Meddig haldoklik egy ember?regényrészlet

Tang fia évek óta nyomta az ágyat. A jómódú kereskedõ a legjobb orvosokat és kuruzslókat fogadta föl, akik aztán a vállukat vonogatva hümmögtek és sóhajtoztak, miközben elpakolták a gyógyszereket és a kígyóköpet-fiolákat. Nem betegség ez, állította egy híres varázsló, aki nemcsak fakéreggel, gombaméreggel vagy ginszenggyökérrel gyógyított, hanem a tekintetétõl is elszáradt a fû. S ha egy ismerõs a fiú állapota felõl tudakozódott, Tang komoran ingatta nagy, busa fejét, szegény Vej nagyon beteg, azt hiszem, haldoklik a kisfiam, dörmögte elkeseredetten.
Vej évek óta nem kelt föl, a ház udvarára, a szõlõlugasba vagy a sziklakertbe nem merészkedett, mozdulatlanul bámulta a mennyezetet, vagy aludt, már ha ugyan alvásnak lehet nevezni öntudatlanságának sûrû homályát. Ilyenkor lábujjhegyen jártak a házban, és csak suttogtak, mintha ugyan bármi is zavarta volna a fiút.
A kereskedõ képtelen volt fölfogni, Vej miért azon a tavaszi napon maradt elõször az ágyban, amikor a házitûzhely szelleme az égbe indult, hogy jó híreket vigyen a családjáról. A fiú nem kelt fel többé, mert nem tudott fölkelni, vagy nem akart, beteg lett, valóságos élõhalott lett, az arcán döglegyek mászkáltak, és szaga volt. Ha nem ügyeltek rá eléggé, maga alá csinált.
A kereskedõ az asszonyával és az anyjával élt együtt, ám rendszeresen messzire szólították az üzleti ügyei. Ilyenkor gondterhelten búcsúzott a beteg fiútól, letérdelt a fekhelye mellé, hatalmas tenyerével simogatta a sápadt arcot, a fiú fülébe suttogott. Tang végül úgy döntött, szolgálót vesz a házhoz. A véletlen úgy hozta, hogy egyik üzleti partnere, egy lajongi fickó fölkereste, és a tartozása visszafizetésének halasztását kérte. A lajonginak éppen aznap kellett volna kiegyenlíteni az adósságot. Nem volt túlzottan tekintélyes az összeg, talán egy tehén ára, talán még annyi sem, csakhogy a fickó a szavát szegte, és Tang rendre dührohamot kapott, ha az üzleti életben ügyetlenséget vagy szószegést tapasztalt. Ilyenkor fölfújta magát, mint egy hatalmas béka, és üvöltött. Nyilván ezt tette volna most is. A mihaszna lajongi mögött ott remegett a lánya is, törékeny, vézna teremtés, két kézzel kapaszkodott az apja kaftánjába, és a föld felé bámult. Tangot annyira sem érdekelte a lány, mint egy piszokfolt. A kereskedõ üvölteni akart a fölháborodástól, le akarta teremteni, meg akarta szégyeníteni ezt a neveletlen, élhetetlen alakot, ám valami furcsa érzéstõl vezérelve oldalra, a fia szobája felé pillantott, és ekkor elakadt a lélegzete. Lassan préselte ki hatalmas testébõl a levegõt, a szája tátva maradt.
Vej ült az ágyában, és a lányra meredt. A fiú úgy bámulta a lányt, mint valami csodát, mint valami természeti tüneményt, lassan fölemelkedett a karja is, és könyörgõ, hívó mozdulatba horgadt. A kereskedõ a fiához rohant, és igyekezett megnyugtatni, ölelte, csókolta, csaknem agyonnyomta. Majd eszelõsen meredt vissza a lányra, és lassan megértette, hogy nem kell tovább szolgáló után keresgélnie. A lajongi fickóval gyorsan megállapodott, a tartozást leírja, cserébe a lány a fia ápolója lesz.
A lányt Miónak hívták, törékeny testéhez képest a keze erõs és nagy volt, s ha csak tehette, Vej fekhelye mellett ült, hessegette a döglegyeket.
A kereskedõ öreg anyja naphosszat az utcán üldögélt, s ha akadt valaki, egy óvatlan beszélgetõtárs, egy járókelõ, kizárólag csak az unokájáról beszélt, arról a boldog idõrõl, amikor a fiúcska még egyáltalán nem volt beteg, amikor sárkányokat és katonákat rajzolt sokkal ügyesebben, mint a környékbeli barátai, amikor még magának fabrikált parittyát és repülõ papírkutyát, labdázott, fára mászott, vagy a környékbeli lányokat kergette. Az öregasszony hallgatósága Mio lett, gyakran a lány után kiáltott, aki merev arccal ereszkedett az öregasszony mellé, és aztán órákig hallgatta a csapongó, vég nélküli meséket. Akkor szabadulhatott csak, amikor egy mondat közben az öregasszony feje elõrecsuklott, s úgy maradt.
Tang kereskedõ felesége éles nyelvû asszony volt, akit keserûvé tett az ura gyakori távolléte. Az asszony fényesebb sorsról álmodott, ezért elõszeretettel szólta le az emberét. A kereskedõ kevés olyan dolgot tehetett, amit a felesége elégedetten nyugtázott volna. Mégis, ha vád érte, csak nevetett teli szájjal, és pénzt adott az asszonynak, aki most elérkezettnek látta az idõt, hogy bosszút álljon elrontott élete miatt. Már az elsõ nap felszólította Miót, fonja össze a haját, mert a házban nincs helye a nõi hivalkodásnak. Holott a kereskedõné arca pirosan fénylett a festékektõl, s naponta többször is ruhát váltott. Megparancsolta a lánynak, mossa föl a konyhát, gyûjtsön gallyakat, tisztítsa ki a kacsák pihenõjét. Mio a tekintetével sem ellenkezett, befonta a seszínû, vékonyszálú haját, amely a válláig sem ért, ólat tisztogatott, kacsát vágott, a gyümölcsösfák leveleirõl hernyókat szedett, pedig nem ilyen munkákra alkalmazták. Az asszony, ha csak tehette, elparancsolta a fiú mellõl, holott a lány jelenléte láthatóan kedvezõ hatással volt a betegre. Korábban a szobáját félhomályban tartották, ne zavarja az éles fény, a jelenlétében halkan és gyorsan beszéltek. Mio mit sem törõdött a szokásokkal, s az elsõ hét után elhúzta a súlyos függönyöket. Vej szobáját körteszínnel ragyogta be a délelõtt, kövér dongó tévedt a helyiségbe, és a lány nem zavarta el. Mio énekelt, és kitakarta a fiú testét, a nappal süttette. Vej egész teste remegett, de döbbenten meredt a lányra. Az anya kiabált Mióval, aki megvonta a vállát, de nem húzta vissza a függönyöket. Az anya azt parancsolta, ne merészelje többé kitakarni a fiú testét. Mio a fejét ingatta. Az asszony a halántékához kapott és fölkiáltott. Nyílt szembeszegülés, valóságos hadüzenet volt ez, s a lány csakis Tang kereskedõ visszatértében bízhatott, hiszen ha az úr majd látja, hogy a fiú tekintete e néhány hét alatt élettel telt meg, hogy a teste már remeg és didereg, hogy a bõre hullámzik, és a karja néha magától is fölemelkedik, akkor jóváhagy minden újdonságot, amit a lány Vej életében bevezetett.
Tang kereskedõ Csanganból ért haza, kissé törõdött volt, de elégedett. Az asszonya hûvösen fogadta, több ajándékot várt, talán féltékeny volt, vagy csak újra földühítette a férje elégedettsége. Tang úgy falta a kacsacombot, hogy a hatalmas arca zsírtól fénylett. Az asszony fojtott hangon szapulta a lányt, elégedetlenséggel és pimaszsággal vádolta. A kereskedõ nevetett, majd azt mondta, hát hiszen horkolt a kicsi Vej, amikor délben megérkezett, és belépett hozzá, valósággal rezegtette, mintha egy igazi férfi lenne, és, asszony, mi mást jelentene a horkolás, mint a gyógyulást?! Tang újra nagyot nevetett, majd hirtelen a köpenyébe nyúlt, s egy csillogó nyakbavalót kapott elõ és a felesége elé rakta.
Másnap az asszony, aki még mindig izzott a dühtõl, megütötte Miót. Azt parancsolta a lánynak, mossa föl a tornácot, amit hajnalban összesároztak Tang hordárai, mire a lány megvonta a vállát, és Vej szobája felé indult. Az asszony utána lépett, megragadta a nyakát, és tiszta erõvel arcul ütötte. Aztán fölsikoltott, mert olyat látott, amilyet évek óta nem. Vej imbolygott az ajtóban, bámulta õket, a teste remegett, s ha Mio nem eszmél, s nem mozdul fürgén nyomban, elzuhan. A lány a szobájába támogatta a fiút, mire az asszony szó nélkül fordult, s elviharzott. Ahogy Mio visszafektette a fiút, Vej keze váratlanul fölemelkedett és az ujjai Mio száját érintették, odanyúlt Vej, ahol a lány ajka fölszakadt és vérzett az anyja ütésétõl, megérintette a sebet, majd lehunyta a szemét, és elájult.
Mio egész délután az öregasszonyt hallgatta.
Amikor Vej megtanult úszni a megáradt Csien folyóban.
Amikor Vej megtanulta az elsõ írásjeleket.
Amikor Vej az apja dörmögését utánozta egy családi ünnepségen, hogy mindenki a hasát fogva kacagott, még a sánta Lin bácsi is, aki pedig olyan mogorva volt, hogy a pillantásától a tej is megsavanyodott.
Amikor Vej kacsatojást lopott.
Tang kereskedõ valósággal õrjöngött a boldogságtól, amikor meghallotta a hírt, hogy a fia talpra állt. Drága bort bontott, és az asszonya elé pénzt szórt. A szolgáit vendégül látta, akár egy ünnepen, velük ivott, táncolt és énekelt, ökröt süttetett, másnapra kimaradást adott nekik.
Éjjel Mio arra riadt, hogy hatalmas tenyér tapad a szájára. A kereskedõ ült mellette, hörögve fújtatott. Arra kérte a lányt, ne ijedjen meg, és még véletlenül se kiáltson, nem akar rosszat, ó, azt aztán végképp nem, éppen ellenkezõleg, csak azt akarja mondani õ, Tang kereskedõ, hogy elfogadja Miót második feleségének. A lánynak válaszolni se maradt ideje, mert Tang irdatlan testével rádõlt és a magáévá tette.
Reggel Mio a fiú elé helyezte a gyümölcsöstálat és a galambfiók gõzölgõ húsát. A fiú reszketeg keze már magától emelte a szájához az étket. Lassan, de pontosan evett. Nem piszkította össze a takaróját, sem pedig az állát. Miután befejezte, Mio intett a fiúnak, öltözzön, a ruháját már kikészítette. Vej arca csodálkozó kifejezést öltött, a fejét ingatta, de engedelmeskedett, lassú mozdulatokkal öltötte magára az ingét, aranycérnával hímzett ünneplõ köntösét. Imbolygott, de nem esett el. Miután végzett, kilépett a szabadba.
Tang kereskedõ az udvar közepén állt, és számolt. Fürgén mozogtak nagy, húsos ujjai. Megrázta a fejét, teli szájjal fölkacagott, és újrakezdte a számolást. Az öregasszony a ház elõtt ült, motyogott.
Amikor a kicsi Vej elveszett a búzamezõn.
Amikor a kicsi Vej fölmászott egy diófára és nem tudott lejönni onnan.
Amikor a kicsi Vej egy kutyával jött haza a Pang-nádasból.
Egy fekete, nagy kutyával jött meg a kicsi Vej, és amikor, amikor, amikor.
Tang felesége a sziklakert bejáratánál üldögélt ernyõ alatt, a homlokát kötés hûsítette.
Nem lett csönd, de a meglepetés döbbenete az arcukra fagyott. Az öregasszony is fölhagyott a motyogással és a kerítésbe kapaszkodva az udvarba bámult. Vej állt a ház elõtt, ünneplõruhában, és remegett. De ez már nem az erõtlenség, hanem a fölindultság, az izgalom remegése volt. Ott állt Vej az udvaron, akár régen, amikor még a kicsi Vej erõs volt, és egészséges volt. És a fiú megszólalt.
Mio, mondta a fiú.
A lány kilépett mögüle, fáradtan megdörzsölte az arcát. Kissé görnyedten, egyik kezét a hasán tartva a sziklakerthez ment, s Tang asszonya mellõl, akár ha az ott se lenne, fölemelt egy követ. Jó tenyérnyi szikla volt.
Mio, ismételte a fiú.
Tang kereskedõ hörgött, mint aki meg akar fulladni. A lány már ott állt a fiú elõtt. Gyorsan és nagy erõvel sújtott le, Vej pontosan az arca közepére kapta az ütést, a feje valósággal belereccsent, széttört az orra, biztosan széttört. De nem zuhant el. Csak egy pillanatra ingott meg, és már nem is remegett, csak állt egyenesen, miközben az arcát elborította a vér.
Mio, mondta Vej a vérbõl.
A lány erre a kezébe adta a követ.
Aztán magukra hagyta õket, kiballagott az udvarról, és elindult haza, a Lojang felé vezetõ, kissé kanyargós, néhol bokrosokkal kísért, de veszélyesnek azért mégsem mondható úton.