Szerezni egy nôtrészlet 5-6-7.

Milenka Caricának három lánya volt, de csak a legkisebb, Petrusa Carica nem tudott úszni. Talán Milenka Carica úgy döntött, hogy az ártatlansággal jegyzi el a lányát, s a mosdatlan és kiéheztetett világból csak annyit mutat meg neki, amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy végigénekelhesse az életét. Szegény Petrusa Carica nem beszélhetett. A legegyszerûbb mondatokat is dalolva és dúdolva kellett kiejtenie. Szôrszál nem nôhetett a testén, még a szeméremdombjából is kicsipkedték a vérszínû, puha pihéket. Alkonyati fénybe nem pillanthatott, a fáradtságot titokban kellett tartania. Hanem a szenvedélybôl kijutott neki bôven. Magam is tanúja voltam az esetnek, amikor kiesett a kezébôl egy gránátalma. A gyümölcs begurult a hadirokkantak piaci gruppjába. Ezek a lehetetlen alakok rendre a vásárosok között töltötték az idôt, kártyáztak, ittak és koldultak, szürke arccal sodorgatták a segélyduvant. Petrusa Carica meg sem gondolva, miféle népek közé keveredik, rémülten rohant a voce után, térdre ereszkedett és kapkodva matatott a mankók, lábcsonkok és összeköpködött rongyok között. Máskülönben fedeles kosár a karján, lépése könnyed, tekintete figyelmes, de nem evilági, s csak a kirakott portékára szegezôdô, csak a gyümölcsöket, a zöldségeket figyelô. Csúnya lány volt Petrusa Carica, és nekem az tetszett leginkább, hogy mégsem vágyakozott a szépség után. Rápillantott egy kupac magyar jabukára, s mosolyogva választotta ki, amelynek a tekintetek elôl elrejtett oldalán már a rothadás foltja barnállt. A gyümölcsökbôl ki tudta énekelni a férgeket. Néha megállt elôtte valaki, egy rosszfogú idegen, vagy egy fölnyírt tarkójú helyi bolond, s az anyját, a drága Milenka Caricát ócsárolta fennhangon. Petrusa Carica csak nézett rá szelíden, de nem fogta föl a szitkok, vádak és különbözô képtelenségek özönét, s talán azt sem látta, hogy a két zenész, akik mindig elkísérték a piacra, mint ütik le a nyomorultat.
Azt kell mondanom, nem volt nehéz elcsábítani a lányt. Éppen csak annyit mondtam neki, hogy megtanítom a vízen lebegni. A kupatilai tavacskában azóta, hogy néhány éve emberek tetemeit kellett kihalászni, nem fürdött senki, legfeljebb néhányszor Milenka Carica, aki ilyenkor az ünnepi mûlábát csatoltatta magára, s egy kiszolgált katonai terepjáró gumikerekébe ülve a tengerszem lassú áramaival sodortatta magát a víz közepére, miközben a zenészek a parton húzták neki. Milenka Carica jajongva sírt, s egy hattyúról énekelt. A vérengzés elôtt kedvelt üdülôhely volt a kupatilai tavacska, de mára a horgászstégek szétrohadtak, a parti házacskákat széthordták, vagy ledöntötték, a part iszamos és büdös lett.
Petrusa Carica azon a napon is gyümölcsöt vásárolt a testvéreinek. Zenészei ballagtak a nyomában, s halkan hegedültek. Petrusa Carica énekelve alkudozott, s ez persze nem volt igazi alku, mert a parasztok jól tudták, kivel van dolguk, így hát nevetve, fogcsikorgatva engedtek az árakon. Csak egyvalaki, bizonyos Imre Portinkó tett elhárító mozdulatot a dinnyehalma elôtt, mondván, nem eladó. Már elkelt az áru. Petrusa Carica elcsodálkozott. Maga elé ejtette a kosarát, és azt kérdezte zümmögve, de hát jóember, mi végre jár akkor maga a piacra, ha nem ad el, vajh miért tesz úgy, mintha árulna, mire Imre Portinkó azt morogta kedvetlenül, ez az ô dolga, és ô senkinek sem fog magyarázkodni. Azt beszélték, a családját a tengerszembôl emelték ki néhány éve, s a szerencsétlen földmûves arra vár, hogy a vásárlók forgatagában egyszerre csak föltûnjön a felesége s a három gyermeke, s ô megsebezze nekik a legszebb és legédesebb dinnyét. Imre Portinkó a családja elvesztése óta árul, de soha, senkinek nem adott el. A két zenész már abba is hagyta a muzsikálást. Amíg Imre Portinkót ütlegelték, a lány mellé léptem. Petrusa Carica szórakozottan bámulta a jelenetet, majd indult volna. Mintha véletlenül tenném, megtaszítottam. Megtanítom úszni, Petrusa Carica, suttogtam, s egészen közel hajolva beleleheltem az arcába. Ki maga, dúdolta tágra nyílt szemmel, s a tekintetébôl nyomban tudtam, hogy mézben áztatott feszülettel a combjai között alszik. A feszületet Milenka Carica egyik fiatal, keserû pillantású pópája imádkozza oda napnyugta után, majd pedig reggel, még napfelkelte elôtt úgy emeli ki, hogy a lány nem ébredhet föl. Petrusa értetlenkedve bámult rám, s a keze az öle fölé tévedt. Lehelj csak bele egy érintetlen lány arcába, aztán pedig figyeld, milyen kiszolgáltatottá válik a pillantása. A tapasztalt nôk visszalehelnek vagy leköpnek. Petrusa Carica ráadásul ahhoz sem szokott hozzá, hogy idegenek nyílt utcán tegyenek neki ajánlatot.
Úszómester vagyok, a nevem Luft, szóltam tehát.
Petrusa Carica fölnevetett, mint aki érti már. A zenészek abbahagyták Imre Portinkó ütlegelését, és szemügyre vettek engem. Nem volt az arcukban semmi emberi. Nem volt az arcukban kétely, szánalom vagy szenvedély. Úgy hogy sietve távoztam.
Csakhogy másnap újra találkoztunk a piacon, mert így terveztem. Addigra magam is alaposan meggondoltam a dolgot. Annyi embert megtanítottam már úszni. Néhány bolondot persze hiába. Hallottam arról, hogy ez meg az a szerencsétlen megfulladt, elvitte az ár, örvény nyelte el, s ilyenkor okolhattam magamat is, természetesen. Ha egyszer úszómester vagyok, számolhatok valamelyes hibaszázalékkal, hogy nem lesz minden tanításom tökéletes, ráadásul nem is felelhetek minden tanítványomért. Az úszás éppen olyan komoly dolog, mint a föld használata vagy a tûz szelídítése.
Igyekeztem kiszûrni a kalandorokat, a menthetetlenül ügyetleneket. Azt is megkérdezhetik persze, honnan volt bátorságom és kedvem, honnan volt hajlandóságom, hogy éppen a kupatilai tengerszemben folytassam a munkámat, amikor pedig onnan néhány éve embereket halásztak ki, minden rangú és nemû holttetemet, asszonyokat és gyerekeket is találtak a vízben, sôt, talán még mindig akadnak benne halottak, koponyák és kicsi mellcsontok világítanak az iszap alján, igen, joggal meg lehet kérdezni, miként jövök én ahhoz, hogy ebben a tóban úszni és lebegni tanítsak bárkit is, sôt, egy nôt képezzek ki erre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elvegyem az ártatlanságát, s akkor erre én éppen annyit válaszolok, hogy nem tudom. Fogalmam sincs.
Ismertem egy sírásót, Szasa Gráb volt a neve, a legjobb vicceket tudta a környéken. Ismertem embereket, akik egész életükben csöndben és lábujjhegyen jártak az ég alatt, mondván, hogy Isten beteg, s nem szabad megzavarni, és közben végigmosolyogták az életüket. Ismerek olyanokat, akiket egyenesen jókedvre derít a halottak látványa.
Élhetünk-e tévedésbôl, Luft úr, kérdezte a lány.
Nem, Petrusa, nem élhetünk tévedésbôl.
Akkor hát van feladat, Luft úr?
Hát tanulni akarsz, gyermekem?
Gyarapodni, Luft úr!
Úgy beszéltük meg, hogy éjfél után, amikor Milenka Carica hazaküldi a zenészeit, attól az egytôl eltekintve, akivel ilyenkor véresre hágatja magát, a lány akkor jön utánam a jakulevói elágazáshoz, ahol két sírhant között gyalogút indul a kupatilai szárazkertekhez. Van úgy, hogy egy éjszaka megvénülnek a fák, és nem hajladoznak tovább a legerôsebb szélnek sem, csak recsegnek és ropognak. Vittem magammal diót, és tût szúrtam a vállamba, csak hogy a fájdalom is velem legyen. Én még ama régi nemzedékhez tartozom, amelyiknek fontos, hogy a jó ölelésébôl is hiányozzon valami. Nem kellett sokáig bámulnom a vérszínû, mélységes sötétet. Petrusa Carica dúdolva érkezett. Nézte a tavat, aztán gyorsan, kérés nélkül levetkôzött.
Mézes volt a combja, hát persze.
Vedd ki a keresztet, gyermekem.
A lány csodálkozva bámult. Aztán tétova ujjakkal az öléhez nyúlt, s elôhúzta a kicsiny, aranyozott tárgyat.
Hagyd a parton, Petrusa.
Luft úr, maga olyan okos.
A lány a fûbe ejtette, de nem nézett a kereszt után.
Mostantól fogva nem énekelhetsz, mondtam.
Hát ki énekel, kérdezte énekelve.
A víz, Petrusa, a tó vize énekel most helyetted.
Úgy kapaszkodott belém, mint egy faágba. Olyan volt a tó néhány helyen, hogy valami ellenállhatatlan erô húzni kezdett lefelé, a halálos mélybe.
Ki vagyok én, egy egyszerû úszómester csupán, aki komolyan veszi a dolgát.
A hátamra feküdtem, magamra húztam a lány testét, s az arcába lehelve mesélni kezdtem. Meséltem a végtelen jakulevói ásatásokról, elmeséltem neki a tengerszem történetét, nem, az nem igaz, hogy egykor hattyúk is úszkáltak a tavon, hacsak nem az az egyetlen szerencsétlen példány, amelyiket Milenka Carica valamelyik ôse hozatott ide, hogy aztán néhány nap múltán kimúljon, s a teteme napokig ringatózzon a tó közepén, míg a parton ott üvöltött Milenka Caricának ez a szerencsétlen ôse, és a szemöldökét tépte fájdalmában. Legendák mindig maradnak, és akármi mozdulatból születhetnek.
Meséltem neki arról, hogy akadnak fizikusok, akik érteni vélik a világegyetem mûködését, akik tudják, mert kiszámították, hogyan keletkezett a mindenség, éppen csak azt nem tudják, miért van, ami van. Annyi mindenrôl meséltem Petrusa Caricának hogy végül magam is megszédültem. Halkan csobogott körülöttünk a víz. A vizsgáztatás percei jöttek.
Hol születik a magány, Petrusa?
A szánkban, Luft úr.
Honnan jönnek a nôk, Petrusa?
A temetôbôl jönnek, Luft úr.
No és hová tartanak a nôk, Petrusa?
A temetôbe, Luft úr.
És mit csinálnak férfiak, Petrusa.
Ássák a sírokat, Luft úr.
Nem énekelt Petrusa Carica, még csak nem is zümmögött. Úgy beszélt, mint bármelyikônk, szárazon és boldogtalanul koppantak a szavai, viszont hallotta a vizet. És hallotta a fák zúgását, az éjszaka énekét, s a csillagok zenéjét. Aztán az egyik pillanatról a másikra történt valami, mint amikor váratlanul zuhogni kezd. Elôbb vad zeneszó hangzott, majd kövek záporoztak ránk. Azt gondoltam, Milenka Carica lemondott a lányáról. Hát persze. Nyilván valamelyik zenészének szánta. Most pedig rálelt a keresztre a parton. Megértettem Milenka Carica fájdalmát, csak hát a kövek most rám is záporoztak. Apró, reszelt kis kavicsok sziszegtek fölöttünk. Az én vállamban tû hegye fénylett, védve voltam. De Petrusa Caricának nem volt semmije, csak én voltam neki, és az éneklô víz. Folyamatosan leheltem, csak leheltem az arcába. Kavicsok és vasszegek találták el a testünket.
Hallod, hogy énekel a víz, Petrusa?
Hallja Luft úr, hogy kettônkrôl énekel?
Hajnal lett végül, és mi véreztünk.
A zenészek ájultan hevertek a partokon. Mintha halottak lennének. Végre kijöhettünk a vízbôl. Petrusa Carica vérzett, de tudott úszni és tudott lebegni. Egyre csak lehelgettem az arcába, el ne aléljon. Milenka Carica itt volt, a bokrok közé rejtôzhetett, talán onnan figyelt bennünket.
Tudok úszni, édesanyám, kiáltotta a lány a földrôl ülve.
A nevem Luft, szóltam én is.
Olyan csönd volt, mint a tó fenekén.
Milenka Carica, suttogtam. Megtanítottam a lányát, hogy hallja más énekét.
Megtanítottam beszélni és hallgatni.
S akkor zajt hallottam. Petrusa Carica is fölkapta a fejét, és ô is látta, hogy a tó meredek partjáról, az iszapos, törmelékkel és mocsokkal teli lejtôrôl hatalmas dinnye gurul felénk. Úgy lehet, nem tudott mozdulni Petrusa Carica. Talán nem is akart. A dinnye éppen a combjai közé görgött, s a szemérmének ütôdve úgy repedt ketté, akár egy mutatványban.
Hajnal volt az égben is. Rácsorgott az édes dinnyelé Petrusa Carica ölére, aki már nem énekelt, mert nem tudott énekelni. Odatérdeltem mellé. Megsimogattam az arcát. Elmosolyodott, s bólintott. Igen, hallja ô is. Hallja, hogyan talál egymásra s hogyan kezd furcsa kis dalocskába a lány testén a vér, az iszap és az édes dinnyelé.

-----------------------------------------------------

Hetek óta azt köpködi szét a faluban Vera Domitun, a harangozóné, hogy miattam veszett el az ura, Petre Domitun. De már a levelek hasa is nyálas a fékeveszett szóbeszédtôl. Amióta a Petre Domitunt nem halljuk káromkodni a Dede-kocsma elôtt, amióta nem tépkedi a fûszálakat a Bambam-rendôrkertben, amióta nem dúdol a temetô rózsával összetüskézett bejáratánál, néma a templom, senki sem akar harangozni. Senkinek nem fûlik a foga, hogy húzgáljon egy szirszar kötelet, aminek a végén Isten teste kolompol, hát nem tudom. Néma és hideg a templomunk. Én meg szerelmes vagyok, mert hiányzik belôlem annak a belátása, hogy érdemes sóhajtozás nélkül is élni. Megpróbáltam csöndesebb szívvel, de nemigen ment. Ráadásul azt mondják az emberek, addig nem harangoznak, amíg ki nem derül világosan, mi történt Domitunnal, megölték, balesetet szenvedett, netalántán elbotorkált Bukarestbe szerencsegép szakértônek, amiként vadabb pillanataiban fenyegetôzött ilyesmivel. Az is lehet, hogy elrabolták a magyarok, hallottam a sustorgást a Dede-kocsmában. A szomszédom rendôr, akit a decemberi fordulat után agyon akartunk verni, ám amikor az egyik kanász ráemelte a husángot, varjú szállt Julek Bambam fejére, úgyhogy megkíméltük az életét, sôt, azt is hagytuk, ô maradjon a rendôr. A másik szomszédom meg éppen ez a Petre Domitun. Julek Bambam nagyon ravasz ember volt, mert soha nem válaszolt, csak kérdezni tudott. Hallottam-e, kérdezte, hogy Galícia felôl szerencsegép-szállítmány tart délnek, Kosovo Polje felé. Vége a háborúnak, azért. És szükség van a szerencsére, azért is. Mire én: sajnos ezt nem tudhatom, ám arról van kevéske tudásom, hogy a legyek megbolondulnak ôsszel.
Nekem egyáltalán nincs szerencsém a nôkkel, mondjuk, néha meg akarom szerezni némelyiket, mint például újabban Vera Domitunt, aki az eltûnt harangozó felesége volt. A nyakában selyemsál piroslik, de azért még formás farral és tekintélyes méretû keblekkel bír. Ôt akartam megszerezni. Ha rászállt az arcomra a légy, akkor jó volt, akkor erôsebbnek éreztem magam. Mert van egy legyem, nem tudom, miért, ôt valahogy fölismerem a többi közül. Egy rendes házilégy. A konyhámban lakik, néha rászáll a testemre, a kézfejemre, a nyakamra, az arcomra, leginkább persze a számra. Azon a tavaszon szállt elôször a számra, amikor elôször vettem észre, hogy Domitun csal a harangozással. Csak annyit mondtam, ó, Istenem, és máris a felsô ajkamon dörzsölgette szárnyait a légy.
Istenem, mondtam halkan, megrendülve.
Zzz, zzz, válaszolt.
Petre Domitun meg csalta a harangozást.
Kérdeztem Julek Bambamtól, lehetségesnek tartja-e, hogy jut nekünk is a galíciai szerencse-szállítmányból. Sejtelmesen mosolygott a rendôr. Átnézett a kertemen. Amióta eltûnt a harangozó, Vera Domitun többet tartózkodott az udvaron. Úgy csinált, mintha fontos dolga lenne, leste az eget, hunyorgott a Napba. Füvet is tépked, és becézgeti a kecskéjét. Kérdeztem Julek Bambamtól, tudja-e, hogy a harangozó rendszeresen elcsalta a harangozás idejét, és a lényeg nem az, hogy egy-két mozdulattal kevesebbet rántott, hanem hogy komoly percekkel kurtította meg a misére vagy a temetésre hívó kongatást. A déli harangszó az utóbbi hónapokban néhány hevenyészett kolompszó volt csupán, és ez engem nagyon bosszantott, mondhatnám, dühített. Hát a húsvéti toacat szeretem-e, ábrándozott Julek Bambam. Azt is elcsalta Domitun, mert nem engedte, hogy mi, fiatalok ütögessük a fákat, ô csinálta egyedül, s közben megállt, ilyenkor elmélázott, és valami másra, ki tudja, mire, talán a szerencséjére gondolt.
Olyan napok voltak, hogy tehettem bármit. Már nem is érdekelt senkit a harangszó. Légy a számon, Vera Domitun simogatta a kecskét az álmaimban. Az egész falu a galíciai szállítmányról beszélt. Hogy leakadhatna a konvojról egy-két szerencsedoboz. Ki venné azt észre?
De például mérges voltam-e a harangozóra, kérdezte Julek Bambam, s úgy könyökölt a kerítésemre, hogy belereccsentek a deszkalécek. Nevettem, mint aki meg akar halni. Nemhogy mérges voltam, de valósággal gyûlöltem, mert minek harangozó valaki, ha nem húzza rendesen. Harangozni nem olyan mûvelet, mint az ásás, a patkolás vagy a halottöltöztetés. Ha rosszul patkolsz, kijavíthatod másnap. Tudor Vasile is új inget kapott, amikor Emil Constantin rájött, hogy az ing, amiben Vasile van kiterítve, az övé, mert róla, Constantinról lopták le egy tavaszi reggelen, amikor annyira berúgott, hogy elaludt a rendôrségi kerékpártartó mellett. Hanem egy elrontott harangszót nem lehet kijavítani. Ha valaki nem harangozik rendesen, bûnt követ el, mert csal az ég elôtt. Viszont ha rendesen harangozik az ember, csupán csak a kötelességét teljesíti, s nem többet.
Hová rejtettem a tetemet, kérdezte nevetve Julek Bambam.
Mindig mondtam én, hogy megölte az én drága Petrémet, kiáltott felénk Vera Domitun, és nagyon furcsán pislogott. Én meg erre fennhangon: Vera Domitun, hallja-e, a szûz emberek nehezebbet szarnak! Na, meg azt se titkolhatom, fordultam a rendôrhöz, hogy a környéken még három harangozónét ismerek, egy Terézia, egy Mária és egy Piros nevû szegedini nôt, a határ másik oldalán. És hogy, szerintem, a mi Veránk a legjobb harangozófeleség, igaz, már nem olyan fiatal, de azért még formás, ráadásul kecske is legel az udvarában.
Azt hiszem, vasárnap volt, esett. Sokan azt beszélték, hogy megmozdulnak a bútorok, s magától kezd lengeni a csillár. Mert hogy közeleg a szállítmány Galíciából. Vasárnap volt, szemerkélt az esô. Álltam az udvaron, és áztattam a lelkem.
Mi az a folt a szádon, ember, kiabált át Vera Domitun.
Csak egy légy, szóltam óvatosan.
Ott tartod?
Néha a számra száll, mondtam, és ott van akkor is, miközben beszélek. Egy kicsit viszket. Egy kicsit máshogyan esik a szó, bár már megszoktam, ezt mondtam neki halkan. Julek Bambam a szilvafája alatt állt, nyurga alakja szinte meggörbült, akár a gyönge paszulykaró. Idegen fény csillogott a szemében. Nem a kegyetlenség, és nem félelem. Úgy nézett, mint valami szerencsejátékos, amikor csak pereg, pereg elôtte a kocka.
Nem azért mondom, de néhányan megôrültek néhány nap múltán. Késelés is volt. Fogtak egy magyart is, csak az mentette meg, hogy fûvel bélelte ki a kabátját, és azt kiabálta, hogy látta Domitunt egy konvoj vezetôjével alkudozni.
A napok, jaj, a napok. Nem hoztak semmi jót. Amikor a vágyakozás megrohad, ott kussol a néma és hideg templom elôtt, mint a koldus.
Kérdeztem is Vera Domitunt, érzett-e már olyasfélét, hogy nem a remény, a vágy, a tervei, hanem a kétségbeesése cipeli át az egyik napból a másik napba. Én olyan mélységesen kétségbe vagyok esve, hogy azt már helyénvalónak érzem. Cél és értelem nem vezérel. Olykor különös állapotba kerülök, mint amikor táncol, szerencsegéppel szórakozik, hevesen szerelmeskedik, esetleg halkan, de célratörôen gyón az ember. Gyónni és játszani. Úgy is mondhatnám, az elragadtatás sötétebb oldaláról beszélek, miközben néha a számon van a legyem, mint például most is. Eltûnôdött Julek Bambam, aki hallgatózott, nohát, az meg milyen érzés. Ez valami költészet-féle, mondtam. Olyan, mintha egy vers lenne bennem, aminek minden szava mérgez. És a harangozóné újra átkiáltott Julek Bambamhoz, hogy hé, hó, Julek Bambam, látod már, hogy ez az alak, rám mutatott közben, veszejtette el a férjemet, jó lenne, ha alaposan körmére néznél.
Meghághatlak egyszer, Vera Domitun, pillantott vissza Julek Bambam. Így viccelôdött a rendôr, mire mind a hárman nevettünk.
A kétségbeesésrôl szeretnék beszélni, ismételtem, miközben a nôt fürkésztem, aki már erôsen mosolygott rajtam. Az ember megannyi dologgal ki tudja fejezni a kétségbeesését. Itt vannak például a szavak, azok aztán valóban kétségbeejtô dolgok. No és a muzsika! Ám a harangozásnál kétségbeejtôbb dolgot nem ismerek. Az ég alatt van csinálva. Ha például húzgálja az ember magán azt a nyomorult húsdarabot, az is olyan, mint a harangozás. Így, így! Látott-e már ôrült legyet, Julek Bambam. De a rendôr most se válaszolt, mert csak kérdezni tudott. A napok, a napok. Aztán másnap vagy harmadnap mondtam tovább.
Azt mondtam, a legyek is ôsszel ôrülnek meg, ami nem különös, mint inkább kézenfekvô dolog. Az ember egészen el van, úgymond, egy jóravaló léggyel, aztán egyszerre azt tapasztalja, hogy az ô tisztességes legye elvesztette az eszét. Mennyi esze van egy légynek? Azt tudom csak, hogy ô is meg tud bolondulni. Ülök, mondjuk, a konyhában, és Budapestet hallgatom a táskarádiómon, mert arrafelé jobb zenék vannak. Hallgatom a légy röpülését, és egyszerre azt veszem észre, hogy valami megváltozott. A repülés hangja. Ez pedig a kétségbeesés sötét elragadtatottsága, amikor a te jóravaló, tisztességes és becsületes legyed megôrül. Hiszed, fiam, kérdezték egyszer. Nem, atyám, csak tudom. És tudom, hogy ez a kevesebb. Tudni, hogy van az Isten, de a hittel már csínján bánni. Tudom, hogy hó, nyár, tudni a másik ember testét, lélegzetét, kétségbeesésbôl tudni bármit. Méhfû, kikerics, szamóca, az erdei som, a puliszka illata, mindez nem érdekes. Nem akarom hosszú lére ereszteni. A buta ember is lehet ravasz. Addig bontogatod a lelked keserû szirmait, addig beszélsz nyomorúságról, hogy az asszony, aki csak nézett rád, mint egy darab kôre, egyszerre a szádra akarja tenni a didergô homlokát, hogy annak is motyogj egy kicsit.
Vera Domitun áttipegett egy délelôtt, éppen amikor harangozni kellett volna. Csak állt a küszöbön, és nézett.
Hallottam kisbojár, hogy nagyon harangozol.
De nem. Mert az ô sikoltozása volt a harangszó nekem azon a napon. A biztonság kedvéért még kiszóltam a házból.
Ne hallgatózzon, Bambam ôrmester.
Este aztán amerikai kamionnal jött meg Petre Domitun. Ki volt szôkítve a haja, és fülbevalót hordott. Mint egy herceg, olyan volt. Vera Domitun a templom küszöbére feküdt, úgy várta az emberét. Hát hiába várta. Mert az úgy lépett át rajta, hogy észre sem vette. Három gyönyörû, csillogó-villogó játékgépet állíttatott a kocsmába Petre Domitun. A galíciai szállítmányból vette ôket. A harangozó a múltját persze nem tagadta meg. Amikor a gépekbôl ömleni kezdett a pénz, a szerkentyûk harangoztak. Julek Bambam lett a Dede-kocsma tulajdonosa. Én meg az új harangozó. Vera Domitunt elcsaptam. S a számra fagyott léggyel néha arra kértem Petre Domitunt, hadd játsszak egy kicsit én is.

--------------------------------------------------------------------------------

Amikor végre lejöttünk a jakulevói hegyekbôl, azt énekeltem az apám árnyékának, hogy most már igazán segíthetne nôt szerezni. Azt hallottam, hogy itt, Bácskában a nôk foga keményebb, mint a férfiaké, és bár kisebb a szájuk, mégis nagyobbat tudnak harapni. Megállt apám, és leveleket tépkedett egy törpenyír ágáról, ami nála a tunôdés jele volt. De csak eleven húsból harapnak nagyobbat, mormogta maga elé, és fölpillantott. Bámulta a tájat. De növényeket, fát és ágakat, virágokat és ezüstözô leveleket soha nem látott, csak lábnyomokat. Csôsz volt valaha, míg föl nem nyitotta a szemét a háború angyala. Lássa csak be, túl kéne már ezen a dolgon is lennem, fuztem hozzá, vagyis hogy meg kellene ismernem egy jóravaló és készséges nôt, van pénzünk is, néhány lenyesett fül és ujj a zsákjainkban, ha netán, például, valaki kételkedne abban, hogy tettük a dolgunkat Jakulevóban, és bizony nem is akárhogyan. Apám kisimította homlokából hosszú ôsz haját és bólintott. Éppenséggel lehet róla szó, mondta halkan, szerencsém is van, mert véletlenül tud a környéken egy némbert, akit Olga Steinnek hívnak, és világosabb pillanataiban ért a kövek, a kavicsok és a sziklahasadékok nyelvén. Olga Stein bazaltból, márványból és mészkôbôl alkot ember formájú lényeket, magyarázta apám, ám csak addig hagyja életben ôket, míg meg nem tetszenek valakinek. Az egyik legkülönösebb muvész errefelé ez az Olga Stein, úgy lehet, neki is a háború angyala nyitotta föl a szemét. Ennyit mondott apám, s már mentünk is. Amikor Olga Stein udvarházához értünk, a muvésznô akkor is dolgozott éppen.
Ez itt a fiam, Olga Stein, kiáltotta az apám, és nôt akar.
Olga Stein állt mozdulatlanul, vésô és kalapács a kezében. Láttam nyomban, olyan asszony, aki soha nem engedi be a tekintetébe a szenvedély tüzét, de az ölébôl kosárnyi meleg hamut szór ki reggelente.
Aztán mégis azt mondta apám, hogy ô menne be elôször Olga Steinhez, és így is lett. Leheveredtem az udvar kavicsos gyepén, hagytam, hogy Olga Stein vérebei megszaglásszák az ölemet, majd vinnyogva elkotródjanak. Szórakozottan bámultam a muvésznô kôembereit. Lehettek vagy húszan, egészen egyformák, akárha valami hadsereg. Apró kavicsokat vettem a kezembe, lehelgettem és dörzsölgettem ôket. Jól sejtettem. A kôemberek közül csakhamar életre kelt egy, odajött hozzám, s leheveredett mellém a fube. Nem szólt, mert beszélni nem tudott, legalábbis úgy sejtettem. De élénken csillogott a szeme, mintha tudna összeadni és kivonni, és én láttam, hogy nô az, egy élô nô élô kôbôl, aki szülni is, ölni is tudna akár, ha megkérnék ilyesmire. Megérintettem az arcát, meleg volt. És a melle is meleg volt, és a combja is, és tudott lélegezni is.
Amikor kijött a házából Olga Stein, úgy állt meg a tornácon, mint egy fázós tábornok, aki túl van a hadgyakorlaton, amihez persze semmi kedve sem volt. Ösztönösen a hátizsákomért nyúltam, megvan-e a pénz, a háborús ereklyék, egy üvegcse víz a Miljackából, útlevelek, néhány zacskó gyógyszer láz és hasmenés, tetvek ellen. Nem hiányzott semmi. Olga Stein még mindig nem mozdult. Hideg, részvétlen tekintetét végigfuttatta az emberein.
Megint kurváskodtál, szólt hirtelen a kôemberhez, aki már újra a többi között állt. A fu árulta el szegényt, a letaposott fu, mert mintha út kígyózott volna kettônk között. A kôember lágyan mosolygott, és nem mutatott félelmet. Úgy lehet, már nem élt hiába. Olga Stein lassú, kegyetlen mozdulatokkal verte apró darabokra. Lecsapkodta a végtagjait és a fejét, szakszeru ütésekkel hasogatta szét a törzsét. Majd az apró kavicsokat szerterugdosta. Ugattak a kutyái, mintha cirkuszban lennének. Aztán rám nézett, végül az apámra emelte a tekintetét. Igen, most szebb volt Olga Stein, sokkalta szebb, mint mikor megérkeztünk.
Vigyázz a fiaddal, Mihail Koz, nagyon vigyázz, mondta.
Apám úgy nevetett, hogy elôbukott a szája sarkából a hab. Koz fôhadnagyról beszélsz, Olga?
Másnap azt mondtam az apámnak, Mihail Koz ôrnagy úrnak, hogy mégiscsak szeretnék egy nôt, de, ha lehetne, ez a nô csak az enyém legyen, és az apám ne töltse kedvét rajta, se elôttem, de még utánam se. Erdôszélen ültünk, és a fecsegô madarakat hallgattuk. Harkály kopácsolt a közelben. A bokrok közül a tisztás szélére tévedt egy ôzsuta és nézett bennünket. Apám visszaöntötte kötényébôl a füleket és az ujjakat. Megvolt mind, egyet se veszítettünk el a kitartó vándorlás alatt. Jól van, dúdolta szinte csak magának, kivételes szerencsém van, mert éppenséggel tud egy nôt nem messze innen, Maria Ungri a neve, és ért a fu nyelvén. Apám nem hazudott, mert soha nem szokott hazudni. Vagyis ha hazudott, az is legalább annyira igaznak tunt, mintha igazat akart volna mondani. Talán ezért is engedték annyit harcolni, hogy az ôrnagyi rangig juthasson. Én egyébként is úgy tartom, hogy sokkal több igazság van a földön, és a hazugság is inkább tévedésbôl lesz, semmint elszántságból, akaratból, furfangból. Minden, ami szenvedélyes, hazug is. Az igazságban nincs érzelem.
Maria Ungri kaszált, amikor megérkeztünk. Kövér, húsos nô volt. Láttam az arcán, hogy boglyákon alszik és néha csalánnal veri magát, ne legyen jó neki. Látszott rajta, az az elve, hogy nem szabadna annyira szeretni az életet. Nem biztos, hogy az önfeledtség bun, de büntetés jár érte, ezt olvastam ki az arcából, a tekintetébôl. Annyira fénylett a kaszájának a vasa, hogy végig kellett simítani a nyakamon. Az apám odasétált Maria Ungrihoz, és a fülébe suttogott. Hallottam, ahogy azt mondja, szegény. Meg hogy gyerekség. És azt, hogy az élet ilyen. Végül akkorát nevetett Maria Ungri, hogy kidôlt az egyik boglyába állított vasvilla. Máris kézen fogta az apámat, s akár egy engedelmes gyermeket, a házába húzta. Mosolyogtató volt ez az egész. Sejtettem, hogy így fog történni, megint csak apám kap nôt, és nem én. Fájt a dolog, nem tagadom. Leheveredtem az egyik boglya szélébe, és a déli harangszót hallgattam, ami Segedin felôl jött a felhôkkel és a folyóvízzel együtt. Most, hogy vége a háborúnak, már sokkal nehezebb minden. Én eddig úgy tapasztaltam, hogy a háború megkönnyíti az életet. Csupán csak annyit kér az embertôl, vegyen részt benne. A háború azt kéri, hogy legyél az alkalmazottja, és aki úgy dönt, hogy hajlandó lövészárokban aludni, azoknak a szerencséseknek valóban leegyszerusödik minden, szerelem, halál, isten, igen, mert egy háborúban nagyon egyszeru az isten is. Meg például az evés. Az is olyan egyszeru. De talán ez az istendolog, ez a legvonzóbb a háborúban. Mert a szerelem vagy a halál bonyolultságával még valahogy elbír az ember a hétköznapi élet pókhálós szövevényeiben. Hanem az Istennel! Hétköznap, amikor a földön pihennek a fegyverek, és egy laktanya kapujában elbóbiskol az ôr, olyan bonyolult, olyan rettenetes az Úr. Fuszál billegett a számban, ahogy ilyenekre gondoltam, én, Koz fôhadnagy. Ezekre a dolgokra gondoltam, amikor kijött apám és Maria Ungri a tanyából, és az asszony azt mondta, ôrnagy úr, köszönöm, hogy meglátogatott, meg is mondom holnap az atyának, hogy mondjon el magáért és a fiáért egy miatyánkot. De azért, tette hozzá, és ekkor jelentôségteljesen rám nézett, vigyázzon vele, mert ez egy veszélyes ember.
Nagyot nevetett apám.
Nem sokkal késôbb azt mondtam apámnak, hogy nem jól van ez így. Én értem, hogy, de most már én következem, ezt be kellene látnia minden különösebb részrehajlás nélkül. Sóhajtott az öreg, bólogatott, hogy igazam van, mennyire igazam van. És hogy bocsássak meg neki. Viszont egészen véletlenül, mondta némi hallgatás után, tud egy nôrôl, aki a határ másik oldalán él és Margarétának hívják. Ez a nô jól tudja táncoltatni a levegôt. Valóságos levegôszínháza van ennek a Margarétának, egy vad, légi balett, megannyi táncos sóhajtásból, lihegésbôl és lehelgetésbôl. A levegôtáncosok a Szamos szennyes habjai fölött élnek, leginkább persze remegve, hullámozva alszanak. A telet lustálkodással és a kéményfüstök kicsúfolásával töltik. Amikor a cipész diktátort és a feleségét fölfalták a gyermekei, akkor voltak a legtöbben.
Margaréta olyan szeretettel nézett bennünket, mintha mi is táncosok lennénk. Apám a kezembe adta a hátizsákját, és odalépett hozzá. Kitépett a lány fátylas lélegzetébôl egy kiskendônyit, és a saját nyakára tekerte. Miközben Margaréta házában múlatták az idôt, verset írtam apámról. Korommal mézezett nyírfaággal rajzpapírra karcoltam az arcát.
Táncosok keringtek a levegôben.
És amikor az apám kijött Margaréta házából, lassan ráemeltem a puskámat. Az apám nem szólt, mert jól ismert engem. Tudta, hogy engem is a háború nevelt, a háború tanított beszélni, hallgatni és nevetni. Csak bámult rám, és mozgott az ajka hangtalanul. Talán imádkozott. Talán azt mondta el, amit mindig is szeretett volna. Pontosan az arcába lôttem. Aztán fölgyújtottam Margaréta pajtáját, és bámultam a lángokat, míg a táncosok keringésébôl ki nem olvastam az életem elbeszélését, hogy hamarabb öltem, minthogy szerettem, hogy hamarabb láttam vérbe alvadni a lelket, mintsem hogy számbavettem volna az örökségemet. Nem fáj, hogy így történt, nem azért mondom. Áruló nem vagyok. Most pedig indulok haza a drága Édesanyámhoz, Milenka Coricához, aki nagyon várja már vissza az apámat. Hát, szegény, hiába várja. De nem fogom engedni, hogy a szomorúság vízében ázzon az édesanyám arca. Az ételnek, amit a nagykonyhában sütnek a szakácsai, az erdô, az ég és a tó eleven húsainak, a föld gyümölcseinek, a mézek édes aranyának suttogom el, miként döntöttem. Nem megyek be rögtön hozzá, csak várom, hívjon magához, hogy érezze, hogy itthon vagyok, mert én is visszajöttem. Hagyom, hogy anyám, Milenka Corica fényes fogai között finom péppé morzsolódjon a hús, és leüzenjen a torkán, a beleibe, a szíve fölé, hogy itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok. Édesanyám, jó embered, Mihail Koz ôrnagy már nem él, de helyette itt vagyok én, a fiad, aki hadnagyi rangban végezte a háborút, egyszer lábsebet kapott Jakulevónál, de amit gyujtött, azt mind neked gyujtötte, és amit tett, azt érted tette, ha ölt, téged védett, s ha imádkozott, érted imádkozott. Most pedig elérkezettnek látja az idôt, hogy szerelmesévé és boldog ágyasává tegyen téged.