Naivan kezdjük elDarvasi Lászlóval beszélget Bombitz Attila

Balassa Péter kisesszéje mintha apásan figyelmeztetne téged. Teleírod az újságokat, neved szinte márkává válik, nem csapott meg a hígulás szele?
Sem apásnak, sem túlzottan féltőnek nem gondolom Balassa Péter velem kapcsolatos kritikáját, mely a Jelenkor januári számában jelent meg. Amit te figyelmeztetésnek gondolsz, vélem én, az mindössze egyetlen, habár kétségtelenül hangsúlyos mondat. A mondat arról szól, hogy fel kellene hagynom a miniatűr karcolatokkal és a kistárcákkal. Mondja mindezt Balassa Péter a komolyabb, nagyobb horderejű munkák érdekében. Igaza van.
Megfogadod a tanácsát?
Nagyon szívesen megfogadnám. Egészen pontosan: meg fogom tenni, ha végleg úgy látom, hogy a tárcázás, a kényszerű hírlapírás megfojtja bennem az írót. És persze azt sem szabad eltagadni, hogy kis színeseket, tárcákat, glosszákat, publicisz- tikákat írni egyszerűen kellemes dolog. Ebben a kellemességben a könnyed mozdulatok gyors megtérülésében van a legnagyobb veszély. Én az utóbbi három év alatt igen sokat és sok félét dolgoztam. A mínuszos hírtől a drámáig, a tárcától a kisregényig mindenfélét írtam. Ez mértéktelenség. Most egy regényen dolgozom, és hidd el, legszívesebben az életemnek minden pillanatát ennek a munkának szentelném. De egzisztenciális okokból ezt nem tehetem meg. Mint ahogy az is előfordulhat természetesen, hogy egyszer csak azt mondom, le vannak szarva az egzisztenciális okok.
Kényszerűség és írói szerep szakadéka közt hogy találod meg az átjárást? Mértéktelenséged mennyire bosszulja meg magát?
Az úgynevezett írói szerep is kényszerűségekből, apró és körmönfont inspirációkból, kedves, olykor agresszív motivációkból épül fel. Én magát az írói szerepet is kényszerű- ségnek érzem, amikor nem írni kell, hanem íróként megmu- tatkozni. De te nem erre a kényszerűségre gondoltál, ha jól értem. Az a kényszerűség roppant egyszerű dolog, meg kell élni valahogy. Hagyjuk ezt.
Jó, de akkor most konkrétabban: mi van a tárcával?
Nem igazán tudom, mi van a tárcával. Sejtéseim vannak. Vannak irodalomtörténészek, kritikusok, akik lemondtak arról, hogy ezt a hírlapírói műfajt a mai sajtóviszonyok között tisztességesen és korszerűen működtetni lehetne. Ez egy nagyon fontos és igen megalapozott vád, és a tárcaírásnak ama nyelvezetét teszi kritika tárgyává, amely nyelvezetben a tárcaírás fénykorának nosztalgiája, úgymond, problémátlanul működik. A komolyabb magyar napilapok és hetilapok az elmúlt néhány évben folyamatos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a tárca mint alapvető és eredendő újságírói műfaj visszajöjjön. Ezek az erőfeszítések idővel rendre ellehetetlenültek. Arról van szó, hogy a tárca nevű hírlapi virágot szépírók, avagy szépírói tulajdonságokkal bőségesen rendelkező hírlapírók nevelték ki és ápolták. Következésképpen a tárca az az újságírói műfaj, amely a leginkább megkívánja a szépírói attitűdöket. Ugyanakkor megkívánja a rendszerességet. Az egyéb újságírói műfajok arról az újságról szólnak, amelyben megjelennek. Az átlagolvasó nem azt mondja, hogy iksz-ipszilon, hanem a Népszabadság írta. A tárca nevet kíván. Folyamatosan, hétről hétre föltűnő történetekben, mindenféle kedves és kedvetlen esetekben létező nevet. A tárcát általában föltámasztani nem lehet. Arra gondolok, hogy ha megkérnek, teszem azt száz írót, ennyi és ennyi pénzért írjon tárcákat egy adott napilapba, ez a tárca föltámadásán mit sem fog segíteni. Egy vagy két írót kell felkérni, így talán van esély, s persze azt is látni kell, hogy a modern újságírás és a szépírói habitus mennyire eltávolodott egymástól. Manapság lehet valaki kiváló és nagyon fontos újságíró úgy, hogy életében akár egyetlen, mondjuk azt, igényesen megformált mondatot elkövetett volna. És ezt komolyan gondolom. A napi újságírás mind távolabbról figyeli a tárcát. Így lehet, közel az idő, hogy egészen el fogja hagyni.
A tárca lazább nyelvezete nem folyik bele szövegeid világába?
Mivel te kritikákat szoktál írni, ezt neked, az én esetemben speciel jobban illik tudni. A kérdés tehát barátságosan provo- katív, ugyanakkor megfontolandó. Nem tudom, illetve azt érzem, hogy azok a nagyobb lélegzetű szépírói munkák, melyekkel sok időt töltöttem el, gondolok itt A fuldai kékvízesésre, A Werner-lány históriájára, vagy éppen a most készülő regényemre, már elkerülik ezt a veszélyt. Átfedések, áttűnések, rövid történetek, kisnovellák és tárcák között nyilván előfordulnak. Ez elkerülhetetlen. De minél tovább dolgozik az ember egy adott anyagon, a nyelv annál mélyebben mutatja meg magát.
A kritika mennyire befolyásol?
A legtöbb kritika nem akkor hat rám, amikor olvasom, hanem amikor valami újabb dologhoz fogok. Akkor módosít vagy befolyásol. Mikola Gyöngyi azt mondta például, hogy a Werner-lány története azért okozott számára némiképp csalódást, mert az elbeszélés világát díszletszerűnek érezte. Kedvesen és szeretettel mondta ezt. Sokszor eszembe jut mostanában, amikor írom a regényemet. A kritikának természetesen több fajtája van. A baráti vállveregetéstől a húszflekkes tanulmányig széles a skála. Minden kritika fontos, mondom így általánosságban, mert a kérdés is általános. Képzeld csak el annak az írónak a helyzetét, akiről nem vesz tudomást a kritika.
Kritikát írtál te is
Írtam kritikát, egynéhányat, legtöbbször felkérésre, fátylat reá.
Várjunk egy pillanatot azzal a fátyollal. Azt akarom kérdezni, hogy te, mint tárcaíró, radikálisan tartózkodsz az ítéletektől és a tudományos alapvetésektől?
Mint tárcaíró s gondolom az ÉS-ben publikált Ötvenhárom ceruzarajz című, írókról szóló sorozatra gondolsz tartózkodnék a tudományos alapvetésektől. Őszintén szólva, az ítéletektől is. Tárcaíróként én azt mondom el, milyennek látom az írót, mi jut eszembe a művéről, és ez ugye egy szélsőségesen szubjektív, és igencsak kétséges, ugyanakkor szórakoztató álláspont. Sok hülyeséget összehord az ember tárcázó íróként. Nem különben kritikusként. Legyen ez vigasz minden megbántott, félreértett írónak.
Nem érzed azt, hogy mostanában a kritika lett uralkodóvá, hogy túlburjánzik és lenyomja a konkrét irodalmat?
Tegyük fel, igazad van. A kérdés számomra mégiscsak az lenne, hogy ezt a helyzetet miféle körülmények hozták létre. Egyfelől legalább annyi fiatal, középfiatal, roppant agilis, törekvő kritikus van ma, mint amennyi író, másfelől pedig, ha benne maradok a kontextusban, a kritikus csak akkor nyomhatja el az írót, csak akkor telepedhet rá, ha ezt az író engedi. Művek kellenek. Igazán nagy, kockázatos, a legvégsőket megkísértő művekre gondolok. Ezekkel a művekkel az én írói évfolyamom még adós. Ha tehát az úgynevezett primer irodalom teóriákkal, elméleti fejtegetésekkel, ezoterikus passzusokkal elfedhető, úgy az egy természetes állapot. Ha meg lehet vele tenni, akkor meg is érdemli. Ugyanakkor a mű mindig fontosabb lesz, mint a róla szóló beszéd, viszont a műről is beszélni kell.
A te szövegeid igencsak adják az elméleti diskurzusok lehetséges kibontását
Ennek természetesen, mint író, nagyon örülök, de azt soha nem lehet kitalálni, pontosabban elvárni, hogy az irodalom milyen legyen. A jó irodalom mindig önmagát alakítja, és ha megvan a megfelelő empátiája, akkor figyelembe vesz teoretikus, vagy kritikai elvárásokat. Persze ez nem recept. Teória csak az irodalomból következhet. Ha tehát, mondjuk, az én szövegeimről elméleti úton is lehet hasznos és pontos diskurzust folytatni, akkor én azt boldogan veszem, mert a valóság visszaigazolását látom. Mert az úgynevezett valóságnál fontosabb dolog nincsen. Vagyis nincsen fontosabb az életünknél. És csak az képzelődik, aki él. Amikor én írok, látni vélem az életet, a valóságot. S ha mindez teóriákban, művekről szóló vitákban, igenlésekben és ellentmondásokban kap megerősítést, akkor a dolog rendben van.
Mondok erre egy példát. A Borgognoni-féle szomorúság című könyvemben az anyag első fele úgynevezett Magyar Novellákat tartalmaz.
Mármost mi az, hogy Magyar Novella? Bennem mint íróban nagyon sok minta, modell él. S ha egy kicsit eltávolodom az egyes szám első személytől és általánosságokban folytatom, így tehát: minél inkább olvasunk valakit, minél többet foglalkozunk valaki más íróval, annál nagyobb az esély, hogy egyszercsak úgy írjunk és gondolkodjunk, ahogy ezt ő tette. Én szeretném folytatni a kiteljesedett, kiépített, lezárt vagy félbehagyott írói eljárásokat, mindazon írói modelleket, amelyek a nagy egész részei, de ezt felelőtlenül és meggondolatlanul nem tehetem meg. Amikor tehát, Magyar Novellákat írok, ironikusan beszélek, ironikusan viszonyulok mind a témához, mind pedig a témát befolyásoló, előhívó írói hagyományhoz. S főképpen ironikusan viszonyulok a nyelvhez.
A letett egészek után mintha részek kidolgozását olvasnánk újra.
Dehát csináltam én valami mozdíthatatlan és kikezdhetetlen egészet? Nem hinném. A Borgognoni-féle szomorúság másik ciklusa úgynevezett Rövid történeteket tartalmaz, megannyi apró, lírai modellt, töredéket, részletet. Például a könnymutatványosok történetét, bolondok, gólok, puncikák, tököcskék egymásra rímelő históriáját. Ha viszont szerepeltetem az én jó könnymutatványosaimat a készülő regényemben, márpedig szerepeltetem, sőt nagyon komolyan és elszántan szerepeltetem őket, egészen más a helyzet, akkor a részletek és a töredékek és a kicsi modellek egy nagyobb, teljesebb szövegtérben kezdenek el funkcionálni. Vagyis egy történetnek nincs vége, mint ahogy kezdete sincs Akkor talán kiderül az is, hogy a történetet amely műfaji megjelenéssel leggyakrabban hozzák kapcsolatba a nevem , én folyamatosan változó, folyamatosan alakuló szöveghelyzetnek fogom fel. Arról van szó, hogy egy rövid történet például a regényben már önnön variációjaként, önnön olvasataként van jelen. Ez játék is. Erősen ironikus játék. Én az iróniánál komolyabb dolgot el nem tudok képzelni.
Miért fordultál el a lírától, s lett fontosabb számodra a történet-írás?
Azt hiszem, nem fordultam el a lírától, inkább bizonyos lírai formákat adtam inkább fel mindenfajta epikai formáció kedvéért. De hogy megintcsak vitatkozzam a kérdéseddel, számomra nem a történet-írás lett a fontosabb, hanem a világról való beszédnek az a lehetősége, amit a próza, illetve amit a prózán belül egy hagyományosabb értelmű és működésű elbeszélői pozíció kínált. Én eleinte nem tudtam, hogy történeteket kezdtem el írni. Egyszerűen csak elkezdtem beszélni, meséltem, beszámoltam, részleteztem, s tettem ezt azzal az egyszerűséggel és naivitással, ahogy a gyerekek mondják el vasárnap délutáni kalandjaikat. A veinhageni rózsabokrok című könyvről beszélek. Mondom, gyanútlanul kezdtem el beszélni, de a novellák, a történetek többsége mégis a bűnt kísértette meg. Képletesen szólva, mintha szüzen kezdtem volna el írni ezt a könyvet nem biztos, hogy bűntelenül, de szüzen, és mire a végére értem, már semmiképpen sem lehettem az. Számomra a történet az, hogy az ember konstruál, szerkezeteket hoz létre, indulatokat, érzelmi energiákat működtet egy adott cél érdekében egyet jelent a bűnbeeséssel. Naívan kezdjük, de aztán úgy fejezzük be, hogy mindenképpen tudunk annyit, amennyi sok az ártatlansághoz.
Mekkora kísértés a regényírás? Ez is bűnbeesésed része?
Hozzátartozik, vagyis túl van rajta. Én olyan felszabadultan, olyan gondtalanul, olyan szomorú mámorral soha nem fogok többé írni, mint ahogy A veinhageni rózsabokrokban. A regénynél, a most készülő regényemnél leginkább a forma, a terjedelem nagysága, évszázadokat átívelő tere és ideje kísértett meg. Hogy meg tudom-e írni. Van-e elég türelmem, alázatom és konokságom hozzá. Egy év óta írom, nap mint nap, tehát azt gondolom, van elég alázatom hozzá. Ettől függetlenül természetesen lehet pocsék munka, de már előre félek attól az időszaktól, amikor elkészül. Jó egy regénnyel együtt élni. Olyan, mint egy másik ember, aki szeret téged. Biztonságot ad.
Nem mesélünk a regényről?
17. század, zsidók, magyarok, törökök, németek, mesék, legendák, háborúk, Szeged, Buda, Balaszentmiklós.
Szív Ernőt milyen érzés volt színpadon látni?
Szegénnyel sok tökéletlenség történik a színpadon. A Szív Ernő estéje című szorongó komédia most megy Debrecenben, a Csokonai Színházban. Nem olyan darab, aminek a kézirata alatt beszakad az asztal, ami után radikálisan mást kell gondolni a színházról, a magyar drámáról. De én kedvelem. Mondjuk azt, hogy ez egy kedves darab, sokkal kedvesebb, mint az előző, az első darabom. A vizsgálat a rózsák ügyében című bűnügyi legenda, amit ugyancsak Debrecenben játszottak.
Szabadid-dben írod át a történeteidet színpadi játékokká?
Engem az érdekelt, hogy azok a szövegek, melyek novellaként vagy tárcaként viszonylag jól mutattak, zártak voltak, melyek úgymond be voltak fejezve, hogyan mutatnak egy másik műnemben. A veinhageni novellának nagyon erős drámai töltése van, vélem én. Mivel nem vagyok elszántan színházba járó ember, az eddigi drámáimat határozott, többszöri, és végül vissza nem utasítható inspirációk okán követtem el. Leginkább Dobák Lívia dramaturggal dolgoztam együtt. De nem szabadidőmben, nagyképű leszek, nekem egy ideje olyan nincsen, legfeljebb néha azt mondom, nem érdekel semmi, se dráma, se novella, se tárca, szakadjon le az égbolt, megyek ki fejelni a gyepre a baráttal. (Van egy gyep a lakással szemben. Szép zöld gyep.) Tehát a darabokat sem szabadidőmben írtam. Szeretek színpadi munkát írni; fölfrissít, szórakoztat, és nem esik nehezemre. Készülök egy újabb drámára is, de ez már nem átírás lesz, elsőrendű, friss, még meleg matéria lesz.
Miért pont Debrecenben mutatják be a darabjaidat?
Leginkább azért, mert Dobák Lívia korábban Debrecenben volt dramaturg. Ő ott dolgozott többek között Parti Nagy Lajossal és Garaczi Lacival is. Aztán meg, saját hazájában, az ember tényleg nem lesz próféta. Mondjuk én Szegeden próféta nem akarok lenni, elég az nekem, hogy én vagyok a helyi írócsoport titkára. Az eddigi darabjaim egyelőre nem fértek bele a helyi színház repertoárjába. Kormos igazgató úr a Szív Ernő estéjének kéziratát még január végén elkérte elolvasás céljából. Most, mikor beszélgetünk, április másodika van, ha jól értem a helyzetet, az igazgató úr nem tudta teljesíteni a maga elé kitűzött célt, és nem olvasta a darabot, vagy mégiscsak teljesítette, de olyan lesújtó a véleménye, hogy szóra is feleslegesnek méltat.
Más problémád nincs Szegeddel?
Az égvilágon semmi problémám nincs Szegeddel, Baka Pistával ellentétben, én szeretek itt élni, jól érzem magam ebben a városban, körülbelül ennyi az én léptékem. Egy ekkora város.
Németországból ide is küldhetnek repülőjegyet
Válogatott novelláskötetem jelent meg tavasszal, az igencsak jónevű és tekintélyes Rowohlt kiadónál. A repülőjegyet ők küldték, lévén ott az a szokás, hogy egy könyvpremier mindenféle fölolvasási kötelezettségekkel is együtt jár. Nekem a tervek szerint Berlinben, Kielben, Aachenben, Frankfurtban, Münchenben és Hamburgban kell felolvasóestet tartanom, alig két hét alatt. Kicsit sűrűnek tűnik.
Mivel vígasztaljalak?
Tegnap láttam egy szép román lányt a televízióban, aki repülőjegyet mutogatott. Azt mesélte, hogy épp nem kapott jegyet arra a gépre, amelyik Bukarest fölött néhány nappal ezelőtt darabokra szakadt és lezuhant. Szóval talán azzal, hogy nem mindig az a repülő zuhan le, amelyiken mi utazunk.