Virágzabálókrészlet 4.

(regényrészlet 2.)

Amikor Klára megtudta, hogy Pallagi Ádám nem él többé, átadta magát a lassan érkező, de a lelke egészét átitató tébolynak. Akik igaztalanul korán esnek ki az életből, azokért kevesek ejtenek könnyeket. Ám ezek az emberek majd hosszan, végeérhetetlenül gyászolnak, és a fájdalmukra aligha lesz gyógyír. A fiatalasszony belesüppedt a kanapé puha párnájába, nem szólt és nem mozdult, mereven bámult egy préselt virágot, mely a falon függött, egy kicsiny, faragott szélű fakeretben. Klára azt hitte, lassan egészen megőrül. Remegő szegélyű fényfolt kúszott harisnyás lábára, aztán továbbhaladt, ölének völgyére vándorolt, és ő rettenetesnek érezte a súlyát. A szomszéd szobában folyamatosan nyöszörgött a gyermeke, de képtelen volt törődni vele. Mintha az összes erő kiszakadt volna a testéből. Klára azt hitte, ismeri annyira önmagát, hogy megóvja magát az önsajnálat visszataszító szenvedélyétől, nevetségre ingerlő vakságától. Ó, és az emberi unalmasság! Hát milyen szánalmasan unalmas alakok azok, kik folyton csak veszteségekre, hiányokra, mások gáncsoskodásaira panaszkodnak?! Klára azt hitte, tudja már, mert volt módja megtanulni, hogy miféle érzésekkel és szenvedélyekkel képes válaszolni a sors kihívásaira. Úgy vélte, pontosan tudja, miként irányíthatja lelkének rezdüléseit is akár, de most ezt a fájdalmat képtelen volt elviselni. Pétert régen nem látta, a vadember eltűnt, mintha nem is lett volna soha. Péterben soha nem bízott, Péter nem így szerette. Pétert nem szabad várni és akarni, Péter majd akkor tér vissza, ha ő akarja! De Ádám nem jöhet vissza már soha! S egyszeriben mintha a három férfi egyetlen alakba sűrűsödött volna bele, összemosódtak az arcok és a testek, az alkalmak, a mozdulatok és a szavak tónusai. Cafatos ruhájú nyomorék vigyorgott rá, egy szép arcú, fehér bőrű nyomorék, levedzett, csorgott a nyála, a foga csorba volt és sárga, a karja szőrös, mint a kutyák farka, és egy likőröspoharat nyújtogatott a lány felé. A nyomorék a férje, Szép Imre hangján beszélt.

Igyál, kislány, édeset igyál, kislány.

A nő hirtelen szégyellte magát, miközben düh feszítette. Igazán olyan volt, mint a gyerek, akitől a játékát vették el. A hajó, a hajó! Amikor a hajó elveszett, amikor a hajnali fénytől ragacsos parton toporogtak elveszetten az apjával, akkor érzett hasonlót.

Nem, nem adom oda, sziszegte egyszerre.

Ami nekem kell a legjobban a világon, az enyém is marad!

Eszébe jutott az anyja, akinek az élete éppen ilyen szánalmas gyászokba nyomorodott bele. A fiatalasszony élesen felnevetett. Nyomban a szája elé kapta a kezét. Annyira megrémült a rikácsoló hangoktól, hogy felnevetett újra. S megint ezt az idegen, őrült hangot hallotta.

Szép Imre lépett hozzá óvatosan, lassan föléje hajolt, megsimogatta, de mert a nő összerázkódott, eztán csak a fülébe suttogott, de Klára nem értette, mit mond a férje. Nyilván nem is akarta érteni. Imre megtörölgette izzadó homlokát, aztán likőrrel és pálinkával kínálta, de ő csak bámult maga elé üveges szemmel, és nem fogadott el egyetlen korty vizet sem.

Sétáljunk kicsit, karolt belé a férfi, holott tudta, hogy lehetetlent kér. Senki sem járt az utcán. Ilyenkor sétálni?!

Klára felállt, aztán lassan visszaült, igazított a haján.

Felnevetett újra.

Szép Imre dühösen legyintett, és magára hagyta.

És amikor a szolgáló sápadtan jelentette, hogy nem találja az úrnőt, de nyitva volt az utcakapu, Szép Imrének sem volt ereje, hogy felemelkedjen az íróasztalától, ahol jegyzeteit tologatta ide és oda, s az asszony után siessen. Egyébként is, hová mehetett volna?! Alig telt el két nap a császári csapatok bevonulása óta, de már mindenfelé házkutatások zavarták a családok nyugalmát, néhány házat, ahol a rebellis magyarok helyi vezetői, prominensei laktak, szétvertek, kifosztottak és aztán fölgyújtottak. A város fölé vékony füstcsíkok kígyóztak, s az ég keleti felén sűrű, fekete felhővé gyűlt a félelem. Az őrjáratok bujdosó katonák, nemzetőrök után kutattak. A bérházak és a középületek falai, a kerítések és az utcai fák törzse már tele voltak aggatva körözésekkel és felhívásokkal, leginkább azt a kényelmes megoldást szorgalmazták ezek a plakátok, hogy a honvédek önként jelentkezzenek. Néhány papirost leszaggattak, megtéptek ismeretlen kezek, de arról is járta szóbeszéd, hogy amikor egy legény egy ilyen körözést próbált eltávolítani a sétatéri várbástya melletti kiskocsma bejáratánál, az őrjárat nyomban rajtaütött, s bár nem tartóztatták le, de mielőtt nagylelkűen útjára bocsátották volna, puskatussal mind a két karját eltörték. Ha a férfi eljut az első sarokig, ott nyilván lefogják. De Szép Imre ettől egyáltalán nem tartott. S valójában Klárát sem féltette. Klára fiatal nő még, nem fogják bántani. Miért is fognák le, miért zárnák börtönbe?! Aligha hiheti bárki is, hogy a lánynak köze lehet a rebellióhoz vagy valamilyen most kezdődő partizánkodáshoz. Klárát megvédi a szomorúsága és a kétségbeesése! Nagyon fontos hírt kaphatott, de egyelőre nem szabad kutakodni a lelkében. A férfi arra gondolt, az asszonyt hagyni kell szenvedni. Meg kell engedni neki, hogy a lelkére engedje az elveszettség és az önsajnálat összes nyűgét, baját és fájdalmát. Az embereket mindig ingerültté vagy boldogtalanná teszi a másik szenvedése. Sértésnek érzik, hogy a másik mellettük bánkódik. A férfi sóhajtott, nem, semmiképpen sem szabad türelmetlennek lennie. S ekkor újra a szolgáló kiáltása riasztotta. A férfit melegség öntötte el, hogy talán Klára tért vissza, de a szolgáló egy nagyalakú borítékkal a kezében rohant a szobába. A küldeményt a kapuban találta, a földön hevert, de már bent, az udvaron, hadarta elpirulva a lány. S mintha nem mondott volna el mindent. Szép Imre kikapta a lány ujjai közül a borítékot, és feltépte. A mutatóujjával dolgozott, még kést sem használt.

Ekkor kapta meg a harmadik szarajevói levelet.

Ezt is németül írták.

A férfi figyelmesen elolvasta, aztán az asztalára ejtette a barna levélpapírt. Meghallotta az utcai kapu nyikorgását, majd nyomban a dünnyögő, ingerült szavakat. Recsegő német szavak! Úgy, hát az ő otthonát is átvizsgálják, kirabolják?! Szép Imre megint tévedett. A következő pillanatban a földúlt Schütz bácsi rontott az előszobába, nem is köszönt, máris méltatlankodva hadarta, hogy egy cigány kölök belopódzott a házába, és a szeme láttára emelte el az orvosi táskáját. Még rákiáltott, a gyerek után kapott, a hátára is rácsapott, de a kölök rávihogott, és elinalt. A táska rendkívül fontos családi hagyaték, már azzal járt a betegekhez az apja és a nagyapja is! Ha ezek a vademberek vigyázatlanul megkóstolják valamelyik porát vagy kenőcsét, nyomban fölfordulnak, úgyhogy igyekezniük kell, és gyorsan vissza kell venni a táskát. Nyilván az újonnan érkezett törzs purdéja lehetett a pimasz tolvaj, mert ő, Schütz bácsi tudja, hogy három kordényi nyomorgó cigány a minap kapott bebocsáttatást a városba. Schütz bácsi német származása miatt, és főként a foglalkozására való tekintettel máris szabadon járhatott a császári parancsnokságra, s nemcsak szabad belépése volt az elfoglalt, császári zászlókkal hivalkodó várba, de többször riasztották, hogy sebeket lásson el. Egyszer beöntést is kellett adnia egy elgyötört, egészen ereje hagyott tüzér ezredesnek, akit hetek óta kínzott a krónikus szorulás. Schütz bácsi tehát hallott a mashariakról. Új törzs szekerezett be dél felől a városba, és egy helybeli boszorkány, akit ő maga is ismert, nos ez a lélegzetelállítóan termetes aszszonyság a titokzatos befolyása révén elintézte nekik, hogy megtelepedhessenek a még nem lakott, vizesebb, senkinek sem kellő földeken, valahol Fölsőváros halmai és Rókus között. A császári katonák még röhögtek is a történteken, hahotázva verdesték a térdüket, hogy a rebellis magyarok miféle ajándékot kaptak a rebellióért cserébe. Koszos és nyomorúságos cigányokat kaptak, szaros seggű purdékat, lógó csöcsű, ráncos arcú némbereket, tolvajokat, rablókat, ingyenélőket. Doktor Schütz bosszankodva megcsóválta a fejét, mert nem szerette az ilyesfajta beszédet, de inkább hallgatott, mert hogyan piríthatott volna ő rá, a korban jócskán benne lévő, gyenge ember ezekre az öntelt, fegyveres fiatalokra.

Schütz doktor hirtelen közel hajolt a másikhoz, mert balsejtése támadt. Szép Imre sápadt volt, s talán ivott is. Igen, biztosan sokat ivott, hajolt még közelebb a doktor a megviselt archoz, a véreres szemekhez.

Elfonnyadt egy virág, kérdezte, de máris megbánta, hogy ilyen olcsó élccel élt.

Klára eltűnt, mondta halkan a férfi.

Hogyhogy eltűnt?!

Elment, suttogta Imre.

És most mi lesz?!, kérdezte önkéntelenül a doktor, már felejtette is, miért jött.

Nem tudom, mondta Szép Imre, és elfintorodott.

Elhagyta magát?, kérdezte a német.

Elhagyott vagy elment, egyre megy. Aki elmegy, az elhagy.

Nem, ingatta fehér fejét Schütz bácsi, aki nem jön vissza, Imre, az hagy el. A te asszonyod viszsza fog jönni, én ezt jól tudom.

A férfi fájdalmas mosollyal bólintott. A doktor észrevette Szép Imre nyakán a sebet. Piros volt a heg, mintha egy gyermek pici ujja ragadt volna a nyakbőrre. A doktor önkéntelenül odanyúlt, és megtapintotta.

Még mindig fáj?

Soha nem fájt igazán, mondta Imre.

Megbosszulta, kérdezte az okuláréját törölgetve a doktor, majd hozzátette, persze az nyilvánvaló, hogy a bosszúk többsége felesleges. Aztán az öreg az egyik hasas likőrösüveg felé pislogott. Mint aki úgyse kerülhet az igazság közelébe, lemondóan megvonta a vállát. A vitrinhez lépett, kivette az üveget, töltött, és ivott. Aztán tűnődve nézegette a likőrösüveg domborodó hasán a virágmintát, az egymásba kapaszkodó folyondárszálakat. Igazi mestermunka volt.

A Pallagi fiú, dünnyögte a doktor. Jól ismerem a fajtáját. Egyszer betört hozzám is, mondta, s közben újra töltött. Az a gyerek abban a tévhitben él, hogy neki mindent lehet. Hol van most, nem tudja? Régen láttam.

Nem tudom, ingatta a fejét Imre.

Aligha hihetem, biccentett az öreg, és újra töltött. Csettintett a nyelvével.

Tudja, doktor, az emberi élet dolgai, szólt eltűnődve Szép Imre, oly egészen könnyen elbeszélhetők. Az évszámok, események, kisebb és nagyobb ünnepek beszámolója minekünk nem okoz nehézséget. Nézze, Herr Schütz, vannak számosan emberek, akikre jó szívvel, nyugodtan rábízhatjuk a világot. Nem kell félni attól, hogy eltékozolják, hogy bajos történetekbe keverednek. Ezek az emberek megóvják nekünk a törvényeket, a morált, ha úgy vesszük, megóvják magát Istent is. Miért?

Mert... mert nem tudom, fordult a doktor az ablak felé.

Mert ezek az emberek kitalálják a világot, holott azt elképzelni kell. Ha kitalálod a világot, nem teszel hozzá semmit, legföljebb fönntartod a helyzetet, a rendszert.

Az orvos úgy tett, mintha nem is hallotta volna a szózuhatagot.

És a bátyja, Imre, ő hol van?

Ó, hiszen már Péter is elment. Napok óta nem láttuk. Úgy hiszem, harcolni ment. Az a gyanúm, hogy átállt a szerbekhez.

Mein Gott, warum?!

Talán találkozni akar valakivel.

Az ördöggel netán?

Menjünk a masináért, mondta hirtelen Szép Imre.

Ugyan minek?!, csodálkozott Schütz bácsi.

Hátha olyat látunk a cigányoknál, amit nem szabad elfeledni, dünnyögte Imre. A masina az a szerkezet volt, mellyel úgynevezett dagerrotípiákhoz hasonlatos felvételeket lehetett készíteni. Nem festmények és nem is rajzok voltak ezek, hanem inkább homályos, furcsa rajzolatú képek, melyekről férfiak és nők tekintenek ránk a múlt ködéből. Az idő múlását csalták meg ezeken a felfoghatatlan valóságú képeken, a mozdulatokat, vagy éppen magát a mozdulatlanságot, és az arcok vonásait ejtették rabul. Schütz bácsi rettenetesen büszke volt a szerkezetre, melyet egy léhűtő, bár mindenfelé jövedelmező kapcsolatokkal bíró rokona segítségével egyenesen Bécsből hozatott még az elmúlt esztendő telén, egy rémesen fagyos napon. Schütz doktor valóságos vagyont fizetett a masináért, de egyáltalán nem bánta a rémisztő kiadást. Ez a Voigtlandar-féle szerkezet tökéletesebb volt a dagerrotípiákat készítő masináknál, melyekből Szegeden is akadt már néhány. Ráadásul a fotográfia fantasztikus történetében az első lépéseket éppen egy honfitársa, egy német doktor tette meg, aki merészen krétaport kevert a pokolkőoldatba, ekképpen bizonyítva, hogy a fény sem megszelídíthetetlen. Ám az elmúlt napok eseményei talán Schütz bácsi ítélőképességét is jócskán megzavarták. Normális körülmények között ki nem vitte volna a házából a fényíró masinát, még a kapuja árnyékáig sem merészkedett volna vele, de most tétova beletörődéssel hagyta, hogy Szép Imre kiemelje a szerkezetet a szobasarokból, és a hóna alá vegye. S aztán máris rohantak a cigányokhoz, mert Schütz doktornak hirtelen az eszébe ötlött minden sérelme, és újra éktelen harag fogta el. Imre alig tudta tartani a lépést a doktorral, aki, ahogy közeledtek a telep felé, mind gyorsabban trappolt. Végül már szinte futott az öregember, mint két fekete szárny lobogott utána a köpönyege. S aztán, ahogy megérkeztek, csaknem nyomban végzetes baj történt. De hála Istennek, végül lenyugodtak a felhevült kedélyek. A cigányok viszszaadták a táskát, Schütz bácsi még el is látta a vezetőjük sebét, egy veszedelmesen gennyesedő harapást.

A doktor Klárára pislogott. Itt a táska, és csoda folytán ráleltek a fiatalasszonyra is. Akkor már nem hiányzik semmi, akár ballaghatnának szépen haza. A doktor hirtelen nem tudta eldönteni, hány évesnek látja a fiatalasszonyt. Klárának egyszerűen nem volt életkora. A gyámoltalan gyereklánytól akár megfáradt, középkorú nőnek is lehetett volna mondani. De akár így gondolhatta az ember, és akár úgy, szép volt a nő, mindenképpen. A szeme alatt a bánat finom ráncai pókhálóztak, az ajka földuzzadva, a halántékáról egy göndör tincs lebegett, és minduntalan el akart szabadulni a szőke hajszálakkal fényes halántéktól. Szép Imre ekkor ellépett a felesége mellől, és a cigányok vezetőjéhez szólt valamit. A vajda értetlenkedett egy ideig, a fejét rázta, a fülét vakargatta, végül nagyot rántott a vállán, és az emberei felé morrant, mire azok lassan gyülekezni kezdtek. Schütz bácsi megértette, hogy fényképeznie kell. Gilagóg mérgesen terelgette az embereket, némelyikbe belerúgott, a másikat lökdösve noszogatta. A cigányok vonakodva álltak be a sorba, kicsit tolakodtak is, kicsit lökdösődtek, mert nem szerették és nem is szokták az ilyesfajta csoportosulást. Somnakaj ujjai önkéntelenül Klára csuklójára fonódtak. Imre a gyermekre pillantott, majd az asszony másik oldalára állt. Mellette Barka topogott, és néha megbökte Szép Imre oldalát. Gilagóg kiemelte a szekérből Igazmondó Habredet, ölbe kapta. A lábánál sertepertélt Masa, az állat a nyomorék láttán felvakkantott. Habred szólt volna, nyilván az unásig ismételt mondatát bugyborékolta volna feléjük, ám a vajda rámordult, most aztán tényleg legyen kuss, Igazmondó. S amikor végre mind ott álltak a masina előtt, és elrendeződtek a sorok, amikor a kicsik legelőre, a nagyok pedig hátra sorakoztak, amikor a legbágyadtabb öreget is a csoporthoz támogatták, egyszeriben méltatlankodó alak tolakodott a masina szeme elé. Rikácsolva kiabált, mint egy papagáj.

Hé, hé, cigányok, hát velünk mi lesz?

Hát mi senkik vagyunk, semmik vagyunk?

Mi csak akkor vagyunk jók, ha segíteni kell, ha bajba kerültök?!

Hálátlan cigányok!

Aztán te mikor segítettél, Féreg?, kérdezett vissza Gilagóg.

Amikor csak tudtam!

Nos, ha nem sért benneteket, mi is közétek állnánk, szólt közbe nyugodtan Levél úr, aki szintén előbukkant valahonnan, s akinek az öltözéke szokás szerint kifogástalan volt, egyetlen ránc sem kanyargott a kabátján, sem pedig a nadrágja szárán. Mama Gyökér már közéjük is tolatott, szorosan Gilagóg mellé állt, közben a kötésére bámult, megcsóválta a fejét, mint aki aggódva azt mondja, ej, ej, te szép cigány férfi, hát megint miféle bajba kerültél?! Majd a szoknyájának hullámai közé nyúlt, és mindenféle gyógyfüveket szedett ki onnan, s a vajda kezébe nyomta. Aztán a vajda fejére meredt.

Hát ez meg mi a fene?

Cilinder, Mama, dünnyögte a vajda, ne mondd, hogy nem láttál még ilyen viseletet.

Láttam, láttam, de nem a te borzas fejeden, Gilagóg.

Hát akkor ennek is eljött az ideje, dünnyögte a cigány, aztán összeszorította a száját, mert Schütz bácsi rájuk pisszegett.

Sokáig, nagyon sokáig kellett állniuk mozdulatlanul, pislogni se lehetett. S ha valamelyik gyerek szaladni akart volna madár vagy eb után, ha valagon csipkedte a másikat, így okozva galibát és békétlenséget, az öreg doktor rájuk mordult, akár egy mérges vaddisznó, donnervetter és krucifiksz!

Mit jelent, mit jelent, amit az öreg morog, pislogtak Gilagógra a cigányok.

Hát csak annyit, hogy disznók lesztek nyomban!

Patkánnyá változtat benneteket ez a varázsló német, sziszegte Gilagóg. Néhány percre rend lett újra, mert senki sem akart disznóvá válni.

Az egyik öreg cigány elaludt, majd álltából zuhant a földre.

Sájsze, dünnyögte a doktor a púposodó fekete lepel alól, mire Gilagóg gyorsan az öregért nyúlt, s jókora pofon kíséretében a sorba húzta. Ilyen gyötrelmes órájuk még nem volt soha. Nem mozoghattak. És ha a cigány nem mozoghat, úgy érzi, börtönbe került. Az a cigány, amelyik nem mozoghat, szinte meg is halt. Végre valami csattant, aztán villant is, hála Devlának, elkészült végre az a kép.