NAGY GABRIELLA: Ahol bármi megtörténhet

Darvasi László írásainak mûfaji és stiláris sokfélesége már-már zavarba ejtô. Olvashattunk tôle rövid történeteket, legendákat, históriákat és képregényeket, egyszerûen elbeszéléseket, legújabb opusában pedig A Borgognoni-féle szomorúság „magyar novelláinak” édestestvéreit. A Szerelmem, Dumumba elvtársnôben közölt munkák azonban mûfajilag és tematikájukban is erôsen széttartanak. S bár minden egyes darab a Darvasi-féle novellatípusok egy-egy sarja, a szerzô új kötetének írásaiban csak nagy képzelôerôvel lehet azonos centrumot felfedezni, még az a bizonyos kohéziót teremtô, szervezô- és rendezôerô, a Darvasi-féle szomorúság sem lengi be a novellák terét, csak néhol, mintha. Az egyetlen dolog tehát, ami indokolná, hogy ezen írásoknak egy kötetben kellett megjelenniük, ha összességükbôl feltárulna, kiderülne, avagy csak érezhetô volna valamiféle magyar észjárás, lelkület. A titok tehát valahol ott keresendô, ahol megérthetô, hogy mitôl is magyar ez a kötet. Az olyan utalások, mint A brazilok labdájában a „Szép-e az az ország, ahol bármi megtörténhet”, kínálhatnak ingatag fogódzót, ha fókusznak tekintjük ôket, érvényesíthetôvé válhatnak az egész kötetre, amelyben így törvényesen bármi megtörténhet. Ha… Ám nincs olyan elôre és hátra ható, jelentésadó erejük, aurájuk, amely által rendezôdhetne az egész.

A Darvasi-féle próza következetes fejleménye és egyben zárványa, ami a Dumumba-kötetben történik. Az eleddig az elbeszélhetôség kételyével megvert elbeszélô helyébe a fecsegô történetmondó lép, akinek a megszólaláshoz való viszonyát némi léhasággal vegyített ambivalencia jellemzi. Ez a fajta szétáradó elbeszélésmód, sokszor túlcsorduló verbalizmus a kötet darabjainak nagy részét meghatározza(kivétel például a Rövid magyar novellák és a Stammer úr Sao Paulóban). A szétírás sajátos példái a beszédimitációs novellák, amelyekben az elbeszélô a történet részeseként nem hogy omnipotenciával, de a kívülrôl látás bárminemû képességével sem rendelkezik. Ily módon a sebesült katonának a szovjet felszabadító csapatok bevonulásáról hírt adó levelei, vagy a kommunista idôk ifjának visszaemlékezése testi és eszmei eszmélésére: szerepelbeszélések, amelyekben a naiv nézôpont szükségszerûen naiv elbeszéléstechnikát igényel, a látszólagosan totálisan reflektálatlan nyelvi áradat azonban a groteszkig karikírozott, legapróbb részletekig és végsôkig kijátszott, elhasznált alapszituációból nem tud radikálisan elemelkedni.

Ez többnyire igaz Darvasi egész kötetére. A két magyar katasztrófa, a foci és az ötvenes évek egybejátszása a Brazilok labdájában, a Zuhanás kiindulóötlete, miszerint a megbénult Apukán családja olcsó pénzért túlad a piacon, az El Qahira címû írás tényeken nyugvó alapötlete, miszerint a szovjet katonák a nagy bevonuláskor azt hitték, Egyiptomban járnak, vagy a Stern úr címû munka alapideája a bölcselkedôrôl, akit elhagynak a szavak, elôször Isten neve, aztán percenként egy másik, és végül a kötetcímadó Szerelmem, Dumumba elvtársnôben a feltörekvô ifjú szexuális érésének és kommunizmusba vetett hite lappadásának párhuzamba állítása: geg. A kérdés ezek után az, hogy ezen különös, extrém, de többnyire kabarétréfába vagy bestsellerekbe illô alapötleteket miként formálja-deformálja történetté az író.

Ami a Darvasi-próza legfontosabb jellegzetessége volt ezidáig, az átírás, a továbbmesélés, fiktív legendák, hiedelmek oknyomozó, rekonstruáló feltárása, új, eredetinek állított olvasatok megalkotásával, amelyek egyidejûleg mûfaj- és stílusimitációk, és lényegük elsôsorban különbözô panelekbôl másfajta konfigurációk létrehozása, így az alapok újraértelmezése volt, a Dumumba-kötetrôl is elmondható. Csakhogy ez esetben a populáris kultúrának, amely alapul szolgál a másolónak, a közösséghez és a mához közelebb álló, az irodalomtól viszont messzebb esô „mûfajai” vétetnek be, úgymint az orosz sztyeppék ölén sarjadt mesketék, elegyítve lelkes és együgyû propagandaszövegekkel, az amerikai fekete mozi (Ponyvaregény!), a parabola és a pesti köznyelv sztereotípiáiból, kliséibôl építkezô szóbeszéd-forma. Darvasi a legendák vagy fiktív historikus szcénák helyett valódi, aktuális történelmi közegbe helyezi figuráit. Ám frivol játékot ûz a történelemmel, sok esetben a legközhelyesebb sztorik háttérbirodalmát állítja színre, a megtörténtet legendává transzponálja, szarkasztikus humorral messzire ûzi mindattól, ami komolyan vehetô. Olvasata játékos, fogyasztásra csábító és szórakoztató, ám a rekonstrukció eredménye valami furcsamód szétzuhant egész, az alapok helyreállítása, a szép, a jó és az igaz konfirmálása lehetetlennek bizonyul.

Beszédmódját, történetvezetését a másolt mûfaj determinálja, ekképp a naiv irodalmi vagy „primitív”, irodalmon kívüli beszédmódok jellemzik, bár a naivitás mind gondolkodásmód tekintetében, mind elsôdleges értékként sokkal szélsôségesebben meghatározza az írásokat, mint az elôzôekben. Nemhiába választ olyan témákat Darvasi, mint a század legbájosabb és legkártékonyabb naivitása, a kommunizmus. A „Szép vagyok vagy ártatlan vagyok” mondás a Brazilok labdájában ismerôs Darvasi-szlogen arról, hogy nekünk olvasóknak miként is kellene viszonyulnunk elbeszéléseihez. Ha a szép szöveg eleve romlott, az ornamentikusan szétbeszélt, nevetségessé cirkalmazott szép a legkevésbé sem tartalmazhatja az ártatlanság, tisztaság, tiszta lap princípiumait. Ugyanakkor a Múlik a reggel címû Tar Sándor-i történet szerint a rossz, rontott beszédmód is ab ovo tartlamazza a romlást. Ha mindezeket egybeolvassuk, és megrajzoljuk a markáns határvonalat, amely a rövid történetek és más írások között húzódik, látható mód egy alapvetô írástudói dilemmával állunk szemben, amely mellesleg elárul egyet s mást a Darvasi-féle, talán változóban lévô írói attitûdrôl is. Errôl a legszemléletesebben a Stern úr parabolája beszél, amelyben a szavak, a név tudásának oly szentséges erô tulajdoníttatik, hogy méltán rabolja el Isten birtoklóitól a szavakat, majd magát a megnémuló Stern urat is, azaz a kimondhatatlant ostromló tudásvágy, a szavak hübrisze és a szavaktól való megfosztatás áll itt szemben.

A Rövid magyar történetek remekbe szabott darabjaiban Darvasi a legvisszafogottabban beszél sötét titkokról, a szakállas bolondlányról, aki egy egész endékávonat babája lesz, a sírásó öngyilkosságáról, a magára maradt, síró-rívó unokáját csak verni tudó nagyapáról, a fiúról, akivel erotikus játékaikban tanárnôje tiroli szexbohócot játsszat, hogy valaki halálra gázol egy gyermeklányt, savat iszik, vérben fürdik, kutyát herél. A tudatalatti mélyáramai mûködnek itt bivalyerôvel, magyar szûkszavúsággal, egyszerûn. És hiába elfogadható és érvényesíthetô a kötetre a Stern úr mottójául választott Cioran-idézetben foglalt igazság („A beszéd miatt tápláljuk azt az illúziót, hogy az emberek szabadok”), épp ezek az apróprózák a tanúsítványai annak, hogy a szavakról való lemondásban mindennél nagyobb szabadság leledzik, talán.