Szerezni egy nôtrészlet

Milenka Carica apám régi, megbízható ügyfele volt. Emberei gyakran föltûntek a földjeinken, begyûjtötték az adományokat, a hátsó udvarokon kipakolták a fegyvert és az imakönyveket, olykor gyereklányt könyörögtek el egy udvarházból, de néhány nap múlva rendesen visszaküldték a combok közül kihalászott medvekarmot. Amikor meghalt az apám, örököltem tôle egy igazi törököt is, aki korábban a szarajevói Brusa bezisztanban volt paradicsomfényesítô, de elcsapták valami kisebb, habár konokul visszhangzó hazugság miatt. Mehmed nyelvére gyorsan rátetováltam az igazság kifordított jelét. Nem örült az eljárásnak, de mert többé nem füllenthetett, az eredmény nem csak engem, de ôt is megnyugvással töltötte el. Apám régi Fordját bíztam rá, és ô járta a környéket, hordta a mintákat, amelyekre az utóbbi idôkben olyannyira rákaptak a déliek. Azt hiszem, jómódban éltem. Nem pezsgôvel és kaviárral keltem, a szomszéd kislánya se nyalta ki csöndes délutánokon a szemembôl a könnyivó muslincát, ám nem is az volt az elsô mondatom, hogy pisku materinu. Bozse miluj! Ej, bozse miluj! Bizony, a jómód azt is jelenti, ha arra támad kedved, hát szenvedély nélkül sétafikálhatsz az idôvel. Minálunk úgy is tartják, hogy a nyomor szenvedélyes. Jómódban éltem tehát, akár egy tehetôs fôkonobar, virágzott az üzlet, de aztán egyszer arra gondoltam, hogy az élet mit sem ér, ha az ima és a föld között tékozló üresség ír regényt magamagának. Ekkor ért el, mint valami józanító ütés, Milenka Carica üzenete. A nyállal dagasztott, félbevágott cipóba véres gyökerû hegyi virágot ültettek. Hallottam már, hogy bajban van Milenka Carica. Az emberek fecsegnek, mint az éhes kutyák. A mi vidékünk is olyan, ha egy távoli völgyben valaki jólesôen fölsóhajt, hogy ó Bog, ó Bog, a falevelek és a szamócások, a kankalinos rétek sziromtól sziromig adják a hangokat, míg végül valóságos rémregény hintózik el hozzád. Szunce ti jeben, dünnyögtem Mehmednek, aki gurgulázva nevetett, így mutatva, hogy vadmézet csorgatott a nyelvére, csak hogy az igazság jele ne csak igaz, de szép is legyen. Miféle gond gyötörheti Milenka Caricát, aki valóságos hadsereggel bír, cukrászokat, lélekgyógyászokat és pópákat csal az ágyába, s egyesek szerint még magát is figyelteti, nehogy álmában imádkozzon?! Voltaképpen nem is üzent Milenka Carica, hanem parancsot köpött felénk. Menjek, fröccsent az ukáz, és keressem meg Patra Xandart, aki Metohijában, a Kosovo Polje egyik déli lankáján élt, esetleg a Prokletije tövében számolgatta testvérbátyjai szédelgô, kifosztott lábnyomát. Minálunk a medvék se szarnak akárhová, barátaim. Jegiba, jegiba, drága Milenka Caricám, rohanok, már hogyne rohannék, hiszen nekem van lábam! Mehmed kakastollat tûzött a hajamba, és összevérezte a köpenyem ujját, hogy tisztelet övezzen az úton. Patra Xandar a Cakor nyugati lankáin lakott. Mehmed talált rá, aki néhány környékbeli törzs fônökét azzal lepte meg, hogy nem hazudott nekik. Napokig utaztunk, és nem mondhatom, hogy végig az úton hálával gondoltam volna Milenka Caricára. A ház ablakait, hol Patra Xandar élt, haldoklók lélegzetével sötétítették el. Csönd volt, és tavasz volt. Patra Xandar házilag farigcsált fa tolókocsiban üldögélt. Mindkét lába hiányzott. Filozófiával és irodalommal foglalkozik újabban, szólt halkan, miközben a köpenyemet fürkészte. Bólintott aztán. Különösen hatott Patra Xandar szájából az a John Donne-vers, melyet magam is meglehetôsen kedveltem, a The Good Morrow címû. Végül elértem azt is, amiért jöttem. Patra Xandar hosszan mesélt a lábairól. Azt magyarázta, a lábujjait túl hosszúnak és esetlennek találta, a térdei kövér cipókhoz hasonlatos daganatok voltak, a bokacsontjai pedig fénylettek, mintha zsírral kenték volna be ôket, ráadásul a lábszára is szôrös volt. Mennyire volt szôrös? Patra Xandar kimutatott az ablakon. Szemben a Cakor hegye sötétlett. Értettem én jól, mit akar mondani. Patra Xandar szerette a lábait, amíg voltak neki. Kedvelt sétálni, sírhalomtól csobogó forrásig menni, olykor még futott is. Most azonban tavasz volt, és esett. A hegyoldalban mégis máglyák égtek, füst nélkül, olyan tiszta lánggal, mint a cenzúrázott kegyelem. A visszaúton, alighogy elhagytuk a Cakor zöldben ázó völgyét, Mehmed leállította az autót. A Ford kelletlenül köhögött. Visszamenne, sóhajtotta, még egyszer Patra Xandarhoz, és meghallgatná a verset, mire azt mondtam, hiszen azt én is elszavalhatom neki, de ô azt suttogta, hogy Allah hatalmas és bölcs, ám ô Patra Xandar szájából szeretné újra hallani a költeményt.
Szerencsésen hazaértünk végül, és én üzentem Milenka Caricának, hogy találkoztam Patra Xandarral. Azt értem-e, bogati, üzent Milenka Carica, mi a lényeg. Azt üzentem vissza Milenka Caricának, igencsak bánt, hogy ilyen együgyûnek vél, mert ha a részletekben vagy az életünk töredékeiben olykor bizonytalanságot is mutatok, a lényeget illetôen nincsenek kétségeim. S azon estén, amikor éppen egy halott gyereknek terveztem új lábakat, és az anyát gyôzködtem arról, hogy az embereim nem végeznek majd kontármunkát, megtudtam, mit parancsol tôlem Milenka Carica. Valóban bajban volt. Néhány legénye a házamba rontott. Részegen azt üvöltötték, hogy levágják az egyik lábam. Mehmed mentett meg, aki benzineskannával a kezében, szájában cigarettával állt meg mögöttük, és csak bámulta ôket, olyan ártatlanul, ahogy a hazugságot nem ismerô törökök tudnak nézni. Persze eztán már csak Milenka Caricának dolgoztam. Mégis kedvvel csináltam, mert egészen a képzeletemre és a megérzéseimre hagyatkozhattam. Megleptem volna, el akartam kápráztatni Milenka Caricát, aki nagy bajban volt. Habár nekem mások baja jó üzlet. Mehmed szállította mindig a küldeményeket. Elcsigázva tért vissza, s hallgatagon meredt maga elé, a nyelvét vakargatta, alaposan helybenhagyhatták. Milenka Carica nagyon elégedetlen, suttogta. Allahra, ilyet még nem hallott, motyogta. Milenka Carica mozgatható lábujjakat akar. Dobre, dobre, csak ez a baj?! Pusi, Mehmed, nevess, ha összevérez föntrôl a kismadár! Ezen aztán ne múljon! Fabrikáltam mozgatható lábujjakat. Milenka Carica ekkor meg azzal a kifogással élt, hogy a küldött minták túlontúl barnák. Aztán meg a bal láb volt túl vaskos, a jobb combon rossz helyen sötétlett a szemölcs, és így tovább. Végül úgy éreztem, magam is bajban volnék. Ennek már a fele sem tréfa, gondoltam, mert úgy véltem, Milenka Caricát annyira átitatta a szenvedély, hogy ha ez így megy tovább, elpusztít maga körül mindent, magát, engemet, Mehmedet is. Azt is mondogatták, hogy iszik. No meg táncol, ezen pedig igen csak csodálkoztam.
S tényleg nem tudom, mi történik, ha egy délelôtt nem kapok látogatót. Az angol ôrnagy, láttam nyomban, jó iskolából származott. Oxford, üdvözöltem még az udvaron.
Cambridge, s aztán nyomban a Légió, nevetett.
Udvariasan a nevem felôl érdeklôdött, én vagyok-e az a mûvégtagkészítô mester, aki az apjától örökölte a boltot néhány hónapja. Így igaz, nevettem, tekintsen szét a szomszédban, ott a gyáram. Nem csak mûlábak és mûkezek, de különbözô méretû mûfejek is akadnak nálam, amely fölvilágosításom után az ôrnagy meglepetten hunyorgott, mire hozzátettem, mûfejet általában azok a hozzátartozók igényelnek, akik fej nélkül akadnak valamely rokonukra. Bizony elôfordul ez is mifelénk. Az ôrnagy az öklébe köhécselt. Rám függesztette kékben úszó, szomorú tekintetét. Úgy hallotta, szólt végül halkan, ismerem John Donne The Good Morrow címû költeményét. De nem várt választ. Fürgén elôrehajolt, s felrántotta a nadrágszárát. A jobb lába egészen ismerôsen mutatott. Hiszen én terveztem! Bár nem ô volt a megrendelô, a lábat most ô viselte. Sima, ápolt arcába bámultam. Pirulva mesélte, hogy a jakulevói ásatásoknál lelt a mûlábra. Bólintottam töprengve, magam is hallottam a jakulevói eseményekrôl. Azt mondják, akik jobban ismerik a részleteket, hogy a jakulevói föltárás meglehetôsen komplikált történet. Az ôrnagy a jakulevói föltárás úgynevezett második félidejében akadt a mûlábra, s ahogy rápillantott, nyomban érezte, valójában neki készült, s mint akit jótékony megérzés vezet, lecsatolta az illetô jakulevói elhunyt lábáról és egyszerûen elrakta. Azóta is gyakran eltûnôdik a dolgon, de mindig arra jut, hogy akár jakulevói volt az elhunyt, akár nem, már semmi esetre sem volt szüksége a mûvégtagra. Az ôrnagy komolyan nevetett. S mintha az isteni gondviselés jegyében történt volna, a jakulevói föltárás úgynevezett harmadik menetében aknára lépett. Nyilván nem véletlen, hogy éppen a jobb lábát kellett amputálni. Ám egyáltalán nem keseredett el. Hiszen itt volt ez, és ekkor megkopogtatta a térdét.
Igen szép történet, mondtam halkan.
Bólintott az ôrnagy, az ember nem foghatja föl, mikor részese a szépség kegyelmének. Figyelte a kezemet, miközben beszélgettünk. A keze, miszter, nem volt velünk. Úgy éreztem, szólt, mintha egy másik embert simogatott volna. Igyekeztem nem pillantani az ujjaimra.
Igaz, hogy Milenka Caricának is dolgozik?
Mindig is dolgoztam neki, bólintottam komolyan.
Néztem az ôrnagy lábát, s hirtelen különös gondolatom támadt. Jebiga, jó ôrnagyom, jebiga.
Ám most személyesen neki dolgozom, mosolygott az ôrnagy. Gyufát gyújtott a bokáján, szivarozni kezdett.
Vagy úgy, szóltam.
Milenka Caricának gondjai támadtak, pöfékelte.
Igen, szóltam, neki se könnyû mostanában.
Fölállt az ôrnagy, mennie kell, szólt maga elé.
Magam is fölemelkedtem. Néztük egymást. Az ôrnagy tekintete nagyon távolról kéklett rám. Pedig esett, szürke volt az ég. Remegett a homloka, az ajka elnyílt. Kivillant a foga. Közelebb hajolt. Suttogott, mint aki borzong. Nem ajándékoznék-e neki egy mûcsuklót, ha már itt jár? Halkan fölnevetett. Ne engedjem el üres kézzel! Bólintottam és Mehmed már ugrott is. Csuklót hozott a kilencvenhármas évjáratból, ez az egyik legjobban sikerült szériám volt. Még a The Times és a Neue Züricher Zeitung is említette, bátor és kétely nélküli produktumnak írták le. Sajnos a következô években nem sikerült megismételnem az eredményt. Az ôrnagy lágyan bólintott, simogatta az ujjakat. Szakértô mozdulatokkal csinálta.
A novabogi úton menjen, kiáltottam utána.
Arra sokkal rövidebb!
Mehmed csodálkozva eltátotta a száját, szólt is volna nyilván, ha nem sziszegek rá szelíden, pusi, te barom. Úgy két perc múlva visszhangzott a robbanás. Addigra már kihoztam a házból Milenka Carica utoljára visszaküldött mintáját. Bámultam az esôben. Tavasz volt. Lehetett mozgatni a lábujjakat, térdben is ügyesen hajlott, a színe is kellemes érzést keltett a szemnek, de valahogy mégse volt jó. Igaza volt Milenka Caricának. Viszont nem kellett sietnünk.
A dzsip az oldalára dôlve füstölgött, a sofôr halott volt, az ôrnagy csak ájult. Vércsík kígyózott a homlokán. A jobb keze szétroncsolódott. Mehmed elhûlve csóválta a fejét, Allahra, ez aztán az isteni gondviselés! A jövôbe lát az angol?! Én meg közben lecsatoltam az ôrnagy lábáról a jakulevói példányt, s a helyébe illesztettem a Milenka Caricától visszadobott mûtagot. Ha az angol észrevenné is a változást, nyilván a robbanás számlájára írja. Mehmed csodálkozva a szemét dörzsölte. Aztán egyszerre megértette. Vadul hadonászott a jakulevói mûlábbal.
Dobre, dobre, fônök!
Hogy már viszi is, Milenka Caricának, aki bajban van.
Szelíden ráztam a fejem.
Nem, Mehmed.
A jakulevói példányt magam fogom Milenka Carica combtövére fölcsatolni. S közben suttogok a fülébe.
Dobro jutro, dobro jutro!
Ezt az élvezetet másnak át nem engedném.
{short description of image}