Virágzabálókrészlet 5.

(regényrészlet 3-4.)

Az idegenek már elmentek. Alkonyult, vörös és kék fények gyúltak fel odafent, lent megnyúltak, és elfáradtak az árnyékok. Somnakaj úgy bámult a szépséges magyar nő után, mint aki a szerelmét veszti el. Önfeledt rajongás és végtelen bánat keveredett a maszatos kis arcon, a szempilláján megcsillant egy könnycsepp. A kislány lehajtotta a fejét, apró göröngyöket rugdosott a lábujjával.

Ilyen szép akarok lenni, suttogta maga elé.

Gilagóg meghallotta, mit mond a kislánya. A vajda éppen Habredet lökte vissza a helyére, aki nagyot nyekkent a szekérderék rongyain. Az Igazmondó nagyra tátotta a száját, de Gilagóg már körbe is tekerte a pofáját, kuss, vetette oda neki, kuss, Igazmondó.

Szebb leszel te annál a nőnél, Somnakaj, fordult a lánya felé a férfi, és szélesen elmosolyodott.

Ilyen szép volt az anyám is?, kérdezte a kislány.

Sokkal szebb volt, köhécselt a férfi, és közben gyors fintort vágott. És amikor meghalt, akkor is szép maradt?!

Fekszik a földben, kislányom, és még mindig gyönyörű. Olyan szép a te anyád, hogy a föld csak csodálkozik gyönyörűségén, és ha egy föld alatt csobogó patak téved hozzá, hát megfürdeti a testét, az arcát és a szívét. Gyökerek tisztogatják a bőrét, drágakövek díszítik. Olyan szép volt a te anyád, Somnakaj, hogy tíz pasa akarta a háremébe főágyasnak. Csalták szép szavakkal, aranyos ékszerekkel, de ő nem ment, mert engem szeretett.

És miért téged választott, bámult az apja ábrándos arcába Somnakaj, aki szerette újra és újra elmeséltetni a történetet. Holott kívülről tudta már, s ha a vajda elvétett egy szót, másként mondott egy mondatot, nyomban kijavította.

Mert amikor találkoztunk, én megmentettem az életét.

A kislány nagyot sóhajtott, és közben tágra nyílt a szeme.

Olyan haja volt a te édesanyádnak, mint a vízesés. Hajnalban kék volt, akár az alkonyat tenyere, éjszaka meg fehéren lobogott, hogy teliholdat lehetett volna festeni vele. S ebbe a gyönyörű hajba beleköltözött egy pók.

Egy halálvirág pók, kiáltotta Somnakaj.

Pontosan, bólogatott a vajda, egy szörnyűséges halálvirág pók. De én megtaláltam azt a pókot, mely akkora volt, mint egy napraforgó feje, és mégis úgy el tudott bújni az édesanyád hajában, hogy napokig kerestem és kutattam utána, de amikor megtaláltam, megküzdöttem vele, és elpusztítottam.

A férfi elhallgatott.

A gyerek hirtelen a többiek után szaladt. Gilagógnak hirtelen nehéz lett a lelke. Nem az bántotta, hogy hazudnia kellett. Az volt a rossz, hogy mennyivel édesebb és könynyebb a hazugság annál, ami valóban megtörténik. Jó hazudni. Vagy nem hazudott, ha olyasmit mondott, amit a lánya hallani akart? Nem az a hazugság, ha a vágyakat mondjuk el?! A vajda a földre ült, fűszálat dugott a szájába, és bámulni kezdte Habredet. Az Igazmondó gyűlölködve pislogott vissza, és a piszkos kendő alatt egyfolytában járt a szája. Nyilván most se mondott mást, mint amit mindig. Nyilván soha nem is mond majd mást. Csak ezt az egyetlen nyomorult mondatot tudja, ezt a gyűlöletes kolduskiáltást ismételgeti, amíg világ a világ! Ha a Habredről szóló jóslás hazugság volt, ha nem igaz, hogy az Igazmondó egyszer majd mesél, szóról szóra elmeséli a cigányok világtörténetét, akkor valakinek a helyébe kell lépnie.

A vajda felállt, s mintha valakivel vitatkozna, tiltakozó mozdulatot tett. Ököllel csapott a levegőbe. Hiszen ki más, csakis ő, Gilagóg vajda léphet a hazug próféta helyébe! És ha neki kell átvállalnia Habred szerepét, ha neki kell elmesélnie a cigányok világtörténetét, akkor tudnia kell uralkodnia a szavain. Hazugság és igazság egyre megy! S akkor a szavai is uralkodnak majd a világnak azon a fertályán, amelyért személyesen ő visel felelősséget. Akkor az ő meséi nem árthatnak, csak ha ő úgy akarja. De teremtenek is azok a mesék!

A vajda szenvedélyes lett, de finoman rúgta odébb a lábszárát nyalogató Masát. A füvet kiköpte, ököllel a homlokára ütött, aztán eltökélt léptekkel odasietett Habredhez. Gyilkos düh fogta el. Egészen közel hajolt a meggyűrt, ráncos archoz.

Nem vagy te igazmondó, Habred! Nem vagy te senki és semmi, csak egy torzszülött.

Habred hánykolódni kezdett, míg végre lecsúszott szájáról a kendő. Remegve ült fel.

Adjatok pénzt, sziszegte gyűlölködve.

Adjatok, adjatok, adjatok!

Gilagóg úgy ütötte meg, hogy belesajdult az ökle. Habred hanyatt vágódott, de nem hagyta abba a karattyolást.

Adjatok pénzt, adjatok pénzt, nyüszítette.

A vajda utána kapott, és kiemelte a kocsiderékból.

Bevarrom a szádat, Habred, ha még egyszer megszólalsz. Devlára mondom, hogy bevarrom. Aztán eláslak, és a sírodra szarok. Nem szólalhatsz meg többé, érted, te nyomorult?!

Adjatok pénzt, suttogta Habred elszántan, és közben vadul forgatta a szemeit. A vajda fáradtan lökte vissza a kocsiba. Ám a következő pillanatban fölcsillant a szeme.

Figyelj, Habred, most olyat hallasz, amit még soha!

Gilagóg nagy levegőt vett. Furcsa lett a tekintete.

Sájsze, mondta hirtelen, sájsze, sájsze, ismételte.

A vajda lassan nyitotta ki a szemét, és óvatosan körbetekintett. Nem, nem dőlt össze a világ. Nem sötétült el az ég, nem tolakodtak gyilkos felhők a Nap elé, nem nyílt meg a föld, nem áradt meg a víz, még mindig augusztus volt, még mindig szárazság gyötörte a vidéket, zenéltek a vérszívók, nyári alkonyat idő volt, éppen olyan, mint bármikor, tegnap vagy tegnapelőtt. Görnyedt hátú, kócos asszony bámult rá, körötte visongó gyerekek szaladgáltak. Fiatal fiú dúdolva indult tűzifát szedni, csupa sár volt a lábszára. Somnakaj a kutyával incselkedett. A Napkorong vörösen izzott az ég nyugati féltekén, Barka vigyorogva bámulta. Nem, nem, nem, semmi különös nem történt. A fáradó szél remegtette a fák levelét.

Sájsze, mondta újra a vajda, majd bólintva hozzátette.

Ha akarom, minden megtörténik, és ha úgy akarom, semmi nem lesz többé.

És a mindenre is, a semmire is elég egyetlen szó, Habred.

Elég egy szó, te nyomorult!

*

Tudja-e, ez micsoda, kérdezte Szép Imre.

A cigány kiköpött, és a fejét rázta. Valamilyen rajz. Egy kép, ilyen firkálás. Festették. Vagy rávarázsolták a papírra. És akkor mi van?! A cigányok is szoktak rajzolni, csak ők a porba, vagy az út menti sárba. Lerajzolják az Istent, a Napot vagy egy fontos emberi arcot, aztán másnap továbbállnak. Belevésnek a fák törzsébe, jelet hagynak, hogy az utánuk vándorló többi cigányok tudják, ők jártak itt, erre és erre kell figyelni, attól és amattól az embertől kell óvakodni. Igen, a cigányok is rajzolnak a porba, és aztán gyorsan el is feledik, hogy Isten vagy a világ hogyan nézett ki azokon az ábrákon. De ha letáboroznak, és a ruhákat az ágakra, kötelekre aggatják, rajzolnak megint. És ha rajzol a cigány, hát szívesen repül azokon a rajzokon.

Ez, vajda, egy fénykép, mondta halkan Szép Imre, mire Gilagóg megvonta a vállát, és körbepislogott. Egyáltalán nem érezte jól magát ezen a helyen. Léni néni kocsmájában ültek, a sétatéren. Nem félt a vajda, de nyomasztotta az idegen világ, a gomolygó füst, és főképpen a hely zártsága, a falak meszes simasága. Mindig kellemetlen érzés fogta el, ha kerítéssel vagy falakkal körbevett területen, félhomályos szobában kellett időznie. Már kinézte magának a kicsi ablakokat, ha menekülnie kellene. Talán kiférne az egyiken. Talán. S mintha nyomban igazolást nyert volna az aggodalma, kiáltás harsant, csizmasarkak kopogtak az ajtó előtt, császári őrjárat rontott az ivóba. Egyenként igazoltatták az embereket, a fiatal fiút, aki a székét hátradöntve fölpattant, és menekülni próbált, nyomban leütötték. Aztán hagyták, hogy a gyerek ébredjen és nyüszítve takarodjon. De egy idősebb férfit felállítottak, összekötözték a kezét, majd a sarokba penderítették, hogy a falnak verte a homlokát. Aztán kirugdosták a szabadba. Amikor észrevették a cigányt, az egyikük nyomban felröhögött. Puskatussal bökték vállon a férfit. A cigánynak nagyon fájt az ütés, belezsibbadt a karja. Még jó, hogy nem a hasa felé bökött a dög osztrák, mert a sebe még nem gyógyult be teljesen. Mégis úgy mosolygott, mint akinek mézes kásával van tele a szája. S Gilagóg ahogy ráhunyorgott a katonára, nyomban felismerte a fickót, ez az osztrák volt az, aki az érkezésük napján az ülepe húsába döfött a főtéren. Nagydarab, szőke, kerek arcú, fiatal férfi, hát megint fájdalmat okozott neki.

Meg foglak ölni, mondta neki cigányul, és alázatosan meghajolt.

Mit karattyolsz, büdös cigány?!

Igen, kedves uram, kitépem a beledet, és kitépem a szívedet is, vigyorgott Gilagóg, és egyszeriben jobban megijedt magától, mint a némettől, hiszen mindezt meg kell tennie, ha egyszer kimondta. Jaj, neki most már jobban kell a szavaira vigyázni, mint az aranyára.

Szép Imre ugyancsak szélesen mosolygott, bólogatott.

Hosszú életet és egészséget kíván magának, tiszt úr, mondta az osztráknak.

Állj fel, mutatta a katona a cigánynak.

Gilagóg lassan felemelkedett. Elhajolhatott volna, ha akarja. Könnyedén kivédhette volna az ütést, de tudta, jobban teszi, ha nem ellenkezik. Gilagóg nyaka megbicsaklott. Lassan emelte fel a fejét, de lefelé bámult. Nem pillantott vissza az osztrák arcába, tudta, az ilyesmi ilyenkor kihívással ér fel. Ekkor Szép Imre is felállt.

Hagyja ezt abba, mondta halkan, elszántan.

Ki maga, nézett rá a hideg kék szem.

Szép Imre vagyok.

Az én nevem Vogel, mondta a katona. Megjegyezte?

Vogel a neve, megjegyeztem.

A következő ütést Szép Imre kapta. Az asztal szélébe kapaszkodott, hogy el ne zuhanjon. Érezte az édeset a szája sarkában. Meleg csöppent a kézfejére.

Jegyezd meg, magyar, én soha nem azokat bántom, magyarázta halk, surrogó hangon Vogel, akik nem félnek. Én csak azokat ütöm, magyar, akik már rettegnek. Te is, te, bökte meg a férfi mellét, már félsz.

Szép Imre nem válaszolt.

Az osztrák elégedetten fürkészte őket, aztán megvonta a vállát, s a másik asztal felé lépett. Néhány perc múlva becsukódott a katonák után az ajtó. Valaki nagyot sóhajtott. Léni néni, a terebélyes fogadósné szótlanul a sarokhoz billegett, és a vérfoltokat törölgette, amelyek az idős férfi orrából fröccsentek a falra. Egy gazda halkan, folyamatosan átkozódott. Magas, görnyedt hátú férfi emelkedett föl az ablak melletti asztaltól, tekintete harciasan végigvillogott a helyiségen, öklével a levegőbe csapott.

Ez mégis csak tűrhetetlen, sziszegte. Ez ellen, kérem, tenni kell valamit. Ez, kérem...

Üljön le, Kigl, nem volt elég, szólt rá egy öblös hang.

Visszajönnek, Kigl, és szarba verik az orrát!

Kigl gyorsan leült, és nyomban lehúzott egy pohár veresbort. Megvető mosoly futott át sápadt ábrázatán, mint aki arra gondol, micsoda gyáva népség közé keveredett. Kigl a város örökös lapszerkesztője volt, Szeged közismert figurája, elviselhetetlen és goromba alak, mindazonáltal a helyi sajtóviszonyokat tekintve nélkülözhetetlenek voltak a kapcsolatai, a szaktudása és a rutinja, s főképpen az ösztöne. Kigl úgy is tudott írni, hogy egyáltalán nem gondolkodott a betűk karistolása közben. Tudott úgy írni, hogy hangoskodtak mellette, bökdösték a vállát, a fülébe harsogtak, folyvást kérdezgették, és ő mindeközben még válaszolgatott is. Kigl azok közé az embertársaink közé tartozott, akik mindent tudnak, amit tudni szükséges. S amiről netán nincs tudomásuk, az nyilvánvalóan felesleges és haszontalan ismeret. Kigl szerkesztő tudta, hol kapható a városban a legjobb szivar és pipadohány. Tudta, mikor érdemes a gőzfürdőbe látogatni, mikor találjuk ott a legjobb debattereket, a legelmésebb polgárokat, akikkel érdemes a gőzbe fulladni. Tudta, mikor jó egy színházi előadás, és mikor csapnivaló, mitől haladó egy költemény, és a rímek és a gondolatok mikor nem szolgálják a köz javát. Kigl szerkesztőnek tudomása volt arról, hogy van élet a Holdon, és azt is tudta, ez miért lehetséges. Úgy volt lehetséges, hogy az angolok titokban ágyúrakétát küldtek egy bizonyos Yellow-Smith kapitány vezetésével, aki az ő, Londonban élő unokaöccsével ápolt a bizalmasnál is erősebb kapcsolatot. Kigl tudta, miért bukott el a magyar forradalom, illetve azt is tudta, hol, a végtelen magyar tanyavilág melyik pajtájában rejtőzik a lánglelkű költő, Petőfi Sándor, akinek a halálhírét költötték, igaz, elővigyázatosságból bajusz és szakáll nélkül időzik most azon a titkos helyen. Kigl tudott Mama gyökérről, Koszta Nyikiforovról, ismerte a fűmuzsikus legendáját, tudomása volt arról, Koszta Nyikiforov hogyan és miért vándorolt el Szegedre Koszovó Poljéból ama tragikus napot követően, amikor Lázár fejedelem hősi halált halt a betolakodó oszmánokkal vívott harcban.

Kigl már újságot adott ki a forradalom előtt is, és ő volt a szerkesztője a helyi Szegedi Híradónak a szabadságharc idején. Az újság a fegyverletétel után beszüntette a működést. Azóta eltelt egy-két hét, és a szegediek azt beszélték, újra Kigl jegyzi, mint főszerkesztő természetesen, a hamarosan újrainduló Szegedi Híradót is.

Gilagóg vajda újra a képre bámult. Hunyorgott, mert többet akart látni. Jóllehet pontosan látta magát az emberei között. Úgy nézett ki, ahogy tükörben, vagy inkább a fodrozódó víztükörben, talán még annál is elmosódottabban. Különös érzés kerítette hatalmába. Mintha ott élt volna egy másik, titokzatos világban, ott élt volna valaki, aki ő, és persze mégse ő. Önkéntelenül húzkodni kezdte a bajuszát, majd megpaskolta az arcát. Szép Imre mosolygott.

Ezt nézze, mutatta.

Gilagóg nagy szemeket meresztett. Mert ott, ahol a lányának, a kicsi Somnakajnak kellett volna állnia, furcsa alak homálylott, mintha egy karcsú virágszál lett volna. Semmi kétség, az is volt, Gilagóg nem a lányát, hanem egy ember nagyságú virágot látott maga mellett.

Miféle varázslat ez, sziszegte.

Nem varázslat, ingatta a fejét Szép Imre.

Van egy virág, amelyet csak bizonyos pillanatokban láthatunk. Én egyszer láttam ilyet. Délen "Mohamed talpának" nevezik ezt a növényt. Amikor a feleségemet megismertem, én láttam ezt a virágot. Titkok nincsenek, vajda, te ezt jól tudod, a titkokat csak kitalálják, mert különben olyan egyszerű lenne minden. Add nekem a lányt. Somnakaj a neve, ugye? Add a házamba, és én vigyázni fogok rá. Megtanítom élni.

Hiszen él, rázta a fejét a vajda, és rémület töltötte el.

Hamar meg fog halni, ha nem adod nekem, bólintott Szép Imre.

Miért halna meg, hiszen egészséges?!

Elhervad, hiszen tudod jól.

Nem adom neked, magyar, mondta a cigány, és hirtelen gyűlölet öntötte el a lelkét. Nem a vele szemben ülő magyart gyűlölte, hanem a sorsát, a kiszolgáltatottságát, s leginkább attól a szorongató beismeréstől lett szenvedélyes, hogy a másiknak igaza van. Hányszor látta már, hogy cigány lányok a reggel fényében még olyanok, mint a friss bimbók, de estére elvásik a foguk, az ölük rossz szagú lesz, és a ráncos bőrüket kék csillanásokkal díszítik a döglegyek?! Hirtelen megérezte, hogy nincs esélye. Somnakaj olyan, mint a kelő Nap, még csupa fény az arca, még ragyog a haja, és szép a bánata, de bármikor elromolhat ő is. Ő aztán tudja, mi lesz a sorsa, ha velük marad. Látott már ilyen szépséget eleget. Somnakaj úgy hervad el, úgy öregszik meg néhány nyár alatt, mintha öregasszonyként született volna.

Fölállt, és mereven bámult Szép Imre arcába.

Tudom, hogy nálad a szőnyeg, mondta hirtelen a másik.

Micsoda?! Miket beszélsz, amikre gondolni sem szabadna?!

Jól hallottad, bólintott nyugodtan Szép Imre. Ha jól megnézed, megtalálod rajta "Mohamed talpát". Bele van szőve a többi virág közé.

A vajda úgy rohant el, hogy a képet a földre sodorta. Mire otthon, a telepen dübögtek a léptei, Somnakaj már haldoklott.