Szerezni egy nôtrészlet 4

Tegnap ajánlott levelet hozott a postás a sógoromtól, Bogdan Pirattól, hogy néhány nap múlva egy amerikai rendezô érkezik a környékünkre, nem is akárki, a világhíres Elena Snee, aki a cannes-i filmfesztiválon is legutóbb azt a nevezetes botrányt csinálta. Fogalmam sincs, miféle botrányt emlegetett a sógorom. Azt se tudtam, kicsoda Elena Snee, egyetlen filmet se láttam még tôle, bár a neve ismerôsen csengett. Ezekben a napokban a háborúval foglalkoztam, s mondhatom, jókora becsvággyal tettem a dolgom. Író vagyok, mert annak tartom magam, és egy ideje mások is annak tartanak. Évek óta színdarabokat írok a Carica Ensemble-nek. Jó munka ez, élvezetes és kalandos, ráadásul rendesen megfizettek érte. Írt a sógorom, Bogdan Pirat, majd néhány nap múltán Elena Snee is üzent. Arra kért, gondoljam át a véleményem a háborúról, s amennyire csak módomban áll, legyek ôszinte és tárgyilagos. Komolyan csodálkoztam, hogy Elena Snee az ôszinteség szót használja. Mindig különös, leginkább lehangoló érzés lett úrrá rajtam, ha a háborúkhoz jelzôket illesztettek, s igazságos, szükséges, helyénvaló avagy elkerülhetetlen háborúról beszéltek. Ilyenkor rendre azt gondolom, hogy a jelzôk olyanok, mint a seggtörlôkendô. Tisztára törölgetik ugyan az ülepet ürítés után, ám a szar ettôl függetlenül megmarad. Magam is kaptam fölkérést nem egy környékbeli újságtól. Egyszer még egy sánta haditudósító is megkeresett Ljubjanából, mire én kifejtettem neki, hogy író vagyok, legalábbis ezt tartom a létezésemmel kapcsolatban a legfontosabbnak leszögezni, kijelenteni és mindenekelôtt hangsúlyozni, azaz tehát, hogy a mondattal, melyet papírra vetek, soha nem a seggemet törölgetem, másokét meg aztán különösen nem, inkább, ha már, mondom, író vagyok, ama szart méricskélem, melyek a seggek révén világra jönnek, s a világ bizonyos pontjain rendre fölhalmozódnak. Tartózkodom tehát attól, hogy egy háborút igazságosnak avagy szükségesnek minôsítsek, mert olybá tûnhet, hogy érteni vélem a lényeget, amely lényeg azonban emberi arc, testváladék és szag nélkül meglehetôsen kétségesnek tetszik. Vagyis történetekkel válaszoltam a sánta haditudósítónak, a többi riporternek, a szomszédnak, történeteket mondtam a kocsmában, ahol az ismerôseim faggattak a véleményemrôl, történeteket mondtam egy ismeretlennek is a Tasmajdan parkban, amikor a bombázás ki tudja hányadik napján megragadta a karomat, és azt suttogta, némi márkáért tud egy helyet, ahonnan kitûnôen látni, mint szeretkezik Milenka Carica anyaszült meztelenül régmúlt hôsök és partizánlegendák árnyaival. Nem értették ezek az emberek az én történeteimet. S persze én sem értettem magamat, s fôként nem értettem azokat a történeteket, melyeket a háborúval kapcsolatban barátoknak és ismeretleneknek elmondtam. Talán mert író vagyok. Ráadásul színpadi író, a Carica Ensemble dramaturgja, helyi szerzôje, s ha a súgónk berúgott, hát ôt is helyettesítettem. Arra gondoltam mindig, annyi a dolgom, hogy ne lássak ki az emberbôl. Az ember sûrû, sötét és ragacsos anyag, afféle szaftos kis pörkölt, amit az égben találtak ki, de aztán jobb híján a föld sarából fôzték. Vakság, vak és vad dolgok, dobog egy szív, nem dobog. Abban a pillanatban, ahogy a háború jelzôket, minôsített értelmeket kap, nem látja az embert, mintha csak kihagynák a történetbôl magát a történetet, s csak annak a magyarázatát, az értelmezést tennék közzé, s ez ugyan nem rossz megoldás, ráadásul bölcsességet és analitikus hajlamot is igényel, de mégsem szimpatikus nekem. A bölcsesség hideg. Hallottam persze Patra Xandar testvérbátyjainak a kálváriájáról a gennytôl és vértôl síkos Kosovo Poljén. A végtelenített jakulevói föltárásnál néha magam is besegítek. Tudtam, hogy Milenka Carica testét hovatovább már a saját emberei falják és marcangolják. Természetesen. Magam is láttam, hogy Jakulevóban a föld hányingerrel küszködik, és éjszakánként úgy öklend, mint valami óriás, mérgezett test, s az égbolton hunyorgó csillagok fájdalmukban szinte ki akarnak szakadni a világegyetem fekete függönyébôl. Mégsem tudok Nemet, sem Igent mondani egy háborúra, mert az én esetemben, mivel, hogy író vagyok, azt gondolom, nem ez a lényeg, amivel, persze, nem azt kívánnám állítani, hogy a Nem vagy az Igen ne bírna alapvetô létjogosultsággal bizonyos egyéb, úgy is mondhatnám, globális szempontokból; ha tehát, teszem azt, egy angol ôrnagy szükségesnek és elkerülhetetlennek ítéli meg Milenka Carica vállának és ölének a bombázását, én ezt az álláspontot akceptálom, és logikusnak fogom föl, azonban mégsem helyeselhetem, és nem is tekinthetem szükséges megoldásnak, mert író vagyok, azaz tehát embereket akarok látni a mondataimmal, amelyekrôl persze azt is tudom, hogy szintúgy vakok, de mindenképpen rövidlátók. Viszont melegek a szartól, amiket méricskélek velük. Például itt vannak Milenka Carica emberei, akiket a világ néhány éve, s különösen az utóbbi idôkben egyszerûen csak úgy hív, hogy Milenka Carica emberei, nem kevés megvetést és értetlenkedô döbbenetet fûzve ezen elnevezéshez. Sokukat közülük névrôl ismerek, például Milorad, Petr, Jozef, Joszip, Sztyepan, Koder, Milos, Ivan, Mihail, s tudom, némelyiküknek véres hártya nôtt az ujjai között, némelyik meg sápadtan rágja a dohányt egy csöndes segedini utcán, és erôsen hazagondol. Soha nem akarom azt mondani, hogy Milenka Carica emberei, mert abban a pillanatban ama különbséget vesztem el, amely, például, Milost Kodertôl választja el, habár, legyünk egészen ôszinték, nem sokról van szó, mindössze arról, hogy Milos kisujjának körme alatt embervér barnáll, míg Koder hajában megjelent az elsô ôsz tincs.

Elena Snee magas, vékony nô volt, és amerikai illatot árasztott. Aki valaha is kapott amerikából csomagot, tudja mirôl beszélek. Mogyoró, fûszeres rágógumi és a filléres ruhaillat elegye ez, feledhetetlen illat, akárcsak az emberi hulláé. Mindazt, amit a háborúról gondolok, elmondtam Elena Sneenek is. A lány keresztbe vetett lábakkal ült elôttem, ásványvizet iszogatott. A langyos dunai szél incselkedett a tincseivel. Közelben, a Bulevar Revolucijén autók tülköltek. Virágzott a hárs. Szép volt Elena Snee. Könnyedén bólintott, mint aki nem gyûlölt még. Értette, mondta, mi a szándékom ezzel a némiképp cirádás és zavaros okfejtéssel, de sajnos ô pedig velem nem érthet egyet. Nem erre gondolt. Mindez azonban nem baj. S ekkor szinte légies mozdulattal tolta elém a vaskos forgatókönyvet. Szerepet szán nekem a filmben, mosolygott Elena Snee filmrendezô Los Angelesbôl. A forgatókönyv hôse egy angol ôrnagy volt, aki különféle háborúk poklát járja meg, és valóságos személy. Harcol a Légióban, majd Milenka Carica emberei ellen, most pedig a jakulevói föltárás delegált vezetôje.
Miféle szerepet szán nekem, kérdeztem merengve.
Egy közismert írót kellene eljátszanom, aki megtekinti a jakulevói ásatásokat, mondta Elena Snee.
Értem, bólintottam, no és hol lenne a forgatás?
Természetesen Jakulevóban, intett a pincérnek Elena Snee, s dollárral fizetett. Már mindent elintéztem, mondta.
Egyetlen délelôtt végeztem a forgatókönyvvel, igazi profi munka volt. Los Angelesben ezt jól csinálják, éppen annyi jelzôt használnak, amennyi szükséges és helyénvaló, s a hatás nem marad el. Az író, akit alakítanom kellett, a jakulevói föltárásnál dolgozik az angol ôrnagy mellett, és írni próbál. Regényének témája magától értetôdôen maga Jakulevó, annak megannyi barlangja, hasadéka, vájata, lakásbelsôje, domboldala és kútja, föltárt s még föltáratlan területe. Itt ügyködne a filmbéli író azzal a szándékkal, hogy megírja Jakulevónak a történetét. Végül is csak egy szerep volt, amit most nekem írtak. Nem is volt rossz szerep, ráadásul erkölcsi aggályaim se lehettek, pusztán magamat kellett adni. Igent mondtam tehát Elena Snee filmrendezônek, aki nyomban kifizette a gázsim felét.
Néhány nap után beindult a forgatás nagyüzeme. Különleges engedéllyel megérkezett a stáb Jakulevóba, megannyi léhûtô, a maga szerepének különleges fontosságot tulajdonító filmritter, sminkesek, kellékesek, raktárosok, szertárosok, világosítók, öltöztetôk és kávéfôzôk. Azonban még mindig bombáztak. A filmben is elôfordult bombázás, például egészen jól jött, hogy olykor valóságos bombázók dübörögnek el fölöttünk valódi bombákkal megrakottan, így aztán ôk is a film szereplôi lettek. Tulajdonképpen élvezetes és tanulságos munka volt. A film egészére mégsem volt, úgymond, rálátásom, ha a forgatókönyvet korábban olvastam is, ha éreztem is Elena Snee ritmusát, megfigyeltem, hogyan bánik a szereplôkkel, hogyan tér el olykor, valami hirtelen ötlettôl vezérelve egy korábbi elképzelésétôl, mégsem tudtam képzelni, milyen lesz a film, ha elkészül végre, bár szereplô voltam, kétségtelenül. Pihenôidôben gyakran elbeszélgettem Los Angeles-i filmritterekkel, nem is tûntek már annyira elvetemülteknek, leginkább persze a jakulevói ásatásokról faggattak, hogyan és mint eshetett meg ilyesmi, miképpen lehet Jakulevó ilyen elképesztôen nagy, mire én rendre azt válaszoltam, ha ismeritek a forgatókönyvet, akkor tudjátok Jakulevót is. Sokat és rendszeresen ittunk. S közben hallgattuk a bombázókat, melyek jöttek minden éjjel, aztán már hajnalban is, és nemegyszer délelôtt szabdalták szét az eget. Egy ilyen délelôtt megállt elôttem a sógorom, Bogdan Pirat, aki Elena Snee tolmácsaként dolgozott a forgatáson, s mindig elôkapta a pisztolyát, ha dübörögni kezdett az ég. Hosszasan fürkészett. Gondoltam, ô is Jakulevóról fog kérdezni, mint tették annyian a forgatás alatt.
Igaz is, kérdezte Bogdan Pirat, mi van a kishugommal.
Kissé meglepôdtem.
Nem mondtam, kérdeztem a fejemet vakarva.
Egyáltalán nem.
A húgod, Bogdan Pirat odaveszett a színházban.
A híres Carica Ensemle-ben?!
Azon az éjjelen, a bombázás talán tizedik napján, az erkély jelenetet próbáltuk. A Rómeó és Júliából, szólt közbe Bogdan Pirat, mire én szó nélkül bólintottam, és tudtam, hogy a következô pillanatban lelô, mint egy kutyát, csak mert nekem kellett azon a tragikus napon a súgót újra helyettesítenem. Az ember könnyebben odavész egy bombázandó színpad erkélyén, mint a súgólyukban, ahol magam is tartózkodtam akkor. Igen, Bogdan Pirat éppen fölemelte a pisztolyát, s már lôtt volna, amikor váratlanul elkezdôdött egy valódi, hamisítatlan bombázás. A filmben éppen Milenka Carica embereinek egy szokásos napját forgatták, a férfiak zenéltek és ittak, a nôk táncoltak, énekeltek, s valószínûleg ez lehetett, gondoltam, a félreértés oka. Kissé nyersen azt is mondhatnám, összetévesztették a forgatást a repülôgépek a valósággal. Hulltak a bombák, ôrült dörrenésekkel pusztították a díszleteket, a lakókocsikat és a paravánokat, a színészek és a statiszták fejvesztve menekültek, s üvöltve, az eget átkozva rohant el Bogdan Pirat is, miután egy bombázóra lôtte ki az összes golyóját. Nem tudtam mozdulni. S ebben a káoszban, ebben a valószerûtlenül valóságos, mégis filmszerû kavalkádban egyszerre megláttam Elena Sneet. Kócos volt, hunyorogva pillantott az égre, s egy jókora bombatölcsér mellett üldögélt. A forgatókönyv egyik példányát tartotta a kezében, s nagy elmélyültséggel lapozgatta, olykor belejavított, hozzáírt, aztán megint kihúzott. Odakúsztam hozzá.
Megint botrányt csinált, Elena?
Elmosolyodva bólintott, s dolgozott tovább.
Maga rendelte a repülôket, Elena?
Ó, hogyne, nézett rám, mire én a forgatókönyvre meredtem. Ki volt húzva a szerepem. Ki volt húzva a nevem. Egyetlen jelenésem se volt. Azt hiszem, ekkor megértettem. Nem volt szüksége rám Elene Sneenek. Igent mondok, Nemet mondok, ez is mindegy volt. Mondhattam volna bármit. Mondhattam volna azt is, amit ô írt nekem, de mivel író voltam, nem illettem bele a filmbe semmiképpen. S talán éppen ezért, míg tartott a bombázás, levitt engem a bombatölcsérbe, s egy jakulevói hasadék mellett adott nekem fél órát az életébôl. Azt hiszem, végig beszéltem hozzá közben. Jelzôket suttogtam, nyögtem, hörögtem, dadogtam a fülébe.