Szerelmes levél Kiss Noémi íróhoz!

Darvasi László Kiss Noéminak címzett irodalmi vallomását a litera Love Parade című, 7. előszilveszteri partiján hallhatta a közönség.


Kedves Noémi,
abból indulok ki, hogy írók vagyunk mind a ketten. Abból indulok ki, hogy szeretem magát, szerelem, szeretet, eszelős mélyrétegi ragaszkodás, tudja, a rémületnek az a fajtája, ami közös didergést javasol a mindenkori jégkorszakban. In concreto, már megbocsásson, szeretnék a bal vállába harapni.
Abból indulok ki, képzelje el, hogy tudnánk együtt írni! Írhatnánk együtt tárcát, novellát, regényt, tragikomédiát, balladát, humoreszket.
Amikor együtt írnánk, kezdenénk buta kisszínesekkel, amiket szamárszürke reggeleken éppúgy le lehet karistolni, mint esti petárdadurrogásban, és persze bármi lehet a témájuk, bármi. Maga kezdené, én folytatnám, magáé lenne a csattanó! Sokkal jobb kisszíneseket írnánk együtt, mint Nini és Garaczilaci, és a magáé lenne a csattanó!
És néha az enyém is lenne a csattanó.

Ha együtt írnánk, és én fejezném be, nagyon igyekeznék ügyesen befejezni. Lehetne titokzatos, váratlan és katartikus ez a befejezés. Befejezném, mint egy hurrikán. Lezárnám a témát, kedves Noémi, mint egy vízesést, Napfogyatkozás lenne, ssss, kiégne a körte. Maga meg néha nézne rám, mint egy rettenetes APEH-ügyintéző, ez a vége?!, ilyen?!, csak azt ne mondja, hogy vége van!
Jó, befejezném újra, tessék, Noémi, ilyen egy országos áramszünet.

Vagy maga akarja befejezni?
Rendben, én pepecselnék, szöszölnék, én húznék, vonnék, toldanék, én halnék bele, én emelném ki magam a hajamnál fogva a mondatok mocsarából, és magáé lenne a csattanó. Nahát, fantasztikus csattanó lenne!

Vagy elnézném magát, hogyan szöszöl és pepecsel, hogyan húzza és írja újra, elnézném, hogy kétségbeesik, hogy fél, remél, akar, már unja, vagy értetlenkedik,
hogy maga írja, és mégsem érti,
hogy nem akarja elrontani, mégis elrontja,
hogy el akarja rontani, de jó lesz,
aztán meg fáradt, mert olyan bonyolult kidolgozni, árnyalni és cizellálni, vagy, csak szinten tartani. Nézném, ahogy sóhajtozva talicskázza bele az időt oda, az írás tárgyának legközepébe, és nem elég, nem elég.
Fölnéz, lecsapja az ötszázforintos tintenpent, hogy az a szobaszakadék széléig gurul, segítsen már, azt a gyalázatos hímsoviniszta férfiszentségit magának!
De hát, kedvesem, maga akarta egyedül!
Akartam, nem akartam, ha nem segít azonnal, én többé nem írok magával, kalapálhatja azt a hülye eget nélkülem!

Az is milyen érdekes lenne, hogy amikor közösen írnánk valamit egy őszi, téli, tavaszi kertben, egy balatoni házikóban, egy berlini ösztöndíjlakásban, egy józsefvárosi garzonban, maga lenne a férfi, és én a nő.
Jó, ez már nem nagy ügy, ez már szokásos ügymenet, átmenni egy testből egy másik testbe.
Mit szólna hozzá, maga lenne Petőfi Sándor, én pedig Szendrei Júlia?!
Maga lenne Lakatos Menyhért, én pedig Karinthy Frigyesné!
Vagy maga lenne Móricz Zsigmond, én meg… mondjuk, Galgóczi Erzsébet.
Nem, nem ezt már csak viccből mondtam.

Na, és bizonyos ruhadarabok próbálgatása.
Már megfigyeltem, a nő mindig úgy bújik ki a pulóverből, hogy előbb a karjait húzkodja ki.
Azt is megfigyeltem, hogy milyen a nő téli férfi zokniban. Olyan, mintha negyvenhatos lába lenne, ahogy átballag a szobán, így szokott a házi bárszekrények között sétafikálni, amikor szabadságon van, a rettenetes középhátvéd.
Vagy például sokkal jobb a női sál, mint a férfi sál. A nőknek egyetlen sálgyár sem merészel szúrós, kellemetlen sálat csinálni, még a kínai sálgyárak se. Figyelmeztetem, a férfiaknak mernek.

Úgy írnánk, hogy maga lenne a férfi, én meg a nő, nahát, ez meg micsoda, sikoltanék, mi ez a rettenet, ez a piros iszap, ez a szörnyű tócsa alattam, jaj, istenem, most akkor meghalok?!
Segítség, meghalok, segítség, meghalok!
Csak menstruál, maga marha, és öblös férfihangon nevetne rajtam.
Hanem aztán maga sápadna el, hogy, jaj, rossz helyre szivárog a vérem, és a karomat szorítaná, hogy kifehérednének a körmei.
Nem szivárog a vére rossz helyre, kedvesem, ez csak egy kósza erekció, a félnótás nádiveréb se ijed meg tőle, és kuncognék, mint a bakfis, aki a herezacskót húzta a biológia érettségin.

Igen, megtanulni a herezacskót, a prosztatát, a mellek viselését, a szemfestést, a rúzsozást, a másik sörszagát, a teregetést, hogy szúr, mert borostás az álla, tanulmányírást, a négy rendőrt a Múzeum körúton, a ledoktorálást, a húsvásárlást, a gender studiest, és egyszer, erős kíváncsiságból, biztosan felpróbálnék egy tangát is.

Megtanulni a viselősséget.

Mert amikor együtt írnánk, és én vagyok a nő, és maga a férfi, nekem kellene megszülni.
Na, bassza meg!
Noémi, Noémi, cseréljük, kérem szépen, cseréljük ezt vissza! Hordtam magának kilenc hónapig, meghíztam, kövér lettem, hordó lettem, szétfeszíti a víz a lábamat és az arcomat, a melleim robbanni akarnak, nézze, mi lett a fenekemből, most már soha nem leszek úgy nő, valami elmúlik, mi múlik el?, egy mindenség múlik el, valami egész múlik, szakad ki belőlem, ésatöbbi.
Nem, nem lehetséges a csere, elvállalta, megígérte, akarta, akkor maga is szüli meg, mondaná rémisztő hangon, és úgy nézne, hogy menten felmásznék a szülőszékre.
Felőlem kiabálhat, sikongathat, szorítsa, ha jól esik, a kezemet, de most már tolja, tolja.
És most mit csinálnak?!
Most vágnak gátat magán, csak semmi pánik!
Na ekkor veszteném el az eszméletemet.
El ne ájuljon, maga marha, itt van, tartsa, fogja, már nyekereg, hiszen már elvágták a köldökzsinórt is.

Noémi, írnánk együtt olyat, ami fáj a másiknak. Írnánk olyat, amit senki sem vesz észre, mert csak nekünk fontos. Írnánk olyat, amiért bajba kerülnénk. Írnánk olyat, ami csalódást okoz. Írnánk olyat, amitől félnének, amit megbosszulnának, amit meggyaláznának. Írnánk együtt lényegtelent. Jól tudnánk, hogy nem fontos, hogy semmire sem való, és mégis megírnánk.
Néha írnánk együtt rosszat is. Rossz mondat, rossz bekezdés, rossz az egész. Pislognánk, hogy ejnye, milyen rosszat, silányat írtunk, együtt, kéz a kézben, közösen.
Figyelném, hogy maga lesz rossz írás közben.
Maga meg azt figyelné, hogy romlok el én.
Aztán igazságosan elosztanánk a kritikusokat.
Írnánk olyat, ami csak nekünk lenne jó.
Írnánk együtt, és maga elrontaná.
Kijavítanám.
Írnánk együtt és én elrontanám. Mint például ezt itt, ezt az írást. Mondja, Noémi, nem akarja kijavítani?