeli feltételek közepette. Mikor bukkan elô az inter- és hipertextualitásból a személyes (vagy kollektív) történelmi-szociológiai tapasztalat, illetve megfordítva: meddig lehet elpasszolni a szövegszervezôdés cselei révén a tapasztalatok labdáját? Meddig érdemes az összefüggéseket imitálni, mikor célszerû önként bevallani az imitációt, s nem lehetséges-e, hogy még a bevallás elôtt (vagy annak ellenére) valóságosként mûködô történet alakul ki az imitált összefüggésekbôl?

Darvasi köztudottan futballrajongó. Ez az ô esetében már csak azért sem magánügy, mert a futball (mint például mostani könyvébôl is kiderül) részévé vált írói világának, sôt írói poétikájának is. Elsô prózakötetében az egyik ciklusnak Gólok története a címe, s a szónak egy tágabb értelmében mind a mai napig, így a …Dumumba elvtársnôben is a gólok történetét írja. A gól az üdvtörténeti dimenzióitól megfosztott világban az egyedüli csoda: hiába várva várt, mégis váratlan, hiába van minden mozzanatában elôkészítve, lényegében mégis érthetetlen. Egyszeri és megismételhetetlen: nem lehet napirendre térni fölötte, nem lehet meg nem történtté tenni, sem elfelejteni. Akkor is gól, ha csókról vagy könnyrôl vagy elfelejtendô szavakról tudósít az elbeszélés.

A gólok történetét lehet legendának is nevezni. Darvasi legendákat ír egy olyan korban, amikor a szenteknek visszamenôleg sincs túl sok esélyük. Aki látni akarja, mennyire közvetlen az összefüggés, olvassa el a Stern úr címû novellát; egyben azt is láthatja, hogy szakrális vagy erkölcsi tét híján milyen messzire visznek az efféle allúziók. Kérdés ezek után, hogy a legendaírónak milyen esélyei vannak. Ezúttal csak nagyon röviden: jobbak, mint a szentekéi, bár az utóbbiak meccse sincs még lejátszva. Kicsit konkrétabban: az esélyek (szerintem) bizalom és bizalmatlanság egyensúlyán, tulajdonképpen az elbeszélôi helyzet hitelességén múlnak. Ott, ahol ez Darvasinak sikerül (s a kötetnek nagyjából háromnegyed részében sikerül), írói jellegzetességei és furcsaságai innovatív energiáról tanúskodó erényekké válnak. (Eshetne szó a Darvasira jellemzô kíváncsiságról és tárgyszeretetrôl is, ám ezekrôl az irodalom kelmésségét – Erdélyi János szakkifejezése – ostorozó, többnyire jogosult bírálatok miatt csak igen óvatosan lehet beszélni.) Ahol ez nem sikerül neki (megítélésem szerint három vagy négy írásban, többek közt a címadó novellában nem jön össze), ott eluralkodik az ötlet, és fûrészelni kezdi maga alatt a stílust.

Elemzés helyett példákat hozhatok fel. Az El Qahira címû írást egy alapjában véve szatirikus retorikai eljárás teszi megrendítôvé: az elsô személyû elbeszélô (szovjet katona, aki az 1956-os budapesti harcokról tudósít) ragaszkodik egy tarthatatlan fikcióhoz („Pesten az a különös hír járta azon a véres ôszön” – így a mottó –, „hogy azt hitték, Egyiptomban vannak”), s ezáltal, a szokásos módon, leleplezi és nevetségessé teszi magát. Csakhogy többet is tesz ennél: a fikció védelmében újabb és újabb részleteket fedez fel, színez ki és illeszt a hamis koncepcióba, s ezáltal a szatíra eszközei nemcsak a levert forradalom iránti komor és szenvedélyes szolidaritást sugallják, hanem egyre több teret hagynak a játékos költôi fantáziának is; ez az írás többek között attól remek, hogy a szürreális (és szinte már vidám) látomás a tragikus szituáció fonákjának bizonyul. Ugyanez az eljárás a címadó novellában (miután az elbeszélô azt igyekszik elhitetni az olvasóval, hogy nem lehet birtokában annak a tudásnak, amelynek birtoklása a történet elmondhatóságának feltétele) többirányú malacságot eredményez, politika és pollúció között. A brazilok labdája címû novella elsô olvasásra mesés történetnek látszik, amely azonban a második, figyelmesebb olvasás hatására egy raszteres kép szemcséivé hullik szét: szentenciák, gnómák, parabolák és szatirikus poénok mozaikképét pillantjuk meg. Ez pedig jelentôs írói teljesítmény, a mese helyén megjelenô mozaikkép: bekövetkezik a skorpió öngyilkossága, a maró szatíra önmaga feltételrendszerét marja szét. Ami politika, az a csoda kicsikarása (márpedig csodát nem lehet kicsikarni); ami szörnyû, az nevetséges, ami nevetséges, az megható. A megszólalás impulzusainak hasonló jellegû vegyítése Az Erwin van Maal-forgatókönyvben (ahol nincs tisztázva, hogy ki beszél és milyen nézôpontból, és ami tudva van, az honnan tudható) mozaikkép helyett nyelvi sztereotípiák és cselekményklisék halmazát hozza létre csupán. Ugyanakkor úgy veszem észre, hogy azokat az elbeszéléseket, amelyekbôl hiányzik a nézôpont és az elbeszélôi tudás harmóniája, Darvasi legalább annyi figyelemmel és erôkoncentrációval írta, mint azokat, ahol ez a harmónia megvan, vagy ahol, mint a Rövid magyar novellák esetében, hiánya nem okoz problémát. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a mûgond eredménye a szerencsétôl függ, hanem azt, hogy a novellisztikát nemcsak a telitalálatok éltetik, de némelykor a féloldalasságok is. Az, hogy manapság ismét van élô magyar novellisztika, többek közt Darvasi munkáin mérhetô.