Raum

Végül is Raumot kértem meg, ölje meg a kutyát. A férfi vadász volt, agancsokkal, prémmel és hússal kereskedett a környékbeli völgyekben, néha gyógyítást is vállalt. Miután elszántam magam, a piacoló asszonyokkal többször is üzentem Raumnak, az asszonyok seprűnek való cirkszálakat, lúgkőt, gyertyafaggyút és lámpaolajat árultak, vagy gombát hoztak fel a lejtőkről, melyek örökké szürke, piszkos ködben áztak. Üzentem Raumnak, hogy életbevágó munkám lenne a számára, olyan feladat, melyet csak ő képes megoldani. Így fogalmaztam, mert a körülményesség gyakorta jobban csábít a nyers egyszerűségnél. De Raum nem jött. Pedig a piacos asszonyok esküdöztek, hogy nyálukat a vadász szájába csorgatva adták át az üzenetet, s a férfi nevetett, jól leitta magát, és ők addig kényeztették, míg el nem árulta, a völgyekben hol találhatnak szarvasgombát. Az asszonyok hazudtak, vagy legalábbis hazudni akartak, de nem sikerült nekik. A kutya meg köhögött, úgy köhögött, akár egy ember. Fehérneműbe jókora szalonnát, néhány hússzeletet és mézes puszedlit csomagoltam, azt adtam oda egy Cár nevű embernek, aki nem messze lakott tőlem, és felesége is volt. Cár is gyakran járt az erdőbe, talán orvvadász volt, nem tudhattam pontosan, de volt némi sejtésem a dologról, mert tollakkal díszítette a kalapját, és általában az ujjatlan, prémgalléros kabát volt a viselete. Arra kértem, vegye rá Raumot, hogy jöjjön el hozzám, szükségem van rá. Könyöröghet is a nevemben, tettem még hozzá, és aztán később se feledtem, hogyan mosolyodott el Cár.

Cár sikerrel járt, mert néhány nap múlva a vadász átkiáltott az utcakapun, hogy mindjárt bejön hozzám!

Jöjjön, hiszen arra várok.

Ez nem ilyen egyszerű, mondta Raum, tétovázott néhány percig, még elszívott egy cigarettát, és aztán lenyomta a kapukilincset.

Meglepődtem, mert közel sem volt olyan termetes, mint ahogy a képzeletemben élt, vagy ahogyan emlegették és leírták, ahogyan az újságképeken láttam, az állkapcsa ferde volt, a járása csámpás és bizonytalan, s köldökéig kigombolt ingjén keresztül ritka, vörös szőrzet göndörödött elő. Tejfehér volt a bőre, szeplők piszkították, a fogai sárgák. Késő délelőtt volt, a szomszédban dolgoztak a kovácsok, izzott a fém, sistergett, a gőz elszállt hozzánk, s az utca végében lévő fűrésztelepen is sivalkodtak a masinák. Raum már a tornácon ült, puskáját keresztbe fektette a térdén, s úgy tekingetett rám, mintha engem kellene meggyógyítania. Főztem neki kávét. A férfiak idegen helyen többnyire kérnek kávét. A pálinkát vagy a bort nem mindig, még a hűtött vizet se feltétlenül fogadják el, de a kávé kínálására gondolkodás nélkül bólintanak. Kávét kért a pap fia, mikor a jégvihar után a tetőt javította, és elfogadta a kávét Cár, aki postásfeladatokat is ellátott, és aki a férjem halálhírét kalapálta a szívembe, pedig láthatóan rengeteg dolga volt, azon a héten ő kézbesítette a halálértesítéseket a környéken. Ha a férfiak kávét kapnak, apró kortyokban isszák meg, és máris jobban érzik magukat. Nekem két zacskó kávém volt, az egyik igazi, a másik cikória, a vendégek kapták az igazi kávét, és az az igazság, ha nagyon fogyott, akkor a cikóriás zacskóból átlöktem néhány kanállal, így a vége felé a két zacskó kávéjának az íze szinte megegyezett.

Raum négy cukorral itta a kávét, és én csodálkoztam, s azt sem tagadom, kissé elkedvetlenített a dolog. Miért őt hívom, tudakolta végül, rossz volt a hangja, rekedt, mintha egy foltozott bögre beszélt volna hozzám, de mindegy, ő volt Raum, aki aludt már medvebarlangban, volt háborúban is, túlélte, hazajött, vadász lett, és a kését az övébe szúrva hordta. Amikor kifejtettem, miféle munkával bízom meg, pontosan így fejeztem ki magam, "megbízom", csakhogy ne hagyjak kétséget a feladat elfogadását illetően, nos, amikor mindezt elmondtam, ő levette nyúlprémes sapkáját, s ingatni kezdte a fejét, majd annyit válaszolt, nem ilyen egyszerű ez.

Mi nem egyszerű?!

Látnia kell az állatot, szólt ő, és én csodálkoztam, hiszen a kutya mögötte ült, követte, mióta belépett az udvarba, elhelyezkedett és szemmel tartotta, rezdült minden mozdulatára. Raum ültében fordult meg, könnyedén mozdította a derekát, és sokáig figyelte, majd annyit kérdezett, miért. A férfi a tarkója felé kopaszodott, de semmi kétségem se volt afelől, hogy néhány év múlva már a homlokán se lesz haj. Dél lett addigra, a templom tornyából felhangzott a kolompszó, és elkeveredett a szállítmányi főút zajával, mely olyan volt, mint a tenger zúgása, örökké hallatszott, egy pillanatra sem pihent, a völgyeken és a doboldalakon kanyargó makadámút nemcsak szétszórta és az égbe mosta a teherautók, a kamionok és a katonai konvojok hangjait, de őrizte is őket, mert bizonyos hangok és zajok nem vesztek el, csak megpihentek egy szurdokban, valami mélyedésben, hogy aztán egy kósza széllöket újra a völgybe, s annál is tovább, a házaink közé terelje őket. Többször is hallottam ugyanazt a jajkiáltást. Többször is hallottam ugyanazt a könyörgést, ugyanazt az imát, ugyanazt a vádbeszédet. Tíz éve, száz éve haladt itt ez a társaság, az a társaság, de most hallatszottak csak igazán. Néha nem is tudtam eldönteni, hogy maiak rikácsolása kavarog, vagy egy régi kompánia hangzavara került elő valami rejtett odúból.

A kutya nagyon beteg, mondtam.

Igaz-e, hogy az uram egyenruhájában alszom, kérdezte Raum.

Nem értem, hogy jön ez most ide, mondtam.

Csak érdeklődik, így ő, és rágyújtott.

Ruha nélkül alszom, mondtam, az uram egyenruháját elégettem.

Hány éves az állat, érdeklődött Raum, és én, némi kelletlen csönd után, két évvel többet mondtam, mert úgy éreztem, Raum komplikálni akarja a dolgot. Ez a Raum nekem ne komplikáljon. Ez az én kizárólagos ügyem, a kutya az uram után az enyém, a halála is az enyém lesz, a kutya igazán beteg, én vagyok vele éjszakánként, én ápolom, a konyhakőről és a tornácról én törlöm fel öklendezésének a nyomait, én szórom be fűrészporral a ház körül elcsepegtetett vért.

A vadász könnyedén felállt, jól van, szólt rekedten, akkor holnap újra jön, és majd meglátjuk. Mit látunk meg, kérdeztem halkan. Meglátjuk, így ő, Raum, hogy mit tehet. Miért kell ezt így komplikálni, kérdeztem, a hangom, teljesen érthető, ellenséges és csalódott volt, idejön ez az ember, úgy viselkedik, mintha szívességet tenne, négy cukorral issza az igazi kávémat, és azt hiszi, még bonyolíthatja is. Alkudozni akar, kérdeztem, és hogy vége legyen ennek az egésznek, mert már bántam, hogy ilyen meggondolatlan voltam, és nem kívántam egyebet, csakhogy tűnjön a fenébe ez a Raum, mondtam egy igazán komoly összeget. Ennyi pénzért már sírásást vagy disznóvágást is vállalnak, holott azok csaknem egész napos munkák. Raum kelletlenül elhúzta a száját, s a feje búbjára nyomta a prémes sapkát, biccentett. Amikor behajtotta maga után az utcakaput, a kutya, mintha elköszönne, vakkantott, majd fulladozó köhögésbe kezdett.

Raum másnap az ajtó mellé állította a puskáját, röviden imádkozott, elszürcsölte a kávét, és füttyentett. Az állat aznap még nem is állt lábra, de ekkor a farkát csóválva oldalgott a férfi felé, ám amikor közel ért, Raum egyszerűen belerúgott. A kutya úgy meglepődött a támadásra, hogy nem mozdult, fel sem vakkantott, ott maradt, hová taszította a rúgás ereje, nem menekült, mire Raum utána lépett, és újra belerúgott. A kutya ocsúdott, őrjöngve esett a férfinak, tépte cibálta a lábát, Raum pedig nem mozdult, nézett kifejezéstelenül, holott már vérzett ő is, és a kutya hasából is megindult a vér, végül az állat elfáradt, vicsorogva eloldalgott, visszahevert a helyére. Raum cigarettára gyújtott, és én láttam, hogy maszatos lesz ujjai között a külföldi doboz. Elégedettnek látszott, pedig a bakancsa fölött alaposan megtépte az állat. Nyugodtan üldögélt, elszívta a cigarettáját, majd akkurátusan eltaposta a csikket, és azt mondta, holnap is tiszteletét teszi.

Nem kell, ne jöjjön többé, szóltam.

Ez nem ilyen egyszerű, mondta Raum.

Hogy mi az egyszerű, és mi nem, azt hadd döntsem el én, és én úgy akarom, hogy ő, Raum, akár milyen híres vadász, az én udvaromba többé ne tegye be a lábát, nekem nincsen ínyemre az ilyen hadakozás, ilyen próbatételt, ilyen vizsgáztatást én nem tűrök, sisteregtem ki magamból a szavakat, és nem értettem, hogy miért sírok.

Miért akarom megölni a kutyát, kérdezte Raum.

Természetesen semmi köze hozzá, de nem akarom, hogy szenvedjen, válaszoltam.

Érti ő a szándékot, még akceptálja is, így Raum, mégis szeretne eljönni holnap.

Soha többé ne jöjjön, mondtam.

Biztos, hogy nincsen meg már az uram egyenruhája, kérdezte váratlanul, és zavartan elmosolyodott.

A kutya úgy figyelt bennünket, mintha aki azt hiszi, róla vitatkozunk. Szarka ült a kerítésen, cserregett. Raum a sárga telep felé ballagott el, elnyelte a fűrészgépek sivítása, belesétált a fűrészpor sárga felhőjébe, a telepet ölelő erdő derengő fehérségébe.

Másnap annyi vért mostam fel a tornácról, hogy megfájdultak a melleim. Tapogattam magam, csomókat kerestem. A kutya köhögött, és hányt. Aztán ivott, és megint hányt. Amikor a vadász belökte az utcakaput, az állat odament hozzá, és alázatosan követte a tornácig, leheveredett a lábához. Raum gyalázatosan nézett ki, csapzott volt, szeme alatt karikák, friss horzsolás piroslott az arcán, de csak dúdolt, néha megvakarta a kutya hátát. Szólt már a templom kolompja. Végül megkérdeztem, éhes-e, mire azt mondta, szívesen elfogadna bármit, a tegnapi maradékot akár, mert rég volt alkalma ételhez.

Sok munkája van?, kérdeztem.

Sok az orvvadász, mondta ő.

Orvvadászok mindig voltak, feleltem.

Valóban, így ő, de akad olyan időszak, amikor többen vannak.

És ez olyan időszak?

Ne tegyek úgy, mintha nem látnám, mondta erre.

S miért vannak most többen, kérdeztem, nem is annyira kíváncsiságból, egyszerűen jólesett beszélgetni.

Azt nem lehet tudni, válaszolta.

Az orvvadászok is olyanok, mint a hernyók vagy a járványos betegségek. Jönnek, felütik a fejüket, s valamilyen rejtett oknál fogva elszaporodnak, mert például az nem elég indok, hogy az erdő mostanában dúskál a vadban, hogy kevesebb utánajárással juthatunk fegyverhez, vagy hogy az emberek itt, a faluban, a környező udvarházakban, telepeken, de még a városban is cudarabbul élnének, mert bár igaz, hogy jócskán akadnak olyanok, aki valóban rosszabbul élnek, talán még nélkülöznek is, ám mégsem adják a fejüket orvvadászatra, miközben ő, Raum, számtalan olyan környékbelit ismer, aki kifejezetten jobban él, mint a múltban, ezek az emberek többet aprítanak a tejbe, ha értem, mire gondol, de nyugodtan vegyem csak észbe ezeknek az embereknek az új házait, és az új használati eszközeit, az öltözködésüket vagy a szokásaikat, mennyire megváltoztak, s lám, mégis elmennek orvvadásznak, s nem szükségből teszik, hanem inkább szenvedélyből, vagy éppen elhivatottságból, csapdákat állítanak, hálókat feszítenek ki, s ha sikerrel járnak, ott, helyben megnyúzzák és feldarabolják a vadat, az állatok maradékait a legfeltűnőbb helyeken, népszerű fakilátók tövében, pihenőhelyek tisztásán, nyilvános kutak mellett, erdei szállások küszöbén hagyják, s azok hamar bűzölögni kezdenek, döglegyeket vonzanak, a legyek beköpik a környéket, betegséget terjesztenek, szenvedélyt és indulatokat keltenek, talán ezért is szaporodnak el az orvvadászok, és nemcsak ez, de ő, Raum, arra is gondolt, hogy egyeseket sok sérelem ért a múltban, hogy egykori szenvedéseik következménye a dühödt vadászási kedv, ám, csóválta a fejét, amikor itt jár az elmélkedésben, megint az eszébe ötlik, hogy számosan vannak olyanok is, akiket a múltban komoly bántalmak értek, és mégsem mennek el orvvadásznak, tehát amikor ő egy-egy eseményre ésszerű magyarázatot keres, mint például az orvvadászat elterjedésére, többnyire be kell látnia, hogy egyik következtetése sem maradéktalanul kielégítő, hogy sem a rációval, sem pedig a beleérzéssel nem képes megérteni a viszonyokat, illetve a viszonyok működésének természetét, s ezzel persze nem azt akarja mondani, hogy ő is a világ irracionalitásának a szószólója, az ő személyes dolgát és feladatát elég jól érti, a saját ügyei felől kételye nincsen, s még azt is érteni véli, miért van az, hogy valaki vadászhatna engedéllyel, mégis engedély nélkül vadászik, de azt már nehezen fogja fel, hogy valakinek van engedélye, mert beszerezte, mert gondoskodott róla, mert kijárta az engedélyezés megannyi stációját, befizette a különféle díjakat és illetékeket, aláírta az engedély engedélyeztetésével járó szerződéseket, és mégis orvvadász maradt.

Mennyit tud fecsegni ez a Raum, csodálkoztam, s mert evés közben beszélt, láttam, hogyan forognak a fogai között az uborka és a kolbász darabjai.

Ezt a húst, mutattam a kolbászra, én is egy orvvadásztól vettem, mondtam, s Cárra gondoltam, aki idehozta nekem Raumot. Nem tartom lehetetlenségnek, hogy Raum is kapcsolatban áll az orvvadászokkal.

Én is kapcsolatban állok az orvvadászokkal, bólintott Raum, ez az én helyzetemben elkerülhetetlen.

És mégis elfogyasztja a húst?

A maga keze adta, szólt Raum, de többet ne kínáljon ilyen húsból.

Piros lettem, mint a pipacs, felkaptam a kolbászt, és a kutya elé vetettem, a porba. De az állat csak szagolgatta, nem nyúlt hozzá. Sunyi módon aztán falta be, miután Raum távozott. A kutya befalta a kolbászt, aztán kihányta, és keservesen nyüszítette végig az éjszakát. Tapogattam a mellemet, és a hasamat. A hasamra gurult Hold, hajnalban beáztattam a lepedőket, néztem, hogy lobognak a reggeli szélben.

Nyilván Cár híresztelte el, de elmondhatták a piacos nők is, végtére is nem volt titok. Akit nem érdekelt, az is megtudhatta, hogy le akarom lövetni a kutyát. Először csak megálltak a ház előtt, méregették a portát, s ha szerencséjük volt, láthatták az állatot is, aztán felbátorodtak, becsengettek, kiabáltak, bejöttek és álldogáltak az udvaron, ajánlkoztak. Aztán már nem is szóltak, jöttek az udvarba kérés, köszönés nélkül is. A zárat kiverték, a lakatot leütötték. Egy alkonyatkor két férfi árnyéka nyújtózkodott az udvaron, apa és fia volt ez a két ember, látásból ismertem őket, ők se szóltak, csak mosolyogtak egyformán, mintha maroknyi szög lenne a szájukban. Amikor felszólítottam őket, hogy hagyjanak magamra, az apa kiköpött, az a dög megmarta őt, mondta, és a fiú halkan, mintha szél fújna a szájából, szidalmazott. Kérdeztem van-e igazolványuk, mire, ami arra jogosítja őket, hogy lelőjék a kutyát, a férfi megmutatta a lábszárát, jókora heg fehérlett rajta, ez az ő igazolványa, ez a borzasztó harapás, melyet sem a húsa, sem a lelke nem képes felejteni, ezt a szörnyűséget az állat csinálta, amikor még élt az uram. Menjenek el, nincs semmi keresnivalójuk itt, mondtam, éppen ellenkezőleg, nekik már csak itt van keresnivalójuk, és hogy nyugodjak csak meg, meg is fogják találni. Aztán elmentek, s az udvari diófa mintha mégis megkönnyebbült volna, sóhajtva engedett el a lombjából néhány levelet, forogva hulltak alá az alkonyati fényben. Rángó szájjal, tehetetlenül hordták el az irhájukat, mert a gyűlölet mélyén mindig ott kiabál gyávaság is, a gyávaságon azt értem, hogy gyávább dolog volt idejönni, hozzám, mint nem jönni, mert így kiabálhatnak velem, és amíg velem kiabáltak, nem kellett hallaniuk a saját hangjukat, de ha otthon maradnak, a saját udvarukban, a saját életükben, akkor hallaniuk kellene magukat. És ők ezt nem merték. Ordítottak, hogy ne hallják magukat. Persze továbbra is mindenféle alakok ajánlkoztak, olyan kevés pénzért, hogy szinte ingyenmunkának tekinthettem volna, csak levágják az állat orrát, üvegbe teszik, bizonyítéknak, hogy elvégezték a munkát, de én ellenkeztem, hadakoztam velük. Bejött az udvarba egy igazán szép ember, végez a kutyával, ajánlotta ő is, és aztán elbeszélgetünk. Hogy ő barátja volt az uramnak, a keze alá dolgozott, ezért is segít szívesen. Nekem nem is kell a dologról tudni, egy reggel majd arra ébredek, hogy nincs már kutya, ő meg üldögél a konyhámban, és kávét iszik. Aztán elbeszélgetünk. Elküldtem ezt az embert is, mindenkit elküldtem, csak Raumot vártam. Féltem, hogy valaki egy reggel szó nélkül végez a kutyával, megöli, és aztán benyújtja a számlát. Nem, a pénz, az nem érdekelt, de nyilván elhíresztelné, hogy csak beadtam a derekamat, és én kértem rá. Ugyan ki hinne nekem?! Nem értettem, miért akarják ezek Raum helyett megölni a kutyát?! Hogy Raum egyébként is megtépázott hírnevét tovább rontsák?!

Raum hol jött, hol nem, amikor az ideje engedte, így mondta, az idő enged vagy visszatart, és én képtelen voltam érvényesíteni az akaratomat, mert Raum akkor jött, amikor ő akart, akkor ment, amikor neki tetszett, evett is, itta a kávémat, hosszan beszélt, jóllehet néha hozott galambfiókot, nyulat vagy őzhúst, és hozott gombát, áfonyát, szedret, de a kutyát nem bántotta.

Raum, ölje meg a kutyát, kérleltem, de ilyenkor nem is válaszolt. És nem is közeledett úgy felém. Ennyi idő után a normális férfiak már ajánlatot tesznek, még akkor is, ha nincs kedvük a dologhoz, ismerem az ilyesmit, a férjem halála után úgy jöttek rám, mint a legyek a dögre, pedig nem is tetszettem nekik. S ha piacra vagy a templomba megyek, akkor is mondják, a szemükkel mutatják. Azt mondja, majd elbeszélgetünk, és ez azt jelenti, meg akar baszni. Szívesen lelövi a kutyámat, mondja, és azt jelenti, hogy meg akar baszni. Mostanában fájnak a melleim. Nagyok a melleim, szépek, fájnak. Nem akarom, hogy bárki is megfogja a mellemet. Reggelente mostam az állat vérét, azon gondolkodtam, én ugyan akarom-e Raumot. Úgy döntöttem, nem akarom. Nem akarom ezt a férfit se, nem akarom a szagát, semmi kedvem ahhoz, hogy rám feküdjön, és belém folyassa a magját. Nem akarom látni, hogyan gombolja be a sliccét, öt merev ujjával hogy fésülgeti hátra a ritkás haját. Nem volt ez ilyen egyszerű mégsem. A legközelebbi látogatásán maga Raum hozakodott elő a dologgal, az udvaron ült, egy lócán, félmeztelenül, a hátát fertőtlenítettem, hosszú, cakkos vágás futott végig a gerince mentén, belefeküdt a késébe, ezt állította, de én láttam, efféle vágást csak idegen kés vagy bicska okoz, és miközben ápoltam, újra megszólalt azon a bögre hangján, igazán ne haragudjak, mondta, hogy nem közeledik úgy, hogyan, kérdeztem közbe túl gyorsan, úgy, mint egy férfi, szólt erre ő tétovázva, nem közeledik, mert neki nincs kedve a dologhoz, úgy érti, nem azért jár hozzám, hogy végül megbasszon, a kutya miatt látogat engem, és én először láttam igazi, hamisítatlan zavart az arcán, ahogy felém fordult.

Biztos voltam, hogy vérezni kezd a hátán a seb. Addig vártam, míg láttam, lecseppen mögötte a porba.

És ha én, mondtam, ha én kérném, és csodálkoztam, hogy nem pirulok el.

Ez nem ilyen egyszerű, válaszolta Raum, mire kiáltás harsant, Cár magasodott a kapuban, a kalapja tele volt tollal, s az ujjatlan bundáját is teleaggatta kitüntetéssel. Nyilván felvonulásra tartott.

Miről beszélgetünk, kérdezte Cár.

Szerintem ez csak ránk tartozik, mondtam.

Ami kihallatszik az utcára, az utcára is tartozik, nevetett Cár, csilingelni kezdtek a kitüntetései.

Raum nem szólt, csak mosolygott, arcát a völgyek felé fordította.

Ha kihallatszik, akkor tudhatja, miről beszéltünk, válaszoltam dacosan.

Nem arról van szó, hogy ő tudja-e, így Cár, hanem hogy így mindenki tudni fogja, miben mesterkedünk. S akkor ő, Cár, nehezen védhet meg bennünket.

Mitől, kérdeztem.

A következményektől, asszonyom, bólintott Cár, és úgy tűnt, be akar lépni, oda akar jönni hozzánk.

Menjen el, Cár, mondta halkan a vadász.

Cár megállt, nem mutatott sértettséget, bólintott, viszontlátásra, szólt, és ahogy indult, felcsilingeltek a kitüntetései. Raum pedig, amennyire a kötés engedte, játszott a kutyával. Az állat önfeledten ugrált, körbefutkározta, ő pedig füttyögött, sziszegett neki, engedte, hogy a lábába kapjon. Amikor Raum elment, az állat hányt és vérzett. A kutya másnap alkonyatig nyüszített a fájdalomtól.

Ígérte Raum, hogy jön, és nem jött, mostanában többször volt így. Fájtak a melleim. Esténként mindig jobb lesz, ha lemosakszom, nem hagytam el magam, a lábamra használtam borotvát is, vannak krémjeim, nem mindig törülközöm, sokszor csak bekapcsolom a ventilátort, úgy szárítom meg magam. Ha hidegebb a jegygyűrűm, mint a testem, már száraz vagyok.

Reggel feltámadt a szél, esett valami szürke eső, és az etetés után, hallottam, mert csendesebbek lettek az állatok, átjött a szomszédból Cár felesége, hogy megyek-e vele a városba. Újabban zászlós vonulásokat szerveztek, a bérbusz a templom elől indult, és külön teherautó vitte a zászlókat. A pap rendszeresen megáldja a buszokat. Az emberek szerettek bejárni a városba. Nem lehet állandóan dolgozni, nem lehet mindig ugyanazt az életet élni, így Cár felesége. Szép volt, a haja tincsekben, fodrásznál lehetett tegnap.

Annyit mondtam neki, nem áll módomban a városba menni, őszintén szólva régebben se nagyon jártam felvonulásra, s a mostani felvonulások se igen érdekelnek, viszont látogatót várok, de ha, és ekkor azt hiszem, elfordítottam a fejem és nem néztem Cárné arcába, szóval, ha esetleg látja Raumot a városban, akkor értesítsen.

A Cár felesége gúnyosan mosolygott.

Beteg a kutya, kérdezte.

Az, mondtam.

Miért nem lövetem le?

Azon vagyok, válaszoltam.

De én nem akarom, hogy Cár lője le e kutyámat, jegyezte meg ő.

Ha nem várnék látogatót, akkor sem tüntetnék.

Megunta magát az a Raum, kérdezte Cárné, furcsa volt, hogy semmi gúnyt nem éreztem a hangjában, inkább megnyugvást.

S nem sokkal ez után Cár miatt nyikorgott az utcakapu, a férfi nyilván megvárta, míg a felesége felszáll a buszra, valamilyen indokkal kimentette magát, és most beszélt hozzám.

Arra jutott, így Cár, mert alaposan átgondolta a dolgot, talán igazam van, a kutyát Raumnak kell megölnie, de persze dönthettem volna másként is, elhatározhattam volna, hogy ő, Cár végezzen az állattal, és nem irigységből mondja, és talán már magam is látom már, hogy ő jobban rászolgálna a feladatra, neki például engedélye is van, s mert nem teheti meg, ez számára komoly lemondás, s nem csak az, de az önbecsülésén esett fájdalmas sérülés is, egyébként pedig emlékezzek csak, Raumot ő szerezte meg nekem, és Raum visszaél a helyzettel, húzza, halogatja a dolgot, ő, Cár, egyáltalán nem akar visszaélni, csak fáj neki, hogy ennyit sem számítok a szemében, úgyhogy, ha már a kutyámat nem lőheti le, legalább azt engedjem meg neki, hogy megbasszon.

Nem szokták így kimondani.

Mikor, kérdeztem az első meglepetésemben.

Természetesen most, mondta.

Vérzek, válaszoltam erre.

Az nem akadály, bólogatott Cár, őt a vér látványa nem zavarja, neki mindennap van dolga vérrel, igaz, leginkább állatok vérével, de vágjam csak meg az ujját, mondta, itt a kése, vágjak a húsába, majd meglátom, a szeme se rebben.

De talán engem zavarhat a saját vérem, mondtam.

Igen, megint csak magammal törődöm, sóhajtotta Cár, elnézett a fűrésztelep irányába, a dombokat és a völgy fölött párnázó szürkeséget fürkészte, majd megtörölte a szemét. Cár sírt. Ismerem az ilyet, sokan, amikor baszni akarnak, sírnak.

Jól van, Cár, megbaszhat, ha az uram egyenruhájában csinálja, mondtam.

Cár fürkészett, hogy ez most valamiféle különös nosztalgia lenne.

Nem nosztalgia, mondtam, a nosztalgia az lenne, ha magára uszítanám a kutyát. A kutya nem volt sehol. Cár őszintén felnevetett, majd könnyedén belém karolt, és bementünk a házba.

Raum kialvatlan volt, szeme alatt tovább mélyültek a karikák, és erősen húzta a lábát. Raum felsántikált a tornácra, kérdeztem, gondjai vannak, mire ő, igen, ilyenkor, az évnek ebben a szakában mindig élénkebbek az orvvadászok, s újabban már nemcsak hálókkal és csapdákkal próbálkoznak, de némelyiknek olyan szerkezete van, amelyik hangja magához csalja a madarat, a borzot vagy az őzgidát, nézzem csak meg, mutatott Raum egy fémsípot, nézzem csak meg, milyen elmésen működik, s én kipróbáltam, s valóban elég volt csak egyszer belefújni, előjött a kutya, vakkantott, nyalogatta a férfi kezét.

Lehet, hogy soha nem fogja megtenni, kérdeztem.

Ez nem ilyen egyszerű, válaszolta Raum.

Nehéz helyzetben vagyok, mondtam halkan.

Szerinte a kutya van nehéz helyzetben, így Raum, aztán arra kért, hadd heverjen el a tornác lócáján, rettenetesen törődött. Láttam én, több volt ez fáradtságnál.

Óránként öntsek az arcába egy pohár jeges vizet, mondta.

Óránként, mondtam.

Ahogy feküdt, vér csepegett ki a nadrágszárából, majd hosszan folyt el a kövezeten. A kutya mellette hevert, a nyelve kilógott, gyengén lihegett, vérzett ő is. Raum kézfején legyek mászkáltak, átrebbentek az arcára, a száján és a borostája tűhegyei közt kergetőztek. Horkolt, s a mikor a vizet ráöntöttem, zihálni kezdett. De nem ébredt fel. Csend lett, s a völgy szürke gomolygásából, a párázó dombok felől énekek hallatszottak, régi és új dalok, indulók és harci nóták, dalok a völgyről, dalok a falvakról, a városokról, ahol éltünk, és ahol élni fogunk, ezer és ezer boldog torok harsogott. Fogyó Hold kelt, uralkodni akart. Nem is tudtam hirtelenjében, miféle időben vagyok, fájtak a melleim, öreg voltam, meghalt az uram, aztán élt az uram, ő is énekelt, vagy csak a hangját hallottam, egy leveles faágat fektettem a csupasz hasamra, fiatal lettem, öreg voltam, s miközben Cár baszott engem az uram uniformisában, a hüvelykujjam körmével kereszteket karcoltam a hátára.

Hajnalra meghaltak mind a ketten.

Fújtam az orvvadász sípot, fújtam, ahogy csak tudtam. Néhány perc múlva Cár a kapuban állt, kócos volt, köpenye a hátára vetve, a szeme véreres, talán nagyot mulatott éjszaka, ünnepelte a tegnapi sikerét, nem tudom.

Lenne számára egy munkám, mondtam halkan.

Cár hallgatott, a tornác felé pislogott.

Temesse el őket, Cár, ásson nekik sírt.

Míg Cár a földet mélyítette az udvar végében, én csak fújtam a sípot, fújtam az orvvadász sípját. Nem csodálkoztam, hogy a kutya feléledt, hogy egyszeriben mozogni kezdett a gödör aljában, ahogy megütötte az aláhulló göröngy. Azon pedig végképp nem csodálkoztam, hogy Cár mit sem törődött vele, élve ásta el.