Warning: mysql_fetch_assoc() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /var/www/clients/client2/web15/web/engine.php on line 157 Sakálok - Írólap | Darvasi László

Sakáloknovella

Még alkonyat elôtt arra kérte ôket, aznap már ne zavarják. Nagyon fáradt. Amikor ezt kimondta, egyenesen Péterre nézett, aki tudta, hogy képtelen lesz teljesíteni a kérést. Péter a tanítványok és az alkalmi kíváncsiskodók között ült. Súlyos homlokkal bólintott. Azon a napon a Mester meggyógyított néhány vérfolyásos asszonyt, gutaütöttet, siketnémát és ördöngöst, újraélesztett egy halottat, s végezetül lecsendesítette a háborgó tavat, csak hogy a halászok visszatérhessenek. De mert a vizen a vihar és a borzasztó szél elragadta a hálóikat, a halászok zsákmány nélkül tértek meg, s ahelyett, hogy örültek volna az életüknek, szomorúan és szorongva kötöttek ki a parton. A Mester megcsóválta a fejét, s hozatott néhány hallal és lepénnyel teli kosarat. És aztán alkonyatra elfáradt. Érthetô. A lebukó nap vörösen izzó fényében maga is mosolyogva – mert igenis tudott mosolyogni, sôt a térdét csapkodva hangosan kacagni, bármit is állítsanak az ellenségei vagy a legelvakultabb követôi – arra kérte a tanítványait, hogy ne beszéljenek róla és a csodáiról. Arra kérte ôket, tartsák titokban, hogy itt van, és hogy mi mindent csinált. A tanítványok csodálkoztak.
Titokban tartani ôt?!
Eltitkolni a csodáit és a jótetteit?
Hiszen ez lehetetlen.
Ebbôl az apró megjegyzésbôl is az látszik, hogy megvolt az a képessége, amit a rómaiak humorérzéknek hívtak. Néhányan mosolyogtak a követôi közül. Péter azonban csak a fejét vakarta és zavarban volt.
És a Mester most ott fekszik a viskó mélyén, néhány tanítványa között, s a helyiség romlott homályában a teste éppen olyan, mint a többieké. Egyik keze a mellén, közvetlenül a szíve fölött nyugszik, másik elnyúlva hever az oldala mellett. S Péter, ez a nehéz homlokú és lassú fölfogású, de türelmes halász, már kétszer nyúlt az arca fölé, hogy fölébressze. És kétszer húzta vissza kezét, mint aki tudja, hogy helytelent akar. Kint ragyog az ég. Ezernyi csillag szikrázik, s a szárazságtól fuldokló táj fölött úgy terül szét a Hold fénye, mintha lenne ok a reménykedésre. Legyen? Péter újra azon tûnôdik, hol érintse meg a másikat. A kezén vagy mégis inkább az arcán? Végül a Mester oldalához érinti az ujjait. Nyomban megérzi, még ez is több, mint amennyit szabad lett volna.
– Mester.
Az alvó nem mozdul, csak lélegzésének pillanatnyi kihagyása árulkodik arról, hogy eljutottak értelméhez a szavak.
– Mester – szól újra Péter.
– Bocsáss meg.
Az alvó testén remegés fut át. S a következô pillanatban már ül is. Olyan éber szemekkel bámul a másik arcába, hogy Péter megborzong. Mintha ez a nyugodt és kikezdhetetlen tekintet egyenesen a gondolatai közé fúrna. Péter gyengének és kiszolgáltatottnak érzi magát. Elfordítja a tekintetét.
– Tudom, hogy fáradt vagy, Mester.
– Fáradt vagyok. De te egész nap mondani akartál valamit – mondja olyan hangon, ami arculütéssel is fölér. A Mester gyûlöli a bizonytalanságot.
– Él egy asszony itt a szomszédban – suttogja Péter.
– Ezért vesztél össze Tamással.
Tamás másik lakhelyet szerzett a Mesternek még délben, kényelmesebbet és hûvösebbet, talán még biztonságosabbat is, ám Péter egyre makacsabban ragaszkodott ehhez a viskóhoz, olyan kitartóan és szenvedélyesen érvelt, hogy Tamás végül beleunt a haszontalan vitába, s nagyot sóhajtva bólintott.
– Legyen, ahogy szeretnéd, Péter.
A Mester most megszólal.
– Beteg az asszony?
– A fia – mondja Péter.
– Mi baja?
– Halott.
– Miért halt meg?
– Nem tudom – szól Péter, miközben ökölbe szorul a keze, és úgy marad. A Mester megcsóválja a fejét, s lassan feláll. S mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy Péter nemhiába és nem ok nélkül várt idáig, nesztelenül, szinte a föld felett járva kilép a szabadba. Péter nehézkes mozdulatokkal követi, s többször belerúg egy elnyúló lábba vagy karba, s ilyenkor dermedten vár, nehogy az alvó fölébredjen.
A Mester már kint áll az éjszakai ég alatt. Olyan, mintha nem az ég lenne fölötte, hanem ô az ég alatt, ami persze nem ugyanaz. Péter a szomszédos viskó sötét tömbje felé mutat.
A Mester, ahogy szokta, elôször lép be a nyíláson.
Az asszony a sötétben ül, ölbe ejtett kézzel. Úgy tetszik, virraszt. Péter elhúz egy vászondarabot a falba vájt rés elôl, mire a Hold fénye kelletlenül becsorog a zugba. Két egymásba nyíló helyiség csupán, az egyikben fôznek, a másikban aludni szoktak. S a fôzôfülkében néhány csorba edény, búzás zsákocska és kosár társaságában egy halott is van. Péter újra megérzi a bomló test elviselhetetlen szagát. Az orrán igyekszik venni a levegôt. Az asszony a Mesterre emeli a tekintetét, aki már a halottat vizsgálja. Fiatal férfi. A szag után ítélve legalább egy napja halott. Már a testén éjszakáznak a legyek, és ez a Hold fényétôl most egészen kísérteties.
– Add vissza nekem, uram – mondja az asszony fakó hangon. Majd hozzáteszi.
– Nagyon kérlek.
A Mester közelebb lép a tetemhez, egészen mélyre hajol, mintha nem zavarná a bûz, s a megrebbenô, majd unottan visszakeringô legyek pimaszsága. Kék hátuk alattomosan csillog a sötétben. Péternek hirtelen látomása támad. Mintha mozdulna a tetem keze, s a Mester arcához emelkedne, hogy megérintse. Nem. A Mester keze mozdul meg, s nyitott tenyerét lassan végighúzza a tetem fölött. A nyak tájékán megállapodik.
– Fényt! – mondja halkan.
Az asszony feláll, mécsest hoz. A Mester a halott arcához tartja a pislogó lángocskát. Jól látszik a vöröses, kék vonal a nyak tájékán. A Mester zavartalanul nyúl a nyakhoz, s kitapogatja az eltört csigolyát. Péter a földre bámul, talpa alatt halk roppanással kettétörik egy agyagdarabka.
– Add vissza nekem, Uram! – mondja az asszony.
Péter erôt vesz magán.
– A fia – mutat feleslegesen az asszonyra. – Senkije sincs kívüle.
A Mester fölegyenesedik, s a feje fölé tartja a mécsest. Az alacsony mennyezetbôl kikunkorodik a vaskampó. A római katonák éppen ilyen erôs vasakkal építkeznek.
Az asszony beszélni kezd. Közben Pétert nézi.
– Ma reggel találkoztam a társaddal, és ô megkérdezte, mi bajom van, mert látta rajtam a fájdalmat. És én megmondtam neki, hogy meghalt a fiam. Ô erre azt mondta, majd beszél veled. Kivel, kérdeztem, mert nem hallottam még felôled. És akkor ez az ember, a te társad, uram – mutatott Péterre az aszszony –, azt mondta, szól a bajomról neked, és te segíteni fogsz.
Péter nem mer a Mesterre nézni, inkább a halott arcát bámulja. Közel van, valahogy nagyon közel. És ami közel van, az szemérmetlen. Az asszony beszél tovább.
– Nem hallottam rólad, uram. Nem is értem. Pedig voltam kint a piacon, s a kútnál, a kecskét kivittem a földre. Van egy kecském, tudod.
– Az egész város tele van a hírével, hogy itt vagyok – szól hirtelen a Mester, és Péter nem hallotta még ilyennek a hangját. Nem dühös volt, mint amikor fölborogatta a templom udvarára szemtelenkedett árusok asztalait, nem kemény volt, és nem is átszellemült. Valahogy tartózkodó volt. Péter önkéntelenül ingatja a fejét. Nem, ez nem jó szó. Inkább engesztelhetetlen.
– Ô – rebben újra a kéz a halott felé – hetek óta itt ült. Olyan üres volt a lelke, mint… mint ez a kosár itten – az asszony fölemeli a kaskát és a Mester elé tartja. – Nem szólt és nem evett. Nem tudom, mi volt ez. Miféle ördög.
– Ô sem tudott rólam? – kérdezi a Mester változatlan hangsúllyal.
– Hetek óta itt ült, mozdulatlanul. Nem evett. Alig ivott. Csak várt – ismétli az asszony. – Add vissza nekem ôt.
– Rólam beszél az egész falu – ismétli a mester is.
– Nem tudom – mondja az asszony, s bizonytalan lesz. – De hiszen lehet, hogy rád várt, uram.
– Hogyan adhatnám vissza, ha nem bízott bennem?
– Éppen ezért, uram, hogy eztán bízhasson.
– A remény nem alku tárgya – szól a Mester halkan.
– Fáradt – szól közbe Péter, s ez az egyetlen szó most árulással ért fel.
Csönd lesz.
– Igen – bólint váratlanul a Mester –, fáradt vagyok.
Az asszony nem szól többet. Leereszkedik a halott mellé, a földrôl néz felfelé rájuk. A szeme, mint két világítóbogár. A Mester elindul, kilép a szabadba. Péter követi, mert valami szót várna, valami magyarázatot, vagy talán csak egy mozdulatot. De nem. A Mester visszatér a szálláshelyükre, s a helyére, a súlyos álmaikból kisóhajtozó, fogukat csikorgató tanítványai közé fekszik. Úgy tetszik, ahogy leheveredett, már alszik is. Egyenletesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Péter áll felette, és nézi. Aztán bólint.
És néhány perc múlva újra az asszony elôtt áll. A hullaszag most még elviselhetetlenebbnek tûnik. Péter nézi a tetemet, a fejét vakarja. Aztán megfogja az asszony karját.
– Elviszem – mondja.
Az asszony nem válaszol, meg sem mozdul, csak néz a két világító bogárszemével. Péter a hulla alá nyúl, fölnyög egy kicsit, de már emeli is, viszi az élettelen, széthullni készülô testet, kiviszi a házból, átcipeli néhány sikátoron, kiviszi a városból, viszi a kabócáktól hangos mezôre.
– Ostoba – mondja a tetemnek, s a földre dobja.
– Te bolond!
Péter a halott mellé ül, és vár. Nem ideges, már nem nyugtalankodik. S igaza van. Néhány perc múlva megjelenik az elsô állat. A szeme villog a sötétben, s elnyúlt árnyéka megelôzi, mert a Hold mögötte vigyorog. Föltartott orral szaglászik, aztán óvatosan kerülgetni kezdi Pétert és a halottat. Péter nem mozdul. Az állat kering, s a köröket egyre kisebbre vonja. Addigra már megjelentek a társai is, de ôk várnak, még nem jöttek közelebb, mert nyilván ez az egyre közelebbrôl keringô állat közöttük az elôôrs, a felderítô. Most már olyan közel van, hogy Péter el is érhetné. Az állat megáll a halott oldalánál, és vár. Fejét lassan leengedi, miközben a többiek óvatos mozdulatokkal megindulnak. S ekkor az állat belekap a hullába, megtépi a csuklóját. Péter hallja a csont reccsenését. De még mindig nem mozdul. Az állat fölbátorodik, s ráharap a hulla karjára, elemeli a földtôl, s apró morranásokkal húzni kezdi az egész tetemet, mintha el akarná vonni Péter mellôl, aki él és figyel. És persze azt akarja. S abban a pillanatban, ahogy a többiek is rávetnék magukat a hideg, megdermedt húsra, Péter elôrelendül. Elôbb ököllel sújt az állat fejére, s a következô mozdulattal magához húzza, az ölébe rántja. Az állatnak nincs esélye. Péter pillanatok alatt a nyakát töri, aztán a fejét még néhányszor egy kôbe veri. Péter érzi, hogy véres lesz a keze, de nem az ô vére az. Az állat társai visszakushadtak, s most ínyüket felhúzva, fogukat villogtatva morognak. Péter feláll, s közéjük veti a dögöt.
Néhány perc múlva újra csönd lesz. Péter fog egy nagyobb követ, rákeni az állat vérét. Még gyerekkorában azt hallotta, hogy nem jönnek vissza oda, ahol a társuk vérével írnak. Nem jönnek vissza, mert félnek a saját vérüktôl. Aztán elkaparja a hullát, s a követ ráemeli, majd visszaindul a városba. Még mindig éjszaka van, és még mindig zenélnek a kabócák.
Péter óvatosan leheveredik a Mester mellé, a karjait keresztbe fekteti széles mellkasán, a szemét lecsukja. Egyszerre megérzi, hogy nem alszik a másik.
– Itt voltak? – hallja Péter a Mester kérdését.
– Itt voltak – mondja, és nem nyitja ki a szemét.
– És?
– Most már nem jönnek vissza – suttogja Péter.
– De visszajönnek – mondja a Mester, és alszik tovább.
{short description of image}

Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0 Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client2/web15/tmp) in Unknown on line 0