VirágzabálókRészlet 3.

(regényrészlet 1.)

A férfiú alacsony és testes, ősz hajú ember volt, és bár még nem üvöltött, de vörösre gyúlt képe, villámló tekintete szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a következő pillanatban talán még az egyik purdé fejét is leharapja. Rettentő dühösen, de többször meg-megbotolva iparkodott a tábor felé. A háta mögött sápadt férfi igyekezett a lépést tartani, s ugyan jóval fiatalabb volt a társánál, mégis folyvást lemaradt. A testes úr mély, gurgulázó kiáltást eresztett ki a torkán. Gilagóg innen tudta meg, hogy a férfiú dájcs, vagyis valamiféle német. Mert a németek is sokfélék, akár a cigányok. A vajdának volt némi ismerete a németek pattogó, nehézkesen csikorgó nyelvéről, ha nem is értette őket. Ám elég volt hallania a "donnervetter és krucifiksz!" fölkiáltást, jeges borzongás futott végig a hátán. Még gyermekkorában tudta meg idősebb, az Elba és a Rajna vizében is megmártózó, Hamburg és Bréma kikötőjét is megsarcoló cigánykirály csavargóktól, hogy Európában efféle szörnyű káromkodást, mint a német, egyetlen nép sem tud. Még a fűmuzsikusokat útjukra bocsátó szerbek sem, pedig ha ők átkozódnak, az effajta durva szavaknak mindig vérfolyam, öldöklés, kínhalál a vége. Ezek a rettenetes szavak - "donnervetter és krucifiksz" - képesek romba dönteni falvakat és virágzó városokat. Ezek a szavak gyűlölettel párzanak, békétlenséget vajúdnak, nyomukban tűzeső hull, és mocskos áradat mossa el az ember veteményét. Vagy a szegény cigány nyikorgó szekerét. Vagy egyetlen tehenét, borját. Vagy a csatos faládáját, melyben a kovácsoláshoz szükséges szerszámait tartja.

A német úr széles mozdulatokkal hadonászott, és már egyfolytában üvöltött. A vajda régen kitalálta, mi dühítette fel ennyire. De nem volt ideje megválni a ruhadaraboktól. A cilinder a fején billegett. A két fényes, kemény talpú bőrcipő a lábát nyomorgatta. Schütz bácsi közel ért a vajdához, megtorpant.

Az ünneplő cipőm, te cigány, kiabálta most már magyarul.

Az ünneplő cilinderem, donnervetter und krucifiksz, harsogta Schütz bácsi, megállt, és tömény likőrillatot lihegett a vajda arcába. Az utána érkező vékony férfiú megtaszította a doktort, és csaknem a vajdának lökte. Gilagóg gyorsan a földig hajolt, és ahogy fölemelkedett, arcán szétterült az a fajta veszedelmesen alázatos mosoly, melyet csak a legnagyobb veszélyekre tartogatott. Még mindig félelem szorította össze a gyomrát. A német mögé, a másik jövevényre pillantott. A férfi ruházatából ítélve helybeli magyar lehetett, és ő fegyverrel jött. Máris megfogant volna a rettenetes német átok?! A magyar férfi hosszú lábú, rövid, vaskos csövű puskát cipelt, amelyet jókora sóhaj kíséretében leemelt a válláról. Kövér izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, arca két oldalán vékony patakban csordogált alá a víz.

Inkább kisebb fajta ágyú lesz az a szerkezet, gondolta Gilagóg.

Mi jön most, öldöklés? Vérontás?! Ezek a feldühített helybeliek lemészárolják őket?!

Az embereknek akart kiáltani, már a száját is eltátotta, aztán meggondolta magát. Nem, ő most nem mutathat félelmet! Hát kihívó nyíltsággal bámult a magyar férfi nyugtalan arcába. Hallott egyet s mást arról, hogy a magyarok miféle bosszúálló népség, de igazából nem hitte, hogy a szarajevói bosnyákoknál akadhat a bosszú vérgőzét jobban szomjazó emberfajta. Ha csak nem a lovári cigányok, akiket egész életük alatt nyugtalanságban tartanak a rajtuk ejtett sebek. Régen begyógyultak, már csak hegek és karcolások piroslanak az ütlegek és a sérülések nyomán, ám a lováriak, ha akarnák, se feledhetnék a fájdalmat. Ha egy lovárit óvatlanul megtaszítasz, emlékszik rád a haláláig.

Az egyik gyerek a német mögött lihegő férfihoz ugrott, és beletépett a nadrágja szárába. Nagyot reccsent a szövet, mire a magyar a purdé felé legyintett. De nem akarta megütni, csak hessegette. Az anyja fölsikoltott, majd pörgő nyelven átkozódni kezdett. Máris kődarab repült a német felé, éppen csak elsuhant az arca előtt, s nagyot koppant egy fa törzsén. A német abbahagyta a kiabálást, és megszeppenve tekingetett az emberekre, akik egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, szinte már körbefogták őket.

Sájsze, suttogta halkan, de jól hallhatóan a német, és Gilagóg a homlokához kapott, mert elhangzott az újabb átokszó, még az előzőeknél is rettenetesebb. Ha ezt a szót kimondják, elsötétül az ég, villám csap az ember szemébe, nem marad élet szerte a környéken.

Sájsze, sájsze, suttogta újra a német, és Gilagóg hiába sziszegett és integetett az emberei felé, kussoljanak, ne merészeljék bántani a németet, azok nem hallgattak rá. Amióta tanúi voltak az Aranyfogú halálának, a törzs tagjai bátrabbak lettek. Mióta tudták, hiszen a gyerekek az imént beszéltek róla, hogy miféle városban fognak élni, nem tartottak az idegenektől, helybeli cigánytól, a magyaroktól, sem pedig holmi érthetetlenül karatytyoló némettől. Biztonságban érezték magukat ezen a földön, amely az övék lett, és ami nem kellett senkinek.

Sájsze, sájsze, ismételgette a rontás szavait a német.

Mintha kés csillanását látta volna a vajda. Gilagóg kétségbeesetten feléjük lódult, miközben a testével védte a már egészen megrettent öregembert. Ha valaki szúrni merészel, annak saját kezűleg töri el a karját, ordított a vajda. A következő pillanatban megbillent, és talán a földre zuhan, ha a német nem kap utána, és csodálatra méltó erőfeszítéssel meg nem tartja a testét. A vajda szédelegve igyekezett talpon maradni, az öreg vállába kapaszkodott. Schütz bácsi a kezére meredt, aztán megszagolta a vértől lucskos ujjakat. Nyomban feledett mindent, ruhalopást, tolvajlást, életveszélyt, egyszeriben orvos lett újra.

Hol a táskám, mutogatta a cigányoknak.

Meine Tasche, hol az orvosi táskám, ti semmirekellők!

Az ordibálva érkező, majd halálra rémülő német egyszeriben ellentmondást nem tűrő komoly férfiúvá vált.

Hol vannak a műszereim, a gyógyszereim, a szikém?!

Végre megszólalt a magyar férfi, és váratlanul cigányul mondott valamit. A vajda úgy elcsodálkozott, hogy a gyengeségét is feledte, pedig még össze-összekoccantak a térdei.

Ez a férfi tud cigányul!

A kiejtéséből ugyan érezni, hogy nem azt a cigány nyelvet ismeri, amelyen ők beszélnek, de lám csak, képes megértetni magát. A vajda intett, s egy asszony máris a doktor lába elé dobta a táskát.

Vizet, parancsolta a német.

Warmes Wasser!

Hirtelen elmúlt a szenvedély, s a cigányok újra engedelmesek lettek, mint a tavaszi föld. Schütz bácsi egy eléje lökött teknő kétes tisztaságú vizében gyorsan leöblítette a kezét. A vajda már ámult. Úgy forgott körbe-körbe az öreg csuklója, mint egy igazi tolvajnak. A táskában matatott, üveget kapott elő, és szeszt öntött a tenyerére, gondosan végigkente a karjain. Schütz bácsi fintorgott, miközben a magyar a lábaira állította az ágyút, és a szerkezettel matatott. A vajda nem értette, mit akarnak ezek.

Ha egyszer lelövik őket, akkor miért akarják meggyógyítani?!

Schütz doktor újra körbetapogatta Gilagóg mellkasát, akinek erősen gennyesedett a sebe. A doktor fölhorkant, mint aki kincsre lelt. A genny sárga folyásában izgő-mozgó csillanások, hirtelen felgyúló, majd nyomban elhalványuló, tűhegynyi fények játszottak. Ahogy a puskáról elvonta a tekintetét és magára pillantott, látta a fényeket a vajda is.

Semmi kétség, aranybogarak fertőzték meg!

Gilagóg gyerekkorában többször hallott olyan emberről, akinek az életét ilyen paraziták tették tönkre. Egyszer a szarajevói csarsiban mutattak neki egy cigányt, aki az aranybogarak okozta vakságban szenvedett. Akkor már napok óta nem evett, miközben percenként fuldokló ordítás tört fel a nyomorult torkából. A gyermek Gilagóg éjszakánként gyakran riadt arra, hogy kiáltás gurgulázik fel a táboruk közelében, még a kutyák is lekushadtak az ilyen hangoktól. A tűz szikrákat vetett, fényes szikrákat szórva pattogott felettük, a horkolók is elhallgattak. Az anyja befogta a gyermek száját, nehogy válaszoljon. Mert elég csak felelni az aranybogár csábító szavának, már meg is fertőződött az ember. Gilagóg megtanulta, hogy az ember teste tele van mindenféle fémmel és mésszel, vassal és gazdagsággal, s az aranybogarak összegyűjtik az ember szervezetében rejtőző, szabad szemmel nem is látható aranyat, aztán mind a szem vizébe hordják. Az első napokban kifényesedik és vakító fényességgel ragyog fel a világ. Bármerre nézünk, még a végtelen mélységű kutakból, a barlangok mélyéből is tündöklés, ragyogó fényesség köszön vissza. Arany festi be a fák imbolygó lombjait, aranyló mezők és utak nyújtóznak a lábunk alatt, aranyból lesz a Hold, és aranyban fürdünk, ha folyóvízbe gázolunk, aranyat eszünk és iszunk, az álmaink is aranyból lesznek. Aranyból lesznek a nők, a férfiak, aranyból lesz a szerelem is, ha megfertőz bennünket az aranybogár! Ám a csillogás csakhamar fájdalmas, fehér lobogássá változik. A világ dolgai lassan csak körvonalakban homálylanak, hogy végül vakon tapogassunk a fogódzók után. Fehérvakságot okoznak az aranybogarak, és elpusztítanak bennünket. Egy nap, amikor már oly tűrhetetlenül ragyog a fény, hogy az ember többé nem képes elviselni a szenvedést, nagy lélegzetet vesz, összegyűjti minden erejét, és borzasztót sikolt. S a következő pillanatban már nem is él. Ám ez a halál nem olyan, mint amikor megáll a szívünk, elvágják a torkunkat, amikor álmunkban fekszik mellünkre a halál, és kinyalogatja szemünkből az élet pislákoló fényét. Aki aranybogarak által vész el, jajkiáltássá lesz, és ez a kiáltás néha fölhangzik Bosznia hegyei között vagy a kanyargó Tisza folyása mentén, és hallani még Erdély völgyeiben is.

A vajda felszisszent, mert Herr Schütz fertőtlenítővel dörzsölte be a seb környékét. Halk pattanások, apró csendülések és vízbe fúló izzó faág sistergéséhez hasonlatos hangok jelezték, hogy az aranybogarak pusztulnak. Nyilván az Aranyfogú fertőzte meg, gondolta a vajda. S akkor az ő jajkiáltása is itt rejtőzhet valahol a környéken. Figyelmeztetni kell az embereket! El kell mondani, hogy nem szabad válaszolni semmilyen idegen jajszóra, kiáltásra, meg sem szabad hallani!

A doktor néhány gyors, szakszerű öltéssel összevarrta a legnagyobb, vörösen lüktető harapásnyomot, majd hümmögve bámulta a vajda testét borító egyéb forradásokat és hegeket.

Schön, mondta, ez aztán szép, bólogatott a sebnyomokat tapogatva. A doktor oldalra pillantott, és meglátta Barkát, aki egy ferdén nőtt fácska gazos tövében guggolt. A lány előre és hátra ingott, mintha részeg lett volna. De persze nem ivott be. Csak ringatta az ikreit, akik a hatalmas hasában készülődtek jóra és rosszra, fényre és sötétségre. A doktor fölvont szemöldökkel bámulta egy ideig, majd magához intette a lányt. Barka felhagyott a mozdulatokkal, nem mozdult, pislogott ellenségesen, oldalra köpött. Mérgesen fújt is, ahogy a macskák szoktak. Fölkapott egy hegyes ágat, a doktor felé bökdösött. A vajda dühösen felmorrant, sziszegett valamit, mire Barka kelletlen grimaszolás közepette föltápászkodott, és nagy hasával az ősz hajú doktorhoz tolatott. Az öreg rátapasztotta fülét a hatalmas domborulatra.

Mein Gott, mondta aztán halkan. A vajda intett, mi van, ugyan mit hall a gyógyító ember, amit ő nem tud. A doktor a cigány barna arcába bámult, elmosolyodott, niksz, niksz, és aztán azt mutatta az ujjaival, hogy Barka hasában ketten vannak.

Hát persze, vigyorgott a vajda, ők a bogumil ikrek, az egyik fekete lesz, a másik meg fehér.

Bogumil, kérdezte a magyar.

Bogumil, vigyorgott a vajda, és megvonta a vállát.

Barka fölhúzta az ínyét, és a vajdára vicsorgott. Gilagóg megunta az engedetlenséget. Elege lett abból, hogy a lány folyvást kellemetlenkedik, a végén még tényleg belemar a doktorba. A férfi karjai hirtelen előrelendültek, és két oldalról ragadták meg Barka arcát. Gilagóg így tartotta hosszan a lány fejét, erőlködés nélkül, nyitott tenyerekkel. A hasán fehérlő kötésen lassan átütött a vér pirosa. Barka eltorzult arcán végre elsimult a gyűlölet, és újra mosolyogni kezdett. Úgy bámult, mint akinek lekvárt csorgatnak a hasára. A vajda elengedte Barkát. Még valahol a háborogva rohanó Jajca mentén tanulta az efféle varázsfogást. Barka most néhány napig csak vigyorogni tud. Ha fáj neki, ha ürít, akkor is vigyorog, mint aki vadalmába harapott. Ha holnap az ég alá tolja az ikreit, nevetve fogja tenni. S ha meghal, mert nem tehet mást, mert elveszik az életét, vagy mert olyan beteg lesz, akkor nevetve fog meghalni.

Kiáltás csattant a sátrak felől. Az asszonyok hátrafelé mutogattak. Szekeréből felemelkedve maga az Igazmondó dugta ki ráncos pofáját a rongyok közül, ellenségesen bámulta őket.

Adjatok pénzt, nyikorgott rájuk. A magyar férfi csodálkozva előrelépett, és kíváncsian hajolt Habred ráncos csecsemőpofájához, s közben hümmögött, az öklével dörzsölgette a homlokát. Végül elmosolyodott.

Mennyit adjunk, kérdezte hirtelen.

Csönd lett. Úgy lehet, Habred is meglepődött, mert eddig tőle mindig megrémültek az idegenek, őt csak gyűlölték, őtőle csak undorodtak torz teste és csúf arca miatt. Néha ugyan a vajda szóba állt vele, de ő is inkább csak morgott rá. De tőle még nem kérdeztek soha semmit.

Adjatok pénzt, szipogta legörbülő szájjal.

Miért, kérdezte a férfi.

Adjatok, nyöszörögte Habred.

Miért adjunk neked, ha nem tudod elkölteni, ha nem tudsz rajta bort és lepényt venni?! Miért adjunk neked pénzt, ha kihull a markodból, ha elvesztegeted, ha kutakba szórod, ha eljátszod, vagy addig tömöd magadat, míg el nem fogy az utolsó filléred is?!

Adjatok pénzt, adjatok pénzt, szűkölte elveszetten Habred, és a taknya sárga csíkja az állára csorgott.

Ki vagy te, kérdezte konokul a magyar férfi.

Habred egész testében remegett. Barka mozdult, mintha nem is lenne terhe, vigyorogva rányalt a lucskos csecsemőarcra, vigyorogva az idegenek felé pillantott, majd pokrócot vetett az Igazmondóra. Egy ideig még fészkelődött Habred, ám lassan megnyugodott.

Barka vigyorogva kiköpött.

Fúj, fúj, sziszegte.

Dögöljetek meg!

Rohadjatok meg!

Schütz bácsi rángatta meg Szép Imre kabátját, a férfi lassan oldalra pillantott. Hirtelen olyan fáradtság fogta el, hogy azt hitte, belehal. Klára a szomszédos szekérnél állt, a szoknyáját sepregette szórakozottan, a ruha fodraiba sárga szalmaszálak, hosszú, zöld füvek tapadtak, és a haja úgy fénylett, mintha megfésülte volna. Somnakaj, a kicsi cigány lány megfogta a kezét, és rajongva bámulta a szép fiatalasszonyt, akinek olyan volt a bőre, mintha porcukorral hintették volna be, és akivel együtt töltött egy egész gyönyörű éjszakát. Imre ellépett az ágyú mellől, tett egy tétova mozdulatot, aztán megmerevedett. Fáradtan ereszkedett egy rönkre. Gilagóg kíváncsian bámulta a jelenetet, már teljesen összezavarodott. Bosznia vidékein kergették és űzték, mert el akarták veszejteni őket, vagy ha adtak nekik, hát csak azért vetettek eléjük néhány tallért, hogy ők kergessenek és űzzenek másokat. De itt egy-két nap alatt olyan rémesen bonyolult lett minden. Masa meghalt, mert kilyukadt a szíve. Az Aranyfogú is meghalt, mert kilyukadt a homloka. Itt ez az ismeretlen magyar nő, aki majdnem a vesztüket okozta, rájuk tört ez a fehér fejű német doktor, szörnyű szavaival megátkozta őket, és itt ez az ágyús magyar férfi is, aki tud cigányul, és most bámulja sápadtan, remegő szájszéllel az idegen, veszélyes asszonyt. Hosszú sóhaj szakadt fel Imre melléből, és előreejtette a fejét. Majd lassan oldalra dőlt, s a porba zuhant volna, ha Gilagóg nem kap utána. Klára odament a férjéhez, és a hasára szorította a férfi arcát.

Imre, mondta, drága Imre.

Nincs egyedül, simogatta meg a férfi arcát.

A férfi fölnézett, keserűen elmosolyodott.

A sérelem ébren tart, de megvakít, dünnyögte aztán maga elé a férfi.

Az asszony sírt, nyelte a könnyeit.

Nem is bonyolult semmi, szólt halkan a férfi, és felállt, majd Gilagógra bámult. S újra mondott neki valamit cigányul. Gilagóg alig értette a fáradt, elrontott szavakat. Szép Imre megismételte a mondatot. Álljanak csoportba, kérte, és mutogatta, álljanak a cigányok a masina elé, álljon oda mindenki, hogy a városi doktor, Herr Schütz megmutathassa, miféle bűvészkedés az, amikor az ember úgy tesz, mintha megállítaná az időt.