Szerezni egy nőtrészlet 3

Nem tudok nagyobb hiábavalóságot elképzelni annál, mint hogy rossz viccekkel tölti idejét az ember. Afféle történelmi humorista vagyok, csak azért mondom. Írtam például vicceket Pristinába, Patraszba és Szarajevóba is, míg egy napon elakadtam, válságba kerültem, nem tudom. Habár még ekkor is nevetésre méltónak találtam a világot. Néhány hetes szenvedés után Dimitrisz Kontandisz mentette meg a kedvemet, régi jó barátom, aki évente egyszer meglátogatott egy-két jólsikerült csattanó kedvéért. Mindig is szerettem a görögöket. S bizony azt se tekintem véletlennek, hogy éppen görög barátom révén olvashattam elôször Mohács Anna-Máriáról. Ezekben az években már nem tartottak, úgymond, hivatalos kivégzéseket nálunk. Különös szemfényvesztés volt ez. Az ország utolsó részeges sírásója, romlott lelkû bábája, bukásra ítélt gyerekdarabok segédszínésze is jól tudta, hogy ha a hóhérság intézménye megszûnt is, ha az állam már nem alkalmazta az életkioltás büntetését, ha kihúzták is az utolsó magyar hóhér szemfogát, majd pedig végtelenített adriai üdülésre küldték, nos, mindezek ellenére a kivégzések folytatódtak, önkéntesek és amatôrök ûzték a mesterséget félhomályos tantermekben, hivatalokban és szülôszobákban. És nem a bûn volt a fontos. Az életet átható általános melankólia sem bizonyult döntô tényezônek. A kivégzések a szerelem érzésével függtek össze, s ha a németeknél divatba jöttek a Werther-klubok és a Kleist-egyesületek, akkor a franciák Camus-túrákat szerveztek Normandiába, Gibraltárba és Brüsszelbe. Brandenburgi barátom is ekkoriban tudósított egy jópofa berlini reklámról. A közhivatal falára zseniálisan egyszerû mondatot emeltek gondos kezek: ,A világhírû német gáz!" De még ez sem derített igazán jókedvre. Elveszetten tébláboltam a városban, Milenka Caricára gondoltam, vagy kivégzéseket bámultam egy közeli parkban, mindegy volt. Sehol egy kellemes csattanó, nevetésre ingerlô esemény.
Amikor Dimitrisz Kontandisz letette hasas bôröndjeit elôttem, éppen a reggeli vérfoltokkal bajlódtam a lépcsôházban. A kövezetre engedtem a fölmosórongyot. Dimitrisz úgy bámult rám, mint Hamlet királyfi az apjára.
Efendi, efendi, suttogta, mire föl ez a komorság?!
Jogos volt Dimitrisz Kontandisz megrökönyödése. Ennyi vértócsán, reggeli köpeten és mézes ködön átutazni, mindhiába. Ráadásul Dimitrisz a fiúszerelem híve volt, s néha velem is próbálkozott.
Csókolj meg, efendi, szólt halkan.
Röviden és egyszer, szóltam ilyenkor szemrehányóan.
Késôbb, már bent a lakásban, míg Dimitrisz Kontandisz italt kevert, lapozgattam az újságjait, melyekkel a hosszú útra látta el magát. Budapest és Szaloniki egyre messzebbrôl szólongatta egymást. Megkönnyebbülve láttam, hogy görög, montenegrói és belgrádi bulvárlapok is arról írnak, hogy a délrôl fenyegetô vércsík útját, mely három ágra bontva magát igyekezett az országba bejutni, sikerül jobb belátásra bírni. A vércsík a Milenka Carica nevû szépséges, ám béna nôbôl szivárgott, aki valami mûvégtag-kereskedôvel állt össze újabban, s akirôl magam is költöttem vicceket. Ha Milenka Carica vére nem is tudott betörni az országba, mégis egészen meglepô helyeken, kórházak és állami irodák falán, gyárudvarokon vagy egyszerû kapubejárókban rendre friss vérfoltok tûntek föl. Nálunk a lépcsôház lett gyakorta véres, nem kevés gondot okozva ezzel nekem. Egy belgrádi hírrel végeztem, amikor megláttam a hirdetést:
,Anna-Mária Mohács tudatja, hogy megnyílt kivégzôrendelôje. Szakszerûség és diszkréció! Minden az ügyfél kívánsága szerint! Akármi lehetséges! Kivégzés és kreativitás!"
A görög nevetett, mint Zeusz a sánta Polüphémoszon.
Piszok nagy szerencséd van, efendi!
Tequiláztunk aztán, mert a görögök szeretik a mexikói pálinkát, s úgy tartják, hogy ôk az ortodoxia világítótornya minden vizek legkékjébe, a Földközi-tengerbe állítva. S ahogy Amerika Mexikó nyakában ülve adja a bankot, így támaszkodik az újkori görögségre Bizánc, Bukarest, Kijev és Moszkva.
Másnap tehát látogatást tettem Anna-Mária Mohács rendelôjénél. Igen soká kerültem sorra, oly nagy volt az érdeklôdés. Egy szerencsétlen francia például szívrohamot kapott, éppen abban a pillanatban, amikor az épületbe lépett volna. Az utcán az üdvhadsereg aktivistái muzsikáltak, az érdeklôdôket riporterek faggatták, jó néhány világszerte ismert tévéstáb forgatott rendületlenül. Végül persze én is sorra kerültem. Komolyan fölszerelt rendelôje volt Anna-Mária Mohácsnak. Mindenféle kínzó- és életkioltó eszközzel rendelkezett, volt nyaktiló, pallos, kerékbetörô szerkezet, kereszt és karó, Franz Kafka kivégzôgépe, villanyszék és méreginjekció, piciny gázkamra, medence a vízbefojtáshoz. A hálószoba sarkában zenegép állt, mely a világ összes himnuszát eldalolta, kívánság szerint. Frau Mohács igen egyszerû, vagyis zseniális újítást vezetett be a modernkori hóhérság történetében. Az ügyfél nem csak szabadon választhatott halálnemet, de kijelölhette azt a himnuszt is, amelyet a halála pillanatában hallani kívánt.
Anna-Mária Mohács titkára alacsony, kövér ember volt. Üres íróasztal mögött üldögélt. De bizony még egy ceruzája sem volt, amit kihegyezhetett volna olykor. A világ akármelyik nevén nevezhetném, szólt, bármelyikre hallgat, habár az az igazság, hogy a Pater Lam név áll a szívéhez a legközelebb. Azt is láthatom, mutatta széles mozdulattal, hogy nem készít jegyzeteket, mert ô mindent megjegyez, amit fontosnak ítél. Csaknem mindent, ismételte halkan.
Vannak jó történelmi vicceim, mondtam illendôen.
Pater Lam úgy mosolygott, mint aki szülni készül.
Megvizsgálta a vérlapomat, majd miután egymással versenyzô, máskor meg összegubancolódó magyar, román, szász és szerb vérvonalakat különböztetett meg eredetfám kusza rendszerében, nagyot sóhajtva vakargatta a fejét.
Zsidó nincs, kérdeztem óvatosan.
Pater Lam újra megvizsgálta a képernyôt.
Sajnos nincs, vigyorgott.
Igazán kár, bosszankodtam.
Arra gondoltam, egy távoli zsidó ôs jól jöhetne még. Vicces, de egy távoli zsidó ôsbôl nagy baj nem származhat. Viszont hasznos lehet. Aztán nagyot kacagtam magamon. Milyen szánnivaló is az ember! Az utolsó pillanatban is viccelôdik. Hiszen hamarosan, amiként terveztem, Anna-Mária Mohács munkatársa leszek, akkor meg mit érne, hogy százhúsz éve Lewy Davidov lembergi rôfös zsidó élô dombocskát lapátolt valamelyik elszédített dédanyám szíve alá. Ha nincsen zsidó dédapa, hát nincsen. Viszont vannak bogumil és vila ôseim, száraz seggû magyar adószedôk és taknyos állú szerb kisleányok, akik a combjuk közé engedték a naplementét.
Pater Lam fölnézett, megreszelte a torkát, szemüvegét a homlokára tolta, s csaknem áthajolt az asztalon. Sötét és mérgezô volt a suttogása. Figyeltem tehát.
Egészen ôszinte lesz, mondta. Frau Mohácsnak újabban számtalan ügyfele van. Szerbek, magyarok, horvátok, bosnyákok, cigányok, zsidók és különlegességekre vágyó nyugat-európaiak keresik a kegyeit, ezért a nagy tülekedésben olykor becsúszik néhány hiba, tévedés és félreértés. A szóbeszéd viszont aljas és gyáva. Jobb, ha ô, Pater Lam világít rá néhány problémára. Egyszer egy ciprusi görögnek, hajolt még közelebb a titkár, a halála elôtt tévedésbôl a török himnuszt zümmögte el a zenegép. Elképzelhetem az illetô csalódását. Egy szarajevói bosnyák üzletember merô iróniából keresztre akarta feszíttetni magát, s az aktus Izrael himnuszának hangjaira következett be, ami bár szintén a véletlen iróniája volt egy másik nézôpontból, mégis, helyesebb, ha Pater Lam nem idézi ennek a bosnyáknak az élettôl búcsúzó szavait. Sajnos arra mindig lehet számítani, hogy valami apró hiba akad. Nincs igazán tökéletes kivégzés, sôt van egy francia ügyfele, aki naponta eljön hozzá, de ô, Pater Lam rendre megfeledkezik róla, elfelejt neki idôpontot biztosítani, még ha most eszébe jutott is, ám biztosíthat arról, hogy néhány pillanat múlva nem emlékszik majd erre a franciára.
Megemlítettem, hogy a francia már nem fog jönni.
Pater Lam elnevette magát, ez jó vicc volt, nagyon jó.
Kirôl is beszélek, kérdezte aztán a szemét törölgetve.
Értem én, szóltam, hogy a hecc bizonyos értelemben a történelem alapanyaga. Gyakorta nekem is az az érzésem, hogy a történelem menete, ha úgy tetszik, leginkább egy kozmikumi viccmesélés eljárását idézi.
Szóval már a teremtés is vicces, jó uram?
Legalábbis nevetséges, mosolyogtam.
Az ember abba romlik bele, hogy bölcsebb akar lenni, mint a halál, nevetett a hasát fogva Pater Lam.
Vagy viccesebb, vitáztam. Amikor az újságban megláttam Mohács Anna-Mária sárgakék lángokkal ragyogó nevét, tudtam, ô jár nekem, és hogy meg fogom szerezni. Frau Mohácsnak alkalmaznia kell egy hivatásos viccmesélôt a kivégzéseihez, s ez én leszek.
Anna-Mária Mohács nem tartozhat csakis magához, gurgulázott Pater Lam az asztala alól.
De a vicceimhez igen, bólintottam.
Értesíteni fogjuk, lihegett a kacagástól fuldokolva Pater Lam, s kérte, könyörögte, menjek végre.
Délután újra csak a városban tébláboltam. Május volt. Virágzott a hárs és az akác. A nyárfák bolyhai valósággal behavazták az utcát. Néhány hete mindennap hallottuk a bombázókat, miként húznak el Milenka Carica udvarháza felé. Az ég ugyanabban a pillanatban kezdett hörögni és fuldokolni, s ez az idôpont most közeledett. Alkonyodott. De nem tértem haza, ahogyan talán illett volna, habár azt is tudtam, hogy Dimitrisz Kontandisz egyre vadabbul simogatja a hasfalát. Színházba mentem tehát egy olyan elôadást választva, amely a politikáról, cselszövésrôl és ármányról szólt, s a színen tébláboló, örök túlélô Falstaff fölött rendre bombázók dübörögnek el. Azért választottam ezt az elôadást, mert ha egy nézôtéri páholyból hallom a vijjogó bombázókat, akkor megértem ezeket a hangokat, fölfogom a jelentésüket és a jelentôségüket, azaz félek, borzongok és megrendülök miattuk. Ám képtelen vagyok érteni ôket a valóságos pillanatukban, vagyis nem tudom megérteni a jelentésüket kint az utcán, egy hársfaillatú téren állva, félelmet és megrendülést sem érzek ilyenkor, legfeljebb értetlenkedô csodálkozás lesz úrrá rajtam. Ha valakinek kétségei vannak ebben a jócskán nevetséges ügyben, álljon csak meg egy színház épülete elôtt, amely fölött bombáznak éppen, majd lépjen be az épületbe, s hallgassa meg a mûvészileg megfogalmazott bombázásokat is. Meg fogja érteni, mirôl viccelgetek itten. Máskülönben ezzel is csak azt akarom mondani, bármilyen nevetségesen hangzik, hogy én mûvészetpárti vagyok.
Otthon Dimitrisz Kontandisz barátom fogadott. Földúlt volt és nyugtalan, akár Milenka Carica udvarháza.
Valóban annyira szép, kérdezte nyomban.
Mint a legszebb fiúszeretôk, mondtam.
Mesélj róla, szorongatta karomat görög barátom.
Mohács Anna-Mária igazságos és szép, mint a leköpdösött világ. Van egy kicsi és kövér teremtménye, aki egy egészen üres szoba egészen üres íróasztala mögött üldögél. Frau Mohács imádja a vicceket. Sôt, nem csak szereti, de érti is ôket. Csak sohasem nevetett még. Azt hiszem.
Valamit elhallgatsz elôlem, szólt görög barátom.
Tudja a világ összes himnuszát, suttogtam.
Akkor már a fogaival tépte rólam a ruhát a fölhevült Dimitrisz Kontandisz. A húsomat harapta. Én meg a repülôk hangjait utánoztam. Vijjogtam és dübörögtem, és sikoltoztam is, mint az ég.
Ez nem olyan jó vicc, hörögte Dimitrisz a testembe hatolva, de ha nagyon akarod, nevethetünk rajta.