Warning: mysql_fetch_assoc() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /var/www/clients/client2/web15/web/engine.php on line 157 SZILASI LÁSZLÓ:"Kinek mondom?" - Írólap | Darvasi László

SZILASI LÁSZLÓ:"Kinek mondom?"

Talán azért, mert a közösségi emlékezetnek szüksége van rá, hogy fontos szerzőit minél tovább ifjúnak lássa, talán azért, mert a "közepes korú költő" mítosza korántsem annyira kidolgozott, mint a pályakezdő titáné, illetve az életművét kiteljesítő agg klasszikusé, vagy talán csak egyszerűen azért, mert a kortárs irodalomra vonatkozó szóhasználat gyakorta trehány - mindenesetre gyakran szokás "fiatal írók"-ként emlegetni olyan szerzőket is, akiknek immár sem életkoruk, sem a pályán töltött éveik száma nem támasztja alá ezt a megnevezést. Akárhogy is: az 1956-1964 között született szerzőknek mostanában jelennek meg az első gyűjteményes vagy válogatott kötetei, s ezek a kiadványok örömteli és egyértelmű kanonikus áttöréseket jeleznek, illetve szentesítenek - immár, mellékesen, végképp megnehezítve egy olyan (erős és vastag hagyományú) nyelvhasználat dolgát is, amely általában a fennálló irodalmi kánon érdekeinek védelmét kívánja, hallgatólagosan a teljesítmény csekély súlyára hivatkozva, az (örök, de legalábbis: prolongált) ifjúság vonzó toposzába belecsomagolni.

Darvasi László esetében azonban a válogatott novellák megjelenésének van egy talán ennél is súlyosabb, személyes adottságokból eredő tétje. Darvasi olyan alkotó, aki sokat ír és sokat publikál. Bár a Szív Ernő név szisztematikus használata (talán) képes leválasztani az életműről a tárcákat és a rokon műfajú, megemelt újságírói szövegeket, a maradék Darvasi még mindig szinte áttekinthetetlenül gazdag. Novellák, novelláskötetek, regény, gyermekregények, színdarabok, regényrészletek, alkalmi szövegek, néha még vers is - a magyar irodalmi kánon kedveli ugyan az efféle szerzőket, vonzódik hozzájuk, számon tartja őket, de valójában magukat a szövegeket, a corpust általában nem igazán képes az áttekinthetetlen gazdagsághoz illő módon kezelni. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula - ezeknek a (Darvasitól talán hatástörténetileg sem teljesen idegen) szerzőknek az utóélete jól mutatja a hagyományos kanonikus megoldást. Ki kell választani egy kisebb részt a nagy egészből, el kell hitetni a közönséggel, hogy abban a kis részben - mint cseppben a tenger - a nagyobb egész teljes mértékben jelen van, s így a rész által a teljes egész tanulmányozható, végül pedig finoman jelezni lehet, hogy a nagy egész megismerése szempontjából a részen kívül rekedt maradék tulajdonképpen fölösleges: olvasása nem változtat igazán az átfogó képen. Az arany emberben, a Nosztyban vagy a Szindbádban úgyis minden benne van. A többi csak változat. Mivel pedig ebben a kanonikus környezetben, a terjedelmességet a nehezen áttekinthetőséggel párosító életművek esetében, a kivonatot sem nem lehet, sem nem érdemes megspórolni (Tandori Dezső korszakos jelentőségű életművének fogadtatása sajnálatosan pontos példa itt), legjobb talán, ha a szinekdoché még a szerző életében - esetleg, a legfontosabbnak gondolt művek által tagoltan, többször is - elkészül. (A szupplementum úgyis megtámadja majd azt, azokat is.)

A világ legboldogabb zenekara című válogatott Darvasi-novelláskötet ebben a tekintetben a lehető legjobban időzítve jelent meg. Határozottan jelzi a piac felé a szerző kiadóváltását, kiadói hovatartozását, a kiadó által megszerzett újabb brandet (a Magvető által kiadott kötet a pécsi Jelenkor Kiadó által megjelentetett könyvekből válogat). Újrakontextualizálja, s ennyiben - talán - újra is olvastatja az 1999-ben megjelent nagyregényt, A könnymutatványosok legendáját, világosan megmutatja az ehhez a vitathatatlan kanonikus rangú, de igazán talán még meg nem értett, fontos szöveghez vezető, s annak interpretációját jelentősen segítő utakat (nem csodálkoznék, ha az új kiadó a könyvet újra ki is adná). Végül pedig egyértelműsíti, definiálja, megfoghatóvá teszi a szerző figuráját az új regény készültének időszakában, akkor, amikor a Virágzabálók friss fejezetei már hozzáférhetőek különböző frekventált irodalmi lapokban (mindennek ismeretében talán nem jóslás azt mondani, hogy a Virágzabálók mindenképpen nagyobb siker lesz, mint a Könnymutatványosok volt). A világ legboldogabb zenekara, A könnymutatványosok legendája és a készülő Virágzabálók: ezt jelenti a 'Darvasi' szó (tulajdonnév, márkanév, szortírozó-elv) most.

A veinhageni rózsabokrok, 1993. A Borgognoni-féle szomorúság, 1994. A Kleofás-képregény, 1995. Szerelmem, Dumumba elvtársnő, 1998. A válogatás terepe a sokak által (s be kell vallanom: általam is) az eddigi legjobbnak tartott novella-életművi korszak. A kötet, értelemszerűen, nem foglalkozik a legelső kötetekkel (Horger Antal Párisban, 1991, A portugálok, 1992) - teljesen jogosan, bár azért az, ahogyan a második kötetben, a vers, nagyjából az Epilógus helyett című szövegben, prózára vált, nem éppen érdektelen irodalomtörténeti pillanat. És nem foglalkozik a Könnymutatványosok utáni, az előbbieknél jóval vegyesebb fogadtatású kötetekkel (Szerezni egy nőt, 2000, A lojangi kutyavadászok, 2002) sem: az értelmezői cél nyilván az első nagyregény újramegértetése, a későbbi novelláskötetek ebben a megközelítésben a most készülő nagyobb munka előtörténetéhez tartoznak, annak interpretációját készíthetik elő.

Akárhogy is, a válogató és szerkesztő Csuhai István egészen különlegesen kitűnő munkát végzett: ez a kötet radikálisan átalakíthatja a közkézen forgó Darvasi-képet. Az általában életművi szinten is parttalanul áradó, kételymentes történetmondással jellemzett Darvasi helyét egy olyan, jóval problematikusabb és prózapoétikailag tudatosabb figura veszi itt át, aki szorgos és aprólékos munkával, az önismétlést, a kidolgozott poétikai újdonság sorozatos újrafelhasználását következetesen kerülve, szövegről szövegre küzdi át magát újabb és újabb, egyre tágasabb poétikai terekbe, s aki ezen első életművi korszakának összegzése, A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles története című kisregény méretű elbeszélésének megírása után azonnal nagyon határozottan és roppant célirányosan fordul az eddigi fő mű, a Könnymutatványosok megalkotása felé. A válogatás gerincét az első novelláskötet adja. A veinhageni rózsabokrok, A hegyen, Kutuzov unokája, Kalaf áriája, A witembergi kőtörők, A Kékszalag-történet, A világ legszomorúbb zenekara: tulajdonképpen az összes szöveg fellelhető itt, amely annak idején Darvasi első kanonizációjának alapjául szolgált. (Ezek közé az elbeszélések közé beékelődve szerepel itt most a negyedik novelláskötetből a Zuhanás, a Stern úr és a Stammer úr Sao Paulóban.) A második novelláskötetet egyetlen szöveg, a Magyar novellák című ciklus harmadik darabja, a Koller, a férj képviseli. A választás ezúttal is hajszálpontos, kritikus, s finoman utal arra, hogy e kötet második ciklusa jórészt A portugálok című korábbi kötetre épült, talán ezért is marad ki (pedig - az eleganciát e ponton külön is hangsúlyoznom kell: még a Könnymutatványosok alapötletéül szolgáló szöveget is tartalmazza). A harmadik kötetet A müttenheimi szörny különös históriája, A fuldai kékvízesés és a Zord Apa képviselik, nagyszerűen és beszédesen - bár többen (magam is) épp a válogatásból kimaradt és az eredeti kötetnek a címét adó, A Kleofás-képregény című elbeszélés olvastán szerettünk bele igazán ebbe az életműbe. És zárásul a negyedik kötetnek lassanként a történelem megragadásának, fantáziaképek irányította képzeleti újraalkotásának irányába forduló remeklései (A brazilok labdája, Kerítésen innen és túl, El Quahira, Szerelmem, Dumumba elvtársnő). Mindez akkor nem látszott.

Ahogy nem igazán látszott talán az sem, hogy Darvasi László szövegei számára egyáltalán nem a történetek jelentik a fő poétikai csapásirányt. "Volt ennek is története." (313.) A különböző novellák különböző (bár szinte minden esetben: nem hivatásos, botcsinálta) elbeszélői kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a történetek eleve adottak, eleve adott, értelmet adó formái a történő eseményeknek: tele van velük a világ. Az ugyan gyakorta kérdésként merül fel, hogy mi is lenne valójában egy történet (s a válasz a legtöbb esetben a pillanat, az esemény, a diszkrét, elemi történés fogalmai köré szervezi meg magát, lásd például Jakob Waase önreflexióját: 199.), de eredendő, az ember konstrukciós tevékenységét egyáltalán nem igénylő létük általuk sohasem válik kérdésessé. A történetek azok, amik rendet raknak a szótárban: a nyelvben, világunk megértésében (lásd például 150.) - csupán fel kell ismernünk őket. Mivel pedig a történet, eredendő erejénél fogva, természetes módon rendet vág a nyelvben, valójában a történetek elbeszélése sem jelent igazi problémát a narrátorok számára. Különböző elbeszélők által, különböző fiktív tényállások közepette, különböző nyelvjárásokban, de szerintük a pontosan felismert történet előbb vagy utóbb mindenképpen megtalálja a saját, autentikus nyelvét. A törvény erejével vezet el bennünket oda. Ebben a világban valójában egyetlen (igazi: nyitva hagyott) poétikai-ismeretelméleti probléma létezik: hogyan egyeztethető össze a "Mondd el neki!" (115.) mindenre kiterjedő parancsa a "Kinek mondom?" (32.) nem kevésbé általános kérdésével. A probléma azért különösképpen fontos, mert ebben a világban tulajdonképpen a történet (feltételezett) meghallgatója az egyetlen felsőbb (poétikai) instancia. Olyan, lehetséges kritikusként kitalált, ám a narrátor által nem ismert (például 182.) figura, aki a másik oldalról, visszamenőleg, mégiscsak képes kérdésessé tenni a történetnek és az elbeszélésnek a narrátorok által bizonyosan autentikusnak tételezett voltát.

"És mesélni kezdtem, és dehogy esett nehezemre, mert erre vártam, ezért mosolyogtam, mert jólesett beszélni az életemről, és, azt hiszem, az emberek többsége is erre vár, nagyon várják, hogy végre elkezdhessék valaki olyannak, aki talán többet tud, mint ők maguk, és egyszer csak közbeszól, és kijavítja az elrontott fejezeteket." (9.) A történetek hallgató (meghallgató, ráhallgató, kihallgató) szereplőire, és ezáltal az odaértett olvasóra ily módon ráruházott terhek egyáltalán nem kicsinyek tehát. A terhek nagyságát a szövegek gyakorta jelzik azzal, hogy a tulajdonképpeni elsődleges olvasó szerepébe - felettébb jellemző módon - magát Istent, "a leghűségesebb hallgatót" helyezik (32.). A skála másik végén a bizalmatlan olvasó rémképe áll. "Arról van szó, hogy még most is, minden baj és szörnyűség, botrány és iszonyat ellenére bizalommal ír az ember. A szó, a mondat már maga is a bizalom jele, csengjen bármilyen keserűséggel a dallam. A szó ellenáll, perel és leleplez, a szó meggyón, feloldoz, a szó elvesz és ad, a szó van, a szó tehát bizakodik. Remél. Hisz. Ez mind nagyon szép. De már kevés. Mert hiába bízik a szó, ha az ember bizalmatlanul olvas. Ez az, ami jóvátehetetlen. És ezen a botrányon a különös történetek sem segítenek." (345.) Az első hosszabb idézet a kötet első szövegéből, A veinhageni rózsabokrokból való. A második az utolsóból, a Szerelmem, Dumumba elvtársnő címűből. Talán lehet mondani: ez a válogatott novelláskötet egy olyan sokszálú és szerteágazó, poétikai történetet mond el, amelyben a különösképpen kitüntetett jelentőségű elképzelt olvasó kezdetben még hűségesen kritikus, mindentudó figurája apránként a bizalmatlanság romboló, történetet és elbeszélést egyaránt veszélyeztető démonává alakul át. Innen pedig valóban egyenes út vezet a legenda műfajához. Az tényleg a hűségeseké. A bizalmatlan pedig eleve láthatja rajta, hogy - nem neki való.

Végül még valami. A Darvasi-szövegek elbeszélőinek szentenciózus stílusa, zavaros gondolatiságúnak és túltömött képiségűnek érzett gondolatfutamokra való hajlandósága sokakat nagyon idegesít. Ez a válogatott kötet nem csupán ezen irály kialakulásának történetét tárja fel igen részletesen, de rámutat arra is, hogy ha általában is jobban figyelnénk e szövegek nyelvének, szóképeinek gondolati teljesítményeire (különösképpen a hasonlatokéira, lásd például 34., 41., 213., 321. stb.), akkor talán a kárhoztatott narrátori futamokban is könnyebben fedezhetnénk fel a metafizikai fogalmak agyonbeszélésére, széjjelhasználására, pusztán a túlhajtott alkalmazás által megtörténő dekonstrukciójára irányuló nagyon rokonszenves igyekezetet. Az arra irányuló igyekezetet, hogy a nagy, metafizikus szavak, nevek használatának, ezáltal, a túlhasználat által "már éppúgy ne legyen értelme, mint akármi halandzsaságnak" (24. - lásd még: 22., 212., 268. stb.). Azt hiszem, ez a teljesen nyilvánvaló törekvés akár még néhány bizalmatlant is megszólíthatna.

Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0 Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client2/web15/tmp) in Unknown on line 0