Tavaly képeslapok

Hímtagos képeslap

Az jutott az eszembe, hogy egy háná-há...pci kollégára egy magyar író állítólag azt mondta, hogy hímtag. Nem tudom, mondták-e valóban a kollégára ezt, bárki magyar író, zöldségkereskedô, netán olvasó tett-é ilyesmit.
Mindenesetre jómagam a magyar hímtagot fölötte szépséges alkotásnak látom. Úgy is mondhatnám, hímtag-párti is vagyok bizonyos, alapvetô helyzetekben. Amennyiben tehát egy há-ná...pci fogalmazót illetôen eszközöljük a kifejezést, akkor a hímtag joggal duzzoghat, és jelenthet be esztétikai alapozottságú sértettséget. Mondhatja a hímtag, nézzed a csinos, duzzadt heréimet, nézzed, ember, a vérpiros makkomat, nézzed, magyar nép, a helyre kis bôrsityakot ezen vérpiros makkon, nézzétek, szent erzsébetek, zrinyi ilonkák, karádi katikák, tápiószecsôi oscar wilde-ok - micsoda mesés húsok duzzognak rajt, nézzétek a húsban sistergô duzzadó ereket is, és örvendjetek, örvendjetek. Úgy tehát nem szabadna a magyar irodalom és a közbeszéd szívünkhöz és ízlésünkhöz közel egyáltalán nem álló jellemvonását, jelesül a gondolati szürkületet, kicsinységet, világábrázoló dilettantizmust, uram bocsá, a nácizmust erotikus jellegû kifejezésekkel illetni, mert édesanyánk, a drága jó magyar nyelv, kiért ugyanezen babszemjankók oly keveset tettek volt, ezt nem érdemli. A drága férfitagot a szádra hiába ne vedd, mondják minálunk a klubban a fiúk, és aztán egytôl egyik megtörlik a szemüket.

Csúnya szavas képeslap

A szarházi például nem csúnya szó, amennyiben adekvát. Mégis ollllaj a tûzre?! Nem is az, hogy a babszemjankók miként irgalmatlankodnak például Esterházy miatt a frankfurti könyvvásár kapcsán a Di...a Do... a Dumokratában. Nem is az, hogy föl semmiképpen nem foghatják Sándor Iván halk, bölcs és szigorú elemzését a hatalomgyakorlás mibenlétérôl, és még az sem, hogy Babarczy Eszter nemzetfölfogása kapcsán olyasmit talált volt egy ná-há-ná-há-pci kolléga kifejezésre juttatni, hogy majd miatta, a tizenöt és fél Seszták Ágnes Fitness Klubot reggelire elfogyasztó balgonosz Babarczy Eszter miatt pusztulnak újfent a - vélhetôen zsidó - ártatlanok, ha majd a nép, az isten adta magyar nép megelégli, hogy nem szeretheti a történelmét, ahogyan ô akarja, mert Babarczy Eszter keresztbe magasodik elôtte a történelmi úton. És nem az, hogy újra ezen pci... kolléga két hamis Auschwitz-próféta történetével üdvözli a hetvenéves Kertész Imrét. És nem az, hogy magyarul beszélnek, léleget magyarul vételeznek a telefröcsögött icipici kantinukban. Nem az, hogy írnak és magyarul gondolkodnának ezen derék emberek, nem. Tegyék csak. Szabad, huzatos országban élünk. Úgy rohad el a narancs, ahogyan akar. Úgy szárad a temetôi szegfû, ahogy neki tetszik. Ha a madár nem repül, sántikáljon. Hanem az mégiscsak csuda dolog, hogy egy szép, vénasszonyoknyári délelôtt, amikor még gôzölög a magyar leányok hónaalja a Zagyva partyán, Hámori exminiszter úr tekintetét kiveti minisztériumának csillámló ablakán, majd pedig eszébe jut az objektivvvitás, maga mögé nyúl hát a saját használatú páncélba, némán mozgó ajkakkal kiperget négymillét, legott zsírpapírba csomagoli, és kihörren a futárért, kantározzál, édes fiam, és röpülj, röpülj, nehogy a Ps...ps...ps...sta ironjából kiapadjék a téntavíz. Ez az, ami annyira nem jó, hogy már rohadt is. Olyasmit legitimizál s próbál ruhatárjeggyel ellátni, aminô szellemt pedig páros lábbal illene eltanácsolni a közbeszéd szabad, huzatos palotájából. Minálunk a klubban úgy mondják, ki lehet tüntetni a szart is, hanem ám az okosabbja úgy csinálja, hogy a plecsnit viszi a szar elé, nem pedig a szart cipeli az érem mögé, bizony ám.

Vidéki képeslap

Dübörögve tör elôre az európai jobboldal, sírva zümmögnek Internacionálét a szakszervezeti magadógyûléseken. Közben meg hallani a jólesô, hálaadó sóhajtásokat, hogy igen és igen, mert Svájcnak, Ausztriának meg Ámerikának bizonyos vidékin millly szépen, erkölcsben gazdagon él a nép. Hiszen még Himnuszt is dudol vasárnap délután! De még csak azt se mondi erre, hogy akkor olvass, gyermekem, Bernhardot. Legyen neked elég Dürrenmatt, hogy az a svájci vidéki miliô miféle természetû is. No és az erkölcsös angol vidéki lét! Mikor, teszem azt, Lineker gazda nagy, dolgos tenyerével visszatolja az asszony arcát a konyhába, kiáll a háza elé, mélyet szippant a Golf-áram édes gôzébôl, füttyent, aztán az elôügetô birkakisleány mögé térgyepel. Ismerjük ezt, és ráadásul a jó népies irodalomból is, mely úgy tisztelte a földet, az állatot és az embert, mint a babszemet válogató édesanyját. Ráadásul azok, akik a népi hagyomány föltétlen hívei lennének, és persze legyenek azok, mintha némi zavart keltenének a magyar történelem elgondolásának egyszerûségében, amikor egyaránt hozsannáznak a jó magyar csendôrök darutollazata, illetve a csendôrpofon okán szégyenpírban égô magyar kubikus, paraszt, földmunkás, szorgos tótkomlósi gazda orcája hallatán. No, és micsoda farizeusság az, hogy éppeg azok luftballonozzák teli a vidéki élet nagyszerûségének egét, akik volvofeketébe járnak kakilni is, többet gondolkodnak mobiltelefonba, mint a rendesbe, és ha meghallják a paprikáskrumpli címû magyar szót, könnyekbe törnek ki az elérzékenyüléstôl, és akiken csöndes, életfogytiglani téboly törne ki, teszem azt, három átlagos törökszentmiklósi éjszaka eltöltése után. Szóval úgy mondják minálunk a klubban, hogy néha el kell menni a bolondokházába bolondnak, hogy a bolondokat dicsérhessük is.

Narancsos képeslap

Magam voltam tanúja az esetnek. Hallottam és láttam, úgyhoz igaz, mint az elsô, nagy szerelmem szûziesen negyvennégyes méretû lábnyoma. Vidéki kisváros hótiszta uccájában két pataktiszta arcú, patyolattiszta szavú és helyes gondolatú édesanya beszélgetett. Idézem szavaikat:
- Én úgy féltem a fijjacskámat, Mariska!
- Juj, Bözsike néni, hagyad már sparheltet ottan, ahol az van! Hát látni mindenik napon a tévé monitoron! Még adáshibába ôtet mutati, és mindeközben mégis mosolyt helyez az arcára, mint egy szentnek!
- De akkor is, Mariskám! Fantáziáld el csak, mi volt legutóbb. Telefonozott a szentem, hogy tengernyi gond, és hátába mart egy húsevô szegfû, de csak hazarugdosná ôtet a honvágya. Lekönnyeztem a mobilomat, pedig tôle kaptam, amikor legyôztek minden országos megrontót. Kérdeztem, mivel várjalak, szentem, mit szeretnél vacsorára. Kedvencemmel, édesanyám, tudod te azt! Na, gondolom, jól van, azzal várom a Griguszt, az ô kedvencével. Röppent is haza a szememfénye hilikopteron másnap, és úgy is ragyogott a haja, mint a Honekkernek válogatott endéká brikett. De még meg is csókolt majdnem. Ej, de éhes vagyok, Édesanyám, szólt, s oly kiválót kordult hozzá a gyomra, hogy az öregapja se tudott vón nagyobbat fingani. Hát megragadtam, oszt be a konyhába, mint egy kisgyerekkel, hol már várta a kedvenc csemegéje. Úgy ám, Mariskám, drága! Ketttô szál gyertya pszichodelikusan imbolygó fényiben, a plébános úrtól kölcsönbe kapott olvasóval és feszülettel földíszítve, linzerkorona sütikékkel megkoronázva a tál finoman meghámozott vérnarancs! Hússzor emelte rám a tekintetét a kisfijjam, meg hússzor a tálra. Mi baj, Griguszkám, kérdem, de már úgy remegtem, mint egy darab nyárfalevél az áruló novemberi ködben. Nem mesélem tovább, mert minek.
Csak a lényeget még: úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy, idézem: "Tisztelt hölgyem, mától fogva a megszólításom, államtitkár úr."

Szocista képeslap

Üldögél Cs. József szocista képviselô úr a házi medence csillámli partyán, néha a komlói földieper-gyárból kiprivatizált Mária krtársnôért szakítja ki torkából a hangja selymét, hozná már ki a szívószálas viszkiszörpöt a lelégkondicionált spájzi helyiségbôl. Cs. képviselô úr cirka tizenegykilós pontymosollyal az orcáján él hónapok óta annak okán, hogy a derék ifjúság miképpen cseszi el. Néha elôveszi a Búrföldrôl átinternetezett családi nagyfotót, melllyen tizennyolc darab etárs mosolyg az afrikai sztyeppe legközepén, oroszlánhullák, fütyülôs barcakkal leitatott majmocskák és szekfûzizegéssel elzsongított zsiráflányok között. Mosolygnak az etársak, de még a karimás szafarikalap is lelkesen sárgáll rajtuk, hogy rajtuk lehet.
Belibeg Mária krtársnô, mint akin nem fog a múlt, pedig lenne mit. Mondja hát, drága József, itatja a szomorú embert a krtásnô.
Az fáj, szól Cs. József szocista képviselô úr, hogy húsz éve a Mikulás-ünnepségben, még a térgyem kalácsán ringatóztam ôket, akárha én lennék az almafaág, ôk meg az alma. Az egyik, akinek most a legnagyobb pofája van az arcán, az ölembe vizelt az áhítattól. Most meg bizottsági tag. És elôl ül, éppen elôttem is. Betakar engemet, Mária!
Maga etárs, volt Mikulás is!?, sikkant Mária krtásnô.
Hagytam, hogy szakállam hózkodják, hagytam köpönyegem alatt bújócskázni, smárolni, egymást tapogatózni ôket, telefonommal részeges édesapjukat ötször mentettem meg a pártfegyelmitôl, Zamárdiba és Havannába adtam beutalót a családjuknak, most meg aztat vetik a szememre, hogy piros volt a Mikulás-köntösöm. Hát milyen lett volna, Mária?! Zöldfehér?!
Úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy nem azért nô föl a gyermek, hogy az öledben maradjon, hanem azért, hogy a fejedre álljon, és onnést pisáljon szerte, ha kell neki, etárs.

Egy meglehetôsen üres képeslap

Valaki például köhögött is. Valaki például szólt szép szavakkal, érthetô, magyar nyelven. És akkor mi van, mert nincsen semmi. Ez nem vérestúrós rétes, és nem is szivárványozó pacalpörkölt. Nem az. "Én magasan kvalifikált politikai értelmiségi vagyok a Magyarországban, gondolataim erôteljesen gondolatiak, politikai meggyôzôdésem a tolerancia jóságos elvén alapul, nem ismerem a gyûlöletet, és ha reggel fölhúzom a tegnapi zoknit, akkor az az én szabadságjogom, illetve szívesebben veszem, ha valaki egy kisegyház heti gyûlésén alél bele nagycsarnok mûfüvébe, mint ha a pápista ördögûzésen szaggatja izgalmában az olvasót. Nem vagyok nagyképû, sem gôgös, s ha olykor angol vagy német szavakat kiabálva riadok rá az élettársam testére, hamarosan megbocsátok magamnak."
Na szóval, nem nagyon messze Cs. etárs házikójától, éppeg csak a szomszéd sarkon egy szabadon demokrata emberfi - neve, ejnye, nem ötlik az eszembe - iszonyatos erôlködésben vagyon arrafelé nézvést, hogy legyen valamilyen. De nem az. Szegény agyonfrusztrált jobboldal meg egyvégtében ezen öt százalék alatti párttal kardozik a publicisztikai rovatokban, miközben se só, se bors, se ecet, csak az a hatalmas kisebbrendûségi érzésük, hogy azok amott okosabbak, több a pénzük, több a lapjuk, meg akkor is zsidók, ha nem azok. Van egy viccbéli ember, kinek csak a nôi nemiszerv jut az eszébe. Szereted a zenét, János? Ó igen, csináltam már zongorán is, csikorogja. Pedig hát felesleges ôket bántani. Hát hiszen olyan semmilyenek. Magam már azt se látom tisztán, mit vernek rajtuk, és miért, na jó, mondjuk, egy fôpolgármesteren kívül. Úgy is mondják ezt minálunk a klubban, jobb az olyan képeslap, amin semmise nincsen, mint az olyan, amin csak trágyadomb van. Habár azt is hozzáfûzik, hogy amin meg semmise nincsen, azt postára adni se nagyon érdemes.

Besúgó képeslap

Az egyik decemberi Népszabadságban Tanács István hozzászólt az ÉS-ben görgô besúgóvitához. Érzésem szerint némiképp lesajnálta és reménytelennek találta, illetve azt is kifejezte, hogy például a jó írónak ideológiai rokonság okán máris sietnek megbocsátani az elvbarátok, míg a rossz írónak senki sem nyújt segítô jobbot, és hogy ez milyen méltánytalan.
Nézzük meg, hogy ez miért is színtiszta demagógia.
A jó író, mint tudjuk, Tar Sándor. A rossz író, no... arra is lenne tippünk. Különben maga a vita igen sok érvet és ellenérvet vonultatott föl, és semmiképpen sem állítható, hogy Kornis Mihály, Tamás Gáspár Miklós, Márton László vagy Eörsi István egyazon véleménnyel lapogatta volna egymás hátát. De ez most mindegy is. A jó író például jót ír, írása, mondatai értékesnek bizonyulnak egy esztétikai alapozottságú konszenzusban, ráadásul ezen írásokból úgy tetszik ki a magány, a szenvedés, a gyötrelem, a megaláztatás etc, hogy például utólag a besúgó mivolt közzététele sem tud módosítani rajt, ember és mondat között nem tátong szakadék. Ennek a jó írónak az élete és az írásmûvészete egymáshoz rendelhetô, egymással megfeleltethetô, és ha ez önmagában általában nem különösebben fontos tényezô, most lényegi szempont. Vagyis ebbôl az következik, hogy ez az író érdemes a megbocsátásra, vagyis a barátok, az ismerôsök, a szeretô olvasók komoly és mély megrendülésük ellenére ezért hívják, ezért keresik, és ezért ösztökélik szelíden és kitartóan arra az útra, amely, hogy szépen fejezzem ki magam, valaminô megbocsátás és föloldozás ígéretével kanyarog.
Nézzük mármost a rossz írót. A rossz író, tegyük föl, parlamenti képviselô lesz. Szavaz, leszavaz, gombokat nyomogat, interpellál, és havonta fölveszi a bizottsági pótlékot. Tegyük föl továbbá, hogy fôszerkesztô lesz egy olyan lapnál, ahol nagyon, nagyon, nagyon sok pénz van. Tegyük föl, bejáratos a hatalmi csúcshoz, hogy dönt, megmond, súg, elintéz, tanácsol, és ha azt mondják neki, hogy besúgó volt, hát azt kiabálja, nem igaz, mert ô mártír. Ennyi.
Úgy mondják ezt minálunk a klubban, hogy csak akkor keverd össze a dolgokat, ha aztán szét is tudod válogatni ôket, pajtás.

Jeszenszky Géza-képeslap

Aki bántotta, negatív szóval is illette Jeszenszky Géza történészt, aki washingtoni nagykövet is momentán, szégyellheti magát. A tanár urat nem szabad bántani, és azért nem szabad, mert ô soha nem volt igazi politikus, mert ô történész volt mindig, Livius, Hérodotosz, Huizinga és László Gyula méltó utódja, vagyis némely dologban történelmi a szerepe. Jeszenszky Géza esszenciaként mûködött, hûen és megbízhatóan fejezte ki egy trend szellemi értékeit, elemzési képességét. Mert például, hogy a narancsos ifjúság honnan és hová jutott, milyen irtóztatóan hosszú utat járt be tünékeny idô alatt, hát az legalább akkora tett, mint az Etelközbôl a szentgalleni kolostor tetejéig rohanni, de szerintem mégse vetekszik Jeszenszky tettének nagyszerûségével. Ô szellemileg állt vigyázzban, úgymond folyamatosan az ég alatt, akár egy Ozimandiás. Ô mindig magát hozta, nem változott, nem váltott köpenyegeket, nem fejlôdött, igaz, nem is volt hová, na de mégis. Aki ezt nem tartja erénynek, az nincs tisztában az emberi állhatatosság fontosságával. Erre is akad bölcsesség minálunk a klubban. Azt szoktuk mondani, hogy jobb ember az, aki ragaszkodik a saját hülyeségéhez, mint az, aki érdekbôl lesz hülye, miközben úgy hiszi, okos maradt, mint egy narancs. Pedig már régen olyan, mint egy barna banán.

Egy öncélú képeslap

Például az a vád, hogy az ÉS öncélúan bántja azokat, akik pedig a gondok nemzeti kofferjét cipelik, akik a hátukat döntve tartyák a roskatag nemzeti gátakat, akik ráolvasással ûzik a belvizet Békésbôl, akik megmentik a magyar focit, az ifjúságot, a közrendet... etc. És hogy bántva vannak azért is, mert nem határolódnak el olyasmi szellemi, közéleti jelenségektôl, melyek ugyan az ô regnálásuk alatt, de az ô támogatásukat és szimpátiájukat nélkülözve búnak elô a szent nemzeti gyöpezetbôl. Ó, csakugyan így lenne?! Jut eszembe, a frankfurti könyvvásárra olyan fotográfiát alkottak egy német nyelvû, kormányzati propagandamagazinban, ahol a miniszterelnök úr tébolykék háttér elôtt mosolygott szelíden, akár egy fiatal Csák Máté. Miközben kitetszett ám, hogy szöszök pihéznek a fülén. A fotós figyelmetlen volt, a szöszöket a miniszterelnöki fülhúson hagyta, nem retusált, mert ez már nem szokás. Például ettôl elhatárolódni, mármint a szöszöktôl, tényleg nem is kell. Szôrös a füled, hát szôrös. Emberbôl vagy te is. Hanem amikor pcci....pcci kollégák masíroznak bé a közszolgálat lassacskán összeomló ege alá, hozzáteszem, például egy Pikó András helyett, amikor újra azt üzengetjük, ki a jó magyar és ki a nem jó magyar, és hogy mit KELL a jó magyar értelmiséginek a magyar történelemrôl gondolnia, ha helyesen akar arról gondolkodni, és amikor az egyik kezünkkel országosan integetjük a nemet a pcci... emberekkel való kokettálás képtelen és aljas vádjára, a másikkal meg sunyin nyitogatjuk magunk mögött az ajtót a karszalagos kismalacoknak, amikor azt mongyuk, hogy ez az egész értelmiségi hiszti csupán, erre én azt mondom, lehet, édeseim, lehet, hogy az. És még az is lehet, hogy az ország nagyon jó úton botorkál. Mégis, nálunk a klubban úgy mondják, nem megy az, hogy széttárom a karom, mint egy Jézuska, ártatlanul forgatom a szemem, miközben pedig jólesôen bizsereg a tarkóm, mert a náci fogalmazó dicsér, dicsér.

Gôzfürdôs képeslap

Van énnekem egy szívbéli jóbarátom, egy vidéki magyar literátor Nyugat-Kelet-Magyarországon. Alacsony, hízásra hajlamos pofa, de víg kedélyû, mint egy örökszûz falusi plébános. A depresszióról például azt hitte, hogy budapesti süteményfajta. Soha nem is ivott.
Történik pedig, hogy egy késô ôszi napon rátárcsáznak a polgármesteri hivatalból, igaz-e, hogy neki ingyen belépôje van a helyi gôzfürdôbe.
- Miért is kérdezi ezt, drága Eleonóra?
- Azért, Sándorka, ha mert ingyér áztat testet minálunk a gôzfürdôbe, az komoly korrumpáció. Nem biztos, hogy maga a polgármester úr mondi ezt, de az íróasztala mellôl mongyák bölcs és elszánt tanácsadók. Meg azt is mongyák, Sándorka, hogy maga publikációkat helyez bele a Népszabadságba, a... Narancsba, és jaj... ezt már ki se merem mondani... még az ÉS-be is, és, és... hogy ezt nem szabadna.
- Aztán miért nem szabadna belepublikálni ezen sajtóorgánumokba, Eleonóra, nagyon drága?!
- Mert ezek mind komisz, ádáz, pfujj-pfujj ellenségek, Sándorka! Igaz is, van-é magának erkölcstelen kapcsolata, Sándorka?
- Arra gondol, buzi vagyok-e, Eleonóra?
- Sándorka, én arra már gondolni se merek, én aztat kérdezem, hogy van-e szeretôje, és ha igen, például, mennyi darab a számuk.
- És ezt miért lenne érdemes tudni maguknál, Eleonóra, kedves?
- Azért Sándorka, hogy lekompromittálják, Sándorka.
Senki se higgye, hogy vicceltem. Úgy mondják ezt minálunk a klubban, ha nincsen is ellenséged, ámde ha szorgalmas és elhivatott vagy, elôbb vagy utóbb találsz, gyermek.