Sang császár és a könyvrészlet

Sang császár egy didergôs, kora tavaszi napon megparancsolta Liunak, a festônek, készítsen neki egy olyan képet, amely az egész világot ábrázolja, de még egy ecsetvonás, annyi sem hiányzik belôle. Legyen ott a képben a világ valamennyi érzése, gondolata, repedése és fûszála. Liu, a tájképfestô hosszan tûnôdött, végül megdörzsölte a homlokát és bólintott. Aztán elvonult, és olyan mélyen elrejtôzött a saját életében, hogy néhány hétig a halak, a madarak, a férgek, a vadállatok, de még a Fal túlfelérôl érkezô kígyókereskedôk se látták. Sang császár kedvetlenül arra gondolt a palotájában, hogy a festô megrémült a feladattól, ezért elmenekült, bujkál valahol, esetleg öngyilkos lett. A császár a legjobb kémeit küldte a festô után, ám mindegyik dolgavégezetlenül tért vissza a császári udvarba. Sang császár dührohamait búskomor órák váltogatták.
Liu, a tájképfestô, verôfényes tavaszi napon érkezett vissza az udvarba. Már ért a cseresznye, s odafenn úgy torlódtak a májusi felhôk, mintha Sin Lin, a Kôerdô költözött volna az égre. A festô szórakozottan magára húzott egy törékeny ágacskát, megérintette a halványpiros gyümölcsök fürtjét, és nagyot sóhajtott. Kicsiny keret volt a hóna alatt, a keret egy vászont fogott közre, az elkészült festményt. Sang császár sokáig bámulta a mûvet. Néha olyan közel hajolt hozzá, hogy az orra csaknem a vászonhoz ért. Egyszerû, talán túlontúl egyszerû munka volt, mégis roppant nyugtalanító. Liu, a tájképfestô egy könyvet festett meg. Félhomályos börtöncella asztalán nyitott könyv hevert, s bár igen jól látszottak a könyv lapjaira festett betûk, a sorok mégis olvashatatlanok voltak. Sang császár csalódottan rázta a fejét. Liu, a festô azonban összeszedte minden bátorságát, és elmosolyodott. Az uralkodó komor, megvetô arca elé tartotta a festményt.
– Olvasd el a könyvet, uram!
És a császár csodálkozott ezen a hallatlan vakmerôségen, de a következô éjszaka mégis azt álmodta, hogy elolvasta a könyv lapjaira festett sorokat, és bizony megértette, hogy valamennyi mondat az ô végtelen hatalmát ecseteli színesen, gazdagon és olyan ôszinte elragadtatással, mellyel még egyetlen alattvalója sem ajándékozta meg. Sang császár olyan boldog volt, hogy a másnapi halálraítéltek felének megkegyelmezett. Liut, a festôt bôségesen megjutalmazta. Ám néhány nap múlva lázak gyötörték, rossz érzések és még kellemetlenebb gondolatok kínozták, álmában Tao-tie, a föld gonosz szelleme jelent meg, és alaposan megsanyargatta a lelkét.
A császár hívatta a filozófusát, barátját és gyermekkori tanítóját. Li-t is megkérte, olvassa el a sorokat ô is. Li, a filozófus hosszan nézegette a különös festményt. Hosszú, görbe körmökkel végzôdô ujjait végigfuttatta a megfestett könyv oldalán, miközben erôsen ráncolta a homlokát, és a szemöldöke is föl s alá rángatózott, mely nála a megfeszített gondolkodás legföltûnôbb jele volt. Végül megsimogatta a vállán ülô kismajmot, ami azt jelentette, döntött.
Li szerint a sorok bölcsességrôl és szépségrôl szóltak.
Sang császár éktelen haragra gerjedt, s nyomban birodalma legreménytelenebb szegletébe számûzte a filozófust, aki pedig a gyerekkori barátja és tanítója is volt. De mert továbbra is nyugtalanság gyötörte, orgyilkosokat küldött utána, végezzenek a mesterrel, s hozzanak bizonyságot is az elvégzett munkáról. Néhány hét múltán az egyik orgyilkos megérkezett, s a filozófus tekintetébôl szôtt halotti lepelt terítette a császár trónja elé, melyre az uralkodó legféktelenebb vérebe sem mert ráheveredni.
A császár másnap Csang hadvezért hívatta. A hadvezér némi vizsgálódás után a legteljesebb határozottság, szemernyi kétely nélkül jelentette ki, hogy a sorok a gyôztes háborúkról és hadjáratokról, vagyis a színtiszta dicsôségrôl szólnak. Csang hadvezért még aznap leváltották, és titokban kivégezték az egész háztartásával egyetemben, majd pedig éppen a hadvezér sírja fölött csakis vereséggel végzôdhetô csatát kezdeményezett Sang császár egyik csapata a birodalom legfôbb ellenfelével.
Csen, az udvari pap váltig állította, hogy isten kegyelmérôl, és a mennyei csodáról beszélnek a sorok. Csen másnap eltûnt, s még aznap reggel a szolgája egy vércsöppet fedezett föl az idôs pap ágya elôtt a fapadló egyik lécén. A vércseppbôl maga a mester nézett a tanítványára, s ez a tekintet azt hajtogatta eszelôsen, hogy Csen, az idôs pap sem él már.
A király a kincstárnokkal is elolvastatta a könyvet. A gazdagságról szól, bólintott könnyedén a kincstárnok, miközben húsos, súlyos gyûrûktôl fénylô ujjaival a szakállát simogatta, a pénzrôl szólnak a sorok, mondta a kincstárnok, mely köztudottan a növekedés és a fejlôdés alapja. A kincstárnok másnap halálos gutaütést szenvedett, s bár az idegenkezûségre, úgymond, nyom nem utalt, ám még hetek múltán is tôrök és kések bújtak elô a kincstárnok hálószobájának a falaiból.
Egy névtelen földönfutónak is megmutatták a festményt, aki Sang császár leendô síremlékénél dolgozott évek óta, s elfelejtette a nevét, a származását, de még a múltját is. A földönfutó nem tudott olvasni, mégis azt állította, hogy ez az a könyv, amely az ember szenvedésérôl és nyomoráról szól, igen, bólogatott izgatottan a földönfutó a festményre szegezve bamba szemeit, hallott már róla sokszor, s most végre boldog, hogy a két szemével is láthatta.
A császár igazolni látta a sejtését.
Liu, a festô alaposan rászedte, becsapta.
Újra fölhorgadó féktelen dühében elfogatta, tömlöcbe vetette, majd ôt is halálra ítélte, de a kivégzést egyelôre fölfüggesztette. Sang császár végül döntött. Elhatározta, személyesen vesz részt a kivégzésen. Az alaposan lefogyott, összetört festô már az akasztófa alatt állt, kötél a nyakában, kendô a szeme elôtt. Sang rápillantott a hóhérra. Különös változás játszódott le a császár arcán. A közelben álló egyik eunuch testôr joggal gondolhatta volna, hogy nevetségesen szórakozott, már-már bamba tekintetet vesz föl a császár arca. Sang császár izgatottan parancsolt a hóhérra, kövesse. A császár a festményhez vezette a hóhért. Remegô kézzel a könyvre mutatott.
A hóhér nem volt már fiatal ember, s az a szóbeszéd járta az udvar labirintusaiban és fürdôiben, hogy ért a Halál nyelvén, mely télen vakít, mint a frissen hullt hó, tavasszal zöld mondatokat fon a fák ágaira, nyáron aranylik, mint az érett búza, ôsszel pedig kövér darazsak zümmögésével teszi szerelmessé a túlérett körtéket és a szôlôszemeket. A hóhér vaksi szemeit dörzsölgetve hajolt a festményhez, és silabizálni kezdte a sorokat. Végül fölegyenesedett, zavartan hunyorgott a királyra.
– Minden mondat a halálról szól – mondta zordan.
Ebben a pillanatban különös hangok gurguláztak át a Haláludvar fala fölött. A téglafal másik oldalán gyümölcsöst telepített még Sang császár apja. Rabnôk szüretelték a cseresznyét ezekben a napokban. Sang császár az elsô pillanatban nem tudta eldönteni, valaki haldoklik vagy inkább szerelmi mámortól felhevülve sikongat boldogan. A király megkereste a titkos kijáratot, és a hóhérral együtt átfurakodott a gyümölcsösbe. Törékeny, kicsi asszony vajúdott egy kosár kiborult cseresznye mellett. Senki sem volt a közelben. A hóhér gyakorlott mozdulatokkal segített az asszonynak. Sang császár kíváncsiságában elbámulta az asszony szemét, a tekintetét, a testébôl ömlô vért, hallgatta a sikolyokat, melyeknél szebbeket és borzasztóbbakat eddig még nem hallott. Csakhamar megérkezett az újszülött. Teli tüdôbôl ordított, és egészséges kisfiú volt. Sang császár kérdezni akart valamit az asszonytól, de aztán meggondolta magát. Egyszerre megremegett. A hóhérkert téglafalához futott, visszafurakodott a kivégzés helyére, hol a testôrök felügyelete alatt még mindig ott állt a szegény tájképfestô, Liu. Sang császár odarohant hozzá, és letépte a szemére kötött kendôt. A császár harsányan, szinte jókedvûen a festô arcába nevetett. Néhány pillanat múlva már jött is a festménnyel, mely annyi bosszúságot, gondot és kétséges percet okozott neki az utóbbi hetekben.
A császár jól sejtette. Ugyan a festmény könyvének sorait elolvasni most sem tudta, valami mégis történt, s ennek a belátásához nem kellett szó, mondat, könyv, ecsetvonás. Mi történt tehát? Éppen csak annyi, hogy amíg a szüretelô asszony vajúdott, majd pedig megszült a cseresznyésben, valaki ott a festményben továbblapozta a könyvet.