PAPP SÁNDOR ZSIGMOND: A világ, és ami még benne vanA titokzatos világválogatott, Élet és irodalom

Némi csalódást kell okoznunk mindjárt az elején: ez a könyv nem a labdarúgás történetéről szól. Ne is reménykedjenek a mindenféle histográfiákat gyűjtők, hogy Darvasi kötete probléma nélkül elviseli a Pénz vagy a Könyvtárak (mondjuk, a könyvtároskisasszonyokét igen) kultúrtörténetének közelségét a polcon. Nincs benne például, hogy 58. június 15-én, egy derűs, svéd délutánon, már amennyire ezt egy svéd délután megengedi, ki vezette a francia-skót meccset, és hanyadik percben rúgta Fontaine a franciák második, mindent eldöntő gólját. Bár az is lehet, hogy benne van Brozzi és a 44. perc is. Mert ez a könyv a labdarúgás lehetséges története. Az összesé. . Pályán kívül és odabent. Tudjuk, hogy mit érez egy csatár a csontrepesztő becsúszó szerelésnél, és mit a neki drukkoló szerető és féltő asszony. Megtudjuk, mi lett volna, ha a hamburgi rádiós bakija ("Éljen, éljen, Rahn belőtte a harmadik gólt, tehát 3:2 az eredmény a magyarok javára!") hirtelen életre kel, és ennek következtében helyet cserél a két ország történelme.

Darvasi László összegyűjtött tárcáit nem a professzionális drukker tudása kelti életre. Még csak nem is az, hogy időnként pályára lép, hiszen, tudjuk jól, írás és foci régóta összefonódott. S ez még akkor is igaz, hogy bár minden valamirevaló író focizik - íróválogatottak mérik össze ilyen-olyan bajnokságokban az erejüket -, kevés labdarúgó képes formás passzusokban megvallani élményeit. De nem is kell, hiszen mi is tudjuk, Darvasi is tudja, hogy egy-egy cselben nagyregények kaphatnak helyet, mint ahogy egy remek ütemű beívelés országok, népek sorsát döntheti el. A foci és az élet - saját, hosszabbítás nélküli életünk - összekapaszkodásának hite és meggyőződése teszi, hogy a könyvet nem tudjuk letenni. Hogy is tehetnénk, amikor a világválogatottban a Leves szöktetheti a Tavaszi Földet, hogy végül a Mondat tálaljon a Férfibarátság elé, aki embertelenül nagy gólt lő a jobb vinklibe. Az a dogma nélküli hit élteti a könyvet, hogy igenis vannak olyan lények a földön - ráadásul több millióan -, akiknek az előbbi mondat nem puszta fantazmagória, még csak nem is szépen megírt, grammatikailag rendben lévő darab, hanem a mindenség maga. Még ha kicsit szerényebb tálalásban is. (Miért van az, hogy a harmónia, a szétszóródásra olyannyira kész matéria, ha teheti, mindig gömbformát ölt, kérdezte a fizikából bukni készülő diákot az edzője.)

Amikor ezt írom, a televízióban épp azt a világrekordot olvassák be, hogy az idei focivébét mintegy ötmilliárd néző követi majd a világon. Megannyi potenciális olvasó! Nem beszélve a barátnőikről, rokonaikról, meg sem született gyermekeikről. Akik úgy is olvasták Darvasi könyvét, hogy nem is tudnak róla. Mégis szerepelnek a lapjain. Hiszen ők is tudják, hogy melyik a világ legnagyobb gólja, vagy hogy miként esett meg a leggyorsabb csere (hondurasi volt az istenadta, nem is kell mondani), és hogy ki a legjobb dán játékos (nem a Laudrup fivérek). És aki mindebből azt próbálja kiolvasni, hogy ez egy hímsoviniszta könyv, akkor itt az ideje elárulni, hogy a Nő védi a világválogatott kapuját. Hogy a magyar nő lényén keresztül vezet az út a magyar labdarúgás felemelkedéséhez. És még mesélhetnénk egy önfeláldozó jamaicai édesanyáról, aki a sorsdöntő meccs előtt sorra hált az ellenfél focistáival...

Szomorú történetek ezek a foci legörömtelibb pillanatairól. Vagy fordítva. (Hová vezet például, ha egy bíró az öltözőben felejti a lapjait.) Elhagyott pályák, szerelmi sokszögek, elfeledett stoplik és megtalált szögletzászlók. Minden, amit a foci csak érinthet. Történetek, morzsák, karcolások. Életre szóló sérülések. És persze mondatok, mondatok, mondatok. Hiszen, ha valaki, akkor épp Darvasi tudja, hogy nem egy meccs végeredménye számít igazán, nem az, hogy melyik csapat tábora tódul be a végén a pályára a lefújás pillanatában, hanem a meccs közben megesett pillanatok. Mondatok nélkül nincs próza, ezt a mosolyogni való banalitást ő tudja a legjobban. (S hogy ez mégsem olyan magától értetődő banalitás, érdemes fellapozni, mondjuk, Tisza Kata könyvét.) A téglák, az önmagukért való cselek dicsérete ez, az épület vagy a gólarány figyelembevétele nélkül. Persze az is fontos, de az igazi drukker mindig erre emlékszik igazán: Poborsky esernyőjére a portugálok ellen, vagy arra, hogy az a kis mondat zamata ott a 152.-en meddig követett még hetekkel is az olvasás után. Hogy ízekért térünk vissza és nem a szerkezet tanítható monumentalitásáért, bár azt is tudjuk, maga a szerkezet is ott tükröződik valahol a mondat miniatűr világában.

Mint mondtam, sok fájdalom és sok öröm van ebben a könyvben. Ahogy egy gyerek szemlélheti az egykoron összegyűjtött üveggolyóit, azzal a tudattal, hogy egyszer meg kell majd válnia tőlük. Mert bár a foci nem véges, az élet eléggé el nem ítélhetően az. S hogy ebbe mégiscsak bele kell törődnünk, ez adja a történet báját. És a mi alig felejthető szomorúságunkat.