Szerezni egy nôt részlet 2

Amikor Ali Batazár Kölnbe utazott vissza, megkért, ôrizzek meg számára valami fontosat. Persze hogy azt mondtam a gyepmesternek, neki megteszem. Melinda Pipót Canakkale városában, nem messze a trójai romoktól vette Ali Batazar. A lány vérbeli menekült volt, s ez a tény, talán mondani sem kell, semmi jót nem ígért. Akkoriban a feleségemet Rozália Fugger-Schmidtnek hívták, egy brassói szász família egyik utolsó tagja volt. A számító érzelgôsség vádját kerülendô, szólnom kell arról, hogy Rozália Fugger-Schmidt valójában csupán három szót tudott németül, ja, nein és Nille. Olykor azt is sziszegte, kiabálta, csicseregte, hogy warum, leginkább persze átkozódásképpen, de ennek a szónak a jelentését már egyáltalán nem tudta. Különben nem igaz, hogy minden szász visszatelepült Aachenbe, Stuttgartba és Kielbe ama években, amikor elég volt egy bukaresti fôhivatalnok seggébe néhány ezer rongyos márkát belegyömöszölni, hogy fölnyíljon egy összetaknyozott sorompó a határon. Jó néhány szász família maradt a környéken, mint például a Fugger-Schmidtek, a Petzek, a Leibhoferek, a Waldhófok, s ezek a német titkosszolgálatnak dolgoztak eztán, vagy hagyták magukat élve elföldelni, hogy a csontjaikkal melegítsék ôseik meggyalázott földjét. Akadtak napok, amikor titokban hullt a hó is. Amikor például kivégezték a cipész diktátort, efféle szász és magyar dönheneket hívtak a forradalmárok, s a kiválasztottaknak a nyálukkal kellett elaltatni a vérben ázó, halott kényúr még mindig remegve ágaskodó hímtagját. Ez a föld mindig jobban értékelte a világjobbító eszmék önmagából táplálkozó vad és terméketlen érzékiségét, mint a reformerek példamutató hónaljszagát. Mi a hangyát letapostuk, csak hogy megálmodhassuk, honnan jött, és hová cipeli a morzsát. Az álmainkat aztán közzé tettük és büszkék voltunk.
Melinda Pipo állt elôttem, a feje félrebillent, a homloka ragyogott, de nem mosolygott, mert egyáltalán nem tudott mosolyogni. Láttam az állán Mohamed leheletét. A bokáját egyszer maga Jézus törölgette fényesre egy filléres vásári szivaccsal. Valami szerb ének megsebezhette, szirom alakú folt sötétlett a vállán. Láttam azt is, hogy gyermekkorában román baptisták jajkiáltásai közé szorulhatott, s ahogy kiszabadították, valaki, egy zavartan dadogó magyar talán, ragacsos üszköt hagyott a hajában. A lány ekkor tétova mozdulattal végigsimított az arcán, nyomban hullni kezdett a hó. Pedig ôsz volt. Évszázadokon át menekülôk szokása ez, hatnak az égre, és mindig éhesek. Nyomban tudtam azt is, hogy a torockói Waldhófok bányában tartották, csillében ringatták, és a feketeszén csillogását csempészték a tekintetébe. Bakfis korában megkívánta egy zsidó caddik. Mindegy. Szeretlek, mondtam Melinda Pipónak halkan.
Igen, valóban éhes vagyok, súgta ô.
Ebben a pillanatban Rozália Fugger-Schmidt rontott a ház elé, aki a feleségem volt, és nemigen szerette, ha más nônek vallok szerelmet, ha más nônek dalolok, ha más nô ölébe jajgatom a magom. Ali Batazar hasas kölni furgonja a távolban kavarta a port, csak egy mondat maradt utána, ott lebegett a házam fölött, mint valami véres kendô.
„Minden nô a teremtés vesztesége is!"
Ebbôl az üzenetbôl sejtettem, hogy Melinda Pipóért már nem jönnek vissza. A menekülteket, drága barátaim, mindig kiteszik félúton. Jól van, Melinda Pipo itt marad a házamban, mert gyógyíthatatlanul éhes. Befogadom, mást úgyse tehetek. A feleségem, Rozália Fugger-Schmidt úgy hajolt a lány arcához, mint a tükörhöz. Faggatni kezdte, s közben a testét tapogatta.
Éhesebb vagy mint az apád, vagy az anyád?
Éhes vagyok, mint a halál, szólt halkan Melinda Pipo.
Hány éves a boldogság, kérdezte Rozália Fugger-Schmidt.
Csak egy szempillantással több, mint a boldogtalanság.
Mi a megalázóbb a tévedésnél?
Ha véletlenül mondunk igazat.
Hol vagy a legéhesebb?
A lelkemben, drága Rozália Fugger-Schmidt.
Ha a tél közepén találunk a nyárból egy darabkát, mit teszünk?
Megesszük.
A jóval, a rosszal, a széppel és az igazzal mit teszünk?
Megesszük.
Imígyen ismerkedtek meg ezek ketten, beszélgetve és viccelôdve, a feleségem és egy vérbeli menekült. Majd betáncoltak a házba, és magukra zárták az ajtót. Huh, vadul inni kezdtem. Nem tudom, mondtam-e már, de ismertem egy boncmestert is, akit ugyancsak Ali Batazárnak hívtak, ám egyáltalán nem hasonlított ahhoz az Ali Batazárhoz, aki Melinda Pipót adta nekem megôrzésre, éppen ellenkezôleg, Ali Batazár, aki boncmesterként mûködött a közeli Makón, finom ujjú és melankóliára hajlamos ember, míg Ali Batazár, aki a Fortuna Köln labdarúgócsapatának a gyepét nyírta jó pénzért, hazug, de kedves figura volt. A makói Ali Batazár azért lett boncmester, mert formára minden embert hasonlónak látott, ami az elhanyagolt melankólia egyik jellegzetes, gyógyíthatatlan tünete volt. Mondanom se kell, iszonyatosan szenvedett Ali Batazár, ott Makón.
Hé, Jan Mosterovics, kiáltott egy kövérkés alak után.
Hát nem Ivan Akoporszjan pislogott vissza rá.
Elment a kocsmába Basa Gézával.
Dusan Pavlovics vedelte a pálinkáját.
Udvarolt Blága Dzseniferrr ringó derekának.
Rozália Fugger-Schmidt köpött a szemébe.
A feleségem, akit Rozália Fugger-Schmidtnek hívnak, bezárkózott Melinda Pipóval a házamba. Elegendô, ha azt mondom, hogy énnekem olyan házam volt, mint a világ? Legyen elegendô. Hohó, és azt is tudtam jól, mit csinálnak. Rozália Fugger-Schmidt etette Melinda Pipót, elhatározta, hogy fölhizlalja, jóllakatja. Ostobaság volt, naivság volt, felelôtlenség volt, nem is tudom, erre mit mondjak. Múltak a hónapok. Ali Batazár nem jött vissza. Egyszer egy másik közeli ismerôsömet, egy John McCoy nevû albán kamionszámlálót nagyon szelíden megkértem, hozzon egy mûsorfüzetet a berlini Volksbühne megáldott portájáról. John McCoy jót nevetett, és néhány hét múlva kicsavarta a kezeim közül a literes pálinkásüveget, hogy neki jusson az utolsó korty. Ezt is jól sejtettem. Ali Batazár már nem a Fortuna Köln csapatának a gyepmestere volt. Író-rendezô lett, s elsô darabját, a Futás a Dardanellákhoz címû maratoni egyfelvonásost máris minden képzeletet, úgymond, fölülmúló sikerrel játszották a Volksbühnében. A darab arról szólt, hogy az öniróniára olyannyira hajlamos német nép a jövô században menekülni kezd, s fôleg Törökország, Kurdisztán és Afganisztán felé veszi az irányt. Nem lehetett pontosan tudni, mi váltja ki az exodust, a darab mindenesetre tudni vélt egzisztenciális és gazdasági okokról, illetve mélylélektani összefüggésekrôl is. Nyomban eszembe jutott, hogy a feleségemet, Rozália Fugger-Schmidtet és Melinda Pipót hónapok óta nem láttam. Betörtem a házamba, s átkozódva, rombolva keresni kezdtem ôket. Ha a konyhában álltam meg, a nagyszobából hallottam a csámcsogást. Ha a padlásra másztam, a pincében böfögött valaki.
Rozália Fugger-Schmidt, üvöltöttem.
Éhes vagyok, hallottam Melinda Pipót.
Drága feleségem, suttogtam elgyötörten.
Éhes vagyok, nyöszörögte Melinda Pipo.
Arra gondoltam, nem tagadom, kissé részegen, hogy minden a sors lehetôségén múlik. Mert ahol számolni lehet a sors szeszélyével, ott bizonyosan van történelem is, legalábbis lehet beszélni róla. És hát ezt teszem most is, nem?! Egy hangya útjában például van sorsszerûség. Tudni kell azonban, hogy a sors feladat, amelyben mi magunk vagyunk az egyenlet, másképpen szólva a megoldóképlet, vagyis a mûveletet soha nem mi magunk végezzük be, csak elszenvedjük. S az eredmény sem a miénk, hiszen a saját sorsunkból sem tanulságot, sem megnyugvást nem meríthetünk. Ám ha egy óvatlan vagy készakarva megemelt csizmatalp egy egész hangyabolyt, azt a pici emelt földkupacot tapossa szét, nos abban semmi sorszerûség nincsen. Igaza volt egy tetovált alkarú írónak, aki a század legmegfontolandóbb eseményének azt tartotta, hogy az emberek egy adott csoportját megfosztották a személyes sorsuktól. Viszont a hónak is igaza volt, hogy olykor titokban esett. Nekem számtalan barátom élt Makón, Novi Sadon, Szegedinben, mégis arra kellett rájönnöm, hogy kizárólag a veszteség krónikása lehetek. Arra jöttem rá tehát, hogy Rozália Fugger-Schmidt után fogok egész életemben vágyakozni, az ô emléke tölti be a napjaimat. Nem Melinda Pipo az én kedvesem. De akkor már késô volt. Tavaszra Melinda Pipo, Trójából, megette a feleségemet. Úgy hiszem, szôröstül-bôröstül fölfalta. Végül egy reggelen kiült a tornácra a lány, és elmosolyodott. Talán ezért a szelíd mosolyért kellett neki a feleségem. Nem tudom. Mintha fényes kásaszemeket szórtak volna az égbe. Ja, nein, Nille.
Warum.
Éhes vagyok, szólt Melinda Pipo.
Adj ennem, kérlelt.
Aznap délelôtt aztán meglátogatott Ali Batazár. Jókora szike csillogott a bôrövében, hagymakoszorúja is volt, és azt dünnyögte, hogy a fiúknak most Kölnben nem megy valami jól. Ideges az igazgató, mint a szél.
Ej, Ali Batazár, ne szórakozz velem!
Csak viccelôdni akartam, szólt a makói Ali Batazár.
Végre észrevette a lány testét. A porban hevert, ahol hagytam. Nincs bocsánat. Tényleg nincs.
Szegény Rozália, vakarta a homlokát, mi baja lehet?
Hát, megfulladt, mondtam.
Félrenyelt a nagy zabálásban?
Megfojtottam, Ali Batazár.
Értem, bólintott fontoskodva.
Dehogyis érted, ráztam a fejemet, nem értesz te semmit, Ali Batazár, amíg meg nem mártod a szikédet az emberi húsban. Bevittük aztán a házamba a halott lányt. No igen. A házam. Hogy az én házam olyan, mint a világ. Jószerivel meg sem kellett mozdítani Melinda Pipót. Akkor aztán az én makói jóbarátom megnyitotta a testet, s kedvtelve nézelôdött a szövetek, húsok, szervek és véredények hibátlan rendszerében.
Bonyolult, mi, kérdezte hátrapillantva.
Mit üzen Rozália Fugger-Schmidt, kérdeztem.
Bámulta a dermedt szívet a makói Ali Batazár.
Azt üzeni, mondta végül, vidd haza.
Azt üzeni Rozália Fugger-Schmidt, hogy vidd haza a lányt, vidd haza Cannakaleba, Kölnbe, vagy Trójába.
Azzal a testet összevarrta és szépen talpra állította. Adott a lánynak vagy két hagymaillatú makói pofont. Melinda Pipo megrázkódott.
Hazaviszlek, mondtam Melinda Pipónak.
Éhes vagyok, válaszolt.
Titokban hullni kezdett a hó.
{short description of image}