Warning: mysql_fetch_assoc() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /var/www/clients/client2/web15/web/engine.php on line 157 Virágzabálók - Írólap | Darvasi László

Virágzabálókrészlet 1.

(regényrészlet 1.)

A férfi a föld felé hajolt, ide-oda siklott a tekintete, végül megtalálta, amit keresett. Lapos kis kő, foltos kavics hevert a félig elszáradt fűcsomó tövében. Masa keze összekulcsolódott a háta mögött, mintha kötéllel fonták volna körbe a csuklóját, a következő pillanatban térdre esett, majd a fogaival kapta föl a követ. De amilyen gyorsasággal leereszkedett, olyan sebesen szökkent talpra, s közben rávigyorgott Gilagógra, aki egy terebélyes fatönkön üldögélve figyelte a jelenetet. Masa a szájában tartotta a kavicsot, majd a fák csenevész lombjait kezdte fürkészni. Elégedetlen fintort vágott, és lentebb keresett tovább. Nem volt nagy a terület, amelyen tanyát verhettek, de most már hozzájuk tartozott, az ő földjük volt ez a néhány udvarnyi nagyságú lapos. Megkapták, használhatták, és élhettek rajta. Hivatalos hatósági dokumentummal bizonyíthatták, hogy a birtokukká váltak a terület határán megdőlő kócos üstökű akácfák, a földből szivárgó és szétfolyó víz, és a sárból előfehérlő kövek, kavicsok. Észak felé néhány szegényes cigányputri bukott elő a földből, az egyik ház felől füst gomolygott, a viskók körül szeméttel babrált a szél. Sovány kecske rángatta a pányváját, az állat sírása elhallatszott hozzájuk. Ők voltak a bennszülött cigányok. Dél felé nagyobb házfalak fehérlettek, melyeket sövények és kerítések szürke szalagjai kerítettek. Ott már magyarok laktak. Masa felszisszent, s intett a feléje forduló Gilagógnak. A tyúkocska a távolabbi akácfa tövében kapirgált. A tolla veresen csillogott a reggeli fényben. A törzs tegnap érkezett a városba, és a vajda, nehogy az idegen helyen váratlan támadás érje őket, hajnalig virrasztott. Gilagóg persze nem egyedül bámulta a csillagokat, a Hold sápadtságát gúnyoló felhőket, nem magányosan ismerkedett a város éjszakai neszeivel, állatok hangjaival és részegek kurjantásával, mert Masa is vele pipázott. A férfi elvackolt a vajda mellett, és a kiskutyát simogatta, amellyel ideérkezésük napján dobták meg Gilagógot, hogy aztán hajnalban, miután a szürkeség fakulni kezdett, és a köd elszálló paplanjai mögött újra kirajzolódtak a házak és a tornyok formái, és már hallották a környező állatok hajnali kiáltozásait, kárálást, röfögést és elnyújtott tehénbőgést, reggeli után nézett. Az ennivaló ezúttal magától érkezett. Masa a szájában tartotta a követ, és a kapirgáló tyúkocskát figyelte. Aztán, mint aki lassan elalszik, leeresztette a szemhéját. Csupán egyetlen nyakmozdulatot tett, ám ez olyan gyors volt, hogy szemmel nemigen lehetett követni. Halk puffanás hallatszott, s a tyúkocska feje megbillent. A szárnyas tett néhány öntudatlan lépést, majd a mellkasát előre lökve elterült a földön. Masa egyedülálló képessége volt, hogy tudott a szájával dobni. Sőt, igazából csak azzal tudott dobni, mert a keze, az ujjai éppoly átlagos ügyességűek voltak, mint akármilyen más embernek. Ám a szájával úgy dobott, mint talán senki a világon. Az egyik asszony nyomban felizzította a tüzet, s kondér vizet rakott fel a tolltépéshez. Aztán néhány gyereket még elzavart, fogjanak ürgét vagy sündisznót.
Masát azért vette maga mellé Gilagóg, mert a férfi, aki ránézésre éppúgy lehetett ötven vagy tizenöt esztendős, akkor is hallotta, hogy a vajda mit mond, ha egy domb másik oldalán, egy város túlsó felén, egészen messze, a távolban időzött. Masa meghallotta Gilagóg hívó szavát és kiáltását, kérését és figyelmeztetését, de még az orra alá dörmögött nyugtalan félszavakat is. A vajda tudta, hogy Masának ez a képessége akár veszélyes is lehetne rá. Ám Gilagóg egyáltalán nem tartott az emberétől. Masa tudta a vajda titkait, s megannyi olyan tervét és gondolatát, amelyet mással, a törzs többi tagjaival egyáltalán nem osztott meg.
Néhány hónapja Szerbiában, nem messze Belgrád fölött a Duna árterében időztek, és a vajda halért küldte Masát. Egy egész napon keresztül vártak rá, ám Masa nem jött vissza. Masa eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és ilyesmi soha nem esett meg a hallgatag férfival. A törzs emberei kiáltoztak, lábasokat kongattak, sípoltak és dudáltak, fölzörgették a bozótosok mélyét, ám nem akadtak a társuk nyomára. Végül ladikot kerítettek, föleveztek a part mentén, végigkémlelték a folyót, amely azonban nem válaszolt egyetlen kérdésükre sem. A vajda végül hosszan ivott a vízből, így köszönte meg a Dunának, hogy nem veszejtette el az emberét. Gilagóg tudta, hogy Masa nem vész el ok nélkül. Ha Masa nem tér vissza, akkor elfogták, bajba került, eszméletlenül hever egy fűzfa ágas-bogas gyökerei között, talán már nem is él. Délelőtt kezdték a kutatást, s már alkonyodott, amikor megtalálták az alattomos mélyedést, amely voltaképpen csapda volt. Az egyik gyerek rángatta meg a vajda köpenyét, hogy mindenféle halak hullnak az égből.
Hogyhogy mindenféle halak, te fiú, hunyorgott Gilagóg, és hirtelen mélységes nyugalom fogta el.
Hát bajuszos halak, fekete halak, piros szárnyú halak meg fényes halak, mutatott fel a gyerek egy jókora pontyot, és felkacagott.
Gilagóg megkönnyebbülve sóhajtott fel, ez csakis Masa lehet. És persze hogy ő volt a haldobáló! Napközben többször elhaladtak a mély és átkozottul síkos falú gödör közelében, a lábnyomokból ítélve némelyikük olyan közel topogott el a perem mellett, hogy könnyedén leeshetett volna Masa mellé, ám a bajba került férfi mégsem kiáltott fel a mélyből. Aztán nyilván csak megunta a várakozást, és dobálni kezdte a halakat. Masa ugyanis nem beszélt. Talán tudott beszélni, talán nem tudott, ezt nem lehetett eldönteni. Gilagóg azonban elégszer tapasztalta, hogy Masa minden egyes szót megért, ha arra van szükség, ráadásul nemcsak a cigányt, de a szerbek, törökök nyelvét is érti. Masa értette a viccet, kegyetlen is tudott lenni, és tudott sírni, nevetni, odaadó volt, de nem beszélt.
Annyit sem mondott soha, hogy te, ő, pénz, nem vagy igen. Folyondárból kötelet fontak neki, felhúzták a mélyből, kihúzkodták a talpába és az oldalába fúródott vasszögeket, levagdosták a nyakára tekeredett kötelet, aztán egy sekélyesebb partszakaszon belelökték a Dunába, mossa le magáról a sarat, amely őzek, vaddisznók és nyulak tetemétől volt bűzös. Parázsló gallyakkal fertőtlenítették a sebeit, majd napokra az egyik szekér derekába fektették, és nem engedték neki, hogy felkeljen.
Gilagóg megfordult, és szemügyre vette letelepedésük helyét, a sáros talajú horpadást, ezt a Főtértől észak felé elterülő, kietlen földet, melyet elkerültek az utcák és a lakóházak, s amely az augusztusi szárazság ellenére rossz szagokat eregetett. A talaj megsüppedt a mezítelen talpuk alatt, s kellemetlen szagú víz fröcscsent a lábszárukra. A helybeli cigányok egyelőre nem mutatkoztak, pedig biztosan látták és hallották őket. Gilagóg körbenézett, majd bólintott. Már megette a frissen sült csirke mind a két szárnyát. Mert a vajda csak a szárnyát ette a madárból, legfeljebb a nyakát ropogtatta el, ha nem a gyerekek kapták az asszonyoktól. Gilagóg úgy tartotta, a madárból a szárnyat kell enni, és akkor nem fogunk félni, ha elragad bennünket a griffmadár, ha felakasztanak valami semmiségért, ha szakadék fölé tévedünk. A kölkök meg falják csak a sündisznót, a kisütött ürgét, a varjút. Aztán ha fölnőnek, mert kibírják a kórokat, akkor majd ők is esznek szárnyat, szívet, mellehúsát. A vajda nem dobta el a csirkecsontot, hanem a bokájánál ugrándozó kutyához hajolt, s a szárcsont hegyével jó nagyot bökött az izgága kis jószág horpaszába. A kutya vinnyogva huppant az ülepére, mire a férfi megszagoltatta vele a csontot, ez az, ami átszúrja a torkot, ez az, ami veszélyes neked, és amit megenned soha nem szabad. A férfi újra fölegyenesedett. Nyugtalanság töltötte el, maga sem értette, miért. Hiszen voltak ennél már sokkal gyalázatosabb helyeken is, veszélyes mocsarak határában, melyekbe belevesztek a könnyelmű purdék, laktak már forró sziklahátakon, hol könnyen érhette az embert halálos kígyómarás, és laktak már laktanyák és őrségek szomszédságában, hol a törökök elcsalták a fiatal lányokat, és az ágyasukká tették őket. De itt, ebben a Szeged nevű városban jó lesz nekik. És itt jó lesz Igazmondó Habrednek is, erről ő, Gilagóg gondoskodni fog, mert Habrednek nyugalom kell, hogy beteljesítse a sorsát. Összegyűjtötte szájában a nyálat, megkaparta a torkát, és kiköpött. A nyál nagyot csattant egy lapulevél zöldjén. Mindenképpen jó lesz nekik, gondolta eltökélten a vajda. Csak ezt a jót akarni kell, magukhoz kell csalogatni. Mert cigányhoz a jó el nem jön magától, inkább iszkol előle, a föld alá bújik, az égbe száll vagy a vízbe merül, s ha mégis megfognák, mint a színeváltó tarajos gyík, másnak mutatja magát nyomban. Ó igen, a cigány markában a jó is olyan sokszor rossznak mutatkozik. Gilagóg tudta, mert arra tanította az élete, hogy a jót leginkább el kell venni onnan, ahol az megterem. Van, aki fölépíti, más megszüli, táplálja és nevelgeti a jót, de nekik, legtöbbször nincsen más lehetőségük, minthogy elvegyék.
Az asszonyok kacarászva pakolásztak, az egyikük kibontotta a haját, és a felsőtestét hátradöntve rázogatta magát. Hoszszú, fekete haja a föld felett hullámzott. Az egyik férfi már gitározott. Egy fiatal fiú fél lábon ugrándozott, s vékonyka hangján hangosan átkozódott, szögbe léphetett. Gilagóg magához intette, aztán a seb fölé hajolt. A fiú sziszegett, arcát eltorzította a fajdalom. Azt még szótlanul tűrte, hogy a vajda kirántsa a vasszeget, de akkor már teli torokkal ordított, amikor Gilagóg tüzet fújt a sebre. A vajda intett az asszonyoknak, kössék be a gyerek lábát. A férfiak már kipányvázták a lovakat, és most egy magasabban nyújtózkodó laposon kezdték döngölni a földet. A vajda tekintete megkereste Somnakajt. A kislány egy félig beomlott kút mohos tövében üldögélt, és dúdolgatott. Nem messze tőle Barka guggolt, és a kétfelé domborodó hasát simogatta lassan, hunyt szemekkel, áhítatosan. Barkának hang nélkül járt a szája, nyilván a születendő gyerekeihez mesélt. Ahogy lélegzetet vett, s elkezdte a mondatot, szép volt, akár egy királylány, de ahogy befejezte, csúf lett és gonosz. De aztán lélegzetet vett újra. A vajda a szemöldökével intett Masának, aki azonnal ugrott. Gilagóg megfogta a társa vállát, magához húzta.
Masa, eredj, nézz szét a városban! Figyeld ki, hol laknak az erősek, és hol laknak a gyengék, hol gyűjtik össze a legtöbb pénzt, hol imádkoznak az istenekhez, és hol van az a jó, ami a miénk is lehet akár. Nézd meg, hol gyűlt össze a legtöbb rossz, a leggonoszabb veszély.
Masa elvigyorodott, s a szokása szerint, ha a vajda valami fontosat kért tőle, előbb belecsókolt a Gilagóg arcán végigfutó, a lováriak ejtette mély, vörös vágásba, majd a mutatóujját fektette bele az arcbőr árkába. A vajda mindig meglepődött, milyen hideg Masa ujja. Mint a jégcsap. Az is lehet, hogy a seb lázban ég azóta is, mióta az arcába vágták. A lováriak megmérgezték a kést, villant át a vajdán, s a társa után pillantott, de ő már messze járt.
Vigyázz magadra, Masa, dünnyögte Gilagóg.
És Masa, aki jó kődobásnyi távolságra járt, hirtelen megperdült, és vigyorogva intett vissza a vajdának.
Nem sokkal aztán, hogy Masa a dolga után futott, egy maszatos arcú fiúcska bökte meg a vajda oldalát. A gyerek arrafelé mutogatott, amerről ők is jöttek a kanyargó gyalogúton, mely a magyarok lakta első utcáról futott a laposig, hogy itt aztán, ebben a rossz szagú teknőben egyszer csak elfogyjon. Idegen férfi lépdelt feléjük lassan, ám egyáltalán nem nehézkesen. Az idegen is cigány volt. Nem volt különösebben nagy termetű ember, bár a mellkasa szélesen domborodott, viszont csodálatra méltó kimértséggel jött. Gilagóg elcsodálkozott. Soha nem látott még ilyen vontatott, ám mégis egybefüggő mozdulatokat. Gilagóg megrázta a fejét, soha nem gondolta, hogy a lassúságtól félni is lehet. Az idegen homlokát hatalmas, fekete kalap árnyékolta, foltos bőrcsizmája a térdéig ért, és fekete köpenybe burkolta a zömök, erős testét. Harcsabajusza jóval túllógott az álla vonalán. Az idegen már egészen közel ért hozzájuk, és Gilagóg kivehette a vonásait, arcának kőből faragott formáját, látta tekintetének rosszindulatú szürkeségét, s mintha minden, amire rápillantott ez az ember, lassan veszteni kezdte volna a színét, a frissességét, az élénkségét. És az idegen nézésében is ott munkált ez a rosszindulatú, veszélyes lassúság. A férfi végül megállt a vajda előtt, és sokáig szótlanul méregette Gilagógot.
Ki vagy te, kérdezte végül, s ekkor a vajda meglátta, hogy aranyból vannak a fogai. Csupa aranyfog tündökölt az idegen férfi rettenetes szájában. A vajda kényszeredetten elmosolyodott, nahát, ilyen tehetős cigányok laknak errefelé! Akkor biztos nekik is csurran-cseppen valami apróság.
Gilagóg vagyok, a vajdájuk ezeknek, intett az emberei felé, akik nem nagyon törődtek a jövevénnyel. Most érkeztünk, folytatta Gilagóg, és igencsak messziről vándoroltunk idáig, és maradni fogunk egy-két tavaszi esőig és téli fagyvirágig.
A vajda elcsodálkozott, hogy ő is lassabban beszél, mint ahogy szokott.
Ki vagy te, kérdezte a szürke nézésű újra.
Az a nyílni kész bimbó pedig ott a lányom, Somnakaj, mutatta a vajda, miközben igyekezett elszánt képet vágni, és aki bántani merészeli, annak kitépem a szívét, és disznók elé vetem. Nézz körül, ezek az embereim, szeretnek és félnek engemet. Nézd meg ezt a helyet itt, te, aki nem mondtad meg a nevedet, de azt hiszed, hogy bárkitől bármit megkérdezhetsz, mert akkora hatalmasság vagy. Talán az is vagy, én nem tudhatom. De azt tudom, hogy én a családommal itt fogok élni. Láthatod, nem vagyunk sokan. De arra éppen elegen vagyunk, hogy holnap még többen legyünk, és holnapután már sokan is legyünk. Na, ehhez mit szólsz?
Ki vagy te, kérdezte újra a szürke nézésű, és már olyan volt az arca, mintha megkövesedett volna. S amikor megszólalt, halált csillogtak a szájából az aranyfogak.
Gilagóg megérezte, hogy ennek az embernek hiába mond bármit. Ez az ember nem azért jött, hogy kérdezzen és megtudjon, hogy ismerkedjen. Ez az ember fenyegetőzni jött. Ez az ember azért jött, hogy megmutassa, fölöttük áll, és ők szolgálni kénytelenek őt, s ha nem, akkor elvesztek. Gilagóg lerángatta magáról a köpenyét, és az ingét felhúzva mutatta a testét borító vágásokat. Késnyomok, szirom alakú hegek, horzsolások és súlyos ütések nyomai kavarogtak az inas férfitesten.
Ki vagy te, kérdezte az idegen, miközben pillantásra sem méltatta Gilagóg testét. Folyvást az arcát fürkészte, egy ideig ide-oda siklott a tekintete, végül a vajda száján állapodott meg. Ez volt az a pillanat, amikor Gilagóg megérezte gyomorszájában a félelem szorítását. Amikor déli vándorlásaik során a lováriak rájuk vetették magukat, akkor érzett hasonló hideget, ám a mostani szorítás még erősebb volt. Keserű, fémes íz gyűlt a szájába, a halántékán lüktetni kezdett az ér. Lassan ökölbe szorult a keze. Csend lett körülöttük, az emberei felhagytak a munkával, a pakolászással, a föld simogatásával, és most kíváncsisággal vegyes félelemmel tekintettek feléjük, néhány gyerek közelebb is óvakodott. Barka élesen felvihogott, aztán a legkisebb zavar nélkül lépdelt az idegenhez. Közel hajolt az aranyfogúhoz, megszagolgatta, a karjához ért, ám a férfi arra sem méltatta, hogy rápillantson.
Ki vagy te, kérdezte továbbra is Gilagógot bámulva.
Nem is kérdés volt ez már, hanem nyílt fenyegetés, baljós ígérete valami eljövendő rossznak. S ekkor Gilagóg váratlan dolgot tett. Odalépett az egyik szekérhez, s gyors mozdulattal fellebbentette a ponyvát. Igazmondó Habred a derékaljból hunyorgott rájuk, majd, mint akit roppant fontos elfoglaltságában zavarnak, bosszús fintort vágott. Lassan elhomályosodtak kéken derengő csontjai, melyek nem kedvelték a napfényt. Az aranyfogú felhorkantott, mint akit érdekel a dolog, közelebb lépett, majd gúnyos vigyorra szaladt a szája.
Ki vagy te, kérdezte Habredtől is.
Gilagóg lerántotta Habred szájáról a kendőt, s az Igazmondó rögvest válaszolt.
Adjatok pénzt!
Ki vagy te, kérdezte újra az idegen, és megrázta a fejét.
Adjatok pénzt!
Ki vagy te, kérdezte az aranyfogú, s a következő pillanatban fölemelte az öklét, hogy az Igazmondó arcába sújtson. Gilagóg, akár a vadmacska, lendült előre. Megragadta a férfi karját, a másik kezével pedig a kését szorította a nyakához. Ám így is érezte, hogy az idegen sokkal erősebb nála.
Ha most nem ölsz meg, egész életedben szolgálni fogsz, suttogta az aranyfogú, s közben nagyot rúgott a kiskutyába, ami a bokáját harapdálta. Aztán felemelte a kezét, és a vajda elé tartotta őket. A jobb kezén is aranyból voltak a körmök. De a bal kezén még emberi körmök sárgállottak.
A bal kezem körmeit te fogod bearanyozni, te, Gilagóg, suttogta.
Gyere vissza, és ölj meg te, ha képes vagy rá, válaszolta a vajda, és elengedte a férfit, kését a hüvelyébe lökte. Nyugodtan, leeresztett vállakkal állt a másik előtt. Egyszeriben elmúlt a félelme.
Jól van, még ma éjszaka visszajövök, és akkor kiharapom onnan a szívedet, és nyersen eszem meg, bökött az idegen a vajda mellkasa felé, még elvicsorodott, hogy mindenki jól lássa a félelmetes fogsorát, aztán éppolyan tüntető lassúsággal, ahogyan érkezett, visszasétált a putrik irányába.
Adjatok pénzt, szólt utána az Igazmondó, mire Barka élesen felvihogott, és a hasát tartva megpördült maga körül. Meleg, remegő test simult a vajda derekához. A kislánya, Somnakaj ölelte át, s a férfi érezte, hogy a kislány vacog.
Masa, Masa, dörmögte nyugtalanul a vajda.
Masa, nagy szükségem lesz rád, szólt újra, aztán rácsókolt a gyerek könnyes szemére. Igazmondót újra betakarták, s az emberek lassan újra a dolgukra mentek. A vajda tűnődve járkált egy ideig, majd készülődni kezdett. Rongyot terített a földre, elővette a késeit, végigfektette őket a vásznon.
Masa mindeközben a város Boszorkány-szigetnek nevezett területét járta be. Nem tévedt el, mert nem szokott eltévedni, egyszerűen megérezte, hogy ide kell jönnie. Ahogy áthaladt a Halpiacon, egy vékony, kellemetlen ábrázatú ember lépett hozzá, és a sziget felé mutatott. A Boszorkány-sziget hírhedt helye volt a városnak. Jó másfél száz éve embereket égettek meg itt, öregeket és fiatalembereket, férfiakat és nőket, akik némi csontropogtató rábeszélés után bevallották a boszorkányságukat, elismerték, hogy a sátánnal cimboráltak, mérgező harmatot terítettek a szárazságtól fuldokló vidékre, esőfelhőket és halat loptak, és adtak el a törököknek, messze keletre. Késő délelőtt volt már, a folyó vékony, fényes háttal vonult dél felé. A sziget, amely inkább a város északi részéhez simuló, a folyóba kanyarodó, fákkal és füzesekkel borított lapos földnyelv volt, ilyen napszakban éppen szemből kapta a fényt. Masa eltűnődött, amikor meghallotta a vajda hívását. Gilagóg komolyan beszélt, mert kihallotta a szavait átitató rémületet. Vajon mi történhetett? Masa felállt, nyújtózkodott. Majd térdre ereszkedett, és inni kezdett. Hallotta, hogy megreccsen mögötte egy ág, de nem mozdult. A tarkójára mintha hideg, mérgező selymet dobtak volna. Egész testében megfeszült.
Mit csinálsz, cigány, kérdezte ekkor valaki a háta mögül. Masa lassan megfordult. A rossz arcú férfi vigyorgott rá egy vastagabb nyír fehér törzsének támaszkodva, aki ideküldte. Masa nem szólt, lenyelte a szájában tartott kortyot. Egyszer vízzel vakított meg egy török őrkatonát. Igaz, csak az egyik szemét tudta kispriccelni.
Értem, vihogott Féreg úr, értem már, cigány, te éppen ebédelsz. Na és mit ebédelsz, cigány? Hiszen hallevest ebédelsz, cigány, vihogott Féreg úr.
Finom mozdulattal egy elegáns, karcsú férfiú lépett Féreg úr mellé. Megcsóválta a fejét, miközben jól oldalba taszította Féreg urat, aki erre abbahagyta a vihogást.
Halleves, vonta föl a szemöldökét Levél úr, kérlek szépen, hol a hal?
Hát ott úszkál előtte a folyóban, vihogott Féreg úr.
Masa előrelépett, és a következő pillanatban hatalmas test törte át a bozótos sűrű függönyét. Megérkezett Mama Gyökér is, aki kicsit mindig a társai után maradt, ha sietni kellett valahová. S persze gyakran nem a könnyebb utat választotta, hanem a rövidebbet. Mama Gyökér jóval nehézkesebben mozgott, mint a társai, viszont ha komolyan nekiindult, képtelenség volt megállítani. Mama Gyökér húsos karja előrelendült, s a tisztás másik, árnyékosabb felére mutatott, mely mögött megcsillant a folyó. Masa ember alakú, fehér foltot látott a zöldben, a fiatalasszony úgy hevert egy bokor tövében, mint aki meghalt. A férfi engedelmesen odaballagott, és a nő fölé hajolt, aki élt még, de nagyon gyengén lélegzett. Egészen fiatal volt még, alig lehetett húszéves. Masa megfogta a kezét, maga felé fordította a finom ujjakat, a lágy tenyéren apró folt piroslott. Masa óvatosan végigtapogatta a hasát. Kemény volt a hasfal, de nem görcsös, aztán lejjebb csúsztak az ujjai, az ölre tapintott. Megcsóválta a fejét, mint akinek nagyon nem tetszik valami. A nő mellei nagyok és teltek voltak, és a férfi megérezte a bimbókból terjengő tejszagot. Masa bosszúsan felhorkantott.
Este nagy szükségem lesz rád, Masa, hallotta újra Gilagógot a város másik feléről.
Masa kétségbeesett képet vágott. A nő teste hirtelen megremegett, s a férfi látta, hogy abbamarad a lélegzés. Tanácstalanul pillantott körbe, majd észrevette, hogy a három különös alak még mindig őt figyeli. Mama Gyökér, Levél úr és Féreg úr a tisztás szélén várakoztak, és egészen nyugodtak voltak, Mama Gyökér legyezgette magát, Levél úr egy lepkét engedett a fehér kesztyűs kézfejére, s azzal játszogatott, míg Féreg úr elmélyülten kapargatta egy nyírfa kérgét, s ha hernyót talált, hát bekapta nyomban. Masa odasietett Mama Gyökérhez, bocsánatkérően megbillentette a homlokát, az asszonyság ne haragudjon azért, amit pedig rögvest tenni merészel, majd a hajába nyúlt, fürge ujjakkal matatott néhány pillanatig a dús, fekete zuhatagban, mígnem a mutatóujja köré hurkolt és kitépett egy vastag hajszálat. Mama Gyökér felszisszent, de nem ellenkezett. Levél úrtól egy parányi hajtást kapott a néma cigány. De amikor Féreg úr következett, ő összeszorított szájjal, dacosan bámult vissza. Masa lehajolt, tépett valami zöldet, egy kis ideig szórakozottan bámult Féreg úr undok arcába, majd hirtelen mozdulattal csalánszárat csapott a kellemetlen alak fülére. Féreg úr felüvöltött, s csak azért fulladt e kiáltás nyomban rossz bugyogásba, mert Masa megragadta az arcát, tovább feszítette az állkapcsot, s a másik kezével a nyelv alá kotorva kiemelt a szájüregből egy ficánkoló hernyót. Féreg úr felháborodottan méltatlankodott, de a cigányt mindez már cseppet sem érdekelte. A kis kacsból horogszerűséget készített, melyet a hajszálhoz hurkolt, a hernyót a horogra húzta, majd a hajszál végét a szájában tartva, a nő ajkait óvatosan szétfeszítve leengedte a torkán a csalétket. Masa a hajszál másik végét a szájában tartva leült a nő mellé a fűbe. S a hernyó már lent is volt a haldokló testében, alig dobogó, beteg szívén gyűrögette fehér, undorító testét. Masa tudta, hogy így van ez, mintha ugyan százszor is tett volna hasonlót. És most már csak várnia kellett.
Masa, este szükségem lesz rád, szólította a távolból Gilagóg.
Masa gondterhelten ingatta a fejét, mint aki azt mondja, jó, jó, tudja ő azt, csakhogy előbb ezzel a dolgával kell végeznie.
Ez az ostoba cigány azt hiszi, hogy kihorgászhatja szegény lányból a halált, kacarászott csúfondárosan Féreg úr, mire Levél úr széttárta a karját. Hát igen, ám ha nem hinne ilyesmiben a cigány, kedves jó barátom, Féreg úr, akkor a lány talán már nem is élne. Nézd csak, mutatott hirtelen Levél úr a fiatalasszony felé. Még Mama Gyökér is közelebb tolta magát. Újra megrándult a hajszál, de csak egyszer és nagyon óvatosan. Talán nem is rántás volt, csak a dobbanó szív remegtette meg Mama Gyökér haját. Hiába vártak aztán sokáig, hiába meresztették a szemüket, már semmi sem történt. Féreg úr végül kárörvendően legyintett, ám akárha ez lett volna a jel, Masának újabb kellemetlen rántást kellett visszafognia.
Még a nyaka is belefájdult. Hanem aztán hosszú órákon át, egészen alkonyatig még csak nem is rezdült a hajszál. A hernyó talán elpihent az alig pihegő lány testében, mert körbejárta és átkutatta, és most már nem érdekli, milyen a szívének íze, hogyan vattáznak a bordák ívei alatt a tüdő bolyhai, s hogyan kering benne mind lassabban az elfáradó, szomorú vér. Ahogy a Nap lebukott a fák mögé, Masa megérezte, hogy egészen egyedül van már, segítő társai eltűntek, magára hagyták, elmentek, mint a szél.
Masa, siess, veszélyben vagyunk, szólt újra Gilagóg.
S ebben a pillanatban akkorát rántott a hajszál, hogy Masa feje csaknem nekicsapódott a fiatal nő arcának. Nagy nehezen sikerült megtartania s visszahúznia magát. Egyszeriben borzasztó küzdelem vette kezdetét, Masa soha nem érzett még ilyen ellenállást, holott fogott ő szájjal már méteres harcsát is, és akkora pontyot, hogy az egész törzs jóllakott belőle. A lány többször felcsuklott, mint aki meg akar fulladni, tágra nyíltak a szemei, mintha Masát bámulta volna, de aztán lecsukta őket újra. Fölgyorsult a légzése, sóhajtozott és nyöszörgött. Az a valami a testében pedig rettenetes erővel harcolt. Masa úgy érezte, kiszakad az állkapcsa, leszakad a feje, eltörik tarkójában a csont, s már arra gondolt, hogy nemcsak ez a szerencsétlen, ki tudja, miféle bántalomtól szenvedő lány, de ő maga is elvész a küzdelemben. Hirtelen álomszerűnek és távolinak tűnt az egész történés, a lassan bealkonyodó vízpart, az elnyúló s a tisztás zsombékján szétterülő árnyékok, a szemközti partról felvillanó kósza fények, a liluló ég, a dél felől érkező uszályok sötét foltjai, a felébredő vérszívók kitartó zümmögése. Vérben úszott a férfi szája, a hajszál szinte az álla csontjáig vágott, keserű izzadság marta a szemét, miközben a kezét csuklóig nyomta a földbe, hogy kapaszkodhasson.
Masa, ha nem jössz, mind meghalunk, hallotta Gilagóg hangját.
S amikor váratlanul enyhült az ellenállás, Masa undorító feketeséget pillantott meg a lány ajkai között. Maradék erejét és dühét összeszedve, egész testét a mozdulatba feszítve nagyot rántott Mama Gyökér hajszálán. Aztán hátrabukfencezett. De már ugrott is vissza, véres nyálát szerteköpve, akár egy dühös kutya, négykézlábra állt, s a füvön fickándozó éjfekete halacskát bámulta lihegve. Mellé csöpögött a vére. A fekete dög nem volt hosszabb egy kisgyermek ujjánál. Jaj, hogy ilyen is lehet a halál?! Nemcsak piros csizmás, piros ruhás, nagy kalapos, kaszás rémség, hanem ilyen semmi kis jószág, ilyen rettenetesen erős alighal állatka?! Masa hirtelen elhányta magát, gyorsan kiöklendezett minden magot, kenyérbelet és gyümölcsöt, amit aznap magába tömött. Vért is hányt, és epét. Aztán a száját törölgetve felpillantott. A halacska fehér volt, mintha a legfinomabb márványból formázták volna. Ám máris szivárványos lett, piros és zöld, kék és sárga színekben pompázott, mint a világ legszebb durbincsa, de mégis inkább mint a balkáni tengerszemekben élő papagájhal, és az apró, részvétlen szemei bámulták Masát továbbra is. A cigány zavartan megrázta az üstökét.
Most akkor ilyen a halál, meg olyan is?!
Meg amolyan is, ha úgy akarja?!
S egy utolsó keserűt köpve a szájával emelte fel a halat, hogy a Tiszába hajítsa. Fekete ez a dög, csak most csal! Fekete is maradt, és az a neve, hogy tulipánhal! Masa villámgyorsan megbillentette a fejét, ám a mozdulat váratlanul nem sikerült. A férfi szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, aztán rázta magát, mint akit hangyaboly csíp, mint aki szabadulni akar valami roppant kellemetlen érzéstől. Nagyot ugrott az ádámcsutkája. Masa egyszerűen lenyelte a halat. A férfi két kézzel kapaszkodott a saját nyakába, ököllel verte a hasát, öklendezni próbált, a torkán dugdosta az ujját, de a hal nem jött vissza. Fölegyenesedett, és megvonta a vállát, ha lenyelte a dögöt, és kihányni nem tudja, majd kiadja másképpen. Devla majd elrendezi a dolgokat. Már alig látott. Lassan teljesen sötét lett.
Masa, Masa, hallotta Gilagóg kiáltását, és aztán valaki fájdalmasan felnyögött. Masa a fejéhez kapott, a tűzszerszámával kicsi lángot csiholt, s az imbolygó árnyat a tenyerével vigyázva a lány felé tartotta. Az arcba visszaszállt a pír, s a nő egyenletesen, nyugodtan lélegzett. A cigány füvet és gallyakat tépett, és olyan gyorsan, ahogy csak tudta, átöltöztette a nőt. De nem vetkőztette, nem húzkodott le róla egyetlen fodros szövetet vagy szalagot sem, ám a ruhája fölé füveket és ágakat kötözött, s csakhamar valóságos fűembert készített belőle. Így végre a vállára tudta kapni az öntudatlan testet. Szaladt kifelé a végképp elsötétülő Szigetről, bozótoson tört keresztül, szaladt az övéihez, akik bajban voltak. Valaki zenélt a közelben.
Füvet visz a cigány, viheti.
Füvet visz a cigány, hogy levest főzzön belőle, viheti.
Füvet visz a cigány, hogy fű tüzénél melegedjen, viheti.
Füvet visz a cigány, hogy abból vackoljon ágyat magának, és fűágyon álmodozzon, viheti.
Hanem akkor mi történt volna, ha a lánnyal minden rejtezés nélkül indul el?! Ha nem öltözteti fűbe, levélbe, gyökérszárba?! Masa bosszúsan felmorrant. Már a piacon, hol a halakat árulják, szuronyt döfnek a véknyába, az első utcában lefogják, vasra verik, tömlöcbe lökik, hogy aztán egy sötét lukban rohadjon az idők végezetéig. Loholt Masa vállán a furcsa teherrel, mert érezte, hogy nagy a baj, akkora, hogy tán nagyobb nem is lehetne már. Az egyik világosabb utcasarkon valami megcsikordult a lába alatt. Vastag rozsdás szöget pillantott meg a földön, Masa gyorsan térdre ereszkedett, a szájába kapta, és rohant tovább.
Gilagóg a sátrakba parancsolta az embereket. Somnakaj szájába máklevet öntött, s amikor a kislány feje elbillent, gondosan betakargatta, és a szekérhez kötötte. Igazmondó Habredre rádobott még néhány rongyot, kitapogatta a szarajevói szőnyeg rejtekhelyét, aztán mindenkit a sátrakba parancsolt. A vajda visszarúgott néhány leszakadó parazsat a rakásra. Magasan lobogott a tábortűz lángja, a tűz sisteregve fölcsapott, és szerteszórta a szikrákat. Gilagóg figyelt, hallgatózott, közben a kiskutyát maga mellé vette. Az állat folyamatosan nyüszített, megérezte a veszélyt. Az egyik közeli fa ágáról leszólt hozzájuk a halálmadár, s Gilagóg még a kuvik szeme fényének villanását is látni vélte. Aztán hallotta maga fölött a félelmetes szárnycsapásokat. Máris apró állat visított fel a közelben, nyilván a szerencsétlenül járt rágcsáló. Csakhogy a halálmadár ok nélkül soha nem száll el a cigányok sátrai fölött. Akkor ott valaki készülhet a túlvilági utazásra. A vajda önkéntelenül elmosolyodott, nincs is túrójuk, mert honnan lenne. Túró nélkül meg mit ér a halotti tor?! Hirtelen megérezte, hogy nagyon fél. De azért mosolygott továbbra is.
Masa, Masa, gyere már, szólt.
Az Aranyfogú lassabban jött, mint napközben, lassabb volt minden mozdulata. Mintha nem is a látható és tapintható világ terében járt volna, a mozdulatai nem a köztük lévő távolság legyőzésére, fölszámolására szolgáltak. Mintha látomás lett volna az egész, s amikor ő, Gilagóg úgy gondolja, hogy a késéért nyúlhat, mert még van erre érkezése, akkor már régen elveszett. Gilagóg nem értette, hogy lehetséges így mozogni, közelíteni. Az előbb még kődobásnyira sötétlett az aranyfogú alakja, de máris karnyújtásnyira van, pontosan látja az arcát, a gonosz vigyorát, hiszen már olyan közel hajol őhozzá, hogy érzi a szagát, és hallja, hogy halkan beszél hozzá. S mintha a szavai is rossz, véres aranyból lettek volna.
Van sód és borsod, cigány?
Jól van, ha van, mert akkor inkább megsózom, megborsozom és kisütöm a szíved, cigány.
Gilagóg hallotta, hogy valami kaffan, majd fájdalom hasított a mellkasába. Mégsem tudott mozdulni. Egy távoli, idegen álom áldozata lett, és valaki más gondolatába kellett volna átnyúlnia, hogy segítsen magán. Megértette, hogy elveszett. Az aranyfogú állkapcsa a mellkasába mélyedt, éppen a szívgödör fölött. Valaki kétségbeesetten felsikoltott. Ez tényleg kiharapja a szívemet, tűnődött Gilagóg, és elcsodálkozott a tehetetlenségén, mely már nem volt kellemetlen. Elgyengült. Az aranyfogú válla fölött villant valami, s a vajda egy pillanatra meglátta Masa eltorzult, csurom vér arcát. Mintha szétverték volna az embere száját. Gilagóg térdre esett, s közben kicsúszott az aranyfogú harapásából. Meleg ömlött a mellkasára, a hasára. Az aranyfogú dühösen megperdült, kés villant a kezében, s a vajda látta, hogy el is repül az a kés. Ám abban a pillanatban, hogy útjára indult a halálos szerszám, kis koppanás is hallatszott. Mint amikor dió hull a fahordó tetejére. Az aranyfogú felhördült, mint egy megsebzett vadállat, kezét lassan a teste mellé eresztette, aztán nem mozdult. Remegett a válla. Sokáig állt így, végül úgy zuhant előre, hogy óvó mozdulatot sem téve arccal csapódott a földnek. A vajda feltápászkodott, és Masához vonszolta magát, aki álmodozó tekintettel imbolygott a Somnakajt rejtő szekér mellett. Pontosan a szívéből állt ki az aranyfogú csontnyeles kése.
Masa, Masa, lihegte Gilagóg, miközben szinte belekapaszkodott a másik arcába.
Mi történt veled, hol voltál, Masa?
A férfi lassan felemelte a kezét, és a fűkupacra mutatott, amely a szekérkerék mellett hevert. Csupa seb arca boldog mosolyba torzult. Majd szétszakadt, felsebzett, alvadt vértől lucskos szájával azt mondta:
Én!
Igen, én, szólt újra, s a szemét lehunyva csak eztán rogyott össze holtan.
Remegve, megilletődve fáklyákat és tüzeket gyújtottak. Csak Barka vihogott, mint a bolond. Somnakaj kábultan üldögélt a szekéren, de nem tudott mozogni. Gilagóg sebét, amely olyan volt, mintha vadkutya tépdeste volna meg a mellét, húggyal locsolták le, aztán lapulevéllel fedték, és körbekötözték. Az aranyfogút a hátára hengerítették, éppen a homlokába fúródott a vasszög. Masa szívéből csak hosszas próbálkozás árán tudták kihúzni a csontnyeles kést, és az asszonyok rémülten fölsikoltottak, amikor a penge hegyén megpillantották az apró fekete halat fickándozni. Gilagóg azonnal a tűzbe dobta a kést, s aztán ámulva nézték, hogyan világosodik ki a fekete hal színe, hogyan lesz pikkelye hófehér, majd aranyszínű, s néhány farokcsapás után hogyan úszik ki a lángok közül, s száll bele a fölöttük szikrázó, fekete égbe.
Valaki felkiáltott.
A szekérnél, a fűkupac helyén egy fiatalaszszony állt, ő is az égbe szálló halat bámulta, majd önkéntelenül a haját kezdte tisztogatni, ágakat és indákat húzkodott ki a tincsek közül. Egyszeriben felpillantott, végignézett rajtuk, majd kényszeredetten Gilagógra mosolyodott.
És Klára megszólalt.
Igaz, hogy a fájdalom elfáraszt, de míg gyötörni tud téged, ébren is tart. És ha te meghalnál, mint egy virág, akkor is csak ő, a fájdalom alszik el benned, míg te tovább virrasztasz mindenki másban, aki valaha is szeretett téged.

Warning: Unknown: write failed: No space left on device (28) in Unknown on line 0 Warning: Unknown: Failed to write session data (files). Please verify that the current setting of session.save_path is correct (/var/www/clients/client2/web15/tmp) in Unknown on line 0