Mikor kezdôdött a világbajnokság?– a drukkolásról –

Történészek és historikus közírók elôszeretettel választják külön egy adott történeti esemény ténybeli kezdetét és végét, az eseményben jelenlévô erôk mûködésének jelenlététôl. Hogy például meddig tartott a XIX. század. Vagy meddig tartott a Rákosi-korszak, azaz az ötvenes évek. Etc. Mert hiszen egy háború sem az elsô puskalövéssel, vagy egy nagy, ôrült szerelem sem az elsô kellemes, ám még elsietett magömléssel veszi a kezdetét. Amidôn az olvasó ezt az írást szemrevételezi, már javában tart a világbajnokság, s túl vagyunk a döntetlenül végzôdött brazil-skót mérkôzés okozta meglepetésen. Jól van. No, majd meglátjuk, miféle jósnak bizonyulok. Szerintem az Argentinok nyernek, ezt a végeredményt borítékoltam, azzal a magamat nyugtatgató roppant eredeti érvvel, hogy tévedni emberi dolog. Amiként alaposan tévedett, de legalábbis hibázott az a szegedi kardiológus, aki tavasszal a Brazíliában tartott tudományos konferencia szünnapján a Maracana stadionban megtekintette a brazil-argentin mérkôzést. Az egyáltalán nem hiba, ha egy ilyen mérkôzésre elmegy az ember. A hiba az, ha kék-fehér trikóban ballagunk ki egy ilyen mérkôzésre.
No tehát, a kérdés az, mikor kezdôdött a franciaországi világbajnokság. Úgy lehet, nekem a Real Madrid-Juventus BEK-döntô szünetében kezdôdött, még Pünkösd havában. A mérkôzés szünetében kimentem cigarettázni a házunk mögé. Iszonyatosan lelkes szúnyogok, csillagvirágos ég, repülô fénypittyegése a fölöttünk húzódó balkáni légiúton, az alvó szél motyogása a közeli gyereknyírfák lombjában.
És akkor meghallottam a hangokat.
Olyan halálközeli hangok voltak ezek, és egy nô követte el ôket. Egy fiatal nô hangjait hallottam, a sóhajtásokat, ahogy ritmikusan követik egymást, mintha egy fájdalomtól átitatott, szenvedô testbôl szakadnának ki, mintha mindenik sóhajtás magával szakítana egy darabkát a vergôdô lélekbôl. Mintha megmozdult volna fölöttem az ég. De nem. Csak a sóhajtások sorát szakította félbe egy nagyobb, a test mélyebbi tartományából érkezô kiáltás. Elôbb elhangzott egy igen, aztán még egy, majd nyomban egy nem, hogy még nem, és akkor újabb sóhajtások következtek, kissé hevesebben, mint az elôbb, s e sóhajtásokat rendre megtörte egy-egy csodálkozó sikoltás, gurgulázás, sôt néha nyögés lett a dolog vége, egyszer meg egy szinte lehetetlenül magas jujujuj csapott ki az éjszakába, hogy aztán újra a ritmikus sóhajtozás folytatódjon.
Körmömre égett a cigaretta.
Nem akartam én hallgatózni, dehogy. S már mentem is volna vissza tévém elé, amikor egyszerre azt éreztem, hogy szurkolni kezdek oda fel, az elsô emeletre, honnan ezek a hangok áradnak szét az éjszakába. S hogy a szurkolás részvét és szolidaritás, öröm és aggódás, önzés és együttérzés, elfogultság és szeretet, ez a sok érzés így együtt, s az persze a mérkôzéstôl függ, s mikor melyik érzésünk kerül elôtérbe. S akkor talán azt is mondtam magamban, jól van, kislány, én nagyon drukkolok neked. Mennyien vannak emberek, akikrôl nem is tudjuk, hogy velünk vannak, velünk éreznek?! Hm. Titkos barátaink az életben. Az isten se tudja, ezért-e, de a sóhajtások hirtelen fölgyorsultak, szinte egybeértek, mint amikor egy dél-amerikai riporter gólt kiált, végül pedig sok lelkes és boldog igen következett, igen, igen, vagy huszonöt igent hallottam. Igen az égnek, a fáknak, fenn a repülônek, igen az éjszakának, a Holdnak.
Igen, igen, igen.
Eszembe jutott a bolgár kalauz is.
Aztán csönd lett. Mint amikor egy rettenetes kút mélyén az elsô emberpár borzongva nézte egymást. Hát akkor kész, vége, gondoltam. Vagyis hogy dehogy van vége, hiszen most kezdôdött. Visszaballagtam a lakásba, és szóltam a családnak, hogy elkezdôdött a vébé.
Ez már az, kérdezték csodálkozva.
Ez még nem az, mondtam, ez a Reál-Juve.
Akkor hogy kezdôdött el a vébé?
Elkezdôdött, mondtam, és elmagyaráztam, hogy’ gondolom.