Tisztelt Hölgyeim és Uraim!Berlin-Brücke-Díj 2004 - Darvasi László, Heinrich Eisterer

A könnymutatványosok legendája címu regényéért lapunk munkatársa, Darvasi László és fordítója, a Magyarországon élo Heinrich Eisterer mufordító kapta meg június 18-án a rangos, kétévente kiosztott Berlin-Brücke-díjat. Az Altes Museumban rendezett impozáns ünnepségen Günter Grass a díj fovédnökeként beszélt, Ilma Rakusa Svájcban élo író pedig a zsuri egyik tagjaként tartott laudációt. A regény írója és fordítója is megköszönte az elismerést. A könnymutatványosok legendája magyarul 1999-ben a Jelenkor Kiadó, németül 2001-ben a Suhrkamp Kiadó gondozásában jelent meg.

Nagyon örülök, hogy ez ünnep alkalmából szólhatok Önökhöz. Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor az ember fordítóként lehetoséget kap arra, hogy számottevo közönség elott beszéljen. Felmerülhet a gyanú, hogy kiterjedhet a saját muveket nem publikáló fordítóra is az a jelenség, amelyet Süskind drámájára gondolva "nagybogo-szindrómának" neveznék. Nem az számít, mit mond, hanem hogy ki mondja, ezért aztán a szellemi termékeket pusztán közvetíto fordító szavának sincsen különösebb hitele. Olykor hagyják, hadd beszéljen egy kicsit, például felolvasásokkor, de éppen csak addig, ameddig nem akar maga az író megszólalni. Ez így természetes is. A fordítónak nincsen mondanivalója, hiszen különben írna. Nemde? Az íróknak könnyebb a helyzetük. Ha elfogja oket a nyomasztó érzés, hogy valamely gondolatukat feltétlenül közölniük kellene, akkor többnyire megvan rá a lehetoség, hogy bizonyos fokig magukra vonják a figyelmet. Talán éppen csak annyira, hogy ne kapjanak gyomorfekélyt. Ha én írnék, akkor azért tenném, hogy meghallgassanak. De miért fordítsak? Viccnek mesélik: aki tud, az fordít, aki nem, annak magának kell kigondolnia valamit. Egy másik variáció már reálisabbnak tunik: nem az fordít, aki tud, hanem aki megengedheti magának. Ezzel máris az anyagiaknál lennénk. Anélkül, hogy ebbol az alkalomból harci szónoklatba kezdenék az irodalmi fordítások jobb díjazásáért, a jelenlegi helyzetre tekintettel mégis ki kell térnem a fordítói tiszteletdíjakra is. A német könyvszakma csúcsszerve, a Börsenverein des Deutschen Buchhandels közzététele szerint három hónap alatt lehet lefordítani egy olyan terjedelmu könyvet, mint a ma kitüntetett mu. Ezzel azt a feltételezést szeretnék alátámasztani, hogy a fordítók egyébként is nagyon jól keresnek. Tisztelt Hölgyeim és Uraim, elmondhatom Önöknek, hogy ez a fordítás summa summarum másfél évig tartott. Már ebbol is kitunik, mennyire komoly a kiadók érvelése, melyet a legjobb akarattal is csak propagandisztikusnak nevezhetünk. Ugyanolyan kevéssé hiheto az is, hogy a gonosz fordítók juttatják csodbe a kiadókat, mert nem hajlandók tovább éhbérért dolgozni. Miért lenne természeti törvény, hogy azok közül, akik egy könyv létrehozatalában vesznek részt, a kiadó igazgatójától kezdve az ügyintézokig, lektorokig, szedokig, nyomdászokig és végül a szerzoig, pont a fordítónak, és csakis neki kell biztos megélhetés nélkül maradnia. Úgy hiszem, a kiadók kapitális hibát követnek el, ha továbbra is ragaszkodnak a status quóhoz minden elképzelheto korrekt és inkorrekt eszközzel. Nem meglepo ez a magatartás, korunk gazdasági logikájához igazodik, a toke gigantikus felhalmozásának korához. Ez a pénzvagyon hozamot követel, amit mindannyiunknak, így a kiadóknak is elo kell teremteni.
Kérem, nézzék el nekem, ha egy kicsit sokat beszéltem a pénzrol. A pénz nem boldogít, s mert hébe-hóba vannak, akik ezt el is hiszik, így aztán akadnak olyanok is, akik fordítanak. A fordító boldog ember, ez olvasható a német fordítók szövetségének honlapján. Az ember bensoséges kapcsolatban élhet az irodalommal anélkül, hogy olyan viszontagságoknak lenne kitéve, melyek az írókat sújthatják, mint például alkotási válságok vagy pedig az üres oldalak láttán fellépo szorongás. A fordítónak mindig van elég témája, legfeljebb megbízása nem. Ez egyedül persze nem elég a boldogsághoz. Mesélték nekem, hogy egyszer egy magyar író, akinek a nevét mellozzük, így sóhajtozott kétségbeesetten: "Boldogtalan író vagyok, engem nem lehet lefordítani!" Hát még milyen boldogtalan lehet egy ilyen író fordítója! Ami igaz: A lefordíthatatlan dolgok okozzák a fordító boldogtalanságát. Egyszerre csak nincs tovább, a szöveg egy pontjára még a láthatáron sincs kielégíto megoldás. Mert van olyan, hogy nincs. Szójátékok, melyekre a célnyelvben nem lehet megfelelot találni, utalások, amelyekhez a német közönségnek nincsen háttérismerete. Ami fordító lelkét terheli: soha nem tudhatja, hogy a következo mondatban nem fog-e megoldhatatlan problémával szembesülni. És az igazán kellemetlen ebben az, hogy soha nem lehet teljesen biztos, hogy a feladat valóban megoldhatatlan-e, vagyis a német nyelvnek egyszeruen nincsenek meg a szükséges eszközei, vagy hogy a saját nyelvi kompetencia hiányával van-e dolga, amely lehetetlenné teszi, hogy ráleljen a talán nagyon rejtett megoldásra. Így aztán az ember egyre csak keres és keres, s nem tudja, hogy lehet-e egyáltalán találni valamit. Szerencsére a tapasztalat azt mutatja, hogy - szinte - mindig van mód, hogy valamilyen formában eleget tegyünk az írói intenciónak. A fordítót az teszi boldoggá, amivel boldogul, vagyis az az érzés, amikor egy nehéz problémára sikerül találnia egy tökéletesen kielégíto megoldást. Kisigényu, magánjellegu boldogság ez. Nyomasztóvá válhat az az állapot, hogy az ember magányos munkájával nem járul hozzá a világ problémáinak megoldásához, legalábbis közvetlenül nem. Ül az ember a kis szobájában, fordítja egyik oldalt a másik után, mialatt a világvallás gyanánt ünnepelt, globalizált kapitalizmus szünet nélkül pusztítja létünk alapjait, milliókat és milliókat dönt egyre nagyobb nyomorba, egész államszervezeteket tesz tönkre, társadalmakat, kultúrákat és tájakat dúl szét, háborúkat gerjeszt és táplál. Tulajdonképpen azonnali cselekvést követelnének azok az elképeszto történések, események, azok az állapotok, melyek vég nélkül a tudomásunkra jutnak. Ezzel szemben mit csinál az ember? Ül és fordít. Helyénvaló ez? Van ennek a tevékenységnek valami jelentosége? Szeretnék hinni ebben, és ez a kitüntetés is hozzásegít ahhoz, hogy ingatag hitem életben maradhasson. Nagy öröm számomra, hogy odaítélték Darvasi Lászlónak és nekem ezt a nagyszeru díjat, és az illetékeseknek hálás köszönetemet szeretném kifejezni.
Sikerimádó és sikermegszállott társadalmunk tagjaként az ember hajlamos lehetne rá, hogy a siker pillanatában elfelejtse, milyen sok szerencsés körülménynek köszönheti. Ha a siker az ember értékméroje, akkor az ember csakis a saját képességeinek, nem pedig véletleneknek akarja tulajdonítani. A siker egyik kellemes velejárója, hogy az ember megkérdojelezheti ezt a véleményt, s mégsem keveredik gyanúba, hogy savanyú neki a szolo. Szerencsére nem esik nehezemre a személyes sikernek e pillanatában, hogy ne uraljon el a nárcisztikus gondolkodásmód. Elég arra emlékeznem, hogy most nem állnék itt, ha nagyra becsült kollégám, Buda György önzetlenül fel nem vetette volna a nevemet egy kiadónál. És mindenekelott egyvalakit kell megemlítenem, Katharina Raabét, aki lektorként gondozta a most díjazott projektumot, melyet kivételes elkötelezettsége révén o tett egyáltalán lehetové. Mintapélda ez arra, hogy milyen elonyösen és áldásosan hathat a lektor munkája a fordításra.
Ezzel mondanivalóm végére értem. Köszönöm, hogy meghallgattak.